Sz.J.G.-A kezdetek Dec.1-5

December 1., hétfő

Virág elég bután nézett, amikor bevallottam, hogy a Beatlesfilmek tetszettek. Pedig azt hozzá sem tettem, hogy szombaton még egyszer megnéztem a  Help.'-et,  és vasárnap végig Beatlesdalokat hallgattam a YouTube-on.

– Olyan, mint a Rocktábor? – kérdezte sokadszorra, miközben a

suli lépcsőjén gyalogoltunk fel.

– Nem.

– Akkor milyen?

– Hát olyan. Nem is tudom. Beatles-es.

A beszélgetésünk itt félbeszakadt, ugyanis az aulában Mariah

Carey karácsonyi dala fogadta az érkezőket. Virág totál

ledöbbenve nézett, még a haját is kifésülte a szeméből.

– Ez meg mi? – hőkölt hátra.

– Ez? – kérdeztem vissza mosolyogva. – Az idei év első

karácsonyi dala. De ne aggódj. Ennél csak rosszabb lesz.

És persze igazam volt. A Szent Johannában tombol a

karácsonyi hangulat, nemcsak a sulirádióból üvölt minden

szünetben valami tipikus karácsonyi szám, hanem például a

büfében is karácsonyfás szalvéta jár minden sütihez és

szendvicshez, ráadásul a tipikus fehér műanyag poharak helyett

hóemberesben  adják a forrócsokit és a teát.  Ez egyébként tök

jópofa dolog, a diákok többségének jókedve van tőle, meg olyan

hangulatos az egész. Persze van, akinek nem tetszik. Arnold késve

érkezett duplaangolra, beszélt pár szót Mr. O’Realyvel, amiből

semmit nem értettünk, aztán levágta magát mellém.

– A tizenkettedikesek fenyőágakat aggatnak a bejárati ajtóra –

közölte, miközben elővette a könyvét, és fellapozta. (Nem az

angolt, hanem Anne Rice-tól az Interjú a Vámpírralt.)

– Aha, karácsonyi díszítés hét van – bólintottam.

– Óriási – nézett unottan a plafon felé. – Megnézted a filmeket?

– Többször is.

– Komolyan?

– Aha.

– Ezek szerint tetszettek.

– Nagyon. És a zenék hihetetlenül jók.

– Miss Rentai! – szólított fel Mr. O’Realy, és felvont

szemöldökkel, kissé feltápászkodva a tanári asztaltól nézett rám.Mivel Arnold sem hallotta a kérdést (merthogy velem beszélt),

kérdőn néztem Virágra. Ő éppen egy jegyzetfüzetbe rajzolgatott

manga figurákat, szóval nem tudott segíteni. A tanár ismét

felszólított, én pedig totál bénán néztem magam elé.

– Khm – kezdtem, hátha így tudom húzni az időt. Aztán nagyon

halkan meghallottam a választ magam mögül. Hangosan

megismételtem, szerintem fájdalmasan rémes kiejtéssel, de Mr.

O’Realy biccentett, és a következő kérdést a vadul jelentkező

Kingának tette fel.

Féloldalasan hátrafordultam.

– Köszi – suttogtam Corteznek, aki csak bólintott, aztán tovább

nyomkodta a telefonját.

Visszafojtott mosollyal fordultam vissza, Virág pedig hasonló

vigyorral nézett fel a rajzából. Ez olyan lányos „összemosolygás”,

Arnold hiába nézett minket, ő ezt úgysem érti.

Kicsengetéskor a stúdiósok folytatták a karácsonyi dalok

játszását, mi pedig forrócsokival mentünk az udvarra.

– Tom Cruise-ról olvasol könyvet? – csodálkozott Virág,

amikor meglátta Arnold kezében az Interjú a vámpírralt.

– Nem.

– De ő van a borítón! – vitatkozott Virág.

– Mert játszott a filmben.

– Milyen filmben? – pislogott Virág, Arnold pedig

segítségkérően fordult hozzám.

Végül is szünet végére sikerült elmagyaráznom Virágnak, hogy

a könyvből készült egy film, amiben játszott Tom Cruise, ezért

ennek a kiadásnak a borítójára ő került.

Az utolsó óra után a suliboxomba pakoltam, amikor valaki

szólított. Megperdültem a tengelyem körül, és azzal a lendülettel

be is vágtam a szekrényajtót, nehogy Cortez meglássa a

beleragasztott képeket.

– Reni a korrepetálással kapcsolatban…

– Lemondod? – szóltam közbe rémülten.

– Nem, csak van ez a Fösvény-beadandó.

– Igen?– Kéne segítség.

– Persze, szívesen – bólogattam elvörösödve. Megbeszéltük,

hogy megpróbálja megírni egyedül, és akkor holnap foci után

átjön, és leellenőrzöm. Sajna  rohannom kellett olvasókörre,

úgyhogy körülbelül ennyit beszéltünk, de azért ez is klassz!

Elvégre a héten kétszer is korrepetálom. 

Feldobódva értem haza, eleve jókedvem volt a suli karácsonyi

hangulatától meg Cortez pótkorrepetálásától meg a matek

ötösömtől (órai munkára kaptam), aztán jól lelombozódtam, mert

otthon anyuékat pakolás közben találtam.

– Megyünk valahová? – kérdeztem a félig bepakolt bőröndre

meredve.

– Csak apád. Elfelejtetted? – nézett anyu kérdőn.

Jaj. Na igen. Rémlik, hogy említettek valami üzleti utat, de

teljesen kiment a fejemből, úgyhogy jól ledöbbentem.

Segítettem pakolni, ami végül is annyit jelent, hogy apuval

tébláboltunk anyu körül, aki ténylegesen pakolt, és közben

elmeséltem a Szent Johannás karácsonyi díszítő hetet.

