2012. november 5., hétfő

Vérzőcsipke bokor- Harmadik fejezet


Harmadik fejezet

A nyomozók távozása után Harriet szégyenkezve magába roskadt, mert biztosra vette, hogy anyja le fog­ja szidni és számon kéri rajta, hogy hazudhatott neki a bulival kapcsolatban. Ám legnagyobb megkönnyeb­bülésére Jordán nem mutatta ki neheztelését - nyilván későbbre tartogatta -, így most csak fogta a kezét, és biztatóan mosolygott rá.
Nem lesz semmi baj - bátorította. - Csak a bizton­
ság kedvéért tartanak bent. Kialszod magad, és holnap
reggel már viszlek is haza.
Nem haragszol? - nyöszörögte Harriet, és megszo­
rította anyja vékony, kemény ujjait. - Hazudtam ne­
ked...
De, igen, haragszom. - Jordán bosszúsan nézett rá.
- A szívbajt hoztad rám! És csalódtam benned.
Kérlek, ne haragudj! Bocsáss meg! Én nem akar­
tam hazudni neked, de annyira el akartam menni abba
a buliba Nikáékkal... és tudtam, hogy ha megmonda­
nám az igazat, nem engednél el.
Jordán felemelte a jobb kezét, mintegy védekezőleg.
- Jól van - mondta. - Nem tudok most haragudni
rád. Megbocsátok. Később majd persze megbeszéljük,
de most csak pihenj, nyugodj meg, aludd ki magad!
-Anya...
- Most csakis az számít, hogy itt vagy, rendben vagy,
és nem történt nagyobb baj. Ennek tudatában bármit
megbocsátanék. - Megpuszilta a lánya kezét. - Csak azt szeretném... annyira szeretném... ha őszinte és egyenes lenne a kapcsolatunk, ha mindent megbeszél­nénk és nem kellene füllentenünk egymásnak.
- Én is... ezt szeretném.
Harriet az ajkába harapott.
Jordán megértette. Elsötétedett a tekintete. Aztán akkorát bólintott, mintha le akarná fejelni saját köl­dökét.
- Hogy mit keresett Georg Drakuciou a házunkban,
csupaszon? Ezt akarod kérdezni, igaz? - Sóhajtott. -
Elmondtam volna... és válaszolni is fogok minden kér­
désedre őszintén, de talán nem most kellene megejte­
nünk ezt a beszélgetést.
Egyáltalán nem most! - Ezt Harriet is így érezte. Mégis piszkálta a tudatát a téma.
Te meg ő...
Szeretők vagyunk.
Mióta?
Régóta.
Jordán Paxton nyíltan nézett a lánya szemébe; nem szégyenkezett csalárdsága miatt.
De apa...
Tud róla - vágta rá az asszony. - Tudja. A kezdetek
óta. Meg még előbb.
-Mi? Mi az, hogy „előbb"? Jordán vállat vont.
- Én és apád átbeszéltük, mielőtt Georg szeretője
lettem volna. Akkor mindketten úgy véltük, ez a leg­
jobb megoldás, vagy legalábbis a legkevésbé rossz.
Apád elfogadta ezt, beleegyezett.
Jóságos ég! - Harriet a szemét forgatta döbbene­
tében. - Jóságos ég!
Ez f elnőtt dolog, kicsim.
Jóságos... éééég! Nem hiszem el!
Túl bonyolult lenne mindent elmesélni és elma­
gyarázni. És nem gondolnám, hogy momentán ezzel
kellene terhelned magad. Kimerült vagy, pihenj in­
kább! És majd holnap megpróbálom elmagyarázni a
miérteket.
Harriet behunyta a szemét. Igen, igen, igaza volt anyának: e pillanatban tényleg nem szeretett volna erről többet hallani. Már ez is jóval több volt, mint amennyit ép elmével meg bírt emészteni.
Ráadásul belegondolt a helyzet túlsó oldalába.
