Sz.J.G.-A kezdetek Dec.8-10

December 8., hétfő

A  „lányos” hétvége nagyon klasszul sikerült, Virág végig

nálunk volt, megnéztük a Mamma Mia-t, az Igazából szerelmet és

a Miről álmodik a lány?-t. (Anyu Colin Firth-rajongó, ő választotta

a filmeket). Vasárnap pedig kora délután anyuval felvettük

Virágot, és elmentünk a Vörösmarty téri karácsonyi vásárba, ami

nagyon klassz volt, vettünk kürtös kalácsot és forró teát. Ráadásul

az idegen nyelvű könyvesboltban beszereztem Arnold szülinapi

ajándékát, ugyanis ma 15 éves! Hát, ennyit a hétvégéről, tök klassz

volt.

A sulihoz érve összeszedtem minden bátorságom, és egyenesen

a fiúkhoz léptem.

– Cortez – szóltam zavartan, mire Cortez a gyönyörű, mélykék

szemével rám nézett. – Te ugye ismered a sulirádiósokat?

– Aha. Miért?

– Megtennél nekem egy szívességet?

– Persze.

Dave, akit igazán zavart, hogy nem tudja, miről van szó,

azonnal kérdezősködni kezdett.

– Csak valami meglepetés dolog – legyintettem.

– De be ne mondass rólam valamit!

– Dehogy – nevettem el magam.

– Gyere, ilyenkor már bent vannak – szólt Cortez, én pedig

dobogó szívvel követtem.Együtt mentünk be az aulába, aztán le a lépcsőn, végül

megálltunk egy ajtó előtt, ahol Cortez kettőt kopogtatott. Egy 12/as fiú nyitotta ki, és látszott rajta, hogy megörült Corteznek.

– Na, mondd – biztatott Cortez.

– Te vagy a suliújságos, nem? – ráncolta össze a szemöldökét a

srác, miközben engem méregetett.

– Igen.

– Jó ötlet volt a Carol Bells karácsonyi zenének. Felhasználjuk,

egy csomóan szeretik – magyarázta.

– Az jó, örülök.

– Na és? Miben segíthetek?

– Betennétek ezt első szünetben? – nyomtam a kezébe egy CDt. A sulirádiós leolvasta a borítóba dugott üzenetet, aztán felnézett

rám.

– Ez komoly? –Aha.

– Hát jó, de csak mert jövök eggyel neked – szólt Corteznek. –

De nem vállalom a felelősséget, ha meg akarnak lincselni ezért a

zenéért. Nem hiszem, hogy sokan rajonganak érte.

– Vállalom a felelősséget – ajánlottam fel azonnal. Cortezzel

otthagytuk a sulirádiót, és elindultunk a lépcsőn.

– Miért jött neked egy szívességgel? – érdeklődtem.

– Eltörte a Green Day-CD-m – felelte.

Bementünk a nyelvi előadóba, ahol Mr. O’Realy már a

teremben volt, és az anyagot nézte át. Leültem Virág mellé, és

előszedtem a felszerelésem.

– Sikerült?

– Igen. Neked?

– A gondnok balhézott kicsit, mert nem nyittathatja ki a

szekrényeket, de végül meggyőztem – bólintott elszántan.

Arnold késve érkezett, ledobta a táskáját mellém, és leült.

– Hol tartunk? – kérdezte.

– Csak most kezdtük – válaszoltam, és elkaptam a fejem.

Kicsengetéskor Virággal lerohantunk az udvarra, direkt nem

vártuk meg Arnoldot, aki a szekrényéhez ment. Forró csokival a kezünkben ácsorogtunk, és a hangszórókból szóló  Let it snow-t

hallgattuk, amikor Arnold csodálkozva lépett hozzánk.

– Ez volt a szekrényemben – emelt fel egy becsomagolt

ajándékot, és egy összetekert rajzlapot.

– Tényleg? – néztünk össze tettetett csodálkozással.

A rádióban lement a Let it snow, aztán a sulirádiós beleszólt a

mikrofonba.

– Oké, a következő dal kizárólag Neményi Arnoldnak szól, más

ne foglalkozzon vele. Boldog szülinapot, Arnold! – Majd hirtelen

elhallgatott, és a hangszórókból felcsendült a Beatlestől az Across

the Universe.

Arnold teljesen ledöbbent, komolyan, ennyire meglepettnek

még sosem láttam.

– Ez te…? – hebegett döbbenten.

– Persze – feleltem mosolyogva. – Boldog szülinapot! Bontsd

ki! – sürgettem izgatottan a totálisan ledermedt Arnoldot. Lassan

letépte az ajándék csomagolását, és meglátta a tőlem kapott

Vittorio le vampire könyvet (francia kiadás).

– Ez a  Vittorio, a vámpír,  remélem, még nincs meg –

magyarázkodtam.

