Vérző csipkebokor- Hatodik fejezet

Hatodik fejezet

Aznap még megpróbálta felhívni jó párszor Dianel Taylort, egyrészt, hogy elmagyarázza megtévesztő vt-lj selkedését, másrészt, hogy megtudjon valami kőnkre tabbat is Lornáról. Diane azonban többé nem fogadt a hívását...
Harriet eltűnődött azon, szóljon-e arról az anyjáns amit Lornáról megtudott. Anya biztosan örülne a' nek, hogy eltűnt lánya ép és egészséges, de az biztc hogy nem érné be részletekkel, mindent tudni aki és addig nem nyugodna, amíg fel nem kutatja.
Ezt pedig Harriet nem érezte volna tisztességesnek Lorna iránt. Ha rejtőzködik, biztosan van oka rá. Most már tudja, hogy ő rátalált...
Döntse el ő, hogyan tovább! Ha úgy gondolja, tartsa csak titokban továbbra is a mostani életét, hiszen neki már az is épp elég szívderítő, ha tudja, hogy a nővére életben van.
De annyira jó lenne hallani a hangját!
Mivel a hívásokat feladta, más stratégiával próbálko­zott, írt egy hosszú SMS-t Diane Taylornak.
„Csak én tudok rólatok, és hallgatni fogok. Nem árullak el. Nem akarlak zaklatni. De légy szíves, mondd meg Lornának, hogy szeretnék beszélni vele! Fontos! Az ő régi mobilját használom. Hívjon fel! Kérem!"
Elküldte a szöveges üzenetet, aztán perceken át ült ott a régi, viharvert mobilt bámulva, arra számítva, hogy bármikor választ kaphat.
Nem kapott.

* * *

Mindenesetre az, amit megtudott, eléggé felzaklat­ta, nem bírt egy helyben megülni. Összevissza járkált a házban, még az öccse szobájába is bekalandozott, de persze onnan sietve ki is fordult a nagy rumli láttán.
Amióta a kórházból hazajött, Paulie-val csak futólag találkoztak, és az öccse, ha lehetséges, még nagyobb bűntudattal pislogott rá, mint korábban az alattomos videózás után.
De az kizárt, hogy a Kyle Stanton-féle csapdában is ré­sze legyen!
Vagy mégsem?
Már-már kutatni kezdett volna az öccse íróasztalán, hátha talál valami utalást vagy feljegyzést ezzel kap­csolatban, amikor egy autó motorjának zúgását hallot­ta a házuk elől, ahogy lelassít és megáll. Aztán ajtók
csapódását.
Edison! Hazajött!
Még arra sem vesztegette az időt, hogy kipillantson az ablakon, hanyatt-homlok rohant le a földszintre, és ki az előkertbe...
Ám csalódnia kellett.
Nem Edison Khallen hosszúkás, fekete furgonját pillantotta meg Mrs. Simmons kertjében, hanem egy rendőrautót, amiből ketten szálltak ki éppen: Mary Gordon hadnagynő és a társa, Samuels nyomozó.
Harriet egyenesen hozzájuk sietett.
- Jó napot! - szólt oda már messziről. - Jó hírt hoz­
tak? Megtalálták Kyle Stantont?
Azok ketten meglepetten meredtek rá. Persze, a kór­házban látták, ormótlan hálóingben, felkötött hajjal, most meg laza pólóban és rövidnadrágban jött ki hoz­zájuk.
- Harriet Paxton - segítette ki őket. - Tegnap be­
széltünk a Memóriáiban... Tudják, az a lány a Laurel
Canyon Parkból... Vagy nem emiatt jöttek, Gordon
hadnagy? Most már látszott az arcukon, hogy megismerték.
- Valójában nem - felelte a nő. - Abban az ügyben
a Hollywood Hills-iek az illetékesek, mi csak felvettük
az ön vallomását.
-Hm... akkor...
- Most egy másik ügyben nyomozunk - felelte Samuels
nyomozó. - Melanie Krueger meggyilkolása ügyében.
Harriet megborzongott, és ismét érezte a szíve körül azokat a rettenetes, markolászós, jeges ujjakat.