– Reni, én is pont erre gondoltam! – szólt közbe anyu. – Úgyis

ketten leszünk, egy egész hetünk van feldíszíteni a házat, zenét

hallgatunk, díszítünk, készülődünk…

Anya lelkesen tervezte a  „csak lányok” hetünket, apu pedig

őszinte sajnálattal nézett rám. Ez nem ér, majdnem minden évben

kimarad belőle! Én meg hallgathatom a  Last Christmast a

nyakamba aggatott füzérekkel. Óriási.

Karácsonyi díszítő hét: 5/5 – hangulatos és jópofa elfoglaltság.

Apu elmegy egy hétre: 5/1 – marad anyu, én és George

Michael.

Olvasókör: 5/5 – Hemingway műveiről beszéltünk.

Decemberi suliújság: 5/5 – nagyon klassz lett, egy csomóan

gratuláltak az ajánlóimhoz. 

Cortez: 5/5 – őrülten menő a belebújós snowboard dzsekije.

December 2., kedd

Apuért hajnali ötre jött a taxi, de felkeltem, hogy elköszönjek

tőle. Ezután bőven maradt időm suli előtt, úgyhogy az

étkezőasztalnál ülve hallgattam anyut és a terveit arról, hogy

milyen klassz  „lányos hetünk” lesz a házdíszítéssel meg a sok

mókával. Közben hárompercenként megszakította a

beszélgetésünket a mobilja, ugyanis hófelhőket észleltek, úgyhogy

el is kellett rohannia. Egyedül vártam Virágot a kapunk előtt.

– Gyalog megyünk – köszöntem, mire felnézett a szemébe

húzott Mikulás-sapka alól.

– Apukád?

– Egyhetes üzleti konferencián.

– Anyukád?

– Hófelhőket kerget.

Virág egyáltalán nem lepődött meg a kijelentésemen, csak

biccentett, és már el is indultunk lefelé a dombon. Közben

megbeszéltünk mindent, ami tegnap este óta történt velünk. Vagyis

semmi, de általában a semmiről is jókat tudunk beszélni.

Ma a tizenegyedikesek díszítettek, karácsonyi fényfüzéreket

raktak a folyosókra, és kiállították a rajszakkörösök téli

festményeit. Virág képe a lépcsőfordulóba került, a létező legjobb

helyre (nem csoda, az övé sikerült a legszebbre).

Duplafrancián Monsieur Durand feleltetéssel kezdett, Jacques,

Robi és Arnold is sorra került. Mindhárman ötöst kaptak, azonban

Arnold felelete igencsak meglepte a tanárt, és igazából minket is.

Jó, azt tudtuk, hogy jól beszél meg nagyon tud, hiszen kitűnő, de

hogy milyen szinten, az eddig elkerülte a figyelmünket. Óra végén

a tanár oda is hívta, és váltottak pár szót. Amikor az udvaron

megkérdeztem, hogy miről beszéltek, Arnold a tőle megszokott

közömbösséggel válaszolt.

– Franciaversenyre küld.

– Arnold, ez nagyszerű! – lelkesedtem, mert eddig senkit nem

kért fel Monsieur Durand.

– Majd meglátjuk – bólintott.Hát ez igazán rá vall, egyáltalán nem dobta fel, sőt meg sem

lepődött rajta, pedig az osztályból mindenki baromi jó franciából,

csak annyi a különbség, hogy Arnold olyan kifejezéseket és

mondatokat ismer, ami nem kilencedikes szint. Sőt! Jacques

szerint Arnold olyan választékosan és szépen használja a nyelvet,

ahogyan még ő sem szokta. Azért szerintem ez nem semmi.

Otthon anyu izgatottan várt, a nappaliban egy rakás szatyor

hevert, a legtöbből zöld ágak lógtak ki.

– Mit szólsz?

– Mi ez a sok cucc? – tekertem le a Szent Johannás sálam

magamról.

– A költözéskor elkeveredtek a díszek, úgyhogy vettem újat.

– A garázsban vannak a régi dobozok – jelentettem ki, mire

anyu csalódottan csípőre tette a kezét.

– Akkor most mit csináljunk ennyi girlanddal?

Ez jó kérdés. Mondtam anyunak, hogy szívesen segítek

díszíteni, de Cortez jön korrepetálásra.

– Persze, tudom, akkor majd kint teszem fel a kültéri égősort,

hogy ne zavarjam a tanulást.

Igen. Anyu ezt ígérte, és persze nem így lett. Cortez fél hatra

jött, akkor még csak ott tartottunk, hogy a korlátra feltekertük a

girlandokat, meg az ablakokra a karácsonyi égőket. Ja, és akkorra

már körülbelül négymilliószor hallgattuk meg a  Last Christmast,

és ránk is sötétedett.

– Szia, gyere be – kiáltottam az ajtóban álló Cortezre, aki kissé

megdöbbent. Eleve George Michael csodás hangjától, ami tízezer

decibellel üvöltött, na meg az ábrázatom sem volt túl

bizalomgerjesztő, a pulcsim és hajam tele volt fenyőtűvel.

– Biztos nem zavarok? – kérdezte, és szerintem titokban

imádkozott, hogy azt mondjam, majd máskor tanulunk.

– Nem, dehogy. Gyere – nyitottam ki teljesen az ajtót.

Cortez kelletlenül bejött, átlépett néhány girlandot (amik a

földön hevertek), és rálépett egy szarvas díszre (ami szintén a

földön volt).

– Bocs – emelte fel a letört fejű kis kerámiaszarvast.– Nem gond, úgyis ronda volt – vontam meg a vállam. Még

tavaly hozta apu egyik kollégája, és mindenki utálta, mert ronda.

Csak szívességet tett azzal, hogy rálépett.