– Nincs – rázta meg a fejét folyamatosan a borítót nézve,

mintha csak megbabonázta volna.

– Az enyémet is nézd meg! Azt is nézd meg! – toporgott Virág

türelmetlenül, mire Arnold felemelte a könyv alatt tartott rajzlapot,

és lefejtette róla a pink-fekete szalagot, amivel össze volt kötve. –

Ezt direkt neked rajzoltam a hétvégén! – tette hozzá Virág.

– Köszönöm. Ez igazán… szép – bólogatott Arnold némiképp

értetlenül meredve a rajzra, ami Pete Wentzet ábrázolta gitározás

közben.

Mindhárman a sulirádióból szóló Beatles-dalt hallgattuk, mi,

Virággal inkább csak közömbösen, Arnold viszont őszinte

meghatottsággal az arcán, miközben folyamatosan a rajzot és a

könyvet nézegette. Végül megszólalt.

– Nem is tudom, mit mondjak – rázta meg a fejét, tőle szokatlan

módon kicsit keresgélve a szavakat. – Függetlenül attól, hogy nem

ismerem ezt a tagot a rajzon, és annak ellenére, hogy valaki teljesen jogellenesen felnyitotta a szekrényem, ami

magántulajdonnak számít…

– Jaj már! – szaladt ki a számon, mire elnevettük magunkat. –

Szóval ezeket leszámítva még soha, senki nem lepett meg ennyire.

Köszönöm – mondta ki gyorsan.

– Nincs mit – vigyorogtunk.

– Szóval, az úgy volt – kezdett magyarázkodni Virág,  aki már

alig várta, hogy elmesélhesse, milyen nehéz volt titokban tartani az

egészet, meg hogy először az én tanácsomra ő is könyvet akart

venni, de végül jobbnak látta, ha egy Pete Wentz-rajzot készít…

Arnold tőle szokatlan módon nem szólta le, és hagyta, hogy Virág

meséljen, miközben az arcán tényleg a döbbenetet és a

meglepettséget láttam váltakozni.

Összességében jól sült el a dolog, sikerült igazán meglepni,

mellesleg a francia Anne Rice-kiadásnak annyira örült, hogy a

duplaangol második óráján elkezdte olvasni, és tulajdonképpen

egész nap csak a maga előtt tartott borítót láttuk, az arcát

egyáltalán nem. 

Aztán délután, miközben msn-en aput vártam, Arnold írt pár

sort, amiben tök őszintén azt mondta, a könyvnek és a rajznak is

örült, de főleg annak, hogy egyrészt nem felejtettük el, másrészt

pedig berakattuk a kedvenc Beatles-dalát a sulirádióba. Számára ez

sokat jelentett. Megértem, hogy miért mondja ezt. Van

hármunkban egy közös dolog, olyan, ami a többi osztálytársunkat

soha nem érintette, csak Virágot, Arnoldot és engem. Mégpedig

az, hogy eddig soha nem voltak barátaink. Igazi barátaink.

Cortez: 5/5 – lehetne még ennél is menőbb? Őt még a

sulirádiósok is kedvelik, akik aztán a legkúlabbnak számítanak a

suliban.

Arnold: 5/5 – sikerült örömet szereznünk neki, és ez jó érzés.

Apu: 5/5 – holnap jön haza!!! 

Olvasókör: 5/4 – Kardos Alexander Popé munkásságáról

beszélt, még sosem hallottam róla, úgyhogy utánanézek.

Matek: 5/1 – Virág felelt. Egyest kapott. Jaj. 

December 9., kedd

Anyunak reggel korán kellett elmennie, úgyhogy Virággal

gyalog mentünk suliba. A lépcső előtt Zsolti, Cortez és Ricsi

ácsorogtak.

– Reni, Virág… – kezdte Zsolti.

– Nem tudunk semmiről – feleltem köszönés nélkül, mire

mindenki felnevetett.

– Akkor jó.

Dave apukájának a kocsija megállt mellettünk, Dave dühösen

pattant ki.

– Ki volt? – kérdezte, a fejét folyamatosan kapkodva köztünk.

– Miről van szó? – ásította Virág.

– Ki állította be a telefonomon háttérképnek Mádayt? Reggel

frászt kaptam, amikor észrevettem. Zsolti, te játszottál  tegnap

utolsó órán a telefonommal!

Amikor elővette, hogy megmutassa, mitől gőzölt be,

automatikusan elröhögtük magunkat. Az ig. helyettes mint

háttérkép? Igazán rémisztő lehetett.

– Ez nem vicces! És ha sokkot kapok? – rázta a fejét értetlenül,

mi pedig még jobban nevettünk. – Átküldjem valakinek?

– Hogyne, már akartam kérni – rázkódott a nevetéstől Ricsi.

