Szent Johanna Gimi- A kezdetek-Augusztus 30., szombatm Augusztus 31., vasárnap

Augusztus 30., szombat

Egész napos pakolás. Totál kifáradtam, de a nap végére nagyjából minden a helyére került. Anyu a gardróbomat rendezte be, az összes ruhámat el kellett rámolni, én meg a könyveimet és a kacatjaimat pakoltam fel a polcokra. Az új szobám nagyon tetszik, a régi már túl gyerekes volt, minden fehér meg rózsaszín, itt meg semmi rózsaszín nincs (az már ciki lenne).
– A maci lámpát hová tegyem? – emelt ki anyu a dobozból egy olvasólámpát.
– Hát – néztem megrökönyödve a nem kimondottan menő darabra. – Vissza a dobozba? – kérdeztem mosolyogva. Anyu maga felé fordította a lámpát, hogy jobban szemügyre vegye.
– Ez már cikinek számít? – kérdezte.
– Aha – bólintottam.
– Hát jó, ha ciki, akkor mennie kell – tette vissza a dobozba. Szép lassan befejeztük a rámolást, és az a doboz, ami megtelt cikinek titulált tárgyakkal, felkerült a gardróbszoba legfelső polcára.
Amikor végeztünk, hullafáradtan lerogytunk a két babzsák fotelemre, és elégedetten néztünk körbe.
– Felteheted a posztereidet, hogy ne legyen ilyen komor – közölte anyu, miközben az üres falaimat nézte
– A régi plakátokat már nem rakom ki, ahhoz már idős vagyok – ráztam meg a fejem.
– Igen, tényleg – mosolygott anyu, de éreztem, hogy gúnyolódik.
Apu bekopogott a szobaajtómon, és benyitott. Bólogatva fordult körbe, úgy tűnt, igazán elégedett azzal, ahogyan berendezkedtem. A kezét folyamatosan maga mögött tartotta, szóval tudtam, hogy kapok valamit. Nem is húzta sokáig, hanem megmutatta az ajándékom. Egy plüssmaci volt.
– Köszönöm – vettem el örömmel, és máris a polcom felé fordultam, hogy hová is tehetném.
Anyu felkelt a babzsákomról, és kifelé indult, az ajtóban azonban megállt apu mellett, és a fejét rázva szólt. –Már vége a „macikorszaknak”.
– Vége? Mikor lett vége? – döbbent le apu.
– Az mindegy, annyi a lényeg, hogy vége. Most már ciki – magyarázta anyu.
Kicsit kellemetlenül éreztem magam, úgyhogy beleszóltam:
– Dehogy, még mindig szeretem a macikat, nem annyira ciki. Nem is figyeltek rám, mert anyu tovább bizonygatta, hogy a „macikorszakot” felváltotta a „minden ciki korszak”, apu pedig, mivel látszólag zavarta, hogy lemaradt róla, folyamatosan azt akarta megtudni, hogy pontosan mikor ért véget a „macikorszak”.
– Nézd csak meg a tükrét – mutatott anyu az íróasztalom fölötti falrészre felszerelt tükörre. Apu összeráncolt szemöldökkel meredt a képekre és matricákra.
– Ki ez a tag? – kérdezte.
– A Karib-tenger kalózai – segítette ki anyu.
– És ez nem ciki? Egy középkorú ember van a lányom tükrén! – nézett körbe értetlenül apu.
Anyu sóhajtva megragadta apu karját, és a szobámból kifelé menet magyarázni kezdte. – A maci ciki, Johnny Depp menő. Ezt jegyezd meg.
– Mikor történt mindez? – értetlenkedett tovább apu.
– A múlt héten – hallottam anyu magyarázkodó hangját, ahogyan lefelé mentek a lépcsőn.
Becsuktam a szobaajtómat, és teljesen beégve éreztem magam. Leültem az íróasztalomhoz, és bekapcsoltam a laptopom – amit a ballagásomra kaptam – és beállítottam háttérképnek A Karib-tenger kalózai plakátját.
Este a szobámban épp DVD-zni készültem, amikor apu – ezer százalék, hogy anyu utasítására – bejött hozzám.
– Filmezel? – érdeklődött. A babzsák fotelemen ültem egy tál popcornnal és kólával.
– Igen – feleltem.
– Na és mit nézel? Shrek?Jégkorszak?Madagaszkári
– Dehogy – nevettem el magam. – A Karib-tenger kalózait.
– Persze, értem – bólintott apu. Állva figyelte a film első pár percét, végül úgy döntött, hogy odahúzza mellém a másik babzsák fotelemet, és bekapcsolódik.
Közénk tettem a kukoricát, és együtt néztük a filmet. Tudom, hogy nagyon szeretne tisztában lenni az – egyébként naponta változó – ízlésvilágommal, és hogy a film egyáltalán nem érdekelte, de becsülettel végignézte velem.
Az új szobám berendezve: 5/5.
Rendelt pizza: 5/1 – pocsék volt.
Esti filmnézés apuval: 5/5.
A nyár utolsó szombatja: 5/4 – kár, hogy vége.

Augusztus 31., vasárnap

Zsúfolt nap. Reggel, mivel magamtól korán keltem – szerintem izgulok a holnapi sulikezdés miatt –, kimentem a kertbe, ott ücsörögtem egy kicsit, aztán anyuval elindultunk vásárolni.
A sulihoz szükséges holmikat a közeli pláza papírboltjában vettük meg.
– Reni, nézd, milyen szép tolltartó! – mutatott fel anya egy rózsaszín, Disney-hercegnős, giccses izét.
Csak a fejem ráztam meg automatikusan. Anyu ebből megértette, hogy nagyon nem ilyet képzeltem el.
– Van valami konkrét elképzelés? – lépett oda hozzánk egy segítőkész eladó, majd mikor felismerte anyut, rögtön hozzátette. – Marad a nyári idő?
Pár percig az időjárásról beszélgettek, aztán az eladó ismét megkérdezte, hogy mi az elképzelés.
– Tudja, most pont kalózmánia van… – mosolygott anyu.
– Anya! – szóltam közbe zavartan, és teljesen elvörösödtem.
– Már nincs? – nézett rárn anyu csodálkozva.
– De, csak ne mondd el mindenkinek! – húztam be a nyakam, zavaromban felemeltem egy tollat, és azt nézegettem. Anyu értette a célzást, és kicsit halkabban folytatta az eladónak, aki láthatóan átérezte, hogy kellemetlenül érint, ha egy ápiszban mindenki megtudja, milyen tolltartót szeretnék. Úgyhogy diszkrétre vette a figurát, és csendben megmutogatta a kalózos termékeket.
Végül semmilyen kalózos holmit nem vettünk, mert biztosan kicikiznének miatta az új osztálytársaim, és ha rögtön az első napon találnak cikiznivalót rajtam, akkor tuti adnak gúnynevet is, és lehet, hogy négy évig úgy fognak hívni.
– És ez? Ez nagyon népszerű a kislányok körében – mutatta az eladó a legújabb Witch, Hello Kitty és hasonló termékeket.
– Nem, nem szeretnék giccses dolgokat.
– Á, értem – bólogatott az eladó. – Akkor talán ez a kollekció?
Na, az már rögtön tetszett. A tolltartó henger alakú, behúzós, sima, kék színű farmer anyagból, és volt ugyanolyan, hozzá való iskolatáska, varrásokkal, cipzárral meg zsebekkel. Azt választottam.
– Szerintem is menő – értett egyet anyu. – De azért egy kalózos tollat is vehetnénk kulcstartóval.
Végül lett szolid, de menő kinézetű sulifelszerelésem meg Johnny Depp-es tollam kulcstartóval. Így már teljesen felkészültem a gimikezdésre. Egy rakás csomaggal értünk haza, és gondosan mindent megmutogattam apunak, aki próbált úgy csinálni, mintha érdekelné egy füzet vagy egy színes tollakból álló készlet, de megértem, hogy őt ez annyira nem dobja fel. Amíg anyu a konyhában vacsit csinált, felültem a konyhapult másik oldalára. Percekig némán figyeltem.
– Izgulsz a holnap miatt, ugye? – kérdezte, fel sem nézve.
– Kicsit – vallottam be őszintén.
– Nincs miért. Az iskola nagyon jó lesz, az osztálytársaid pedig szeretni fognak. Hidd el, sok új barátod lesz.