Cortez leült az étkezőasztalhoz, és totál meghökkent arcot

vágott. Egyrészt, mert még mindig üvöltött a Wham, másrészt,

mert anyu egy létrával a kezében sétált el mellette.

– Szervusz, Cortez! – köszöntötte. Cortez visszaköszönt, és

lehet, hogy a riadt tekintete miatt, de anyu úgy érezte, hogy

magyarázattal tartozik. Jaj. – Tudod, Reni apukája elutazott, és

ilyenkor szoktuk feldíszíteni a házat. Amolyan lányos program ez,

zenélünk, díszítgetünk és sütünk – mosolygott, aztán a

homlokához kapott. – Te jó ég, a süti! – és már ki is rohant a

konyhába.

Kissé zavartan néztem Cortezre.

– Akkor kezdhetjük? – kérdeztem összeszorított fogakkal.

Mondott valamit, amit nem hallottam, mert George Michael

kieresztette a hangját.

– Hogy?

– Mondom, elhoztam a vázlatot! – kiáltotta.

– Oké! – bólintottam.

Elolvastam Cortez fél (!!!) oldalas firkálmányát A fösvényről, és

az első gondolatom az volt, hogy ezer százalék, hogy nem olvasta.

A második gondolatom pedig az volt, hogy már nem is fogja, mert

anyu szénné égett muffinnal kínálta. Cortez illedelmesen elvett

egyet a felé tartott tálról.

– Köszönöm.

– Gyerekek, kikapcsolom a zenét, tanuljatok nyugodtan. Én

kimegyek a kertbe!

Végre! George Michael elhallgatott. Elképesztően jólesett a

hirtelen beállt csend.  Újra felemeltem a kitépett füzetlapot, és

elolvastam, közben pedig hallottam, hogy becsapódik a bejárati

ajtó. Azonnal kikaptam Cortez kezéből a feketére égett mogyorós

muffint.

– Meg ne edd! – ráztam a fejem, mire elmosolyodott.

Mosolygott! Hűű.  – Na jó. Olvastad A fösvényt?– kérdeztem.

– Nem. Miért?– Mert ez nagyon összecsapott, ráadásul inkább Molière életéről

szól, A fösvényt csak megemlítetted benne.

– Nem én.

– Hogy érted? – csodálkoztam.

– A netről szedtem.

– Jaj – szörnyedtem el. Ha van, amitől Kardos a falra mászik, az

a plágium. De mit tehettem volna, amikor Cortez a mélykék

szemével meredt rám. Természetesen, amit mindenki más tett

volna a helyemben. – Megoldjuk – bólintottam végül.

Felajánlottam, hogy amennyiben ad nekem pár használható

saját (!) mondatot, akkor átírom neki, és beadja azt. Miközben ezt

egyeztettük (merthogy még azt a pár saját mondatot sem

szándékozott megírni), anyu visszajött.

– Nem szívesen zavarok – kezdte, mire mindketten felnéztünk –

, de nem boldogulok a kültéri égősorral.

Én akartam mondani, hogy valószínűleg azért, mert odakint

besötétedett, de Cortez már fel is állt. Döbbenten néztem rá.

– De A fösvény… – hebegtem, aztán, miután kimentek, gyorsan

felkaptam a dzsekim, és utánuk indultam.

A kerti pagodánál értem be őket.

– Na, most az a helyzet, hogy nem jól csináltam, a

szögbelövővel feltettem a füzért, mielőtt kipróbáltam volna. És

nem ég – magyarázta anyu.

– Talán kiégett az egyik – vonta meg a vállát Cortez.

– Igen, ez elképzelhető. Megyek, kihozom a pótégőt, hátha

megtaláljuk, melyik a rossz.

Anyu otthagyott minket a kertben, Cortez pedig próbaszerűén

megtekergette az első égőket. Rém kellemetlen volt. Átjön tanulni,

erre befogjuk munkára. Mit gondolhat? Jaj.

– Figyelj, nyugodtan mehetsz, ha akarsz, majd msn-en

átbeszéljük a beadandót.

Úgy csinált, mintha nem is hallaná, vagy nem is hallotta, mert

teljesen lefoglalta az égők tekergetése. Én közben a karomat

dörzsöltem, mert kezdtem igazán fázni. A következő pillanatban a kerti pagoda köré húzott égősorok felvillantak, és a homályosan

megvilágított kertben hirtelen éles fény gyúlt.

– Hű – léptem hátrébb, hogy ne vakítson annyira.

– Nahát! – sietett felénk anyu, a kezében tartva a pótégőt.

– Csak nem volt rendesen betekerve az egyik – vonta meg a

vállát Cortez.

– Erre nem is gondoltam – nézte anyu hunyorogva a kivilágított

pagodát. Mellesleg olyan erős égők vannak a fényfüzérben, hogy

az űrből is látszik, de mindegy.

Anyu teljesen odavolt, hogy mennyire szépen világít, meg

minden, én meg kihasználtam az alkalmat, és Cortezhez fordultam.

– Most jön a világító Télapó a szánon, a szarvasokkal –

susogtam.

– Gyerekek – fordult felénk anyu. – Ki kéne hozni a garázsból a

világító kerti Télapót.

Szegény Cortez! Anyu kihozatta vele a garázsból a nyomi

Télapót, meg a szarvasokat is. Nem tudom, mért jó, ha úgy néz ki

a kertünk, mintha Disneyland rossz utánzata lenne, de tökmindegy.

Cortez segített felállítani a karácsonyi kerti díszeket, aztán fél

nyolc körül elment. Hát, ennyit A fösvényről.

Persze a házdíszítéssel nem lettünk kész, de van még időnk.

Virág az msn-en várt, gyorsan elmesélte, hogy elaludt,

miközben Gábor a matekot magyarázta neki, aztán rátértünk a

„Cortez segített a fényfüzérrel” esetre. Virág szerint ez igazán

biztató. Nem is tudom.

Cortezzel állni a kivilágított pagoda alatt: 5/3 – egy romantikus

filmben azért nem így alakult volna. 

A kertünk: 5/3 – oké, van világító rénszarvas, világító Télapó,

világító szán, de mit keres ott egy világító törpe? Egyáltalán

honnan szedte anyu? És mi köze a karácsonyhoz?

Apu: 5/5 – webkameráztunk este. 

A fösvény: 5/2 – fogalmam sincs, Cortez hogy fogja megírni.

Last Christmas:  5/1 – december 2-ára rosszul vagyok tőle,

pedig még csak most lesz szezonja. Jaj. 

December 4., csütörtök

Úgy látszik, ez egy ilyen díszítős hét. Ma a kilencedikeseken

volt a sor, hogy feldíszítsék az udvart. Először fura volt, hogy a

suli előtt nem állnak ott Cortezék, ahogy szoktak, de amint

beléptünk az aulába, rájöttünk, hogy miért. Máday azonnal

eligazított minket, hogy menjünk a gondnokhoz, kérjünk kültéri

égőket, és a becsöngetésig díszítsünk. Az udvarra kiérve aztán

találkoztunk az osztálytársainkkal, de nem tűntek túl lelkesnek,

Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti az árkádok alatt ácsorogtak, és

nézték, ahogyan Jacques és Gábor felaggatja az égőket.

– Sziasztok – köszöntünk Virággal, és odaálltunk a fiúkhoz.

Összesen fél mondatot beszélhettünk, mert Kinga kirontott az

udvarra, a nyomában Robi és Andris loholt, egy hatalmas létrát

cipelve.

– Tegyétek oda, és ezeket rakjátok fel! – utasította Kinga, aztán

meglátott minket. – Renáta, Virág! A kültéri égők a fákra mennek,

kezdjétek!

Ezután, hogy még inkább sürgessen minket, tapsolt párat.

Őszintén nem tudom, miért érzi úgy, hogy mindent ő irányít, de

Kingával szembeszállni maga az öngyilkosság, úgyhogy csináltuk,

amit mond, mert nem volt kedvünk belemenni egy hosszú, fárasztó

és esélytelen vitába.

– Nehezetekre esne megmozdulni? Van még tizennyolc percünk

a becsengetésig, ha addig elkészülünk, akkor a többi szünetben

már nem kell ezzel foglalkozni! Gyerünk, mozgás – förmedt rá az

árkádok alatt álló Ricsiékre, akiknek persze eszükben sem volt

hallgatni rá.

Andris odahozott nekünk egy kisebb létrát, amire Virág

felmászott, és feldobta a kültéri égősort a fára, én pedig tartottam,

nehogy lezuhanjon. Közben az a-sok is kiszállingóztak az udvarra,

valamennyien kedvetlenül cipeltek valami díszt, és követték Kinga

utasításait, aki természetesen őket is elirányította. Való igaz, hogy

Kinga néha kibírhatatlan, viszont ma igaza volt, az első óra előtt

feltettünk minden díszt az  udvarra, úgyhogy a többi szünetünk szabad lett. Becsengetéskor Máday kijött, hogy bezavarjon minket

órára, és még ő is elcsodálkozott azon, hogy kész lettünk.

– Ez igen – bólintott fagyos elismeréssel az arcán, miután

lecsekkolta, hogy minden a helyére került. Az udvaron lévő fákat

aprón világító égősorba tekertük, az árkádok boltíve mentén

girlandok és további égősorok húzódtak, szóval igazán karácsonyi

hangulat lett.

Kinga magabiztosan ecsetelte, hogy az ő irányítása alatt lettünk

készen ilyen gyorsan, és még méltatta volna magát, de Máday

félbeszakította azzal, hogy  „ez mind nagyszerű, de azonnal

menjünk órára”.

A rajz előtti szünetben forró csokival a kezünkben sétáltunk ki

az udvarra, miközben a sulirádió a  Reszkessetek, betörők!

filmzenéjét játszotta.

– Milyen a könyv? – kérdeztem Arnoldot, aki szokása szerint

olvasott.

– Jó. Érdekes, de jó. Anne Rice nagyon sajátosan képzeli el a

vámpírokat, a karakterei mélyek, és igen sokat vívódnak. Egészen

nyomasztóan és elgondolkodtatóan írja le az örök kárhozatra ítélt

szereplőket – felelte.

– Akkor biztos jó – mosolyodtam el a kimerítő választ hallva.

Még váltottunk pár szót a könyvekről (elmondtam, hogy hol

tartok az Anne Shirleyben, meg hogy tetszik, mert kedves történet),

aztán becsöngettek. Nem tudom, valamiért rajz előtt sosem vagyok

túl nyugodt. Vajon miért?

Vladár becsapta maga mögött az ajtót, mire a teremben csend

lett. Még Robi és Andris is abbahagyták a beszélgetést, pedig

vitatkoztak valami olyasmin, hogy Robi ellopta Andris egyik

karakterének a személyiségét (valami számítógépes játék), ezért

most már nem ér semmit a karakter, mert legyőzhető. Őszintén,

fogalmam sincs miről beszéltek.

– A mai órán téli tájképet rajzolunk – kezdte Vladár. Jaj ne!

Oké, a feladat rém egyszerűnek tűnt, rajzoljunk le egy havas tájat.