– Nekem biztos ne, az én háttérképem megváltoztathatatlan –

szólt Virág.

– Hogy érted? Olyan nincs, hogy nem lehet megváltoztatni.

– Meg lehet, de nem akarom. Nézd csak meg! – kapta ki Virág

a zsebéből a mobilját, és Dave arcába nyomta.

– Ki ez a lány?

– Ő nem lány! Ő a szépséges Pete Wentz! – kérte vissza a

készüléket sértetten.

– Ó, az más. A szépséges Pete Wentz – utánozta gúnyos,

elvékonyított hangon Ricsi, mire mindenkiből kitört a nevetés.

– Miért, a tiétek jobb? – rángatta a vállát sértetten Virág. Több

se kellett a fiúknak, egymás után előszedték a mobilokat.Cortez háttere egy gördeszkás kép, Ricsié valami albumborító,

Dave telefonján most Máday volt, de eredetileg a mobiltelefonja

képe a mobilháttere is (ez bizarr, nem?), Zsolti háttere pedig egy

lány.

– Ez ki? – csodálkoztam, mire a fiúktól kaptam egy olyan

„húúú” nézést, amiből arra következtettem, ciki, hogy nem tudom.

– Ő? Ő egy istennő! – közölte Zsolti, mintha ebből könnyebben

rájönnék.

Kinga fehér csizmában, barna kordszoknyában és fehér

kabátban lépett hozzánk, majd kivette a kezemből Zsolti mobilját.

– Kitől kell elájulni? – nézte összehúzott szemekkel a készülék

hátterét.

– Bemutatom Lana  Langet a  Smallville-ből Ja, egyébként a

jövendőbeli barátnőm – közölte Zsolti természetes arckifejezéssel.

– További szép álmokat – vigyorgott gúnyosan Kinga, és

visszaadta a mobilt.

– Na miért, a te háttered ki? Vilmos herceg? – röhögött fel

Zsolti.

– Nagyon tévedsz. Az egyetlen élőlény a földön, aki jelent

számomra valamit – kapta elő a telefonját, és a kezében tartva

körbemutatta.

– Egy ló – jelentette ki Dave, hunyorogva nézve a kis képet.

Kinga gúnyosan körbemosolygott, majd eltette a mobilját.

– Minek van egy ló a telefonodban? Ennek semmi értelme –

közölte Zsolti.

Itt következett egy kisebb vita arról, hogy a ló vagy Lana a

Smallville-ből az értelmesebb háttérkép. Én mosolyogva figyeltem

őket, aztán Cortez hirtelen felém fordult.

– Neked mi a háttered?

– Nekem? – kérdeztem vissza, a zsebembe dugott kezemben

erősen megmarkolva a telefonom. Cortez bólintott, mire

mindannyian kérdőn néztek. – Nekem semmi. Csak az

alapbeállított háttér – közöltem elvörösödve. Ez azért elég ciki.

Tényleg ennyire unalmas vagyok?– Ne csináld már, azért csak vannak képek a telefonodban.  –

hitetlenkedett Dave olyan fejjel, mintha azt közöltem volna, nincs

egyéniségem. Hát, végül is valami ilyesmiről van szó.

– Nincs.

– A számokhoz rendelt képek?

– Csak a szüleimé és Virágé – közöltem, és  egyre

kellemetlenebbül éreztem magam.

– Add csak ide – nyújtotta ki a kezét Dave.

Odaadtam a mobilom, amiről Dave szakértőket megszégyenítő

hozzáértéssel megállapította, hogy mikori, milyen gyártmány,

milyen széria, milyen memória, mennyi szabad  hely és még egy

csomó dolgot, amit én egyébként nem is tudtam róla.

– Ne csináld már! Egyetlen zene van rajta, az is Fall Out Boy?

– Virág tette rá, én nem igazán foglalkozom vele. Ez csak egy

mobil – vontam meg a vállam. Közben a fiúk körbeállták a

telómat, és mintha ez tök normális lenne, összevissza turkáltak

benne.

– Reni! – tette Dave a vállamra a kezét. – A mobiltelefon az

olyan, mint a tulajdonosa, csak kisebb, okosabb és nagyobb a

memóriája.

– A magad nevében beszélj, ne általánosíts – vágott közbe

Kinga.

– Jó, de érted, mit akarok mondani, nem? – kérdezte Dave.

Na, ezt megkaptam. Az üres mobilom azt jelenti, hogy én is

üres vagyok?  Jaj.

Mindenesetre Dave felajánlotta, hogy átküld rá pár dolgot, én

pedig csak a vállamat vonogatva bólintottam. Mit számít? Üres

vagyok!   Ráadásul az irodalom utáni szünetben (Kardos rossz

passzban volt, szó nélkül leadta az órai anyagot, a teremben egy

pisszenés sem volt) az osztályban tovább folytatódott, a kinek mi

van a mobilján téma. Kiderült, hogy tényleg mindenki szereti

feltöltögetni meg beállítgatni a zenéket meg háttereket, komolyan,

csak az én telefonom olyan üres, mintha most kaptam volna.

Meglepetésemre még Arnold mobilján is be van állítva háttér,

igaz, csak egy sima fekete, de valamilyen szinten ez illik az

egyéniségéhez.Duplafrancián Monsieur Durand helyett az infótanár jött be, és

közölte, hogy a franciatanár ma nincs, ezért ő helyettesít, az utsó

óránk (francia kultúra) pedig elmarad.

– Foglaljátok el magatokat, amennyire lehet, csendben –

mondta Tölgyessy, és Andris és Robi legnagyobb örömére

megengedte, hogy bekapcsoljuk a tévét.

– Nem is tudtam, hogy itt bejön a kábeltévé – nézett a tanár

összevont szemöldökkel a tévére. Robi vigyorogva leszedte a

tévéhez szerelt kis dekódert, és megmutatta a tanárnak. Tölgyessy

elismerően bólintott. – Találékony. Igazán találékony. De dugjátok

el a szünetekben – bólintott. Ezért bírja mindenki az infótanárt

ennyire. Fiatal, rugalmas és jó fej. Ráadásul értékeli a fiúk ötleteit.

Mellesleg fogalmam sincs, hogy honnan szedték azt a kis

szerkezetet vagy mi az egyáltalán, de működik.

Az elmaradt francián elfoglaltuk magunkat, Dave pedig elkérte

a telefonomat, és hátravitte magával, ahol a többiekkel együtt

összevissza nyomkodta. Az ebédszünetben kaptam vissza, amikor

is az  udvaron álltunk, és a hidegben forró csokival próbáltunk

valamennyire felmelegedni.

– Na jó – lépett mellém Dave, és felemelte a mobilom.  –

Átküldtünk a telódra egy csomó képet, válassz nyugodtan hátteret

– nyomkodta a gombokat. – Ha akarod, én is lehetek. Nézd meg

ezt a képet rólam, nem rossz, mi?

Oké. Döbbenten néztem a mobilom, és komolyan nem értettem,

hogy miért van a képgalériámban Dávidról egy olyan, „beállított”

kép, amin úgy csinál, mintha telefonálna.

– Ez tényleg klassz, de miért van a telefonomban?

– Mert hozzárendeltem a számomhoz. Ha én hívlak, megjelenik

a képem és a beállított csengőhangom is.

– Óriási – bólogattam.

– De ez nem minden. Mindenkivel megcsináltam. Nézd csak át,

tele van képekkel meg zenékkel. Most már sokkal jobb. Mellesleg

bővíteni kéne a memóriádat, a 2Gbyte-os Micro SD-t ajánlom, az

neked elég is lenne…

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de köszönöm – vettem el a

készülékem.– Ha akarsz változtatni valamin, akkor csak szólj, és segítek –

bólintott. Ez tényleg rendes dolog volt,  általánosban az

osztálytársaim maximum csúfoltak, ha valamihez nem értettem,

most pedig azt tapasztalom, hogy előbb segítenek, mintsem

eszükbe jutna kiröhögni.

Egyébként az, hogy nem nevetnek ki, tök jó dolog, de nem

jelenti azt, hogy nem szívatnak. Ugyanis, miután rendesek voltak,

és beállítgatták a hátteremet meg a zenéimet, rájöttek, hogy

valószínűleg még egy ideig szokom majd a különféle

csengőhangokat, úgyhogy törin folyamatosan hívogattak. Éppen

Barka tanárnő diktált, amikor a néma csendben felüvöltött az I’ve

got the power.

– Ki az? Kinek a mobilja?

Teljesen nyugodtan néztem körbe, majd Virág sziszegett, hogy

az enyém. Kirántottam a táskámból a (nem lehalkított!!!) mobilt,

és Zsolti képét láttam a kijelzőn. Riadtan lenyomtam, mire Barka

megszidott. Gyorsan folytattam a körmölést, amikor megszólalt a

Green Day – Basket case.

– Renáta, ne szóljak még egyszer! Ugye nem akarsz az

igazgatóhelyetteshez menni?

– Elnézést, tanárnő, azonnal kikapcsolom – kapkodtam

idegesen, és a kezembe vett készüléken Cortez képe villogott.

(Gördeszkás kép, háromnegyedes gatyában és bő pólóban ül egy

lépcsőn, a kezében tartva a deszkát. Wow, van képem róla! A

mobilomban!) Féloldalasan hátrafordultam, és szúrós pillantással,

de azért mosolyogva ráztam felé a fejem, hogy hagyja abba.