Na, igen. A szüleim félnek attól, hogy – ahogyan az általánosban sem voltak – nem nagyon lesznek barátaim, ami miatt majd sokat leszek egyedül és nyomi leszek. Apu szerint ez borzasztó lenne, saját elmondása szerint ő nyomi volt a gimiben,
és nem is szívesen emlékszik vissza rá. Azt szeretné, ha én viszont szeretném a Szent Johannát, lennének barátaim meg társaságom, meg ilyesmi. Azért is tanácsolták a magánsulit, mert ott sokkal kevesebben vannak, a kis osztályközösségek összetartanak, és életre szóló barátságok köttetnek. Nem is tudom, nekem ez túl hihetetlennek tűnt, de hagytam magam rábeszélni.
– Az egész nyolcadik évfolyamban azzal csúfoltak, hogy magángimibe csak nyomik járnak – mondtam, mire anyu végre felnézett.
– Ez nem igaz! Apád is magángimnáziumba járt! – érvelt, mire mindketten átnéztünk a konyhapulton, a nappaliban ülő apu irányába. – Jó, ez nem volt jó példa – rázta meg a fejét anyu némi töprengés után. – A Szent Johanna kiváló gimnázium, jó hírű iskola, és biztos vagyok benne, hogy csupa kiváló, kedves és okos fiatalt vesznek fel. Mint téged – mosolygott anyu.
Nem is tudom. Mindenesetre kezdtem komolyan izgulni a másnap reggel miatt. A hülye gólyatáborban az új osztálytársaim már megismerkedtek, csak én leszek egyedül, aki teljesen idegen!
Vacsorára apuhoz vendégek jöttek – egy üzlettársa és a felesége –, úgyhogy amikor megérkeztek, muszáj volt lemennem köszönni.
– Nocsak, Reni, megint mekkorát nőttél! – állt fel az asztaltól apu üzlettársa, és úgy nézett rám, mintha a legutóbbi találkozásunk óta – ami három hete volt – legalább kilencven centit nőttem volna.
A felesége is megállapította, hogy növök, mire anyuék is mondták, hogy bizonyára, és akkor ezzel mindenki elvolt egy darabig, én meg kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert a magasságom nem egy olyan téma, ami olyan különösen érdekes lenne.
– Na, és holnaptól gimnazista vagy – vigyorgott apu üzlettársa.
– Igen – bólintottam zavart mosollyal. Komolyan, a felnőttek hülyék.
– Nagyon izgatott lehetsz – nézett kedvesen a felesége.
– Kicsit – bólogattam.
– A Szent Johanna kiváló gimnázium – erősködött apu üzlettársa.
– Szerintem Reni imádni fogja – tette hozzá a felesége. Igen, gimis lettem, szeretni is fogom, meg növök is. Csakúgy, mint mindenki más a korosztályomban.
– Ó, a gimi! – nézett maga elé apu üzlettársa elkalandozó tekintettel. – Azok az igazán szép évek! Az első buli, az első szerelem, az első intő…
– Ez így van – vette át a szót apu, miközben intett, hogy nyugodtan visszamehetek a szobámba, majd ő jópofizik helyettem. A lépcsőn felfelé lépkedve még hallottam, hogy továbbra is én maradtam a téma.
– Renivel hihetetlen szerencsénk van! Talpraesett, okos lány, nem kell félteni – dicsért apu.
– Csak várd ki a végét. Amikor Tomi betöltötte a tizenhatot, húsz kilót fogytam. Az őrületbe kergetett… – mesélte a felesége.
– Nem hiszem, hogy Renátával bármi ilyen problémánk lenne. Nyugodt gyerek.
Becsuktam magam mögött a szobaajtóm, és értetlenül néztem körbe. Miért viselkedik mindenki úgy, mintha tizennégy évesnek lenni a világ legnehezebb dolga lenne? Én ebből semmit nem érzek, tökre felfújják a dolgokat. Hosszas hezitálás és kombinálás után sikerült kikészítenem a ruhámat, hogy ne holnap reggel kelljen toporzékolva hisztiznem. Egy farmert választottam fehér tornacipővel, fehér, kék csíkos galléros pólóval. Nem túl feltűnő, nem is túl unalmas. Egyébként tiszta ideg vagyok a holnapi nap miatt, első nap az új suliban, új osztálytársak, új tanárok. Jaj.
Sulifelszerelés vásárlás: 5/5.
Vacsora: 5/2 – anyu csirkéje fura ízű volt.
Holnap első nap a gimiben: 5/1 – jaj.
Apu üzlettársának idétlen kérdései: 5/2.
Rémképek arról, hogy eltanyázok a suli előtti lépcsőn, és mindenki kinevet: 5/1.