Sz.J.G.-A kezdetek Okt.1-5

Október 1., szerda

Zsúfolt hét, zsúfolt nap.

Először is, amikor apu kirakott minket a sulinál, és mi befelé

igyekeztünk, már oda-oda szólogattak a diákok. Grat, szép volt,

nem rossz… ilyesmiket.

– Mi ez az egész? – kérdeztem Virágot, mert hirtelen tényleg

nem értettem.

Aztán amikor beléptünk a portára, és felmutattam a

belépőkártyám, rögtön megértettem. Megjelent a suliújság. A

portásfülke előtti állvány dugig volt pakolva a kisméretű

magazinnal. Virággal egyszerre nyúltunk oda, és mindketten

levettünk egy-egy példányt.

Az aulába lépve már javában belemerültünk, a tartalom alapján

rögtön az ajánlókhoz lapoztunk. És akkor ott volt. Ott volt a

kétoldalas könyv-, film- és albumajánlóm, narancssárga-fekete

háttérrel, képekkel és az oldalt szegélyező töklámpásokkal.

– Ez elképesztően néz ki! – futotta át Virág, aki azért nagyban

segített a színvilág és a képek kiválasztásában.

– Hű – jött ki az össz reakció, ami eszembe jutott.

Az aulán át, fel a lépcsőn, végig a folyosón, egészen a

termünkig abból állt az utam, hogy összevissza forgolódtam, és

megköszöntem a gratulációkat mindenkinek. Mire a terembe

értem, már szinte elszédültem, egyrészt a forgolódástól, másrészt

pedig a hirtelen sikertől, amit zavartan és értetlenül kezeltem. Az

összes diák kezében a suliújság volt, mindenki csak arról beszélt.

Az első óránk Kardossal nyelvtan volt, aki amint belépett a

terembe, rögtön Kingához és felém fordult.– Gratulálok – dobta le az asztalra a suliújságot.

Óvatos mosollyal biccentettem, és inkább a füzetem oldalát

firkáltam. Hirtelen kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be.

– Neményi, a gratulációm neked is szól, de a késésedet beírom

– és már húzta is be a naplóba. Arnold a vállát vonogatva a helyére

ment, közben elhaladt mellettem, úgyhogy volt egy pillanatom

arra, hogy a kezébe nyomjam a magazint. Már nála is volt egy,

úgyhogy csak összemosolyogtunk.

Ezután nyelvtanoztunk, legnagyobb meglepetésre Kardos nem

feleltette Cortezt, pedig ez szinte már hozzátartozott az órák

elejéhez. Később rájöttem, hogy mi volt az oka. Csengetéskor

szokás szerint felpattantunk, hogy az udvarra menjünk, azonban a

tanár még nem fejezte be.

– Antai-Kelemen, Szatmáry, Rentai és Neményi marad, a

többiek a termen kívül élvezik a szünetet – közölte. Virág bambán

rám nézett, mivel Arnold és én is szóba kerültünk, nem tudta, hogy

mit csináljon.

– Várj meg kint – suttogtam, mire Virág lehajtott fejjel

kisomfordált a teremből.

Kardos becsukta az ajtót, és hirtelen riasztó lett a ránk telepedett

csend, miközben a folyosóról beszűrődött a szünet tipikus lármája.

– Ígérem, nem rabolom el az egész szüneteteket. – kezdte

Kardos, és akármennyire néztünk körbe egymáson, sehogy nem

jött ki, hogy mi négyünkkel mi megbeszélnivalója lehet. Cortez

kilógott a sorból. – Ádám – kezdte, mire Cortez letette a kezében

tartott tollat, és felnézett a tanárra. – A nagymamád felhívott

tegnap.

Jaj. De kellemetlen! Akkor ez csak a jegyekkel lehet

összefüggésben. Kérdőn néztünk össze, ez a bizalmasan kezdődő

beszélgetés nem igazán tartozott ránk.

– Hosszasan beszélgettünk – folytatta –,  és próbáltunk

megoldást találni a bukás elkerülésére. Nos – nézett fel hirtelen, a

fejét kapkodva hármunk között –, arra az elhatározásra jutottunk,

hogy mivel sem magadért, sem értem nem fogsz változtatni a

tanulmányi eredményeiden, majd változtatsz az osztálytársaid

miatt.– Hogyan? – rázta meg a fejét Cortez. Jogos észrevétel, én sem

értettem, mire megy ki a játék.

– Ügy gondoltuk, hogy ha megbízzuk egy társadat, hogy

korrepetáljon és buzdítson, akkor – tekintettel arra, hogy ezzel

igencsak elrontod a napjait vagy heteit – talán elkezdesz tanulni

magadtól, hogy mást ne kínozz felelőtlen, pökhendi

magatartásoddal – magyarázta villogó szemmel.

– Álljon meg a menet! – kelt ki magából Kinga. – Azért, mert ő

nem tanul, nekünk kötelességünk segíteni? Magára vessen, nem

jótékonykodom a szabadidőmmel!

– Természetesen rátok bízom, döntsétek el, hogy belefér-e az

időtökbe és hogy egyáltalán vállaljátok-e.

Mindhárman tanácstalanul néztünk össze, Cortez pedig

gúnyosan mosolyogva figyelte az asztalán gurigatott tollát. Tök

kínos volt neki.

– Már elnézést – tárta szét a kezeit Kinga – és bocs, Cortez –

bólintott a padját bámuló Cortez felé egy pillanatra, majd

visszafordult a tanárhoz. – De az iskolaújságba írok,

díjugratóversenyeken veszek részt, edzésre járok, a

színjátszókörben főszerepet kaptam az október 23-ai előadásra,

emellett kitűnő tanulmányi átlagot produkálok. Mégis miért

korrepetáljak valakit, aki egyszerűen csak nem tanul, hanem

deszkás haverokkal lóg, focizik meg lazul? Simán lehetne jó

tanuló, az én elfoglaltságaim töredéke terheli csupán!

– Ebben teljesen igazad van – bólintott Kardos.

– Sajnálom, de engem ez nem érint. Mehetek a szünetre? Most

már csak hét percem van.

– Természetesen.

Kinga lesöpörte a válláról a ráomló dús, barna haját, és

kihúzott, egyenes háttal elhagyta a termet. A tanár Arnoldra nézett.