Jóságos ég! - suttogta rosszat sejtve. - Nyomoz­
nak... és épp itt?!
Ismeri ezt a férfit, Harriet? - A nő egy fényképet
mutatott neki. - Ő a Krueger-gyilkosság első számú
gyanúsítottja, és korábbi gyilkosságok gyanúsítottja
is. Négy államban adtak ki rá körözést, többek között
Kaliforniában is... Állítólag ezen a környéken látták,
egy fekete kocsival. Ez egy régi felvétel, hét évvel ez­
előtti. Azóta egy kicsit megváltozhatott... Nocsak! Mi
történt? Rosszul van, kislány?!
- Nem, nem, csak... ő itt... azt hiszem, már láttam...
Küzdött az érzéseivel. Elmondja az igazat? Vagy tit­
kolja el, amit tud?
De Edison Khallen nem lehet gyilkos! Illetve... hogyne lenne! Persze, hogy az! Hiszen vámpír! Gyilkos szörnye­teg!
Mikor látta?
Pár nappal ezelőtt - motyogta Harriet, és a szom­
széd udvar felé intett. - Itt, Mrs. Simmons házában...
Beszéltem is vele.
- Valóban?! - A zsaruk összenéztek. - Tudna róla
személyleírást adni?
Hát a fénykép... az nem elég?
De hogy hogyan néz ki most? Mi változott a kül­
sején?
Az égvilágon semmi!
Hát... azt hiszem, az arca idősebb. Olyan... tapasz­
taltabb lett. És teltebb. És az alakja is vaskosabb.
Természetesen. És a haja?
Ritkább - hazudta Harriet. - Kopaszodik egy ki­
csit... a homlokán. És bajuszos. Igen. Bár ebben nem
vagyok biztos. - A fejét tapogatta. - Tudják, agyrázkó­
dásom volt...
Mikor látta utoljára? - faggatta a nyomozónő.
Akkor - füllentette Harriet. - Még a múlt héten.
Tudják, a buli előtti napon. De nem sok időt töltött itt,
csak pár napot...
Azt mondta, beszéltek. Mondott esetleg önnek va­
lamit?
Harriet vállat vont.
Csak pár szót váltottunk... Arról beszélt, hogy nem
tölt itt sok időt, utazik tovább...
Merre?
Hát... azt konkrétan nem mondta... de úgy vettem!
ki a szavaiból, hogy keletre tart... a keleti partra. New!
Yorkba. - Zavartan pislogott. - De ebben nem vagyok!
biztos...
Azt mondja, nem járt itt azóta?
Ebben biztos vagyok. Pont erre néz a szobám abla
ka, és biztosan láttam volna a kocsiját, ha itt van. Vág
ha égne a házban a villany...
Milyen típusú kocsi volt?
Nem tudom. Nem nagyon ismerem a kocsikat...
És a rendszáma? Nem emlékszik a rendszámra?
Áááá... arra pláne nem.
Kaliforniai rendszám volt? Vagy más állambeli?
Harriet szégyenlősen mosolygott.
Én csak egy lány vagyok...
- Körbekérdezzük a szomszédokat - búcsúzott a
nyomozónő. - Ha újra látná ezt a férfit, kislány, ne
közelítse meg, ne elegyedjen szóba vele, mert nagyon
veszélyes! Hívja azonnal a rendőrséget!

* * *

Harriet egész délután zaklatott állapotban volt. Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, hogy Edison Khallen - avagy Lars Mortensen - gyilkos. És ő annyira megdöbbent ezen, hogy még azt sem kérdezte meg a nyomozónőtől és a társától, hogy mi alapján gyanúsítják Melanie Krueger meggyilkolásá­val.
Van rá bizonyítékuk? Vagy csak úgy... alaptalanul?
A környék órákon át zsaruktól nyüzsgött. Helyszíne­lők szállták meg Mrs. Simmons házát, ki-be járkáltak, lábnyomokat és keréknyomokat fotóztak a kertben, ujjlenyomatokat gyűjtöttek az ajtóról, a tornácról, a viharvert hintaszékről. Már jócskán beesteledett, mire összepakoltak, és elmentek. De egy járőrkocsi még később is el-elment a ház előtt minden órában.