Épp a legjobb barátnőm apjával?! Ezt tenni a legjobb barátnőm legszimpatikusabb mostohaanyjával?! Aki most súlyos sérülést szenvedett és kómában van?!
Ó, szegény Mia!
Valami rettenetesen fura és furán rettenetes gondo­lat csikorgóit keresztül a tudatán:
Lehetséges hogy...
...ezek a dolgok mind-mind összefüggenek?
Míg az anyja magára hagyta, hogy elintézzen néhány fontos telefont, Harriet leszállt az ágyról, és becsoszo­gott a szobájához tartozó fürdőszobába dolgát végez­ni. Ahogy kezet mosott, a tükörbe pillantott, és ismét..
•izébe villant az a különös álma Felicity Grúzról, aki előbb jó tanácsokkal látta el, aztán fojtogatni kezdte. Megnézte a nyakát a tükörben, és először megré­mült az ott látott véraláfutásoktól, de aztán rádöbbent, hogy azokat a nyomokat Kyle Stanton okozta, amikor a Laurel Canyon Park erdei tisztásán erőszakoskodott vele.
Kyle Stanton, az egykori gyerekkori barátja meg akarta erőszakolni! Meg akarta gyilkolni!
Döbbenetes volt ezt így szavakba önteni, de már nem okozott neki akkora elképedést ez a gondolat, mint órákkal ezelőtt. A nyugtató, amit kapott, megtette a hatását: elzsongította, elálmosította.
A folyosó felől egy ismerős, zsémbes hangot hallott:
- Ez meg itt micsoda? Hogy takarítottad ezt fel?!... Ki járkált itt mezítláb?
Felicity Cruz! Ő jött be hozzá mezítláb!
Harriet akaratlanul is az ajtóhoz csoszogott, és ki­kukkantott a folyosóra. Egy nagydarab ápolónőt lá­tott, aki csípőre tett kézzel állt, és egy szürke ruhás kisegítőt terelgetett közelebb a lépcsőfordulóhoz, ahol maszatos volt a mozaikpadló.
A lánynak eszébe jutott az a csörömpölés, amit a Felicityvel folytatott „álombéli" csevegés közben hal­lott, és érdeklődve felhúzta a szemöldökét.
Most akkor az csak álom volt, vagy valóban kiömlött a juharszirup?
Közelebb ment.
- Elnézést! - szólította meg a szigorú ápolónőt. -Szeretném meglátogatni a barátnőmet, aki szintén itt fekszik bent, a kórházban, de nem tudom, melyik szo­bában.
A földszinten, az adminisztrátor megmondja - ve­
tette oda a nő. De aztán feltámadt benne némi segí­
tőkészség. - Hogy hívják a barátnődet? Mivel hozták
be?
Felicity Cruz. Leesett az iskolánk tetejéről...
Ja, az a lány? - Az ápolónő felfelé intett. - A má­
sodikon van a nyolcas szobában. Itt, erre, felmész a
lépcsőn, aztán jobbra, hosszan... Nyolcas szoba. Látni
fogod. - A fejét rázta. - De nem tudsz beszélni vele,
nincs magánál.
Csak látni szeretném. Lehet?
Az ápolónő vállat vont, és arra se vesztegette az ide­jét, hogy válaszoljon; a vézna takarítónőnek mutatta, hol mossa fel a juharszirupfoltokat alaposabban.
Harriet fellépdelt a lépcsőn a második emeletre, és végigment a hosszú folyosón. Az első emeleten sem volt túl nagy nyüzsgés, de ez a rész itt szinte teljesen kihaltnak tűnt. Csupán egy fiatal nővér ült egy elkerí­tett részben egy monitor előtt, és sebesen gépelt vala­mit. A közeledő lány láttán felnézett.
Segíthetek?
Felicity Cruzt szeretném meglátogatni - motyogta
Harriet. - Azt mondták, a nyolcas szobában...
Igen, ott, de nem tudsz beszélni vele.