Aha. A többiek neki is estek, egyedül én bámultam úgy, mintha

nem érteném. Aztán mivel összetalálkozott a tekintetem

Vladáréval, gyorsan lehajtottam a fejem, és rajzolni kezdtem.Óra végén Kinga (önként jelentkezett) összeszedte a rajzokat, és

kivitte a tanári asztalra. Vladár egymás alá rakosgatva nézte végig

őket, csak néhány alkalommal mutatta fel a kezében tartott

rajzlapot.

– Virág! – mutatta fel Virág hóviharos, dőlt fenyőfás, kiállításra

való képét. – Ez rendkívül jól sikerült, kifogástalan.

Virág mosolyogva megigazította a haját, és tovább firkálgatott a

füzetébe.

– Kinga, bár a rajzod pontos és precíz, a fázó lovak ábrázolása

pedig tökéletes, azért örülnék, ha néha más témát is választanál,

mert szeptember óta csak lovakat láttam tőled – közölte Vladár.

– Már elnézést – háborgott azonnal Kinga. – A feladat egy téli

kép volt. Az istállóban álló lovak a téli hóesésben szerintem

megfelelő.

– Nem azt mondtam, hogy nem megfelelő. Azt mondtam, eddig

csak lovakat rajzoltál.

– Mert szeretem a lovakat!

– Mert ő egy ló – kiabálta be Zsolti, mire mindenki felnevetett.

– Befognád? – fordult hátra Kinga dühösen. – Tehát úgy

gondolom, hogy teljesítettem a feladatot.

– Kinga – sütötte le a szemét Vladár, és láttam, hogy már bánja,

hogy belekezdett. – A rajzod jó. Ennyi – legyintett, és gyorsan

továbbment. – Név nélküli? – mutatta fel. Cortez hanyagul

fellóbálta a kezét, bár nem kellett volna. Arról a képről üvöltött,

hogy az övé. Tökéletes, hófelhőkkel ábrázolt égbolt, alatta egy

metropolisz utcája, a járdát, telefonfülkét, vezetékeket belepte a

hó.

– Cortez – rázta meg a fejét Vladár –, gondold át a rajzversenyt.

Komolyan mondom.

Aztán a következő kép alá tette a rajzot. És gúnyosan

elvigyorodott. Na, az csak az én rajzom lehet.

– Renáta – mutatta fel a rajzot, mire mindenki felröhögött.  –

Pontosan mi ez?

– Egy téli táj – válaszoltam.– Sejtettem, mivel ez volt a feladat. De mit ábrázol? Mi ez a sok

pötty?

– Hóesés.

– És ez a folt?

– Egy erdő.

– Értem. Tehát akkor mindenkinek világos, mit ábrázol a kép?

A többiek bólogattak meg igeneztek, úgyhogy szerencsére

továbbmentünk, így csak enyhén alázott. Hurrá. Még Arnold

képére tért ki Vladár, vagyis inkább arra, hogy a rajzán látható

befagyott tó jege miért repedezik. Ebbe kár volt belemennie, mert

Arnold a globális felmelegedéstől kezdve a repedések szimbolikus

ábrázolásán át mindenről beszélt, és közben ki is csöngettek.

Az udvaron felkapcsolt karácsonyi világítás meg a sulirádióból

szóló karácsonyi zene, na meg a forró csoki illata igazi karácsonyi

érzést váltott ki belőlünk, olyan meghitt volt és hangulatos,

ráadásul a hófehér égbolt néhány szürke felhője egyértelműen

havazást ígért. Legalábbis nekem, merthogy meteorológiai

befolyásoltság alatt állok, ilyeneket illik tudnom. És ezt jól láttam,

ugyanis a duplamatek első óráján esni kezdett a hó, először

hatalmas, lassan szálló pelyhekben, aztán sűrűbben, végül pedig

már szakadt.

Kicsöngetés után mindenki rohant ki a szabadba. Az udvart

vastagon befedte a hó, minden fehér volt, a sűrűn szálló pelyhek

pedig szünet nélkül hullottak az égből. A szám elé tekertem a

sálam, és felvettem a kesztyűm, úgy sétáltam ki az árkádok alól, a

következő pillanatban pedig Ricsi dobott meg a tél első

hógolyójával. Lesöpörtem vizes hajamról a havat, és gondoltam,

akkor hógolyózzunk. Végül is mindenki beszállt a csatába,

egyedül Arnold olvasott az árkád alatt állva (ő nem rajong a

hógolyózásért), mindenki más hülyült a hóban.

Utolsó óránk irodalom volt, még akkor is szakadt a hó, az

osztály pedig teljesen fel volt dobódva. A radiátoron egy csomó

kesztyű, sál meg egy pulcsi is száradt (Virágé, mert angyalkát

csinált, ezért belefeküdt a hóba, és csuromvizes lett). Kardos bevágta maga mögött az ajtót, ledobta a naplót az asztalra, és ügyet

sem vetve a kinti havazásra, az osztályhoz fordult:

– „Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel”  – kezdte, mire

már félig felemeltem a kezem. Kardossal találkozott a tekintetünk,

finoman biccentett, jelezve, hogy tudja, hogy tudom, aztán

folytatta. – Reni, Kinga és Arnold kivételével a többiek

véleményére vagyok kíváncsi.

Kissé lejjebb csúsztam a széken, és némán figyeltem, hogy ki

mit mond. Kardos megismételte az idézetet, aztán felszólította

Dávidot.

– Öhm – vakarta meg az állát Dave. – A pótvizsgaterem ajtaja

feletti kiírás? – tippelt, mire hangosan felnevettünk.

– Nem Felmayer, ez nem talált, de úgy érzem, azt a kiírást is

lesz alkalmad olvasgatni – rázta meg a fejét Kardos, és a

jelentkező Andrishoz fordult.

– Az egyik stratégiai játék ezzel az idézettel kezdődik – mondta.

– Hülye, az nem ez. Az teljesen más szöveg – vágott közbe

Robi.

– Mondom, hogy ez az!

– De nem!

Kardos maga előtt összefont karral hallgatta a két kocka vitáját,

végül megelégelte.

– Elég!

Erre Robi és Andris rögtön elhallgattak, de szúrós szemekkel

néztek egymásra. Úgy érzem, ez a vita még folytatódik.

Kardos, mivel senki nem tudta a választ, kinyittatta a könyvet

és a szöveggyűjteményt Dante Isteni színjátékánál, és belekezdett

az anyagba.

Én, mondjuk, élveztem, de a többiek fellélegeztek a

kicsengetéskor.

A sűrű hóesésben indultam haza, Virág nem tartott velem, mert

jött érte az apukája, hogy elmenjenek fenyőfát venni.

– Elvált szülők, két karácsony, két fa – magyarázta szomorúan,

miközben kinyitotta a kocsiajtót.Anyu üzent, hogy a havazás miatt megbénult a közlekedés, és

millió helyre hívták, hogy mondja meg, meddig tart a hóesés.

Úgyhogy hazaérve megcsináltam magamnak egy mirelit pizzát, és

a babzsák fotelemben ülve olvastam, amikor csipogott a

telefonom. Cortez üzent, hogy menjek fel msn-re. Tökre izgatottan

kapcsoltam be a gépem, de aztán hamar lelombozódtam.

Bemásolom.

Cortez üzenete:  Szia, figyelj, átküldöm, amit írtam a

Fösvényről.

Reni üzente: Szia. Jó, mindjárt elolvasom.

Cortez üzenete: Oké, akkor ma nem megyek korepre.

Reni üzenete: Nem úgy volt, hogy együtt írjuk át?

Cortez üzenete: Nem fontos. Jó lesz ez így.

Csodálkozva elfogadtam a fájlt, és amíg megnyitottam, egy új

ablak villant be.

Ricsi üzenete: Ren, te is jössz szánkózni? Lol, ez poén lesz.

Reni üzenete: Milyen szánkózás?

Ricsi üzenete: Tudod. Hón sikló szerkezet, szánkó…

Reni üzenete:  Tudom, mi az a szánkó. És nem hón, hanem

havon…

Ricsi üzenete: Tökmind1. Jössz? Megyünk páran.

Reni üzenete: Nem, én nem tudok menni, de jó szórakozást.

Elköszöntem Ricsitől, aztán elolvastam Cortez hatmondatos

dolgozatát  A fösvényről. Sehogy nem tetszett, egyszerűen

értelmetlen volt és összecsapott. De mit tehettem volna? Miért

szívassam korrepetálással, amikor a barátaival szánkózhatna?

Hjajj. Visszaírtam, bemásolom.

Reni üzenete: Ez tök jó.

Cortez üzenete: Tényleg?

Reni üzenete: Aha. Jó szánkózást. Szia.

Cortez üzenete: Kösz, szia.

Kivettem a nyomtatóból a lapot, és még egyszer elolvastam.

Kétségtelen, három percet, ha foglalkozott vele. De nem

hagyhatom, hogy azért egyest kapjon, mert éppen jobban érdekli a

hóesés, mint  A fösvény.  Mire anyu hazaért, kész lettem a „lebutított, minimális szókinccsel megírt” dolgozattal, plusz

meghallgattam Virág élménybeszámolóját a fenyővásárlásról, és

még Kinga is lefárasztott telefonon, lediktálta, hogy az

osztályterem díszítéshez milyen kellékeket vigyek. Elegem van.

Hóesés: 5/3 – eleinte poén volt, de most már elállhatna.

Szánkózás: 5/1 – sajna nem tudtam elmenni, mert aput vártam

webkamerán, na meg Cortez dogáját írtam.

Apu: 5/5 – webkameráztunk, azért most már hiányzik. 

Közösségi portál: 5/4 – egy ideje nem voltam, ma megnéztem,

negyvenkét  bejelölésem volt, Szent Johannás diákok, a felsőbb

évfolyamokból. Hú, mennyi barátom lett hirtelen! 

December 5., péntek

Reggel anyu szomorú volt, amiért tegnap egész délután egyedül

voltam, úgyhogy megígérte, hogy a hétvégénk  „igazán lányos

lesz”.

– Tessék, a maradék dísz, vidd be az iskolába – nyomott a

kezembe két szatyrot, miközben kimentünk a házból.

Virág a kapuban várakozott, az iskolatáskája dugig volt

pakolva.

– Kinga téged is hívott? – kérdeztem mosolyogva, gondolva, a

táskájában tuti díszek vannak.

– Ne is mondd. Éppen apuval választottunk műfenyőt, erre

tizenöt percen keresztül hadart a telóban, hogy mit vigyek mára –

rázta a fejét.

– Műfenyőtök lesz? – kérdezte anyu, miközben beszálltunk a

kocsiba.

– Csak apu lakásában. Komolyan veszi, hogy emós vagyok,

úgyhogy fekete fát vettünk.

– Az elég bizarr, nem? – csodálkoztam.

– Nekem mindegy – vonta meg a vállát szomorúan, és az arcába

fésülte a haját.Anyu a visszapillantóból látta, hogy Virág befordult, úgyhogy

felajánlotta, ha nincs más programja hétvégére, akkor csatlakozzon

hozzánk. Mondtam neki, hogy semmi extra, csak filmet nézünk,

meg sütünk palacsintát, megnézzük a karácsonyi vásárt, meg ilyen

lányos dolgok, Virág pedig teljesen felvidult az ötlettől, és azt

mondta, ha nem zavar, akkor szívesen csatlakozik.

Kingával pont egy időben értünk a suli elé.

– Díszek? – kérdezte köszönés nélkül.

Meglóbáltam a kezemben tartott szatyrokat, Virág a táskáját,

Ricsi egy égősort rángatott elő, Cortez pedig egy fagyöngyöt.

Kinga elégedetten bólintott, aztán Zsoltira förmedt.

– Azt a kis harangot hoztad? Mégis mit kezdjek vele? Nyeljem

le?

– Jó lenne – vágta rá Zsolti, majd széttárt karral körbenézett. –

Dave semmit nem hozott, mégis engem szúrsz le?

– Ostoba! – nézett az ég felé Kinga. – Dave nem karácsonyozik,

hanem hanukát tart. Honnan szerezzen karácsonyi díszt? – nézett

unottan az ég felé, aztán felgyalogolt a lépcsőn. Mi mosolyogva

néztük az értetlen Zsoltit.

Ezen még elvoltak egy darabig (mármint azon, hogy Dave

okosan kivédte a díszítés témát), aztán rátértek a tegnap esti

szánkózásra, így végre megértettük, hogy Dávid álla miért van

lehorzsolva. Az aulába lépve még mindig azon ment a szöveg,

hogy Dave szerint Zsolti a „tetemes súlyával” lelökte a szánkóról,

de  Zsolti állítja, hogy nem ő tehet a gravitációról, meg ilyesmi.

Cortez mögöttem jött, úgyhogy bevártam, és kinyitottam a táskám.

– Figyelj – húztam félre. – Másold le szó szerint, az egészet.

– Mi ez? – csodálkozott, miközben levette a sapkáját, és

megborzolta a haját. Egy pillanatra elkalandoztam a látványon,

aztán gyorsan észbe kaptam.

– A fösvény.  Próbáltam egyszerűen írni, az egyszerűbbnél is

egyszerűbben. Van benne hat szóismétlés és négy helyesírási hiba,

az egészet másold le, így hiteles lesz – suttogtam.

Cortez félmosolyra húzta a száját, kikapta a kezemből, és

beleolvasott.

– Azt mondtad, hogy jó, amit írtam.– Tudom. De ha megmondom, hogy rossz, akkor nem tudsz

elmenni szánkózni, és akkor lemaradsz Dave horzsolásos

sztorijáról – vonogattam a vállam zavartan.

– Rendes vagy. Kösz – biccentett nevetve, és felment a lépcsőn.

Hatalmasat sóhajtva néztem utána, majd felriadtam a bambulásból,

mert egy Mikulás-jelmezes alak lépett elém.

– Ho-ho-ho – mosolygott a műszakálla alatt.

– Monsieur  Borrel? – néztem csodálkozva az igazgatóra, és

elfogadtam a kezembe nyomott szaloncukrot.

Cortez francia kultúrán átmásolta az egész beadandó

dolgozatot, miközben mi Monsieur Durand diktálását körmöltük.

Arnolddal és Virággal szünetben az udvarra mentünk.

– Láttátok a faliújságot? Lehet menni korizni a sulival –

pislogott nagyokat Virág, miközben belekortyolt a forró csokiba.

– Láttam. Szeretnél menni? – kérdeztem vissza.

– Hát, a kiírás szerint minden péntek délután Korponay viszi

korizni a diákokat, egészen január végéig,  úgyhogy majd

megnézhetnénk, milyen.

– Jó ötlet. Arnold? – fordultam Arnold felé, de az óvatos

mosolyából már tudtam a választ. – Oké, értettem – nevettem el

magam.

Kardos pontosan érkezett órára, és azonnal a beadandókat kérte.

– Antai-Kelemen, Felmayer, Haraszti – nyitotta ki a naplót,

mire Cortez és Dave feltápászkodtak, és kimentek az asztalhoz.

– A fenébe – szólt a helyén ülő Robi. Ebből világossá vált, hogy

elfelejtette.

– Haraszti, remélem, nyomós okod van, amiért nem hoztad el a

javítási lehetőségként felajánlott házidolgozatot – nézett rá szúrós

szemmel Kardos.

– Igen – bólogatott Robi.

– Megosztanád velünk?

– Egyéni csúcsot döntöttem a Need for Speedben. Jobbat, mint

Andris – közölte. Az osztályban többen megtapsolták, meg

elnevették magukat, Kardos viszont gyilkos tekintettel meredt rá.– Jobb lett volna, ha ezt magadban tartod. Hajlandó lennél jövő

hétre megírni?

– Természetesen – bólintott Robi.

– Lekötelezel – gúnyolódott Kardos, és felemelte Dave

dolgozatát. – Felmayer, ez jónak tűnik, de a te esetedben

osztályozás előtt mindenképp ellenőrizném az internetet – tette

félre a lapot, mire Dave megvonta a vállát. Cortez dolgozata

következett, úgyhogy a pad alatt idegesen doboltam a térdemen.

Legalább ezerszer elmotyogtam magamban, hogy lebuktunk, és

folyamatosan levert a víz, mire végül Kardos felnézett a lapokból.

– Jó, ez már valami – bólintott. Megkönnyebbülten leejtettem a

kezem, és éreztem, ahogyan a begörcsölt izomzatom némileg

enged. – Vannak hibák, de összességében látszik rajta, hogy jót

tesz a korrepetálás. Örülnék, ha ezt a teljesítményt magadtól is

elérnéd, felszabadítva ezzel Renátát, akinek bizonyára akadna jobb

programja, mintsem hogy veled vesződjön a szabad délutánjain…

Négyes – fejezte be végül Kardos, és hanyagul leejtette az asztalra

a lapot.

Még én is ledöbbentem a jegy hallatán. Négyes! Hűű! Így tuti,

hogy nem áll bukásra. Miközben Kardos a táblára írt, Cortez

meglökte a székem, mire hátrafordultam.

– Kösz – olvastam le a szájáról. Az arca döbbent volt, de

egyben boldog is.

– Nincs mit – mosolyodtam el zavartan, és visszafordultam.

Komolyan, a szívem valahol a torkomban kalapált, annyira

örültem, amiért Cortez örül. Hű. 

A szünetben persze megkaptam a magamét Kingától, amiért

„tuti, hogy Cortez dolgozatát én írtam”, és Arnold is megjegyezte,

hogy bár szerinte  „Cortez sötét”, a négyese miatt legalább már

nem áll bukásra, ergo nem kell korrepetálnom. Azért én ebben

nem vagyok olyan biztos.

Dupla ofőt tartottunk (a teremdíszítés és húzás miatt Haller

elkért minket tesiről), úgyhogy ennek kifejezetten örültem. A

duplaóra első felében a termet díszítettük, közben az ofő

megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét. Andris és Robi azonnal élt a lehetőséggel, és beállította a zenecsatornát, mi pedig Kinga

irányítása alatt díszítettünk.

Miután kész lettünk, Kinga még kiigazíttatott pár dolgot (vagyis

inkább mindent), aztán az ofő felállt az asztaltól.

– Jó, szünet után következik a húzás – mondta, miközben éppen

csengettek.

Lesiettünk az udvarra, a téma természetesen a húzás volt.

– Bárcsak Cortezt  húznám – sóhajtottam, Virág pedig

megértően bólintott. – Vagy inkább nem. Fogalmam sincs, mit

vennék neki – ráztam meg a fejem, amire Virág ismét megértően

bólintott. – De mégis. Szeretném őt húzni – vitatkoztam tovább

magammal.

Akármit mondtam, Virág bólintott.

– Te kit húznál szívesen? – kérdeztem Arnoldot, aki szerintem

kicsit unta ezt az évődést. Virággal ellentétben őt nem dobja fel az

„órákig beszéljünk ugyanarról a dologról”.

– Téged – felelte egyszerűen. Na, ezen totál ledöbbentem.

– Miért?

– Ezt komolyan kérdezed? – nézett csodálkozva, majd megrázta

a fejét. – Egy percig nem kéne gondolkoznom az ajándékodon.

Könyv.

– Tényleg – mosolyodtam el.

– Ellenben, ha mást húzok, akkor az komoly fejtörést okozhat,

márpedig nem szeretem feleslegesen pazarolni az időmet, pláne

nem olyanra, hogy mivel ajándékozzam meg valamelyik értelmi

képességekkel nem kifejezetten rendelkező osztálytársam – felelte.

Mosolyogva bólogattam, a válasza olyan volt, amire számítottam.

Intelligensen megalázó. Borzalmasan izgatott voltam, minden

erőmmel arra koncentráltam, hogy Cortezt húzzam.

A következő szünetben ugyanúgy álltunk, ugyanott, csak éppen

egy-egy cetlivel a zsebünkben.

– Kit húztál? – kérdeztem Arnoldot.

– Ricsit. Te?

– Robit – bólintottam. – Virág?

– Zsoltit – felelte.Hát, ennyit a húzásról. Az ofő beledobta a cetliket egy sapkába,

tizenkét név, plusz az övé, az tizenhárom, és az órából húsz perc

elment azzal, hogy Virág nem értette, ha páratlanok a nevek, akkor

hogy húzunk. Mert állítása szerint akkor egyvalaki kimarad.

Először csak Arnold és én próbáltuk meggyőzni, hogy a „mindenki

beleteszi a nevét, és ki is húz egy nevet, akkor végül egy sem

marad” logika alapján próbáljon gondolkodni, nem sikerült. Aztán

az ofő is beszállt a magyarázkodásba, Kingával együtt, végül

szegény Virágra záporoztak az értelmi szintjét minősítő jelzők,

már mindenki kiabált vele. Húsz perc elteltével azt mondta, hogy

már érti, de utána odasúgta nekem, hogy később mondjam el újra.

Ezután az ofő körbesétált a sápival, és mindenki húzott,

mindenkinek más színű papír jutott, az ofő pedig felírta a nevünk

mellé a füzetébe.

– Rendben. Gondolom, világos, hogy a neveket titokban kell

tartani, úgy lesz meglepetés – kezdte, mire mindenki mosolyogva

összenézett valakivel. Erről ennyit.  – A másik pedig – folytatta

–, mielőtt elkezdődne a cserélgetés, közlöm, hogy a neveket nem

véletlenül írtam különböző színű lapokra. Nincs csere, mindenki

azt ajándékozza meg, akit eredetileg húzott, ezt felírtam, tehát nem

csereberélünk.

A titoktartásról annyit, hogy engem Jacques húzott, Virágot az

ofő, Arnoldot Gábor, Cortezt Andris, Cortez pedig Kingát. 

Suli után Virággal hazagyalogoltunk. (A latyakos, sáros

dombon élmény felfelé baktatni, mostanában kezdem érteni a

budai, lejtős utcák igazi hátrányát.) Anyu utánunk egy órával

érkezett, egy csomó szatyorral. Segítettünk behordani, majd

miközben anyu kipakolt a konyhában, én az étkezőasztalra rakott

DVD-borítókat nézegettem.

– Palacsintás, maratoni filmnézés? – kérdezte, mire Virággal

automatikusan bólintottunk. Kezdődik a lányos hétvége. 

Irodalom: 5/5 – Cortez négyest kapott. Hű. 

Húzás: 5/3 – mit vegyek Robinak? Tippem sincs.Palacsinta: 5/3 – kicsit száraz lett és fura alakú, de azért

megettük.

Dave: 5/4 – csalódott, hogy nem magát húzta, ezen sokat

nevettünk 

Cortez: 5/5* – tuti, hogy az irodalomjegy miatt, de ma

rengeteget mosolygott. Szeretem. 