Harriet szinte reszketett idegességében és csaló­dottságában. A szíve mélyén érezte, hogy valami té­vedés lehet a dologban...
...és még mélyebben pedig azt érezte, hogy nem, nincs semmiféle tévedés. Lars Mortensen egy könyör­telen gyilkos, akit minimum négy államban köröznek. Mert vámpír, és mert gyilkol.
De hogy ő ölte volna megMelanie Kruegert?
Miért? Miért? Miért?
Harriet elaludni is alig bírt, és még félálomba se süllyedt, felajzott képzelete máris rémséges álmokkal ajándékozta meg. És nem is sejtette, hogy a legréme-sebb álma ezen az éjszakán csak jóval később követ­kezik...
Arra ébredt, hogy valami megkarcolja a nyakát. Va­lami hűvös, éles tárgy...
...mint egy vámpír szemfoga.
Általában lassan ocsúdott, de most azonnal felült, és a nyakához kapott. Zihált, szaggatottan lélegzett. Ve-rejtékes arcát friss szellő borzolta.
Pedig nem is ment a ventilátor...
AZ ABLAK!
Nyitva van...
...pedig ő határozottan emlékezett arra, hogy bezár­ta.
- Jóságos ég! - lehelte.
És egy hűvös kéz érintette meg a vállát. Ám már nem álmában. Valóságosan.
- Ssssssh! - súgta egy nyugodt hang, és a kéz a szája
elé siklott, elfojtva feltörni készülő sikolyát. - Ne félj
tőlem!
-Ed... dison!
A vámpír lassan, gyengéd erőszakkal maga felé for­dította. Félig sötétben állt, de az ablakon beeső hold­fény egy része kirajzolta a körvonalat, hullafehér ar­cát, és...
...nem, nem látszottak a szemfogai.
- És most? - kérdezte halkan, enyhe gúnnyal. - Most
már félsz tőlem, igaz?
-Mi?
- Mert korábban azt mondtad, nem félsz.
Harriet reszketett, alig bírt megállni a lábán, de újra
elöntötte az a hihetetlenül erőteljes vonzódás.
- N-n-nnnem félek.
Milyen kár! - Edison úgy vette el a kezét a lány szá­
ja elől, hogy közben végigcirógatta az állat és a nyakát
az ujjaival. Aztán futólag végigsimította a lány keblét
is. - Pedig jobb lenne, ha félnél!
M-miért?
Tudod, ki vagyok. Tudod, mi vagyok.
Harriet behunyta a szemét, de úgy még rosszabb volt; a képzelete felerősítette a látványt, szinte várta a hara­pásra kész szemfogakat, amelyek feltépik torkát...
...mint Melanie Kruegerét.
Megacélozta magát, kinyitotta a szemét, és merőn nézett a vámpír sötét szemébe.
- Tudom, ki vagy - mormolta. - Tudom, mi vagy. De
azt is tudom, hogy te vagy az, aki megmentetted az
életem Kyle Stanton karmai közül. Óvtál engem, ha­
zahoztál... Bármikor megölhettél volna, ha az a szán­
dékod. - Nagy levegőt vett, és kihúzta magát. - Miért
félnék hát? Miért félnék tőled ezek után?
Edison Khallen elengedte, körbejárta. Megállt vele szemközt, egyenes tartással, kihívóan.
Megölelhetsz - mondta.
Mi? Miért...
- Mert erre vágysz - felelte pimaszul Edison. -
Vágysz rám.
-Ennem...
- Ssshhh! - Magához húzta. - Gyere!
-De te...
- Még mindig reszketsz - súgta a vámpír, szinte kéjes
örömmel. - Ez jó. Az élet reszket benned, mint ahogy
a gyertya lángja pislákol a temetőben, amikor feltá­
mad a szél.
Harriet vegyes érzésekkel, feszülten tapadt a vám­pírhoz. Még most sem tudta, mi következik...
...de nem is érdekelte.
Egyre jobban megnyugodott, a reszketése elmúlt.
A vámpír szinte durván eltolta magától, mintha un­dorodna tőle.
- Elég! Most csak ennyi az, amit adhatok neked.
Örülj ennek! Ne vágyj többre!
Úgy érezte, mintha egy rendkívül finom tortaszeletet vettek volna ki a kezéből a második falat előtt. Épp csak megízlelhette.
Ez az ölelés...
Hogy jöttél be? - rebegte kitérőén, fejét szégyen­
lősen lehajtva. - Nem emlékszem, hogy... behívtalak.
És a vámpírok nem léphetnek a házba, csak ha be­
hívják őket...
Ó, ugyan! - csattant fel Edison Khallen indula­
tosan. - Mese, mese, mese! Mit tudsz te a vámpírok­
ról?
Hát... elég sokat. Sok mindent olvastam, az összes
vámpíros filmet megnéztem, amit csak találtam...
Mendemondák, találgatások, tévhiedelmek, amik
többségét épp a vámpírok terjesztik.
Szóval... nem kell engedélyt adni, hogy belép­
hess?
Bent vagyok.
Tudod, hogy a rendőrség keres? - jutott eszébe
Harrietnek. - Feltúrták a házadat. Engem is kérdez­
tek, de csak annyit mondtam, ami feltétlen...
Ssssh! - A vámpír az ajkaira tette az ujját. - Nem
kell beszélni erről! Lényegtelen.
De... olyan dolgokat mondtak...
Ne higgy nekik! Hazudnak.
Miért?
- Mert kényelmetlen számukra a létezésem.
Harriet összezavarodott.
Mert... tudják, hogy vámpír vagy? Vagy mert soro­
zatgyilkosnak tartanak, aki fiatal lányokat öl, és...
Nem. Hanem mert... - Elhallgatott, mint aki nem
tudja eldönteni, folytassa-e vagy sem.
Aztán nem folytatta, csak halkan, farkasszerűen nevetett.
- Nekem elmondod - kezdte Harriet félénken -,
hogy te... te tetted... Melanie Kruegerrel?
-Nem.
Nem mondod el... vagy pedig...
Nem számít, mit mondok - förmedt rá a vámpír
ismét gorombán -, te úgyse nekem hiszel.
Zavaróak voltak ezek a nagyon hirtelen hangulatvál­tozásai, és érthetetlenek, indokolatlanok.
De én hiszek! Hiszek neked, esküszöm...
Kár. Ne higgy nekem! Az érzéseidben higgy, amit a
lelkedben érzel!
Éppen ezért hiszek neked. Mert azt érzem a szí­
vemben, hogy nem te vagy az a gyilkos, akit a rendőr­
ség keres.
De, éppen az vagyok, a gyilkos, akit a rendőrség
keres.
Harriet a homlokát ráncolta. -Ezt... nem értem.
Most még nem. De majd egyszer fogod. Ha meg­
éled.
Mondd el most! Mondj el mindent! Oszlasd el a
kétségeimet... kérlek!
- Annál jobb neked, minél kevesebbet tudsz.
-Kérlek!
A vámpír a fejét rázta.
- Most még nem...
- Tudom az igazi neved - hadarta a lány. - Lars
Mortensen. Az Edison Khallent csak azért találtad
ki, hogy engem meghökkents, igaz? Vagy nem? És a Mortensen az eredeti neved, vagy azt is csak felvetted, és van más is? És a Morgul? Mit jelent a Morgul? Ez a beceneved?
Ez túl sok kérdés... de egyre válaszolok. Igen, Lars
Mortensen az a név, amit a születésemkor kaptam.
És hogy szólítsalak akkor, Larsnak vagy Edison­
nak?
Ahogy tetszik.
A Lars tetszik jobban. - Harriet mérlegelte. - És a
Morgul? Azt is választhatom?
Ezt... majd időben tudni fogod.
Időben? - Harriet erőltetetten nevetett. - Mikor?
Jégnászkor?
Jégnász?! Hirtelenjében nem is tudta, honnan vette ezt a különös kifejezést. Aztán beugrott: Felicity Cruz mondta neki, mielőtt fojtogatni kezdte. Álmában. Vagy nem álmában.
Mindenesetre a szó megtette a hatását. Lars Mor­tensen megdermedt, és villogó, ragadozótekintettel bámulta.
Mintha arra készülne, hogy rávesse magát, és szét­tépni cafátokra, kiinni a vérét...
Ezt ki mondta neked?! - sziszegte. - Ki beszélt ne­
ked a Jégnászról?!
Nem tudom. Egyáltalán... mi az a Jégnász?
A vámpír szemmel követhetetlen mozdulattal elkap­ta a lány nyakát, és ujjai vasabroncsokként szorultak a bőrére.
Honnan tudsz a Jégnászról? - követelte. - Hon­
nan?!
Nem tudom. - Harriet most komolyan megrémült.
Igazán érzékelte egy támadni készülő fenevad dühét.
Mintha egy ketrecben lett volna egy tigrissel. Eddig
csak játszadozott a nagymacskával, jó érzés volt meg­
ölelni, megrángatni, és az állat eddig békésen tűrte. De
most rávicsorgott. - Álmomban... álmomban mondta
valaki.
Kicsoda?
Számít az? - nyöszörögte. - Nem mindegy, ki
mondta? Hiszen csak álom volt! Álom...
Az álmok néha üzenetek. Tudnom kell, ki küldte
neked ezt! Tudnom kell!
Harriet fuldoklott.
Vajon ugyanígy fuldoklott Melanie Krueger is, mielőtt széttépték? Vagy ugyanígy fuldoklott Felicity Cruz, mi­előtt lehajították a suli tetejéről?
- Megmondom - nyöszörögte -, csak a tork... eng...
el...
Elengedte. Kérdőn nézett rá.
Beszélj!
Amikor a kórházban... azt álmodtam, hogy lejött
hozzám Felicity Cruz... tudod, az a lány, aki leugrott
a suli tetejéről... és ő... ő mondott nekem dolgokat. -
A torkát tapogatta, a fejét rázta, csaknem elsírta ma­
gát. - De ő... nem mondhatott. Mert kómában van, és
nem jöhetett le hozzám az első emeletre... Szóval csak
álom volt, csak álom, hidd el, és fogalmam sincs...
Bár Felicitynek juharszirupos volt a talpa...
Azt az álmot küldte neked valaki - sziszegte bosz-
szúsan a vámpír. - Az a lány, aki beszélt hozzád, csak
eszköz volt... a küldője eszköze. És nekem őt kell meg­
találnom.
Meg kell találnod? - Harriet ismét meghökkent. -
De... miért?
Mert ő az ellenség. Ő akar elpusztítani engem.
Mint ahogy téged is.
Honnan...
Most elmegyek - vágott közbe a vámpír. - Senki­
nek ne beszélj arról, hogy itt jártam! Nem tudhatod, ki
a barátod, és ki az, aki az életedre tör! Csak bennem
bízz! Vagy bennem se bízz!... De ne beszélj! - Már in­
dulni készült, de még visszafordult. - Megölelhetsz.
Még egyszer.
Harriet az ajkába harapott. E pillanatban nem vá­gyott ölelgetésre. Valahogy most nem működött az a rettenetes vonzás, az a különös vágy...
A vámpír azonnal megérezte. Nem erőltette. Egy kártyalapot húzott elő, és a lány felé villantotta.
- Fogd ezt! És majd mutasd meg valakinek!
-Kinek?
- Lesz egy nő a vásárban. Egy jósnő, a Wang Biroda­
lom sátrában. Ha meglátja a kártyát, beavat mindab­
ba, amit feltétlen tudnod kell.
Harriet rápillantott a lapra, és ahogy a hold fénye megcsillant rajta, valami lombszerű alakzatot látott, rajta sötét, csepp formájú gyümölcsökkel.
Gyümölcsökkel?
- Ez valami jóskártya lapja? - rebegte meglepetten.
- Egy fa... és almák?
Jelkép. Egy csipkebokor, ami...
Ezt tanultuk hittanon... - csapott le rá Harriet. -
Megjelent Mózesnek az Örökkévaló angyala, egy égő
csipkebokor formájában... vagy ilyesmi. - Vállat vont.
- Ez a lap az Égő Csipkebokor?
- Nem - nézett vissza a vámpír, mielőtt kivetette vol­
na magát az ablakon. - Ez az én jelem: a Vérző Csip­
kebokor.