O, nem is akarok. Csak megnézem, és...
Az ápolónő felegyenesedett, mintha az útjába akar­ná vetni magát, és a mutatóujját rázta.
Nem, nem! Csak a közvetlen hozzátartozói mehet­
nek be hozzá. Te viszont nem vagy az.
Unokatestvérem - füllentette meglepetésében Har-
riet. - És ő a legjobb barátnőm.
Hát persze. - Az ápolónő kilépett a pult mögül, és
határozottan elállta az útját. A szemében sokatmondó
gúny csillant. - Aztán majd megjelenik a fényképe egy
bulvárlapban, ahogy ott fekszik kómában, engem meg
kirúgnak.
Harriet először nem értette, aztán viszont csaknem elnevette magát a feltételezésen.
Azt hiszi, lesifotós vagyok?
Ó, nem lenne meglepő! De bárki vagy is, akkor sem
mehetsz be hozzá, hacsak nem igazolod okmányokkal
vagy két tanúval, hogy tényleg a rokona vagy.
Ezt persze „viccesen" mondta, de kiérződött a sza­vaiból, hogy valamennyire komolyan gondolja.
- Harriet Paxton vagyok - erősködött. - Lent fek­
szem az első emeleten. Én vagyok az a lány, akit meg
akartak erőszakolni a Laurel Canyon Parkban. Hallott
róla, nem? Nem sokkal ezelőtt hallgatott ki a rendőr­
ség... John Sámuel detektív, meg az az alacsony, szökés
barna nyomozónő... akinek nem jut eszembe a neve.
De nem mindegy? Csak azt akarom bizonyítani, hogy
nem lesifotós vagyok. A Torrance High-ba járok, diák
vagyok, és Felicity tényleg az osztálytársnőm. Pár nap­
ja még együtt kosaraztunk a tornateremben...
Jó, elhiszem, de most akkor sem engedhetlek be
hozzá. Ha annyira látni akarod, gyere fel holnap, ami­
kor itt lesznek a szülei... a rokonaid, ugyebár... és majd
ők eldöntik, bemehetsz-e hozzá.
Egy pillantást sem vethetek rá?
Most nem. Sajnálom.
Nem tudná meg senki... csak... annyira szeretném
látni, hogy hogy van.
Az ápolónő sóhajtott, már-már megenyhült, de az­tán mégis a fejét rázta.
- Holnap, kislány, holnap! És most, ha nem harag­
szol... nekem dolgom van.
Harriet elfordult, és elindult vissza a lépcső felé, de aztán megtorpant.
- Én nem mehetek be hozzá, de ő járhatott nálam?
Az ápolónő zavartan meredt rá.
Az kizárt. Nem járhatott nálad. Kómában van.
Még a szemét sem képes kinyitni.
Hát... talán csak képzelődtem.
Nyilván.
De megmutatta nekem a gipszét a jobb karján... raj­
ta a rárajzolt szívet, amibe valaki azt írta cudar helyes­
írással, hogy... „Szeretlek. Gyógy ujj meg mielőbb!"
A fiatal ápolónő felkapta a fejét, és meglepetésében még a száját is eltátotta.
Ezt csak úgy mondták neked, igaz?
Láttam - suttogta összeszoruló torokkal Harriet.
A jelek szerint ő ijedt meg jobban; attól, hogy a láto­
másának ez a részlete igaz. - Ott járt a szobámban,
mondom! Beszélgetett velem. Én is nehezen hiszem...
-Nem.
Körülbelül háromnegyed órája. Kórházi hálóing­
ben volt, papucs nélkül. De tényleg ő volt, esküszöm!
Ne bolondozz! - Az ápolónő hitetlenkedve rázta a
fejét, de szemmel láthatóan már elbizonytalanodott. -
Tudnék róla, ha magához térne!
És maga itt volt mindvégig? - faggatta Harriet.