– Kinga érvelése abszolút jogosnak tekinthető, azonban vele

ellentétben nekem temérdek szabadidőm van – kezdte Arnold.  –

Ennek ellenére nem vállalom – fejezte be végül. Cortez a padját

bámulva elmosolyodott. Nem kínos mosoly volt, inkább olyan

laza, nagyon menő mosoly.

Arnold a padján ült, és úgy döntött, indokolni fog. Jaj.– A délutánjaim nagy részét olvasással és gondolkodással

töltöm. Végiggondolva, hogy értékes óráimat és perceimet egy

olyan osztálytársamra fecséreljem, aki a kisujját sem mozdítja a

változás érdekében, hanem inkább megvárja, hogy más oldja meg

számára a helyzetet, ez, ugye, teljesen kizárt. Hosszas és igencsak

reális érveket felsorakoztató gondolatmenetem…

– Lassan befejezhetnéd. Már megértettük…  – szólt közbe

Cortez halkan, mégis, kijelentése elcsendesítette Arnoldot. Ez

ritka. Hú.

Kardos bólintott.

– Rendben, Arnold, teljesen igazad van – majd újra Cortezhez

fordult. – A három legkiemelkedőbben tanuló osztálytársadból

kettő nem segít. Azt hiszem, Ádám, ez jelenthet valamit.

Na jó, Kardos és Cortez szemmel láthatóan nem jönnek ki

egymással. Vajon miért nem?

Végül mindenki felém fordult. Jaj nekem! Pedig olyan jól indult

a napom. A suliújság, a cikkem meg minden, erre… Mindegy,

válaszolnom kellett. Végignéztem mindhármukon. Kardos és az

olvasókör, ő a kedvenc tanárom, tuti nem akarja ezt a terhet rám

rakni. Nem, nem vállalom. Ránéztem Arnoldra, aki szinte

hipnotikusan próbálta sugallni, hogy ne vállaljam. Nem fogom

elvállalni. Aztán odafordultam Cortezhez. Sötétkék szemek,

összevissza zselézett sötét haj, a kapucnis pulcsija nyakából kilógó

fülhallgatók.

– Én elvállalom – közöltem hirtelen.

Láttam, hogy Arnold megrázza a fejét, nem csalódottan, inkább

csak úgy. Cortez elmosolyodott, és végre elrakta a tollát, amivel

eddig játszott. Kardos összecsapta a tenyerét.

– Reni, ez igazán szép gesztus – mondta. – Ádám, ajánlom,

hogy szedd össze magad – fordult Cortez felé.

Felálltam, és az ajtó felé indultam, amikor Kardos utánam szólt.

– Még egy pillanat.

Zavartan visszafordultam. A tanár ezúttal mindkettőnkhöz szólt.

Mármint Cortezhez és hozzám.– Ádám, remélem tisztában vagy vele, hogy a dolgozatok és

beadandók mellett felelni is fogsz, és ha egyszer rájövök, hogy

Renivel írattad meg, garantálom, hogy sokáig leszel kilencedikes.

Virág az ajtó előtt szobrozott.

– Mi volt?

– Korrepetálom Cortezt. – feleltem félig örömmel, félig

gondterhelten. Még én sem tudom, hogy ez jó vagy rossz.

– Az semmi, engem Gábor fog matekból – vonta meg a vállát,

aztán kapcsolt. – Cortezt???

– Igen – sóhajtottam. – Cortezt.

Arnold legközelebb az udvaron szólalt meg, akkor sem sokat,

de hatásos volt.

– Ha szeretnétek részletesen, sugdolózva és csacsogva

megbeszélni a nagyszerű hírt, akkor ne zavartassátok magatokat.

Mintha itt sem lennék – emelte fel az arca elé a könyvét.

– Én nem tudok nagyszerű hírről. Ha te hallottál valamit, akkor

ne kímélj – feleltem sértődötten, mire kicsit leeresztette a könyvet,

és lesajnálóan mosolygott.

– Ugyan.

Akkor ezt meg is beszéltük. A sulirádióban a szerkesztő

bemondta, hogy a következő dalt Nagy Zsolt 9/b-s tanuló küldi

Tarr Zsófiának a 12/a-ba, és üzeni neki, hogy szereti.

A hangszórókból felcsendült Whitney Houston  I Will Always

Love You című dala, mire mindenki röhögve fordult az árkád alatt

álló Zsoltihoz.

– Azt se tudom, ki az! Hol van Dávid? – üvöltötte dühösen.

Végül is ők jól elvannak.

A következő szünetben ugyanott, ugyanügy ültünk, amikor

kijött az udvarra egy nagydarab, széles vállú, dühös lány.

– Melyik az a Nagy Zsolt? – kérdezte mérgesen. Úgy látszik, a

12/a-s Tarr Zsófi megkapta a szerelmes üzenetet.

– A tesiteremben, most láttam bemenni – mutatott Zsolti profi

módon a tornaterem felé, majd amikor elcsörtetett mellette a lány,

ész nélkül rohant vissza az ellenkező irányba, a suli épületébe.Mosolyogva néztem a jelenetet, majd megakadt a szemem

Cortezen és Ricsin, akik bizalmas beszélgetésbe merültek az árkád

alatt állva. És közben felénk fordultak. Jaj.

A szünet utolsó perceiben még kiszedtem a szekrényemből az

angolfelszerelésem, aztán a nyelvi előadóba mentem. Amikor

beléptem a terembe, elcsíptem egy mondat második felét:

– ... mert nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom

fontosságáról – magyarázta Cortez Ricsinek, a többiek pedig

hangosan felröhögtek.

Amikor megláttak az ajtóban, azonnal elcsendesedtek.

Próbáltam leplezni a csalódottságom, miközben a gyomromban

kővé vált a reggeli briósom. Szó nélkül, lehajtott fejjel ültem le a

helyemre, és csendben kipakoltam az angolfelszerelésemet.

– Virág, hagyjál már! – lépett be Arnold, nyomában Virággal.

Mindketten leültek a két oldalamra, és tovább veszekedtek. Valami

olyasmiről volt szó, hogy Virág küldött Arnoldnak YouTube

videókat, ő pedig kitörölte az e-mailt, mert nem foglalkozik

ilyenekkel.

Ők ketten jól elvoltak, előrehajolva, az orrom előtt marták

egymást, én pedig hátradőlve, pislogás nélkül meredtem a táblára,

és azon gondolkoztam, miért ilyen igazságtalan az élet. Mr.

