Vérző csipkebokor- Ötödik fejezet

Ötödikfejezet

Rövid időn belül immár másodszor maradt el a ta­nítás a Torrance High-ban egy tragédia okán. Először Felicity Cruz öngyilkossági kísérlete miatt, most pedig Melanie Krueger esete napolta el a tanítást.
Harriet tulajdonképpen nem is bánta. Kényszeredet­ten ismerte be magának, hogy valahol még jól is jött neki és barátnőinek Melanie tragédiája. E nélkül most róla, Kyle Stantonról és az Éjmámor buliról beszélne mindenki - hiszen gyorsan terjednek a hírek, és egy ilyen kisvárosban, mint Torrance, semmit sem lehet könnyen eltitkolni, így viszont most Melanie Krueger volt a fő téma, és egy kicsit még Felicity Cruz is, róluk alig pár szó esett a chaten. Harriet nem szólt bele a szaggatott társalgásba, nem írt be senkinek, csak olva­sott és figyelt.
Persze, mint általában, senki nem tudott semmit, de mindenki találgatott és véleményezett. A legtöbb el­képzelés arról szólt, mit keresett Melanie az éjszaka közepén az iskola hátsó udvarán. Valaki tudni vélte,
hogy a gazdag lánynak elcsavarták a fejét, szerelmes lett egy srácba, akivel rendszeresen találkozgatott éj­szakánként. De hogy ki az a srác, azt senki nem tudta, mint ahogy arról is csak meddő vita folyt, hogy vajon a szerelme végzett-e vele ilyen brutálisan, vagy valaki egészen más.
Harriet hamar ráunt a fölösleges szócséplésre, és ki­lépett a chatről, kikapcsolta számítógépét.
Megpróbálta inkább a barátnőit hívni, és bár elérte mindhármukat, velük is csak semmitmondó beszélge­téseket folytatott. Nika még mindig LA-ben volt az ap­jával, és túlságosan aggódott a mostohaanyja miatt ah­hoz, hogy értelmes társalgást lehessen folytatni vele.
Ó, sírni lenne kedvem, ahogy látom itt feküdni -
nyöszörögte a mindig határozott és magabiztos lány.
- Még most sem tudom felfogni, hogy történhetett ez
vele.
Nika - próbálta Harriet más irányba téríteni a be­
szélgetést. - Emlékszel, tegnap, amikor megszakad­
tunk, épp az én mobilomról hívott valaki...
-Aha, ja.
Ki volt az?
Valami férfihang, de nem mutatkozott be. Próbál­
tam beszélni vele, de lemerült apám telója, és megsza­
kadtunk... Próbáltam visszahívni a saját mobilomról,
de akkor meg már nem vette fel.
Fogalmad sincs, ki lehetett az, igaz?
A román lány hallgatott pár szívdobbanásnyi ideig, mielőtt válaszolt volna.
Hát... ha nem tudnám, hogy képtelenség... azt
mondanám, hogy Kyle Stanton.
Kyle? - Harriet megdöbbent, és most, így utólag,
furcsamód neki is ez rémlett fel. Lehetséges lenne,
hogy Kyle hangja volt? - Stanton?
Miért? - vágta rá Nika. - Dulakodott veled, vagy
nem? Elvehette a mobilodat közben... vagy csak ki­
esett a zsebedből, ő pedig később megtalálta.
Később?
Miután egy vámpír a fának csapta és kiszívta a vérét?
Milyen „később"?!
De persze Kyle teteme nem került elő, nem biztos, hogy halott. Lehet, hogy túlélte Edison Khallen táma­dását, és a vérszívás sem bizonyult végzetesnek.
Még egyszer rákérdezett.
Biztos vagy abban, hogy Kyle volt?
Hülye vagy?! - mordult rá Nika szokásos nyers stí­
lusában. - Hogy lehetnék biztos? Én csak azt mondom,
hogy akár ő is lehetett...
Talán lehetett.
Ahogy egyre jobban belegondolt, már Harriet is kezdte ezt hinni. Bár a hang, amit ő hallott az anyja mobiljában, nem volt ismerős - mélyebb és érdesebb volt, mint Kyle-é -, viszont talán épp így beszél valaki, akinek nemrég átharapták a torkát, és szívták a vérét.
Hallgatott.
- Most leteszlek - informálta Nika. - A doki Miát
vizsgálja. Feltétlen beszélni akarok vele.
-Oké. Légy jó!
- Soha! - mormolta Nika egy standard válaszát. Legyen jó az, akinek az a jó, ha jó!
Mary-Jane Petersennel még nehezebben ment a tár­salgás. A szőke lány amúgy sem volt soha túl szószá-tyár, de ezen a napon alig lehetett bármit is kihúzni belőle; csak egy szóval vagy tőmondatokban válaszolt.
Szia, Mary-Jane! Jól vagy?
Uhum.
Nem úgy hangzott.
Biztos?
Kicsit fáradt vagyok.
Az a rendőrnő, aki beszélt velem, azt mondta, hogy
az egyik srác... ööö... próbált...
Na most ezt hogy fejezze be? „Az egyik srác erősza­koskodott veled?"
Ő se szeretné, ha a történtek után a részletekről fag­gatnák.
Biztos, hogy minden rendben?
Uhuin.
Ne menjek át?
Ó... ma inkább nem.
Holnap?
Igen. Majd holnap.
- De nem esett bajod?
-Nem.
Harriet nem erőltette tovább a témát. Tudta, hogy ő sem örülne, ha faggatnák.
Jól van - mormolta zavartan. - Magda a közelben
van?
A szobájában.
Alszik?
A szüleivel beszél. - E tekintetben Mary-Jane egy
picit informatívabbnak bizonyult. - Azt akarják, hogy
azonnal utazzon haza.
Harriet elszomorodott.
- Elmondta nekik, hogy mi történt velünk?
- Miért, te eltitkolnád?
Nem, persze, hogy nem.
-És...
- Magda maradni akar. Most fűzi őket. Az előbb hal­
lottam, hogy... kiabált velük a telefonban. Aztán sírt...
Harriet sóhajtott.
Akkor most jobb, ha nem hívom.
-Jobb.
Hallottál Melanie-ról, Mary-Jane?
Picike szünet, aztán:
Milyen Melanie-ról?
Melanie Krueger. Tudod, eggyel alattunk jár. Szín­
játszó körös.
Ja, az a kis duci. Igen. Mi van vele?
Nem tudod?
Ő is leugrott a suli tetejéről, mint Felicity?
Harriet sóhajtott.
Szóval, nem tudod.
Mondd már!
Ezzel van tele a tévé: meggyilkolták. Tegnap éjjel.
Úgy tűnt, Mary-Jane fel sem fogta ezt a szörnyűsé­get, mert csak egy pisszenéssel reagált.
- Hallottad, amit mondtam? - nógatta Harriet. -Megölték. Este még otthon volt az a szerencsétlen, jó éjt kívánt a szüleinek, bement a szobájába aludni... és másnap reggel a gimi hátsó udvarán találták meg a tes­tét... vérbe fagyva, összeverve, összeszurkálva... Senki se tudja, hogy került oda. Azt sem, hogy miért. De azt suttogják, hogy volt valami pasija, és ahhoz szökött ki otthonról...
Még mindig nem jött válasz, csak valami bizonyta­lan, nehezen kivehető hangok hallatszottak. Torokkö­szörülés? Krákogás? Szipogás? Vagy halk zokogás?
Mary-Jane!
Tes-ss-sék?
-Te... sírsz?
Igen.
De miért? Miért?
- Csak - felelte a lány, és nagyot csuklott. - Most...
szia, Harry. Leteszem.
Letette.

* * *

Harriet percekig állt csodálkozva, értetlenül, azt fon­tolgatva, hogy újra felhívja a lányt, és kifaggatja arról, hogy miért viselkedett ilyen furcsán. Miért tette le a telefont ennyire hirtelen?
Talán jóban volt Melanie Kruegerrel? Eddig nem is hallott arról, mi történt vele - és most megrázta a tragédia híre? Vagy egyszerűen csak a szörnyű eset eszébe juttatta a vele történteket, azért tört el nála a mécses.
Harriet úgy döntött, nem hívja fel. Majd holnap át­megy hozzájuk, és személyesen megbeszélnek min­dent. Ki-ki elmondhatja, mi nyomja a lelkét, ahogy az jó barátnők közt szokás.
Épp azon töprengett, kit hívjon még fel, amikor meg­csörrent a kezében tartott telefon. Csaknem eldobta ijedtében. A kijelzőn látta, hogy nem helyi hívás, de még csak nem is kaliforniai. A számot viszont nem is­merte.
Ki lehet az?
Szinte félve, kissé habozva fogadta.
Paxton lakás.
Harry! - Az apja hangját hallotta. - Te vagy az,
Harry? Itt az apád, New Yorkból...
Apa? New Yorkból? - Na ezen rendesen meglepő­
dött. - Úgy tudtam, Vegasban vagy.
Ott voltam, kicsim, de aztán váratlanul úgy adó­
dott, hogy el kellett jönnünk a keleti parti irodába...
Anyád hívott tegnap este, elmondta, mi történt veled,
szegénykém! Jól vagy? Nem esett bajod?
-Túlélem.
- Szegény kis drágám! Otthon kellett volna lennem!
Ja, akkor kettőtöknek kellett volna hazudnom az Éj-
mámor buliról, mert tuti, hogy te sem engedtél volna el.
- Rendben vagyok, apa, nincs gond.
Indulok haza, amint tudok, de ha most itt hagyom
a tárgyalótermet, oda az állásom, többet vissza se
menjek...
Nem kell, apa! Maradj, amíg szükséges! Miattam
ne aggódj! Tényleg semmi bajom...
Harriet agyában furcsán gőzölögtek a dolgok: apa New Yorkban van. Mint ahogy állítólag az elveszett nővérkém is New Yorkban van...
Lehet, hogy nem véletlenül?
Az apja még hadart valamit, olyan sietve, mintha at­tól tartana, hogy meg fog szakadni a vonal, vagy mint­ha csak pár másodperce lenne, mielőtt le kell tennie.
Anyád otthon van?
A nappaliban. Nem ment ma dolgozni, hogy itthon
legyen velem... úgyhogy látod, tényleg nem kell aggód­
nod miattam! Nem vagyok egyedül.
No, nem is tűnt úgy, mintha oly nagyon aggódott vol­na.
- Átadnád neki a kagylót, drágám? Fontos, hogy be­
széljek vele...
Harriet a kagylóval a kezében lesietett a lépcsőn a nappaliba. Anyját a kanapén ülve találta, az ölében egy színes mappával, a fülén az elmaradhatatlan mo­biljával. Valakivel hevesen vitatkozott.
- Anya! - kiáltotta Harriet sürgetően. - Tedd le! Apa
akar beszélni veled! New Yorkból!
Furcsamód Jordán nem tiltakozott. Kurtán elköszönt üzletfelétől vagy munkatársától - bárkivel vitázott is az imént -, és elvette lányától a telefont.
-Jordán...
Harriet félrehúzódott, de nem ment el. Álldogált ott egy darabig, próbálván kihámozni, hogy vajon miről társalognak a szülei, ám mivel nem volt kihangosítva, az apja szavait nem hallotta, az anyja pedig csak szűk­szavúan válaszolgatott:
- Igen... aha, értem... éééértem... Jól van, te tudod. Csinálj, amit akarsz... mondom, hogy te tudod... rád bí­zom... oké... mondom, hogy oké... Figyelj, most semmi kedvem erről vitázni... hagyjuk már! Majd személye­sen megbeszéljük, amikor hazajössz... Értem, értem... aha... a te döntésed...
Harriet megunta. Visszament az emeletre, és az ab­lakán át kilesett a szomszéd udvarra.
Mrs. Simmons háza csendesen, elhagyatottan árvál­kodott, gazos udvarán még látszottak a keréknyomok, de a fekete „hullaszállítót" sehol sem látta, mint ahogy magát Edison Khallent sem.
Azóta nem, hogy megmentette őt Kyle Stantontól, aztán az ölében cipelve egészen hazáig száguldott vele. Akkor azt ígérte, hogy majd hamarosan jelentkezik, de azóta nem adott hírt magáról.
Pedig Harriet betartotta, amit ígért: nem beszélt a történtekről sem az anyjának, sem az orvosoknak, sem a zsarunőnek, de még a legjobb barátnőinek sem. Megtartotta a titkát, nem árulta el, hogy kicsoda ez a fiatalember valójában.
Egy vámpír!
Érdekes, hogy bár beleborzongott ebbe a gondolat- J ba, még most sem a félelemtől. Pedig látta őt szörnyű-
séget cselekedni, látta vért szívni. És még ez sem tán­torította el, ez sem rettentette el.
Értehetetlen volt az a vonzódás, amit kezdettől ér­zett, ami az első pillanatban megragadta a lelkét...
...és azóta is fogva tartotta.
És ez immár nemcsak egy romantikus lelkületű kislány naiv álmodozása volt, amit egy divatos film élesztett, hanem egy felnőtt nő érzése egy felnőtt férfi iránt.
Vágyott ennek a férfinak a közelségére, az érintésé­re, az ölelésére, sőt még a csókjára is...
...dacára annak a tudatnak, hogy olyan ajkakat, olyan nyelvet kellene csókolnia, melyek nem sokkal azelőtt még egy áldozat meleg vérét lefetyelték.
És még így is akarná!
Pedig...
Eszébe jutott, mit is mondott erről a duci Gerda, amikor megnézték együtt az Alkonyt DVD-n: „A pasi tök halott. A teste hideg. Nincsenek testi funkciói, nyála sincs... Milyen lehet a csókja? Mintha száraz pergament vennél a szádba... és a lehelete... ha lenne lehelete, az olyan lenne, mint egy dohos pince levegője, amiben rothadó tetemek hevernek..."
Mintha a vén McDougall bácsit csókolgatnád!
Akkor ő is undorral gondolt erre, pfujolt, öklende-zett...
De most már valahogy nem érezte volna gusztusta­lannak.
Azóta mi változott?
Talán az, hogy megtapasztalta Edison közelségét? Talán az, hogy Edison megmentette az életét? Ta­lán...
...valami egészen más?
Miközben merőn bámulta Mrs. Simmons udvarát, és a sármos vámpírsrácról ábrándozott, kétségek férkőz­tek a tudatába.
Hová tűnt Edison? Miért nem jelentkezik? Történt vele valami? Vagy örökre eltűnik, azok után, hogy le­leplezte előtte magát? Mert attól tart, hogy ő nem tud­ja tartani a száját és elárulja a kilétét?
Ó, ha tudná, hogy sosem árulná el!
Ugye, visszajön?
Edison Khallen!
Majdnem úgy hívják, mint a filmbeli vámpírt: Edward Cullent.
Vagy másképp?
Harriet elmerengett ezen. Mit is mondott különös álmában Felicity Cruz? Mi az a másik név, amit emlí­tett?
Sokáig kellett keresgélnie az emlékezetében, de az­tán beugrott: Lars Mortensen. Skandináv eredetű név? Furcsa, hiszen Edison - vagy Lars? - a fekete hajával még a túlságosan fehér bőre ellenére is inkább tűnik valami délvidéki nép sarjának, mint svédnek, dánnak vagy norvégnak.
Lars Mortensen?
ízlelgette a nevet, és eszébe jutott még az a szó is, amit Felicity közvetlenül utána mondott: „Morgul".
Vajon ez mit jelenthet? A név része? Lars Mortensen Morgul a teljes neve? Vagy ez csak egy becenév? Vagy nem is név, hanem egy tisztség vagy rang a vámpírok között: Ő a Morgul.
A vámpírok nagymorgulja!
Göcögött ezen a butuska szójátékon, de nem törte tovább a fejét azon, hogy mit jelenthet. Valami más jutott eszébe, így hát dobott egy röpke csókot az elha­gyatott udvar felé, és kiszédelgett a szobájából.

* * #

Lekukkantott a nappaliba, ivott pár korty narancs­levet a hűtőből, és megállapította, hogy anyja már le­tette a telefont, befejezte az eszmecserét apával. Most ismét az ölében tartott mappa fölé görnyedt, és vala­mit rajzolgatott.
Harriet közelebb óvakodott, és anyja válla fölött be­lelesett a rajzba. Egy régi épület - talán malom vagy valami raktár - belső vázlata volt, teljesen méretará­nyosan, egy négyzethálóra feszítve, minden egyes rész­let precízen kidolgozva.
Jordán Paxton felpillantott, és a lányára mosolygott.
Azt terveztem, hogy főzök valamit - kezdte, aztán
a fejét ingatta -, de nem fogok. Na, mit rendeljünk,
Harry? Kínait, esetleg?
Nem vagyok éhes. - Gyorsan félretette a témát. -
Mit keres apa New Yorkban?
Á, hagyjuk! - Jordán bosszúsan legyintett. - Hoz­nál nekem is egy pohár narancslevet?
HTessék, anya, de ne gondold, hogy ilyen ócska trük­kel kibújhatsz a válasz elől! Szóval, mit csinál a keleü
Jorn Paxton ivott, aztán lerakta a félig ürített po­harat az asztalra. Kérdőn nézett a lányára.
Emlékszel, amit a kórházban meséltem neked apád-
ról és rólam?
Harriet szótlanul biccentett.
_ Jol van - folytatta az anyja cinkos kacsmtassal. -Akkor egyelőre elégedj meg annyival, amit mar tudsz, í^móS nem akarok ebbe belemenni. - A fejet raz-Ł -Nem tudom, mi lesz, fogalmam sincs, hogyan ala­kul a házasságunk a továbbiakban, nem tudom, nem tudom és most nem is akarok ezen töprengeni, mert túlságosan elvonja a figyelmem a munkáról.
Nem inkább azért foglalkozol a munkáddal ennyi­re megszállottan, mert nem akarsz a házasságról top-
^ Hogy te miket mondasz? - Jordán elismerően bic­centett. - Úgy beszélsz, akár egy felnőtt.
_ Felnőtt vagyok, anya.
A nő vállat vont.
_ Jó, nem vitatom. Most nem, legalábbis... mert így akkor rád bízhatom a kajarendelést.
Anyaaaa! ,
Jól van csak vicceltem. - Jordán letette a mappát a
kanapéra, feltápászkodott, és megölelgette a lányát. -
ffi, hogy napról napra jobban hasonlítasz Lornara?
Nem, nem tudom, és nem is igaz. Lorna igazi szépség, fotómodellalkat, én meg... ...vagyok, aki vagyok.
- Nekem is hiányzik Lorna - mormolta, és közben
közel állt ahhoz, hogy elárulja, amit Erika Wardentől,
Diane Taylor nővérétől megtudott. De aztán az ajkába
harapott, mielőtt kinyögte volna az első szavakat.
Az anyja ebből mit sem észlelt; valahová a semmibe
révedt.
Bírod még telefon nélkül? - kérdezte.
De hát van itthon telefon.
Úgy értem... ígértem, hogy veszünk neked egy új
mobilt a régi helyett... de most benne vagyok valami­
ben, amit be kellene fejeznem ma estig, hogy éjszaka
már dolgozni tudjanak rajta... Úgyhogy ha nem baj,
majd csak holnap viszlek el a Del Ámóba.
Van a közelben több üzlet is, ahol vehetnék. És
nem kellesz te hozzá, anya, csináld csak a munkádat,
megveszem egyedül.
Hogyisne! - Jordán Paxton szeme szigorúan villant.
- Te csak ne mászkálj egyedül!
Harriet ezen először annyira meglepődött, hogy szó­hoz sem jutott, aztán meg csak idegesen nevetgélt.
- De tényleg? Anya! Ezt hogy gondolod? Többé ki se
tehetem a lábam a házból egyedül? Csakis veled mehe­
tek bárhová is? Elkísérsz még a suliba is? - Vigyorgott.
- Van neked erre időd a sok-sok munkád mellett?
Jordán a fejét rázta.
- Ne aggódj, nem akarlak ketrecbe zárni... csak most
még... nem szeretném, ha egyedül mászkálnál a város­
ban.
-De...
- Szörnyű dolgok történnek - mormolta a nő. - És
ne feledd, hogy Kyle még szabadon van...
Már ha él még egyáltalán azok után, amiket Edison tett vele...
- És azt gondolod, hogy utánam koslat és titokban
les rám, hogy újra megpróbáljon elkapni?
Ironikusnak lett szánva ez a kijelentés, de Jordán nem nevetett.
- Nem akarlak ijesztgetni, Harry, de jobb félni, mint
megijedni. Most pár napig nem szeretném, hogy egye­
dül mászkálj. És egyébként is, nincs most kocsid, hi­
szen a Nissanod Nikáéknál maradt.
- Nem gond, megyek a te Merciddel.
Ez persze csak ugratás volt.
Na persze! - Jordán úgy nevetett, mintha az év vic­
cét hallotta volna. - Tudod, mikor?!
Majd egyszer, ha nagy kislány leszek?
Vagy inkább sohanapján. - Jordán Paxton ismét
megölelte, de immár eléggé felszínesen. Már rég más­
hol járt az esze. - Majd holnap... vagy holnapután me­
gyünk a Del Amóba. De addig is, tudod, mit?... Miért
nem keresed meg Lorna mobilját. Ott van a szobájá­
ban valamelyik fiókban, együtt a töltővel... emlékszem,
én raktam el, hogyha majd Lorna hazajön, rendben
megtalálja.
Hogyha majd Lorna hazajön.. Na persze: „sohanapján".
A telefon tényleg ott volt Lorna íróasztalának a leg­felső fiókjában, és bár két éve nem használta senki, amikor bedugta töltőre, azonnal villogni kezdett az akku kijelzője. És persze kérte a kódot...
Harriet tanácstalanul nézelődött, és már épp arra gondolt, hogy itt halt el az ötlet, mármint hogy hasz­nálni próbálja a nővére gazdátlan mobilját, amikor al­koholos filccel írt, elmosódott számjegyeket pillantott meg a készülék hátoldalán.
Hoppá!
Lorna sosem arról volt híres, hogy fejben megjegyez mindenféle kódokat. Lehet, hogy éppen arra az esetre írta ide, hogyha nem jutna eszébe?
Próbaképpen bepötyögte a számokat, de hibaüzene­tet kapott. Ez nem jött össze.
Na, mindegy...
Mielőtt végleg lemondott róla, tett még egy próbát. Üsse be fordított sorrendben a számokat? Nem, az túl egyszerű lenne, nem vallana Lorna bonyolult gondol­kodásmódjára.
Eszébe jutott a nővére egyik kis trükkös megoldása egy bankkártya kódjával. Annak a számát egy fénykép hátuljára írva hordta a tárcájában, méghozzá úgy, hogy először a jobb külső számjegyet kellett beírni, aztán a bal külsőt, végül sorrendben a belső kettőt.
Harriet most ugyanezzel próbálkozott...
...és csodák csodája, a képernyőn megjelent Lorna nyitóképe.
A kis egoista persze, hogy a saját arcképét tette fel.
Harriet ezen nem csodálkozott, hiszen Lorna szobá­jának a falait is nagyrészt azok a kinagyított fotók dí­szítették, amit egy fényképész barátja készített neki.
Nem merengett ezen sokáig. A mobilt a töltőn hagy­ta, ő maga visszament a saját szobájába, és miközben előkotorta az ápolónőtől kapott papírcetlit Diane Taylor számával, ismét az ablakhoz lépett. Úgy érezte, hogy majd most - majd most, épp most fog hazaérkez­ni Edison.
De persze semmi. Megcsalta az érzéke. Mrs. Simmons kertje üresen árválkodott.
Most nem dobott csókot. Valamivel lehangoltabbnak érezte magát; nem tudta volna megmagyarázni, miért. Talán mert csalódott volt és bosszús? Talán mert úgy érezte, máris dobták és elhagyták, mielőtt a kapcsolat kezdetét vette volna?
Nem akart erre gondolni.
Pozitívan akart gondolkodni, és hinni abban, hogy Edison hamarosan megjelenik, rákacsint, és megma­gyarázza, miért késlekedett...
Ez így lesz! így kell lennie!
Amikor cetlivel a kezében visszament Lorna szobá­jába, ismét eltöltötte az a szomorkás hangulat, amit
mái az imént is érzett, csak nem tudatosan. Csak most döbbent rá igazán, hogy a lelke mélyén mennyire hi­ányzott neki a nővére.
Igaz, régebben irigy volt a szépségére és kisebb ko­rukban elég sokat vitatkoztak, veszekedtek, aminek többnyire Lorna lett a győztese - ő pedig a sértődöttje -, de mindent összevetve jó testvérek voltak, szerették egymást.
Éppen ezért nem tudott ő hinni abban, hogy Lorna szándékosan szökött el otthonról. Ha a szüleiknek nem is, neki biztosan hagyott volna legalább egy ap­rócska búcsúüzenetet...
Vagy nem?
Miközben ezen töprengett, beütötte azt a számot, amit az ápolónőtől kapott, és kissé meglepődött, ami­kor a mobil regisztere társított a számhoz egy nevet: Diane Taylor.
Hoppá!
Ez még ugyanaz a szám, amit Diane két évvel ezelőtt is használt! Végül is nem volt ezen túl sok meglepődni-való, csak őt valahogy mégis váratlanul érte.
Viszont...
Ebből kiindulva eszébe villant valami.
Ő maga nem nagyon szokott bajlódni azzal, hogy ki­töröljön a telefonjából régi címeket és neveket. Pél­dául még mindig szerepelt benne Nika régi száma is, amit a román lány már tavaly megszüntetett, mert valami kis sértődés miatt szolgáltatót váltott. Harriet felvette Nika új számát, de a régit meg akkor lustaság-
ból nem törölte ki, később pedig már nem is érdekelte. Van elég hely a memóriában...
És mi van, ha Diane Taylor sem törölte ki Lorna mo­biljának a számát? Ha majd meglátja a nevet a kijelző­jén, azt fogja hinni, hogy Lorna hívja?
Már az is sok mindent el fog árulni, ahogyan reagál.
Hallotta, hogy anyja a nappaliban ismét telefonon egzecíroz valakit. Harriet felállt, óvatosan bezárta az ajtót, hogy ne zavarják meg a művelet közben, aztán vett egy nagy levegőt, és megnyomta a hívógombot.
Jóformán még ki se csengett, azonnal belenevetett valaki a vonalba a túloldalon.
- Na, mi van, szexi, mit felejtettél el?
Női hang volt, bár nem ismerős, Harriet feltételezte, hogy Diane Taylor lehet.
Hirtelenjében nem is tudott mit mondani. Csak hall­gatott, várt még valami reakciót.
Kapott is.
Hahó! Lorna! - türelmetlenkedett az iménti nő.
- Megkukultál?! Szólj már bele!... Csak véletlenül kap­
csolódott be a mobilod? Hol vagy?
Diane... - kockáztatta meg halkan Harry, kissé el­
változtatva a hangját, a nővére hanghordozását utá­
nozva. - Te vagy az?
Persze, hogy én. Ki más? Mi van?!... Két perce sincs,
hogy beszéltünk.
Két perce?
Na jó, lehet, hogy van az már öt is... De mondjad
már, hogy mit akarsz? Meggondoltad magad? Ha visz-
szaszívod, amit ígértél... nagyon morcos leszek!
Harriet igyekezett úgy manőverezni a beszélgetés­ben, hogy minél többet megtudjon, és közben fenn­tartsa azt a látszatot, hogy Lorna az, aki beszél.
Nem - mondta. - Dehogy.
Na azért! - Ismét a csengő nevetés. - Már épp arra
gondoltam, hogy rossz kislány vagy, és ma este megint
ki kell porolnom a csinos kis popódat! Készítem a kor­
bácsot, de a bilincset te hozod...
Mi?! - Harriet nem bírta leplezni a döbbenetét. -
Mit?!
Na jó, szexi... mondjad, hogy miért hívtál, mert
már várnak rám.
Hát... csak úgy. Eszembe jutottál.
Ez kedves tőled. - Ismét nevetés. - Bár nem vall
rád. De tényleg csak azért hívtál, hogy elmondd, meny­
nyire szeretsz?!
Harriet szédelgett. Már nem volt kétsége: Diane és Lorna szeretők. Leszbikusok.
Lehet, hogy emiatt szökött el Lorna? Mert tudta, hogy a szülei nem néznék jó szemmel a lányos kapcso­latot? Később pedig Diane is utánament New Yorkba, és most ott élik életüket?
Ez így elsőre valószínűnek tűnt, de pár szívdobbanás­sal később már mégsem. Jordán és Harrison Paxton ta­lán nem örültek volna túlzottan a lányuk hajlamának, de nem tagadták volna ki emiatt a családból. Előbb vagy utóbb szemet hunytak volna fölötte, és örültek volna annak, ha boldogan éli az életét.
Sokkal jobban örültek volna, mint így, hogy azt se tudják, mi lett a nagyobbik lányukkal, él-e vagy halott.
Vagy talán apa tudja, azért ment New Yorkba, hogy ta­lálkozzon vele? Közben Diane Taylor megunta a nagy hallgatást.
- Halló!... Lorna... Mi van veled? Annyira furcsa
vagy... Tényleg le kell tennem, mert már várnak rám...
- Szólongatta. - Lorna! Lorna! Hékás...
Harriet elszánta magát.
- Hány vagyok - préselte ki magából. - Harriet
Paxton. Lorna húga. Emlékszel rám, Diane... Régen
sokat beszélgettél velem. Csak azért hívlak, hogy...
Kattanás.
Diane Taylor szó nélkül letette.