- Mert Felicity azt mondta nekem, hogy nem látott
senkit, amikor magához tért... és nem tartotta vissza
senki.
Az ápolónő enyhén elpirult. Talán mégsem ült itt egész idő alatt. Talán úgy gondolta, hogy a kómás be­tegek úgysem járkálnak, és elment valahová egy idő­re...
...saját ügyét intézni?
Lehet, hogy csak álmodtam - mormolta Harriet -,
de annyira valóságosnak tűnt az az álom, hogy nem tu­
dok fölötte napirendre térni. Ezért kell látnom! Mert,
ha csak álmodtam, akkor itt, a valóságban nyilván egé­
szen másképp fog kinézni, mint ahogy én elképzeltem.
Viszont ha tényleg ő volt az, aki lejött hozzám beszél­
getni és ott ült az ágyam szélén... akkor arról tudnia
kell a főnővérnek... vagy az orvosának, nem?
Na, gyere akkor! - A fiatal nő idegesen biccentett.
- De csak egy perc, épp csak pár pillantás!

* * *

Harriet igazából maga sem tudta, mit gondoljon. A lelke mélyén arra számított, hogy Felicity nem lesz az ágyában. Vagy ha igen, akkor ott ül az ágy szélén, és nagy műgonddal a körmeit reszelgeti vagy az arcát elcsúfító sebeket púderezi.
De persze valójában úgy találta a sérült lányt, ahogy az esze súgta: mozdulatlanul az ágyban, behunyt szem­mel, begipszelt tagokkal, testére csatlakoztatott veze­tékekkel, mesterségesen lélegeztetve.
Jobb karja vállig be volt gipszelve, és valóban ott virí­tott rajta a kék filccel rajzolt szív, és benne a gyermeteg felirat: „Szeretlek. Gyógy ujj meg mielőbb!"
Ám a legnagyobb eltérés ahhoz képest, ahogy Harriet legutóbb „látta", a feje volt. Ő határozottan emlékezett arra, hogy a hosszú szőke hajával látta. Igen, emléke­zett arra a jellegzetes mozdulatra, ahogy hátravetette az arcát eltakaró haját. Ám itt, a valóságban nem lett volna mit hátravetnie vagy sebekkel borított ábrázata elől félresöpörnie...
...lévén, hogy kopaszra borotválták, és homlokát, ko­ponyáját átvérzett kötés borította.
Harriet megborzongott.
A feje más - motyogta. - Úgy értem, a haja...
Leborotválták, még a műtét előtt.
Mikor? Mikor műtötték?
Aznap, amikor behozták. Szerdán, azt hiszem. -
A fiatal nő homlokráncolva meredt rá. - Mi van?!
Harriet sóhajtott.
- Hát akkor... tényleg csak álmodtam. Nem lehetett
ő a szobámban. Annak a Felicitynek, akit én láttám-
nem volt bekötözve a feje, és az arca elé lógott a haja.
Erre biztosan emlékszem.
Úgy tűnt, az ápolónő megkönnyebbült ettől a kijelen­téstől.
Akkor már te is úgy gondolod, hogy nem kell be­
számolnod a képzelgésedről a főnővérnek?
Igen. Úgy értem, nem. - Idétlenül vihogott. - Elné­
zést! Egy idióta vagyok! Sajnálom...
Az ápolónő megenyhült. Mosolygott. -Azért kíváncsi lennék, ezt a fura gipszfeliratot hon­nan tudtad? Hiszen nem láthattad. Vagy igen?
- Fogalmam sincs. Talán mondta valaki... vagy csak
úgy megálmodtam. Az öccse, Tommy rajzolta a gip­
szére, igaz? Nyilván... ő akkora debil, hogy ilyet írjon.
- Ismét a fejét rázta, mintha ott lenne benne az a bi­
zonyos gondolat, csak nem akarna magától kijönni. -
Nem tudom. Nem tudom. Totál idióta vagyok, igaz?...