O’Realy bejött a terembe, mire mindenki elhallgatott.

– Jól vagy? – nézett rám Virág kérdőn, miközben feltette a

fülére a fejhallgatót. A tanár kinyitotta a naplót.

– Miss Rentai, please – keresett meg a szemével. Jaj, ne! Még

ez is. Összecsuktam a füzetem, és feltápászkodtam.

A többiek, mikor látták, hogy én felelek, feltették a fejhallgatót,

és meghallgatták az anyagot, amit Arnold kezelt a tanári asztalnál.

Óriási. Tök sötét vagyok angolból, erre Arnold nem tudott

segíteni, mert messze volt, Virágra meg nem számíthattam, ő már

rég hallgatta a fülhallgatóból szóló párbeszédet. Próbáltam

feleleveníteni a szavakat, amiket előző nap tanultam meg, de egy

sem jutott eszembe. Túlságosan összezavarodtam. Aztán hirtelen

meghallottam egy halk választ a kérdésre. Mögülem jött.

Kimondtam, mire Mr. O’Realy bólintott. A következő kérdésre

megint mögülem jött a válasz. Megint elmondtam, és így tovább. Tíz kérdésből tízet súgtak. Ötöst kaptam, és amíg a tanár beírta a

naplóba, leültem. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy

egyedül Cortez fején nincs fülhallgató.

– Kösz – mondtam közömbösen, mire csak bólintott, és már

nyúlt is a fejhallgatójáért.

Délután anyuék nem győzték átböngészni a suliújságot,

többször is felolvasták az ajánlómat, láthatóan szörnyen büszkék

voltak. Én csak bökdöstem a villámmal a tányéromon lévő sült

húst.

– Befejeztem a vacsorát – közöltem, eltolva magam elől a

tányéromat.

Anyu és apu összenéztek, és megállapították, hogy ezúttal

hozzá se nyúltam. Máskor legalább szétturkálom.

– Reni, biztos, hogy jól vagy?

– Igen – feleltem anyu aggodalmaskodó kérdésére.

– A szakkönyvek szerint a tinédzser lányok igen magas

százaléka érintett az anorexia kérdésében…

– Nem, dehogy! – vágtam rá feleszmélve a bambulásból. Miért

van az, hogy ha egy gyerek nem kéri a vacsorát, egy felnőttnek

először az anorexia jut eszébe? A szerelemről hallottak már?

Őrület. Hogy anyut megnyugtassam, megettem az egész vacsorát,

bár az ízét nem éreztem, helyette keserű, kaparó gombóc volt a

torkomban, és úgy tűnt, ott is akar maradni. 

Be sem kapcsoltam a gépem, csak Virágnak üzentem, hogy

hamar elalszom, és inkább olvastam. A hétfői olvasókör után

kikölcsönzött Büszkeség és balítélet című könyvnek kezdtem neki,

Jane Austentől.

Cortez korrepetálása: 5/1 – dühös vagyok rá.

Cortez beszólása: 5/1 – nagyon dühös vagyok rá.

Cortez angol súgása: 5/1 – akkor is dühös vagyok rá.

Cortez: 5/1 – most nagyon nem szeretem.

Mr. Darcy – 5/5 – most inkább őt szeretem.

Október 2., csütörtök

Elromlott az idő. Éjjel kezdett esni, és majdnem egész nap

szemerkélt. A hangulatomnak nem tett túl jót. Apu elvitt minket

suliba, és úgy mentem el a fiúk mellett, hogy nem is köszöntem

nekik. Virág a nyomomban loholt, alig bírt lépést tartani velem. A

suliboxig bírtam, ott aztán mindent elmondtam neki.

– Ez annyira aljas! Mekkora szemét! – közölte  összehúzott

szemmel. Kinga becsapta a szekrényajtaját, és megállt mellettünk.

– Rólam beszéltek? – igazította meg a vajszínű mellényére

tűzött kitűzőt.

– Bármilyen hihetetlen, nem te vagy egyedül aljas, úgyhogy

nem. Ezúttal nem rólad van szó – pakoltam a szekrényembe

dühösen. Kinga, látva, hogy komolyan be vagyok rágva valakire,

inkább csatlakozott az a-s lányokhoz, és lementek a büfébe.

Helyzetemen rontott, hogy amíg Cortez tegnap „lestréberezett”,

ma fizikából és franciából ötöst kaptam, a matek témazáróm pedig

dupla ötös lett. Soha nem mosom le magamról. Amíg Virág

összehasonlította a témazáróinkat, Arnold felült a padomra.

– Rosszkedvűnek tűnsz.

– Nem, csak nyomaszt az esős idő – füllentettem.

– Hé! – vágott közbe Virág. – Csak a vége különbözik, minden

más ugyanaz. Akkor a tiéd miért ötös, az enyém meg egyes?  –

kérdezte. Arnold összeráncolt szemöldökkel figyelte.

– Virág, leginkább az univerzumhoz tudlak hasonlítani –

közölte Arnold. – Te is olyan végtelenül sötét vagy – tette hozzá,

mire Virág lelkesedése alábbhagyott.

Szívás. Az eső miatt csak kétszer mentünk ki az udvarra, akkor

is az árkád alatt álltunk és a szitáló esőt bámultuk, miközben a

sulirádió próbálta feldobni a beforduló diákok hangulatát a

Raining Mannel.  Nem igazán sikerült. Valahogy senkinek nem

volt kedve táncolni az esőben. 

Irodalom előtt az osztályban volt mindenki, Dávid és Zsolti

telefonon néztek videót, Andris és Robi még mindig nem adták fel,

és az HBO-t próbálták behozni az osztály tévéjén, ehhez egyébként

valami kis szerkezetet is szereztek, úgyhogy azt próbálták beüzemelni. Jacques magányosan ücsörgött az első padban,

úgyhogy odamentem hozzá, és a becsengetésig beszélgettünk.

Órák után a szekrényemhez mentem, és felvettem az esőkabátom.

Virág a szemébe húzott kapucnival ácsorgott mellettem, és

folyamatosan arról beszélt, hogy Pete Wentz benne volt az

álmában (amit egyébként irodalmon álmodott, mert óra közben

bealudt, de mindegy).

– Sziasztok – állt meg a szekrényemnél hirtelen Cortez. Azzal a

lendülettel bevágtam az ajtót, nehogy meglássa Johnny Depp

képét. Az azért ciki lenne.

– Szia – köszöntem vissza az esőkabát patentjaival

szöszmötölve.

– Reni, a korrepetálást mikor kezdjük? Hogy érsz rá?

Elfogytak a patentok, úgyhogy kénytelen voltam ránézni.

– Nekem mindegy, rád bízom.

– És hol?

– Azt is – vontam meg a vállam.

– Ha mégsem szeretnéd, akkor…  – kezdte, mire Virág

közbeszólt.

– Ez nem volt szép tőled! – közölte. Nem csodálkozom azon,

hogy Cortez nem tudta, miről van szó. Virág ennek ellenére

kitartott, és dühös pillantásokkal illette.

– Mi? – kérdezte végül Cortez, mert, gondolom, azért szerette

volna tudni, hogy mi a bajunk. A többes szám sajnos áll, mert

Virág úgy állt meg mellettem, mintha kettőnk nevében beszélne.

– Hogy Reni segít, hogy ne bukj meg, te meg ilyen csúnyán

beszélsz róla! Tudod mit? Gonosz vagy! – közölte Virág, és úgy

érezte, most sértőt mondott. Cortez továbbra is értetlenül állt.

– Nem tudom, miről van szó – közölte végül a hajába túrva. –

Nem fontos, csak ha teher a korrepetálás, akkor nekem mondd, ne

a többiekkel nevess ki.

– Én tényleg szívesen segítettem volna – magyaráztam. Cortez

pislogás nélkül meredt ránk.

– Még mindig nem tudom, hogy miről van szó…– „Nem érek oda, ha a stréber elkezd érvelni az irodalom

fontosságáról” – idéztem vissza nagyjából pontosan. Éppen eleget

járt éjjel a fejemben ez az átkozott mondat.

– És? – rázta meg a fejét. Na ezt meg mi nem értettük.

– Reni hallotta, hogy ezt mondtad – magyarázta Virág.

– És? – ismételte Cortez, aztán mintha megvilágosodott volna,

elnevette magát. – Kingáról volt szó – közölte lazán, és fél kézzel

nekitámaszkodott a csukott szekrényajtónak.

– Hogy? – néztem döbbenten.

– Kinga. Tegnap közölte, hogy beszélni akar velem suli után.

Erre mondtam Ricsinek, hogy valószínűleg késni fogok, mert ha a

stréber egyszer belekezd…

– Ó – csodálkoztam.

– Ó! – nézett furán Virág.

– Na sziasztok – lökte el magát Cortez a szekrénytől, és

szórakozottan otthagyott minket.

Mindketten csodálkozva meredtünk utána.

– Nekem nem ezt mondtad! – fordult hozzám Virág.

– Oké, én is félreértettem – sóhajtottam megkönnyebbülten.

Mindegy, hogy mennyire beégtem, akkor sem rólam beszélt olyan

megalázóan! Hurrá!

Fülig érő mosollyal loholtam fel a dombon hazafelé, pozitív

hangulatom Virágra is jó hatással volt, összevissza ugrált az úton.

Hamar megcsináltam a leckéimet, utána pedig be akartam

kapcsolni a gépem, amikor anyu bekopogott a szobámba.

– Reni, az egyik kis osztálytársad nagymamája hívott, hogy a

korrepetálást egyeztesse. Nem is mondtad, hogy korrepetálsz!

Tudtuk, hogy jól tanulsz, na de hogy te készítsd fel egy rossz

tanuló kis társad! Ez igazán nagyvonalú és szép gesztus! –

mosolygott anyu.

Felpattantam a babzsák fotelemről, és riadtan néztem anyura.

– És mikorra beszéltétek meg?

– Mondtam, hogy most itthon vagy és szívesen segítesz. A kis

spanyol osztálytársad hatra átjön.

– Mi?Cortez? Nálunk? Cortez nálunk? A házunkban? Jaj!

– Arra gondoltam, hogy gyorsan csinálok egy kis burritót, hogy

tanulás közben tudjatok mit enni. Nem is említetted, hogy

spanyol…

– Nem, nem – vágtam közbe. – A Cortez csak becenév.

– Ó! Értem – bólintott anyu. – De azért szereti a burritót, nem?

– Nem tudom, biztos. Na jó, akkor előszedem a  könyveimet –

sürgettem anyut, mert mielőbb szerettem volna egyedül maradni,

hogy átgondolhassam a dolgokat.

Először is leszedtem a tükrömről a  „szuper Cortezt” ábrázoló

rajzokat, aztán elpakoltam a Sims játékokat, lekapartam az

asztalomra ragasztott HSM matricát, eldugtam a polcomra rakott

plüssmacikat, letakartam az ágyamat, nehogy látszódjon a  Némó

nyomában huzat. Közben bekapcsoltam a webkamerát, és az őrült

pakolás közepette hadartam Virágnak, aki feszülten figyelt a

képernyőn lévő kis ablakban.

Totál lefáradtam, mire eltüntettem minden  „ciki” dolgot a

környékről. Egyébként Cortez a szobám közelében sem járt. Na

mindegy.

Hatkor csengettek, én pedig lerohantam, hogy kinyissam az

ajtót. Mellesleg hatszor öltöztem át előtte, végül visszavettem, ami

rajtam volt, nehogy azt higgye, miatta van ez a felhajtás. Az

ajtóhoz érve megálltam, és hogy ne tűnjön fontosnak, inkább

hagytam, hogy még egyszer csengessen.

– Szia – tártam ki az ajtót laza, semmitmondó stílussal és

végignéztem rajta. Jó, nagyon menő, meg minden, csak éppen nem

volt nála semmi. – Könyv, füzet? – kérdeztem csodálkozva.

– Kellett volna? – kérdezett vissza. Oké, így igazán jó tanulni.

– Mindegy. Majd akkor az enyémből tanulunk.

– Cortez, örülök, hogy megismerhetlek. Most felhívom a

nagymamádat, hogy ideértél. Erre külön megkért – magyarázta

anyu, majd mikor látta, hogy Cortezzel kínosan összenézünk,

hozzátette. – Tudom, pontosan tudom, hogy most lázadsz és

mennyire utálsz mindent! Azt is tudom, hogy nehéz időszak

tinédzsernek lenni, legszívesebben elordítanád magad, hogy…– Anya! – szakítottam félbe gyorsan. Jaj nekem! Anyu értette a

célzást, úgyhogy nem folytatta a kamaszokról szerzett információi

ismertetését.

– Jól van, gyerekek, a burritó már készül, ti tanuljatok

nyugodtan, az asztalon találtok  nachost. Mondd csak, Cortez,

salsa- vagy inkább sajtszósszal szereted?

– A salsa jó lesz, köszönöm – felelte Cortez, de láttam rajta a

döbbenetet.

– Máris hozom, ti tanuljatok csak.

Bekísértem Cortezt a nappaliba, és őszintén reméltem, hogy

nem fűz megjegyzést az imént történtekhez. Iszonyúan égő volt…

Anyu alig egy percen belül meghozta a mártogatószószokat.

– Köszönöm – vette el Cortez. – Marad az esős idő? – kérdezte

anyut. Na persze, ezt soha, senki nem hagyja ki.

– A hétvégéig biztosan – mosolyodott el anyu, majd kiment. Az

asztalon dobolva az ujjaimmal, a szám szélét harapdálva néztem

rá.

– Bocs ezért az egészért, a szüleim komolyan veszik a

kamaszkorom.

– Semmi gond, megszoktam – nyúlt bele a chipsbe.

A hirtelen beállt kínos csendben úgy éreztem, hogy hallani lehet

a szívverésem és a fülemben doboló vér hangját.

– Oké, akkor szerintem kezdjük. Pontosan hol akadtál el?  –

nyitottam ki a könyvem.

– Itt – vette ki a kezemből, és az első oldalra mutatott.

– Elolvastál valamit a kötelezőkből?

– Nem.

– És el fogsz?

– Nem.

Legalább őszinte.

– Jó. Oké – szedtem össze a gondolataimat. – Akkor olvasd el

ezt a szonettet, és utána elemezzük.

– Jó.Türelmesen vártam, hogy elolvassa, közben a néma csendben

zavaróan ketyegő óra hangját hallgattam, és azon tanakodtam,

vajon ebben a síri csendben hallatszik-e a gyomrom korgása.

Apu kétszer benézett, hogy ellenőrizze, mit csinálunk, anyu

pedig folyamatosan behozott valamit vagy inni, vagy enni.

– Elolvastad? – vettem el a könyvet Corteztől egy idő után,

amikor úgy ítéltem meg, hogy vagy nem tud olvasni, vagy nyitott

szemmel elaludt.

– Aha.

– Jó. Mit gondolsz róla?

– Nem sokat.

– Na de mégis. Miről szól?

Legnagyobb döbbenetemre Cortez nem teljesen sötét az

irodalomhoz, csak éppen olyannyira nem érdekli, hogy azt nem

lehet szavakba önteni. Két teljes órán át elemeztük a szonettet, és

azt hiszem, megértette. Vagy már nagyon menni akart.

– Szerintem ez kezdetnek nem rossz. Le tudnál belőle felelni?

– Nem tudom – vonta meg a vállát. – Valahogy biztos.

– Oké, azért legalább haladtunk – győzködtem inkább magam,

mint őt, mert kettőnk közül ez egyedül engem dobott fel.

Összecsuktam az asztalon kinyitott könyvet, és összepakoltam.

Cortez azonnal felállt, és indulni készült. Sietősnek tűnt.

– Kész van a burritó. Cortez, vacsorázol velünk, vagy a

nagyszüleid aggódni fognak? – lépett be anyu a nappaliba.

– Köszönöm szépen, de rohanok is haza, nehogy késő legyen –

közölte, mire akaratlanul is ránéztem. Ez gyenge volt. Anyut

akarja átvágni? Vajon nem vette észre a polcon sorakozó

szakkönyveket? Haha.

– Értem, és ez nagyon helyes, siess haza – bólintott anyu

mosolyogva. Én tudtam, hogy ez a mosoly nem egy mondat

lezárása, hanem egy másik kezdete. Cortez még nem tudhatta,

ezért nagyon-nagyon kamu mosollyal visszanézett anyura. –

Akkor most felhívom a nagymamádat, hogy pontosan tudja, mikor

indultál el tőlünk – tette hozzá anyu. A mosolyok eltűntek.

Mindenki arcáról.– Azt megköszönném – préselte ki magából Cortez a lehető

legudvariasabb választ.

– Ez csak természetes – vette ki anyu a zsebéből a mobilját.

Cortez végighallgatta, amint a  „felnőttek” megbeszélik, hogy ő

hazaindul, majd elköszönt a szüleimtől. Kikísértem a kapuig.

– Anyukád igazán felkészült – közölte, miközben feltette a

kapucniját és a hóna alá csapta a gördeszkáját.

– Igen, ez az egyik specialitása. Szerintem siess haza,

máskülönben képes és hazavisz – motyogtam zavartan.

– Kösz a segítséget, szia!

Kiálltam a kapuba, és utánanéztem. A sötétedő égbolt alatti

gyér utcafényben sietősen haladt lefelé, aztán elkanyarodott.

Magam előtt összekulcsolt karokkal mosolyogtam bele a

semmibe, hosszú perceken keresztül, amíg anyu ki nem jött értem

a kapuba. A hátamra terített egy pulóvert, és gondterhelten megállt

mellettem.

– Szóval ő a balhés szépfiú? – kérdezte. Csodálkozva néztem

rá, mire mosolyogva legyintett. – Egyébként Virág tehetséges,

nagyon ügyesen rajzol. Remélem, nem hanyagolja a szakkört, van

hozzá érzéke.

Köpni-nyelni nem tudtam, annyira ledöbbentem. Anyu honnan,

de honnan szedi ezeket az információkat? Komolyan felismerte a

tükrömre ragasztott rajzból Cortezt? Hihetetlen.

A Cortez-félreértés: 5/5 – teljesen benéztem, szerencsére. 

Cortezt korrepetálni: 5/3 – néha figyelt rám. Néha. 

Jane Austen: 5/5 – még mindig Dickens a top, de Austen a

második, egyszerűen lenyűgöző.

Burritó: 5/2 – kísérleti stádiumban. No comment.

Október 3., péntek

Hullafáradtan ébredtem, mert este sokáig nem aludtam,

egyszerűen nem voltam álmos. Ezért inkább olvastam, amitől ma

reggelre a kialvatlanságtól karikás, bedagadt szemmel keltem. Hurrá. Az égbolt kora reggel szürke volt, fekete esőfelhők

suhantak át rajta, és amikor összeértek, még jobban beborult, és

szinte azonnal szemerkélni kezdett. Ilyen bágyadt péntek reggelt!

Na mindegy. Virág a kapuban várakozott, fekete-pink pulóverének

az ujja kinyújtva lógott le a kezéről, haját egy hatalmas pillangós

csattal rögzítette oldalra.

– Szervusz, Virág, szép a csatod – köszöntötte apu, amikor

kinyitotta neki a kocsi hátsó ajtaját.

– Csókolom – köszönt vissza Virág fülig érő mosollyal.

Útközben egy szót sem szóltunk, de mindketten alig vártuk,

hogy kettesben legyünk és megbeszélhessük a tegnapi

korrepetálást. Amit egyébként már tegnap este megbeszéltünk

telefonon, de Virággal gyakran vesézünk ki egy témát, úgy…

egymilliószor.

A suliboxnál álltunk, és folyamatosan beszéltünk (leginkább

Cortezról és a Fall Out Boy egyik klipjéről), amikor Kinga megállt

mellettünk.

– Na jó. Egyszer kérdezem meg, úgyhogy jól figyeljetek –

igazította meg a fehér hajpántját, ami remekül passzolt a  fehér

pulóveréhez és a kék farmerszoknyájához, amihez trendi fehér

csizmát húzott. – Jövő hét szombaton versenyem van Gödöllőn,

jöttök?

Virággal döbbenten összenéztünk. Kinga meghív minket

valahová? Te jó ég!

– Meghívsz minket a versenyedre? – csodálkoztam őszintén.

Kinga unottan a plafonra nézett.

– Az a lényeg, hogy sokan drukkoljanak nekem. Többen, mint

Vass Angélának, aki már az egész osztályát meghívta. És persze az

harminckét fő, nem úgy, mint itt…

– Ó, szóval a tömeget növeljük a jelenlétünkkel? – értettem meg

azonnal Kinga szándékát. Sejtettem, hogy nem barátságból hív.

– Voltaképpen igen – bólintott természetesen. – Már kezd kicsit

elegem lenni abból, hogy állandóan odacsődít minden versenyre

egy halom embert, csak hogy megmutassa, mennyire népszerű.

Kibírhatatlan lány – rázta a fejét, aztán észrevette, hogy még

mindig ott vagyunk. – Na, akkor jöttök?Függetlenül attól, hogy Kinga részéről egyáltalán nem őszinte a

meghívás, sőt, igazából csak felhasznál minket arra, hogy

népszerűbbnek tűnjön, azonnal rávágtuk, hogy megyünk. Később

Virággal próbáltuk kigondolni, hogy vajon miért mondtunk igent,

végül arra jutottunk, hogy biztos csak azért, mert végre elhívtak

minket valahová. Ez elég lúzer dolog. Na, sebaj. Úgysem voltam

még soha díjugratóversenyen. Virág sem. Sőt, ő azt sem tudta, mi

az.

A második óra előtti szünetben (irodalom előtt) az eső miatt

mindenki a teremben dorbézolt. Olyan hangzavar volt, hogy szinte

alig lehetett hallani a sulirádiót, ami éppen a  Rockafeller Skank

című dalt játszotta. Cortez a helyén ült, a büfében vett

melegszendvicset ette, a füléből kilógott a zenelejátszója zsinórja.

Gondoltam rá, hogy megkérdezem, tanult-e még tegnap este a

korrepetálás után, de végül nem mertem hozzászólni. Inkább

leültem a helyemre, és elővettem a könyvem. Arnold odajött

hozzám, és felült a padomra.

– Jó a könyv? – érdeklődött.

– Nagyon! – csuktam össze, és azonnal készen álltam, hogy

ömlengjek róla. Arnold szívesen hallgatott, bár véleménye szerint

„Jane Austen írásai végtelenül távol állnak” tőle.

A csengetés nem igazán zavarta meg az osztályt, tovább folyt a

dobálózás és az ordítozás, szerintem zengett a suli tőlünk.

– Valaki kiolvasta már az „antiganéjt”? – üvöltötte előre Dávid,

csak úgy, hátha valaki válaszol. Pechére az ajtóban hirtelen feltűnő

Kardos volt az.

– Felmayer, amennyiben Szophoklész  Antigoné című  művéről

van szó, már neked is kellett volna – lépett be Kardos komoran a

terembe, és lecsapta az asztalra a naplót. Na, ez mindig egy olyan

pillanat, amikor az osztály olyan hirtelen hallgat el, mintha valaki

benyomná a távirányító „elnémító” gombját.

Dave sunnyogva leült a helyére, és kinyitotta a

szöveggyűjteményét. Ami persze csak álca volt, mert a könyv

lapjai közé süllyesztett iPodját nyomkodta tovább.– Rendben, akkor az osztály a már említett Antigoné részletét

olvassa a könyvből, amíg feleltetek – közölte Kardos, majd

kinyitotta a naplót, de ez csak olyan formaság volt, mivel épphogy

belepillantott, már fel is nézett újra. – Antai-Kelemen.

Miközben Cortez felállt mögöttem, én visszafojtott lélegzettel

olvastam, de a mondatok összevissza ugráltak a szemem előtt.

Shakespeare-szonettet kapott, én ezt egyébként sejtettem, nem

véletlenül kezdtem ezzel a korrepetálást. Kardos nem kímélte,

durván közbeszólt és kérdezgetett, Cortez röviden, de azért

válaszolgatott, én pedig annyira drukkoltam, hogy a felelet végén

azt vettem észre, a könyvet szorítva elfehéredtek az ujjaim, mivel

teljesen kiment belőlük a vér. Kettest kapott. Hurrá!

Óra végén az osztály körülbelül úgy ünnepelte Cortezt, mintha

lediplomázott volna. Hát, én sem gondoltam, hogy ennyire fel tud

dobni valakinek az irodalom kettese. Mondjuk, lehetett volna jobb

is, sőt, szerintem egy hármast is megért, de Kardos direktben van,

és ilyenkor nincs mit tenni. Föcin viszont én feleltem, bár ez

sokkal könnyebben ment, mint Cortez szonettelemzése. Ötöst

kaptam a földhő és a napsugár versengéséből. Ciki is lenne, ha a

meteorológiai ismereteim és befolyásoltságom mellett nem állnék

kitűnőre földrajzból. 

A szemerkélő eső miatt az árkádok alatt siettünk át a

tesiterembe. Az öltözőben Kinga az a-s lányoknak folyamatosan a

közelgő versenyéről és a „kibírhatatlanul sznob és nagyképű” Vass

Angéláról beszélt, akivel versenytársak hatéves koruk óta.

Miközben Virágot vártam, hogy átöltözzön, folyamatosan  azon

gondolkoztam, milyen lehet az a lány, akit Kinga tart

kibírhatatlannak. Talán egy szörny. Vagy nem is tudom.

Tesin párban dobáltunk  medicinlabdát. Én természetesen

Virággal voltam, és a lelátón ülő fiúkat szórakoztattuk (akik

hamarabb befejezték az órát). Hozzáteszem, nem szándékosan

műsoroztunk nekik, egyszerűen csak viccesnek találták, ahogy

bénázunk. Nekünk már nem volt annyira mókás, Virágnak kiment

a válla és sírva fakadt, ezután Kingával folytattam a dobálást, aki,

mint mindenből, ebből is versenyt csinált, és olyan erővel vágta hozzám a dögnehéz labdát, hogy majdnem beszakadt a mellkasom.



Cortez irodalomfelelése: 5/2 – alakul.

Virág nem lesz egész hétvégén, mert az apukájához megy: 5/1 –

szívás.

Teljesen üres az msn: 5/1 – péntek este senki nincs a gépnél.

Érdekes.

Október 5., vasárnap

Délelőtt anyuval elmentünk vásárolni a plázába, és amíg leült

egy kávézóba, én kihasználva az alkalmat, bementem a

könyvesboltba „angolkönyvet keresek” ürüggyel. De azért ha már

ott voltam, körbenéztem. Ez eltartott egy darabig.   Mikor

hazaértünk, csak úgy bekapcsoltam a gépem, hátha írt valaki.

Legnagyobb döbbenetemre Virág online volt. Bemásolom.

Reni üzenete:  Mit csinálsz otthon? Nem úgy volt, hogy estig

apukáddal vagy?

Virág üzenete: Jajj, ne is mondd!

Reni üzenete: Mi történt?

Virág üzenete: Belázasodtam.

Reni üzenete: Mi? Beteg vagy?

Virág üzenete:  Aha. tegnap fájt a fejem, ma meg lázzal

keltem. Apu hazahozott, reggel anyuval dokihoz megyünk.

Reni üzenete: Akkor suliba se jössz?

Virág üzenete: Nem. 

Reni üzenete: Átviszem délután a leckét.

Virág üzenete: Köszi.

Virág ezután kilépett, mert az anyukája  „fekvőbetegnek”

minősítette, úgyhogy mennie kellett.

Virág lebetegedett: 5/1 – remélem, hamar jön suliba.Új könyveim: 5/5 – megvettem két Jane Austen-könyvet és egy

képes albumot.

Október 6., hétfő”

Reggel a hűtőn talált üzeneten anyu azt írta, hogy szép idő lesz,

húsz-huszonkét fok, úgyhogy végre nem kellett esőkabátot

vinnem. Az épület előtt Cortez, Ricsi és Dávid ácsorogtak, befelé

menet odaköszöntem nekik.

– Hol van Pete Wentz? – kérdezte Ricsi Virágot hiányolva, úgy

látszik, más is megszokta már, hogy reggelente együtt érkezünk.

– Nem jön, beteg – feleltem.

– Ő is? – kérdezte Dávid.

Na igen. Angolon, amikor Mr. O’Realy beírta a naplóba a

hiányzókat, kiderült, hogy Virágon kívül Zsolti, Jacques és Andris

betegedett le. De sehogy sem stimmelt, mert a tizenkét főből öt

üres hely volt.

– Na, még egyszer – térdelt fel fél lábbal Kinga a székére, és

hátrafordulva nézett végig a nyelvi előadón. – Onnan ki hiányzik?

– Zsolti – kiáltotta Dávid maga mellé mutatva.

– Jó, előttetek Virág és?

– Zsák – közölte Ricsi, kijelentésére az osztály felröhögött.  –

Tehát Zsolti, Virág, Jacques és innen Andris. – magyarázta. – Ez

négy!

– Ki van még? – kérdezte Ricsi, miközben már ő is felállt, hogy

megnézze, a nyelvi előadó ülésrendje szerint ki hiányzik az első

pad legszéléről.

– Senki – vonta meg a vállát Kinga.

– Ki ül ott, melletted? – mutatott az üres helyre Dávid.

– Senki. Itt nem ül senki – erősködött Kinga.

– Lehet, hogy csak tizenegyen vagyunk? Mindig? –

értetlenkedett Robi.

Az egész osztály (mármint akik jelen voltak) kérdőn nézték az

azonosítatlan üres helyet.– Mr. Zsidak? – böngészte a naplót Mr. O’Realy, és fáradt

tekintettel végigpásztázta az osztályt.

– Tényleg, Gábor – nézett unottan a plafonra Kinga. – Teljesen

elfelejtettem.

Kijelentése elgondolkodtatta a jelenlévőket. Jó, tény, hogy ciki,

amiért mindenki kifelejtette, de hozzátartozik, hogy Gábort még

szinte senki nem hallotta beszélni. Persze ez nem jelenti azt, hogy

ezért el kell felejteni.

– Ha nincs Virág, akkor egyedül leszek kémián. Óriási –

hallottam Cortez riadt hangját mögülem.

– Jó, hogy mondod – szólt közbe Ricsi, és megbökte a vállam. –

Reni, volt kémiából…

Még be sem fejezte a mondatot, hátranyújtottam a füzetem.

– Kösz, rendes vagy – vette át, és lemásolta a házim. Arnold a

fejét csóválva meredt a füzetébe.

– Mi az? – suttogtam.

– Semmi – legyintett, és témát váltott. – Virágnak viszed a

leckét?

– Csak olvasókör után.

Óra vége előtt Ricsi megint megbökte a vállam, és visszaadta a

füzetem.

A kémiaóra elején Gondos felcsapta a naplót, és közölte, hogy a

felelő a házit a táblánál oldja meg.

– Pósa – szólította fel a mellettem ülő Ricsit.

Ricsi a füzetével együtt a táblához ment, és felírta a házi

megoldását. Gondos büszkén nézte, ahogy az üres felületeket

egyre csak betöltik a képletek, majd a végén elkérte Ricsi füzetét,

és bólogatva belenézett.

– Jól van, erre adok egy ötöst – firkantotta bele.

– Mi? – horkant fel döbbenten Dave.

– Felmayer, szeretnéd te is bemutatni a leckéd? – förmedt rá

Gondos.

– Elnézést, tanárnő – húzta be a nyakát, és hitetlenkedve nézett

össze Cortezzel.Ricsi fülig érő mosollyal jött vissza a helyére. Színötös

kémiából. 

Szünetben a suliboxba pakoltam, Arnold pedig mellettem

ácsorgott.

– Reni, volt matekból házi? – lépett oda Dávid.

– Tessék – nyomtam a kezébe a füzetem.

– Kösz. Odaadhatom Corteznek is?

– Persze.

Mivel szép idő volt, a szünetet az udvaron töltöttük. Nem volt

igazán jó Virág nélkül, de azért Arnolddal leültünk a szokott

helyünkre, és olvastunk. Én az  Emmát, Arnold Coopertől a

Vadölőt.

– Köszi – lépett oda Cortez, és a kezembe adta a matekfüzetem.

– Nincs mit – mosolyogtam rá, és észrevettem, hogy a

napsütésben a haja nem teljesen fekete, inkább kávébarna. Wow.

Mire feleszméltem a csodálatból, Cortez már újra az árkád alatt

állt Ricsivel és Dáviddal, Arnold pedig az ölébe fektetve a könyvét

egyenesen rám nézett.

– Elmondanád, hogy a gimis lányok miért ilyen egyszerűek? –

kérdezte érdeklődő arckifejezéssel.

– Hogy érted?

– Valósággal megvesztek az ostoba, semmirekellő, tudatlan,

nagyképű, bunkó és minimális intelligenciahányadossal

rendelkező fiúkért. Miért?

– Nem tudatlan – vettem azonnal a védelmembe.

– Megfogtad a lényeget – vigyorgott lesajnálóan Arnold. –

Most komolyan, mi olyan nagyszerű benne? – nézett Cortezék

irányába, mire odafordítottam a fejem.

Mindhárman beszélgettek, és fel-felröhögtek valamin. Cortez

fekete-fehér kapucnis rövid ujjú pólót viselt farmerrel és  a

pulcsijához passzoló, fekete-fehér deszkás cipővel. Haja az

árnyékban egészen feketének tűnt,  ehhez társult a zavarba ejtően

kék szem és laza mosoly. Őszintén értetlenül fordultam

Arnoldhoz.– Minden – közöltem. Arnold lenézően kiröhögött, aztán tovább

olvasta a könyvét. Na igen. Arnold nagyon jó barátom, de Virágot

nem tudja pótolni. Van olyan téma, amit csak két lány tud

megbeszélni.

Az olvasókörön Arnold ajánlására  Winnetou  volt a téma, és

ezzel el is ment az egész szakkör. Mikor a végén felálltam, Kardos

félrehívott, hogy beszéljen velem. Két dolgot is szeretett volna,

először is, hogy a suliújságban lévő ajánlóm alapján minden

Eastwicki boszorkányokat kikölcsönözték, és elő is jegyezték

páran, ehhez egyébként külön gratulált is. A másik Cortez

korrepetálása.

– Sajnálom, hogy rád szakadt ez a kellemetlen teher, de

remélem, megérted, milyen fontos, hogy félévkor és főleg év

végén átmenjen kettessel.

– Én megteszek minden tőlem telhetőt – tártam szét a karom.

Kardos megköszönte, és el is mosolyodott, ami ritka, úgyhogy már

sajnálom, hogy nem fotóztam le. 

Suli után egyenesen Virághoz mentem.

– Csókolom, hoztam a leckét – üdvözöltem Virág anyukáját,

amikor ajtót nyitott.

t

– Reni, örülök, hogy jöttél, Virág már nagyon várt!

Virágék háza egyébként nagyon szép, főleg meleg színek és

ízléses, stílusban megegyező bútorok alkotják. Nem éppen emo. 

Virág  szobája lóg ki egyedül a ház összképéből, a falán egy

milliméter szabad hely sincs, amikor beléptem, úgy éreztem, a

világ összes Pete Wentz- és AFC Tomi-képe néz rám.

– Hogy vagy? – kérdeztem, amikor megláttam Virágot az ágyán

feküdni, nyakig betakarva. A szokottnál is sápadtabb volt, az orra

teljesen kivörösödött a sok fújástól, a haja pedig fura volt tupírozás

nélkül, csak úgy, lazán lefésülve.

– Őszintén? – kérdezett vissza, és feltápászkodott. – Pocsékul.

A fotelbe ültem le (arrébb raktam két Pete Wentz-párnát), aztán

elmeséltem, hogy mi volt a suliban. Mármint nem a tananyagot,

hanem úgy általában, hogy mi történt. Virág felhúzott térdeit

átfogó karokkal hallgatott, látszott rajta, hogy őszintén szomorú a

hiányzás miatt.– Mit mondott a doki?

– Hogy csütörtökön lehet, hogy mehetek – vonta meg a vállát

csalódottan.

– Az jó!

Virág anyukája bejött egy tálca teával és gyógyszerrel, nekem

pedig üdítőt hozott.

– Csakis a felelőtlen apád miatt fázhattál így meg! – közölte

dühösen, majd kiment. Kérdőn néztem Virágra.  – A szüleim

szeretik egymást okolni – magyarázta.

– Értem – bólintottam, majd hirtelen eszembe jutott valami. –

Jaj, Vladár küldött neked rajzolnivalót, és jobbulást kíván! –

nyitottam ki a táskámat, és előszedtem a feladatot, amit a rajztanár

adott oda napközben.

Délután hatig voltam Virágnál, aztán hazamentem leckét írni.

Este még beszéltünk msn-en, de mindkettőnk gépkorlátozása miatt

ez csak egy óráig tartott.

Osztálylétszám: 5/2 – a hiányzók miatt teljesen lapos volt a nap.



Jane Austen, Emma: 5/5 – nagyszerű.

Napos idő: 5/5 – már hiányzott az udvaron ücsörgés a

szünetekben. 

Virág betegsége: 5/1 – Arnold sajnos nem pótolja teljesen a

hiányát.