Próbáltam kikapcsolni a telefont, de miközben a gombokkal

bajlódtam, újabb hívás érkezett. Ezúttal Ricsi, a pad alatt a

kezében tartott telefonjáról hívott (valami skate zene üvöltött),

mire Barka letette a krétát.

– Renáta, hozd ki a telefonod.

– Elnézést, tanárnő, de tényleg azt hittem, hogy le van halkítva

– mentegetőztem, miközben felálltam és kitettem a telefonom a

tanári asztalra.

– A házirend több pontban foglalkozik a mobiltelefon

használatával, a többszöri felszólítás ellenére is használatban lévő mobiltelefont jeleznem kell az osztályfőnöködnek. Most pedig

kapcsold ki, és hagyd itt.

Végre sikerült kikapcsolnom, úgyhogy lehajtott fejjel

visszaballagtam a helyemre, de közben elfojtott mosollyal

próbáltam komolyan  „megbánó” arckifejezést magamra  erőltetni.

Nehezen ment.

– Teljesen megőrültetek? – kérdezte Kinga a szünetben,

miközben Barka kiment a teremből. – Ezért igazgatóit is

kaphatunk!

– Nyugi. Renit minden tanár szereti, neki nem lesz baja.

Viszont ez vicces volt – röhögött Zsolti.

– Azt hiszem, elmehetnél egy  „humortanfolyamra”, hogy

ráébredj, mi vicces és mi nem. Mert, úgy látszik, enyhe

fogalomzavarban szenvedsz.

– Te pedig elmehetnél egy „hogyan kell emberekkel viselkedni”

tanfolyamra, mert a nyerítésedből egy szót sem értek! – vágta rá

Zsolti.

Miközben összeszedtük a holminkat, Zsolti és Kinga megállás

nélkül vitatkoztak, én pedig felvettem a tanári asztalon hagyott

telefonom, és bekapcsoltam. Döbbenten néztem a készülékre.

– Dave, jól látom, hogy az üdvözlőkép te vagy?

– Ja, csak átmásoltam a sajátomról. Nekem is az, te

lecserélheted.

– Nem vagy kissé egocentrikus, önimádó – kérdezte Arnold, a

vállára dobva a katonai táskáját –,  enyhe exhibicionizmussal

fűszerezve?

– Egészségedre – bólintott Dave, mire Arnold megrázta a fejét.

A suliból kilépve Virággal és Arnolddal elindultunk hazafelé,

miközben Ricsi utánunk kiabált.

– Reni! Aztán nehogy meglepetés érjen! Vigyázz a telódra –

nevetett.

– Én a helyedben kikapcsolnám éjszakára. Ki tudja, mit

műveltek vele – tanácsolta Arnold.

– Persze. Ki szoktam.Otthon megcsináltam a házim, meg készültem kicsit holnapra,

közben pedig folyamatosan a telefonomra áttöltött képeket

böngésztem, és azok közül is leginkább egyet. Cortez

eszméletlenül menő fotóját, amit Virág segítségével (webkamerán

beszéltünk) sikerült felmentenem a laptopomra is, így nagyobb

felbontásban nézhettem. Hű.

Apu taxija hat után érkezett, úgyhogy kikapcsoltam a gépem,

félbehagytam mindent, és lerohantam üdvözölni. Jól telt a

„lányos” hét anyuval, de azért már borzasztóan hiányzott.

Több mint egy órán keresztül beszéltünk, szinte egymás

szavába vágva, ő az útjáról mesélt, én pedig a dolgaimról, majd

kinyitotta a bőröndjét. Következett az ajándék. 

– Ez szinte a kezembe ugrott az egyik üzletben, gondoltam,

örülnél…  – kezdte a felvezetést, majd megfordította a pulóvert,

aminek az elején Johnny Depp állt kalózszerelésben.

– Ó, ez nagyon klassz – bólintottam, mire anyu megcsóválta a

fejét.

– Mi az? – kérdezte apu.

– A kalóz már nem menő.

– Hogy érted ezt? – nézett furcsán apu, felváltva kapkodva a

fejét anyu, köztem és a pulcsi között.

– De, nagyon örülök – hadakoztam azonnal, mert nem akartam,

hogy apu csalódott legyen.

– Túl vagyunk a Johnny Depp-korszakon – vitatkozott tovább

anyu.

– Hogy érted? Mikor lettünk túl rajta? Ez akkor most ciki?

– Nagyon – válaszolt helyettem anyu, pedig közbe akartam

szólni, hogy nem. De azért a szívem mélyén megkönnyebbültem.

Johnny Depp-es pulcsiban járni? Oltári ciki. 

– Hát jó – vonta meg a vállát apu, és tovább keresgélt a

bőröndjében. – Akkor most mi a menő?

– Reninél? Lássuk csak – nézett anya a plafon felé. –

Ellentmondásos ízlés, több oldali befolyásoltság, váltakozó

ízlésvilággal, ahol jelenleg megférnek egymással az amerikai

iskolás filmek, a gördeszka utáni érdeklődés, az olvasás és a

Beatles. Félig modern, félig retro. Azt hiszem, most ez a sikk, ugye, Reni? – kérdezte anyu mosolyogva. Te jó ég. Egyszer még

könyvet ír belőlem. Vagy disszertációt.

– Olyasmi – bólogattam. – De nagyon örülök a pulcsinak,

hordani fogom.

– Isten ments, még a végén addig cikiznek, amíg a fiúvécében

el nem sírod magad… – nézett rám apu fájdalmasan. Először meg

akartam kérdezni, hogy mégis mit keresnék a fiúvécében, aztán

rádöbbentem, hogy egy saját emléket hozott fel példának. Jaj. 

– Tehát akkor a kalóz már nem menő. Szerencse, hogy ez is a

kezembe akadt – emelt ki egy másik pulóvert a bőröndből. Fehér,

kapucnis pulcsi, az elején egyetlen nagy írás: Help!

– Húú! – ugrottam oda azonnal. Beatles-pulcsi. Na, ez már

valami! 

– Látod, készültem! – bólintott apu anyu felé, miközben a

nyakába ugorva szinte megfojtottam örömömben.

Mobil: 5/5 – tök rendesek, beállították nekem, ráadásul Cortez

képe is rákerült. 

Barka: 5/1 – remélem, nem szól az ofőnek a telefon miatt… 

Beatles-pulcsi: 5/5* – szerintem szörnyen menő, retro, de

közben egyáltalán nem ciki. Ráadásul szeretem is!

Johnny Depp-pulcsi: 5/3 – majd elhordom itthon. Vagy ilyesmi.

December 10., szerda

Az, hogy tegnap Ricsi utánam  szólt, hogy vigyázzak a

mobilomra, nehogy meglepetés érjen, nem volt véletlen. Éppen

ezért kapcsoltam ki éjszakára, ahogy szoktam. Csak, ugye, én sem

gondolhatok mindenre. Ugyanis elfelejtettem, hogy az ébresztő

kikapcsolt állapotban is működik, és gondolom, jó heccnek

tartották, ha éjjel 3:35-re beállítják nekem a Clawfinger Do what I

say című számát, amiről azt kell tudni, hogy ez az a dalocska, ami

lágy gyerekénekkel kezdődik, és a következő pillanatban pedig

őrült hangosan üvöltenek benne. Majdnem frászt kaptam, mert

először fogalmam sem volt, hogy mi az. Aztán kinyomtam, és megpróbáltam visszaaludni, de öt perc múlva megint kezdte. Éljen

a szundi üzemmód! Kénytelen voltam visszakapcsolni a mobilom,

megkeresni az ébresztést, és úgy leállítani. Egy élmény volt.

– Köszi az ébresztést. – mosolyodtam el félig mérgesen, félig

pedig kedvesen, mikor Virággal a suli lépcsőjéhez értünk.

– Ne már, nem kapcsoltad ki? – röhögött fel Ricsi. – Azért

szóltam, mert gondoltam, rájössz, hogy valamit beállítottunk.

– De kikapcsoltam, csak nem sokat ért – legyintettem.

– Ciki – veregette meg a vállam Dave, majd Virághoz fordult. –

Emo, add ide a telód, légyszi, mert az enyémen nem pontos az idő.

Virág automatikusan odaadta. Első óra kezdetéig észrevettem,

hogy Dave ezt eljátssza még hat másik osztálytársunkkal, úgyhogy

tudtam, hogy készül valamire.

Beraktam a kabátom a szekrényembe, mire Virág azonnal

kiszúrta a pulcsim.

– De jól néz ki! Ez milyen?

– Beatles – feleltem kicsit zavartan, de Virág nem kommentálta,

csak azt mondta, hogy szerinte baromi jó, és tök jól megy a fehér

kord trapézgatyámhoz meg a Szent Johannás sálamhoz.

Az első óra nyelvtan volt Kardossal, és tudtam, hogy ha Dave

készül is valamire, akkor azt nem Kardos óráján teszi. Tőle

túlságosan félnek. Viszont a kémialabor tökéletes helyszínnek

bizonyult. Addigra már láttam, szinte mindenki mobilja volt Dave

kezében, amit különböző kifogásokkal kért el.

Gondos éppen a táblára irkálta a képleteket, amikor megszólalt

az első mobil. Jacques zavartan kutatott a táskájában, miközben a

Marseillaise-t zenélte a készülék.

– Ki az? Ez egy telefon? Kié? – pördült meg Gondos az osztály

felé.

Jacques motyogott valamit, és sietve kinyomta a telefont. Mire

Gondos a némán és fegyelmezetten ülő osztályhoz fordult, már

nem tudta megállapítani, hogy kié volt. Újra visszafordult a

táblához, Jacques pedig némán rázkódva nevetett. Tetszett neki a

buli. A következő telefon, ami megszólalt, Kingáé volt. Egy

sima Hello, Moto szlogen hangzott fel a teremben. Kinga halálsápadtan előkapta a telefonját, és lenyomta. Gondos kissé

dühösebben, mint az előbb, megint megfordult.

– Kié volt ez a készülék? Mobiltelefont használ valaki az

órámon? Azonnal álljon fel és hozza ki! – morzsolta idegesen a

krétát, és fél szeme mintha rángatózott volna.

– Barmok! – sziszegte Kinga szinte némán, amikor Gondos

megint a tábla felé fordult.

Elfojtott mosollyal a mellettem ülő Ricsi kezére néztem. A

mobilján megnyomott egy gombot, de közben láttam, hogy a pad

alatt Cortez és Dave is a mobilját tartja. Sejtettem. A következő

pillanatban három különböző mobil három különböző helyen

szólalt meg (Andris, Gábor és ismét Jacques).

– Ki szórakozik? – pördült meg Gondos, és két kézzel a tanári

asztalra támaszkodott, úgy nézett végig a'termen. Addigra már

megint abbahagyták a csengést.

Cortez félig hátra fordult, mire Ricsi megrázta a fejét. Most

azzal szórakoztak, hogy senki nem hívott senkit, Gondos azonban

üldözési mániában szenvedőket megszégyenítő módon forgolódott

a tábla és a terem között. Mondanom sem kell, legközelebb Virág,

Kinga és Robi mobilja szólalt meg: a Fall Out Boy, a Hello, Moto

és valami szörnyüvöltés keveredett. Mire Gondos hátrafordult, újra

elhallgattak a készülékek, és mindenki csodálkozva pislogott,

amikor a tanárnő őrjöngve kérdezte, hogy mi ez az egész.

Kicsengetéskor aztán mindenki összeszedte a holmiját.

– Rendben, 9/b! Rendben – bólogatott Gondos idegesen, szinte

habzó szájjal, miközben kivonultunk a teremből. Fenyegető volt.

Angolon Mr. O’Realy bejött a nyelvi előadóba, és leült. Hamar

rájöttünk, hogy miért nem kezdi az órát. Az ofő belépett az ajtón.

– Aki mobiltelefont használt kémiaórán, az feláll – szólt.

Mindenki ülve maradt.

– Renáta, állj fel – szólt az ofő, mire elkerekedett szemmel

feltápászkodtam. Félig hátrafordultam, és láttam, hogy a mögöttem

ülő négyes könyörgő tekintettel néz rám. Nem, eszemben sem volt

beköpni őket. – Barka tanárnő jelezte, hogy a tegnapi

történelemórán többször csengett a mobiltelefonod.– Igen, valóban – bólogattam. – Sajnos, az ebédszünetben

használtam, és elfelejtettem lehalkítani, így óra alatt csöngött.

Próbáltam kikapcsolni, de közben újra csöngött. Ekkor Barka

tanárnő elkérte – feleltem.

– Értem. Nos, ez előfordul, de ettől függetlenül megsértetted a

házirendet, erről még beszélünk. A mai eset azonban nem baleset,

Gondos tanárnő szerint többször, többféle telefon csengett az órája

alatt, és senki nem felelt érte. Renáta, esetleg erről tudsz valamit?

– fordult felém az osztályfőnök.

– Nem, semmit. A tegnapi eset után kikapcsolva tartom a

telefonom – bólogattam.

– Rendben, leülhetsz. Tehát. Ki használt mobiltelefont

kémiaórán?

Az osztályban síri csend volt. A pad alatt morzsoltam az

ujjaimat, és reméltem, hogy nem lesz gáz.

– Ti, négyen, leghátul. Esetleg nincs mondanivalótok? –

kérdezte az ofő a nyakát nyújtogatva.

Nem érkezett válasz, gondolom, csak a fejüket rázták.

– Arnold?

Igen, ez tipikus. Ha nincs meg a tettes, akkor a felnőttek

megpróbálják az általuk leginkább megbízhatónak tartott alanyt

kiválasztani és kifaggatni. Arnoldtól azonban nem tartottam.

Lehet, hogy nincs jóban Cortezékkel, de semmiképp nem az a

beárulós fajta.

Arnold megkérdezte, hogy ez most tanúvallomásnak számít-e,

mert akkor jogi képviseletet igényel, és felkéri a tanárt, hogy hívja

ide a szüleit. Az ofő pislogás nélkül meredt rá, majd megrázta a

fejét, és csípőre tett kézzel Kingához fordult. Na, itt megállt

bennünk az ütő.

Kinga felállt, és lesajnálóan végignézve a padokon, az ofő felé

fordult.

– Tanár úr – kezdte –,  bár bevallom, néhány osztálytársunk

értelmi szintje kifogásolható, sőt – legyintett megalázóan –,  de

tudomásom szerint annyi történt, hogy egy táskában lévő

mobiltelefon híváslistája benyomódott, és  óra végéig próbáltunk

rájönni, hogy ki okozta ezt a véletlen balesetet.– Igazán? – kérdezte az ofő, és elgondolkodott a hallottakon. –

Rendben, mindenesetre elnézést kértek Gondos tanárnőtől. Most

pedig folytathatjátok az angolórát.

Miután az ofő kiment, mindannyian fellélegeztünk.

– Kinga, ez nem volt semmi. Hogy kivágtad magad! – szólt

előre Ricsi, mire Kinga idegesen hátrafordult.

– Ez nem rólatok szól! Az én mobilom is csöngött, emiatt

bajban voltam, tehát improvizálnom kellett! De többet ne

számítsatok rám a nevetséges tréfáitokban, és felejtsétek el, hogy

valaha még egyszer odaadom a mobilom! – rikácsolta, majd

fölszegett állal előrefordult a ledöbbent Mr. O’Realy felé, aki az

egészből egy szót sem értett.

Szóval ezt megúszták. Ők. De én nem. Ugyanis  a tegnapi

törióra miatt az ofő felhívta anyut, aki suli után otthon azonnal

ezzel kezdett. Épphogy beléptem a házba (még feldobódva, amiért

Cortez infón kölcsönkérte a füzetem), anyu a konyhából szólt.

– Renáta!

Na igen. Csak akkor vagyok „Renáta”, ha gáz van.

– Mobiltelefon? Mobiltelefon a történelemórán? Mégis hogyan?

Miért? Megállapodtunk, hogy az iskolában kikapcsolt vagy

lehalkított állapotban tartod…

– Nem, ez nem úgy volt – érveltem, miközben még csak a

sálam szedtem le a nyakamról. Jól leteremtettek. Jaj. – A

többiek… – kezdtem bele, de anyu azonnal megrázta a fejét.

– Engem nem érdekelnek a többiek!

Miért szeretik ezt az egy mondatot annyira a szülők?

Komolyan, olyan, mintha ez minden szituációban megfelelő válasz

lenne.

– Szeretném, ha ez nem fordulna elő többet.

– Ígérem – sóhajtottam. Hát, megmagyarázni nem, de

megígérni szabad. Ilyen az élet.

Anyu visszafordult a szakácskönyvéhez, én pedig ott

ácsorogtam, totál bénán. Persze ez azonnal feltűnt anyunak,

úgyhogy miután megkérdezte, nincs-e valami komoly

mondanivalóm (szakkönyvkérdések, mint például depressziósnak

érzem-e magam, vagy meg nem értettnek, meg ilyesmi). Miután mondtam, hogy semmi ilyesmiről nincs szó, anyu félredobta a

szakácskönyvet.

– Gyerünk, ki vele.

– Elmehetek a sulival korcsolyázni péntek délután?

– Ki a kísérő?

– Korponay tanárnő.

– Virág?

– Jön.

– Akkor igen – bólintott anyu.

– Oké. Akkor megyek, és megmondom msn-en.

– Ennyi volt az a nagy gond? – kérdezte mosolyogva.

– Ennyi. De már meg is oldódott.

Hátat fordítottam, és lehajtott fejjel indultam a lépcső felé.

– Reni – szólt utánam anyu.

– Igen?

– Cortez hogy áll az irodalommal?

– Már nem áll bukásra – feleltem.

– Akkor nem is jön korrepetálásra?

– Idén már biztos nem.

– Ó, értem.

Anyu olyan „aha, most már látom, miért vagy letörve” nézéssel

méregetett, úgyhogy gyorsan felmentem a szobámba. Egyébként

nem áll túl messze az igazságtól. Az eleinte önfeledt örömöm a

négyese miatt mostanra átcsapott egyfajta melankolikus

hiányérzetbe. Nincs mese, az egyetlen közös pontunk volt a

csütörtök délutáni korep, most pedig vége. Villog az msn, Virág

videó-hívást kér, úgyhogy megyek.

Telefonőrület: 5/5 – az osztályközösség jó, ez ma kiderült. 

Cortez: 5/5 – nincs sok kapcsolat köztünk, szinte semmi. De

neki alanyi jogon jár az 5 pont. 

Cortez képe a telefonomban: 5/4 – amióta esténként azt nézem

elalvás előtt, rohamosan merül a mobilom, minden délután

töltenem kell. Tesi: 5/1 – ma röplabdáztunk, az a-s Edina pedig egyszer sem

passzolt, pedig egy csapatban voltunk… Flegma dög. 

Anne Shirley: 5/5 – kiolvastam, a folytatásokat a szünetre

tartogatom.