És akkor most visszamegyek, mielőtt az anyám szív­
rohamot kap, hogy én is eltűntem, mint a nővérem,
Lorna...
Az ápolónő kedélyesen bólogatott, ám a név halla­tán egy kissé megnyúlt az ábrázata.
Lorna? - visszhangozta. - Paxton? A szentségit!
Te... tényleg Lorna Paxton kishúga vagy?! Harry?!
Igen, az, Harry. - Pislogott. Elolvasta a nő névkár­
tyáját: - Erika Warden? Ismerlek?
Engem nemigen, a Warden a férjezett nevem, de
a húgom neve biztosan ismerősebben cseng. Diane
Taylor? Mond valamit?
Diane Taylor? Hát persze! Lorna barátnője volt!
Emlékszem rá! Menő csaj volt a sulinkban, akárcsak
a nővérkém. Sokat járt nálunk. Mindig rendes volt ve­lem. Nagyon bírtam. Mi van vele? Az ápolónő nevetett.
- Mi lenne? Felnőtt, elhagyta a családi fészket, meg
ezt a Torrance nevezetű porfészket. Férjhez ment egy
Wall Street-i brókerhez, szült két gyereket. A keleti
parton él, New Yorkban. Évente kétszer, ha találko­
zunk.
Harriet elszomorodott.
- Még mindig jobb neked. - Most, hogy kiderültek
a közös dolgok, ő is közvetlenebb hangnemre váltott.
- Te legalább tudod, hogy a testvéred él és néha látha­
tod. Én viszont semmit sem tudok a nővéremről. Azt
se tudom, él-e még... vagy rég halott.
Az ápolónő csodálkozva meredt rá.
Miért lenne halott?
Hát... azóta nem tudunk semmit róla, hogy két éve
kisétált ebből a kórházból, és eltűnt... nyoma veszett.
Erika Warden megrántotta a vállát.
Semmi baja, hidd el! Csak megunta a tespedtséget,
és lelépett ő is, mint az én húgom.
Jó lenne ezt hinni, de félek...
Ugyan már! Tuti, hogy él! - Az ápolónő nevetett. -Diane tavaly karácsonykor említette, hogy találkozott
Lornával valami nagymenő estélyen, New Yorkban.
Élt és virult. Ragyogóbban nézett ki, mint valaha.
Tényleg?
Tényleg.
És Diane... mondott Lornáról még valamit? Tu­
dod, nekünk minden szó számít. Mi azóta kerestetjük, apa és anya mindent megpróbáltak. Tényleg azt hit­tük, hogy halott. Erika Warden eltűnődött. Aztán vállat vont.
Nem emlékszem. De tudod, mit? Megadom a hú­
gom számát. Hívd fel, és faggasd ki te! Biztosan el­
mondja, amit tudni szeretnél.
Ó, koszi!
Az ápolónő sürgetően intett.
De most már tényleg dolgom van. És most, hogy
meggyőződtünk arról, hogy Felicity Cruz az elmúlt
napokban nem ment innen sehova, megkérhetnélek,
hogy menj vissza a szobádba, mielőtt magyarázkod­
nom kellene, hogy miért engedtelek be ide?
Ó, persze... és köszönöm. Mindent köszönök. -Harriet elfordult, és az ajtó felé indult, ám a szeme
sarkából felfedezett valamit, aminek láttán még a
nyugtatok ellenére is a torkában kezdett dobogni aszíve. - Ööö... az... az ott... ott...
Az ápolónő nem tudta, mit mutat ennyire hevesen.
A lába. Mi van vele? Lepattogzott a lakk a körmé­ről? Na és? Megesik.
A talpa.
Koszos. - Erika Warden a homlokát ráncolta. Kö­
zelebb hajolt, megszaglászta a talpat. Az ujjával meg is
érintette. - Ragacsos... Mi a fene ez rajta?
Harriet csaknem bepisilt rémületében. Mert ő tudta a választ: -Juharszirup...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése