Sz.J.G.-A kezdetek Okt.20-31

Október 20., hétfő”

Tök jól kezdődött a nap, aztán irtó nagy balhé lett a vége. Az

ötödik óráig minden rendben ment, duplaangolon párbeszédeket

hallgattunk, és átvettük a még nem ismert szavakat (Cortez

látványosan unta, jogosan), kémián és francián rendesen haladtunk

az anyaggal, aztán… Aztán jött az irodalom. Kardos egyébként

sem volt jó passzban (sosincs jó passzban, de ma a szokottnál is

mogorvább volt), úgyhogy rossz napját fogtuk ki, és meg is lett az

eredménye. Az egész azzal kezdődött, hogy Dave (aki állandóan új

technikai kütyüket használ) ma behozta a legújabb megjelent Ebookot. Ez egy ilyen elektronikus könyv, amire nem tudom, hány

ezer könyvet lehet feltölteni, meg ilyesmi. Már napközben is a

kezében volt, sőt, néhány órán használta is, de senkinek nem tűnt

fel. Kardosnak rögtön.

– Felmayer, lennél szíves elővenni a szöveggyűjteményed?  –

kérte Kardos.

– Itt van, tanár úr – mutatta fel az elektronikus könyvét. Kardos

felvonta a szemöldökét, felállt és a padjához sétált.

– Megkérdezhetem, hogy mégis mit képzelsz magadról?

– Rátöltöttem a kötelező olvasmányokat és a

szöveggyűjteményt is – felelte Dávid. Hú, én már akkor behúztam

a nyakam, mert tudtam, hogy Kardos irtó pipa lesz.

Egy pillanat alatt ordibálni kezdett, olyasmiket, mint hogy „ez a

szerkezet nem pótolhatja a könyvet, az iskolában tankönyvet

használunk, ami nem merül le, aminek papírjai vannak, amit

lapozni lehet…” Szegény Dávid tovább rontott a helyzeten, amikormondta, hogy ezt is lehet lapozni az érintőképernyő segítségével,

ráadásul nem merül le… Kár volt.

– Felmayer, mond neked valamit a Gutenberg név? – kérdezte,

két kézzel támaszkodva a tanári asztalon. Igazán zabos volt.

– Ez egy kereső, mint a Google? – kérdezte Dávid. Én csak

lesütöttem a szemem.

A következő pillanatban szerintem már az egész iskola

visszhangzott Kardos üvöltésétől, ráadásul, és ez már mindenkit

érintett, őszi szünetre feladott két házi dolgozatot, totálisan eltérve

az anyagtól. Egy ötoldalast „Gutenberg, avagy az első nyomtatott

könyv hatása a világra” és egy hatoldalast(!) „A könyv, ami

megváltoztatta az életemet” címmel. Na, ezen tényleg mindenki

kiakadt. Óra végén, amikor Kardos kiviharzott, szinte

valamennyien a teremben maradtunk, és megbeszéltük a dolgokat.

Illetve  én nem, én csak hallgattam. A második házidolgozat

egyébként egyáltalán nincs ellenemre, sőt, még örülök is neki, de

ezt senkinek nem mertem mondani.

– Kardos nem normális! Két házidolgozat? – ütögette a fejét a

padba Zsolti.

– Kösz, Dave, pont ezt akartam csinálni a szünetben –

bólogatott gúnyosan Robi.

– Most mi van? Nem halsz bele, ha egy délután kihagyod a

WoW-ozást és letöltesz pár házidogát a netről – vágta rá Dávid.

– Felejtsd el, Kardos a múltkor is észrevette.

– Most ki kell olvasnom egy könyvet? – nézett maga elé riadtan

Andris. Na, ez fájt.

– Próbáld ki, annyira nem nehéz. Csak vigyázz, hogy

vízszintesen olvass, ne függőlegesen – szólt Arnold, és meg kell

hagyni, ez a mátrixos poénja nekem komolyan tetszett.

– Nem kell olvasni – üvöltött közbe Zsolti. – Itt az ész!

Hangoskönyv! – mutatott a homlokára azt bizonygatva, hogy van

esze. Hát, nem is tudom.

Nap végére a többiek leleményesen kitalálták, hogyan ússzák

meg az olvasást. Úgy tűnik, Gábor, Jacques, Kinga, Arnold és én

írjuk magunktól, a többiek vagy filmen nézik, vagy

hangoskönyvként hallgatják meg.Kezd kicsit sok lenni az őszi szünetre szánt házidolgozat.

Ráadásul Máday ig. hely. belevette a házirendbe, hogy tilos

elektronikus könyvet használni tanórák alatt. Ez nem jött be

Dávidnak, pedig nem akart rosszat. Csak így sült el. Az

olvasókörön Kardos még mindig kicsit fájlalta, hogy a technika

kezdi kiszorítani a könyveket, úgyhogy hiába volt terítéken Coelho

Az Alkimista  című könyve, állandóan visszakanyarodott a

fájdalmára.

– Fogd csak meg! A könyvnek illata van. – dugta az egyik

olvasókörös kezébe a könyvet, aki eléggé megrettent a tanár

kirohanásától, úgyhogy szagolgatni kezdte.

– A könyv érték! Eszmei értéke van! Elektronikus könyv. Hah!

– fogta a homlokát Kardos.

Azért én valamennyire átérzem a problémáját. Egy igazi

könyvszerető ember nemcsak olvassa a könyvet. Hanem szereti is.

Tőlem is idegen, hogy egy kütyü képernyőjét nézve olvassam,

mondjuk, Austen regényeit. Kizárt dolog.

Otthon anyu mélységesen egyetértett Kardos döntésével, apu is

hümmögött.

– Egyáltalán nem értem, hogy miért kell ennyire technikaorientáltnak lenni – szólt anyu, miközben lerakta elénk a vacsit.

(Rántott padlizsán, brr.)

Közben meghallgattam, hogy a mai kölkök mennyire furák

ezzel a mobil-internet mániával. Na persze a meteorológusok sem

láttak az elmúlt x évben igazi felhőt, mert előbb nézik a netes

műholdképet, mint az eget, de ez mindegy.

Cortez duplaangolon kijavította az egyik hibás mondatom: 5/5 –

no comment. 

Kardos kirohanása: 5/3 – jogos, de az egész osztály szív a

házidolgozatok miatt.

Netes böngészés: 5/2 – még mindig nem találtam sablont a

maketthez.Dave körüzenete a közösségi portálon: 5/4 – egy online

könyvesboltot ajánlott, letölthető könyvekkel. Nem akar tanulni a

maiból.

Október 21., kedd

Apu reggel szokás szerint suliba vitt minket. Virággal

végigbeszéltük az utat, apu pedig csendben hallgatott minket, csak

néha szólt bele, olyanokat, mint például: „Kardos a magyartanár?”

vagy éppen:  „Pontosan mit kell azon érteni, hogy Reni párja

Ricsi?”. Megnyugtattuk, hogy a rajzházin kívül semmit, aztán már

ki is szálltunk.

Kardos pontosan kezdte az órát, már csengetéskor az ajtóban

állt, és becsapta maga mögött. Néma csendben bújtuk a

tankönyvet. Mindenki. Öt perc elteltével Arnold benyitott.

– Jó reggelt – köszönt.

– Neményi, örülök, hogy megtaláltad az iskolát – húzta ki

Kardos a naplóból az igazolatlant, és átírta késésnek. Ezt hetente

megteszi, úgyhogy rutin.

– Elnézést – vonta meg a vállát Arnold, és letett a tanári asztalra

egy vaskos papírköteget.

– Ez mi?

– A két házidolgozat – indult a helyére Arnold, figyelmen kívül

hagyva a többiek döbbent képét.

– Tegnap adtam fel az őszi szünetre – csodálkozott a tanár.

– Igen, tisztában vagyok vele. – közölte tárgyilagosan Arnold.

– Nos, nagyra értékelem az igyekezeted – emelte fel a lapokat

Kardos, és amíg mi a könyvet olvastuk, ő a dolgozatokat.

Óra végére Arnoldnak nem szerepelt késés a neve mellett

(mivel egész éjjel ezt írta), és kapott két ötöst. Megérdemelte.

Akkor is, ha a többiek megvetéssel nézték.

A szünetben az udvaron Arnold hozzám fordult.

– Te elkezdted már?

– Nem, még csak kiválasztottam, hogy miből írom – feleltem.– Na és mi az a könyv, ami megváltoztatta az életed? – kérdezte

vigyorogva.

– Megversenyeztettem a  Büszkeség és Balítéletet a  Szép

reményekkel.

– Melyik nyert?

– A Szép remények.

– Mi mást várhatnék egy Dickens-őrülttől? – rázta meg a fejét

mosolyogva.

– Én sokat gondolkoztam – szólt közbe Virág. Erre a mondatára

Arnold különösen odafigyelt.

– És? Jutottál valamire? – kérdezte türelmetlenül, mert Virág

látszólag befejezte a mondatot.

– Ja, aha – bólogatott. – Azt hiszem én a  Lassie-t írom. Az a

könyv nagy hatással volt rám.

Összeráncolt szemöldökkel figyeltük. Először azt hittük, hogy

viccel, de kiderült, hogy nem. Viszont példás, hogy Virág nem

csal, nem néz meg filmet vagy vesz hangoskönyvet, abból ír, amit

olvasott. És ha az a  Lassie,  akkor a  Lassie. Mellesleg Arnold az

Isteni színjátékból írta, a feladott hét oldal helyett tizenkilencet. Ez

jellemző. Monsieur Durand francia kultúrán beállt azon kedves

tanárok sorába, akik a szünetre házit adtak, bár az ő házija eltörpül

a rajz és az irodalom mellett. Egy általunk választott francia

filmből kell kétoldalas dogát írni. Ez tényleg nem vészes.

Csakhogy ezzel annyira nőtt a szünetben elvégezendő

feladataim sora, hogy kimondottan szünetem nem is lesz. A

suliújság, a makettház, a két irodalom házidoga és a francia film.

Óriási. És ha ez még nem lenne elég, az aulában lévő faliújságra

kiraktak egy  „Az őszi szünet programjai” című szórólapot, amit

egyébként a szekrények ajtóréseibe is becsúsztattak. Értetlenül

vettem a kezembe, és Virággal együtt elolvastuk. Bemásolom:

10/24 – látogatás a British Councilba – kísérő Mr. O’Realy

10/25 – látogatás a Szépművészeti Múzeumba (Egyiptomi

kiállítás) – kísérő Barka Gabriella

10/25 – látogatás a Magyar Nemzeti Galériába – kísérő Vladár

Ervin10/26 – látogatás a Millenáris Parkba (informatika kiállítás) –

kísérő Tölgyessy László

10/27 – látogatás a Fővárosi Szabó Ervin könyvtárba – kísérő

Kardos Kálmán

10/28 – látogatás a Csodák Palotájába – kísérő Gazdag Márta

10/29 – látogatás a Francia Intézetbe – kísérő Alphonse Durand

10/30 – látogatás a Planetáriumba – kísérő Farkas Evelin

10/31 – reggel 9-től délig – halloween tökfaragó versen  az

iskolában este 6-tól kilencig – jelmezbál a tornateremben (témája

varázslók és boszorkányok)

11/1 – 2 – kirándulás a Normafánál – kísérő Szekeres Tamás és

Korponay Andrea

– Ez mit jelent? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan

csodálkozva nézett vissza rám. Az általánosban soha nem volt

iskolai program a szünetekben. Örültek, ha végre nem láttak

minket. A Szent Johannában ezek szerint ez is máshogy van.

Amikor kicsengettek az utolsó óráról, az ofő bejött hozzánk, és

kérte, hogy pár percet még maradjunk.

– Tehát akkor holnap mindenki ünneplőben jön, és pontosan

érkezik – közölte, a mondat második felét Arnoldnak címezve. –A

tornateremben reggel kilenckor kezdődik az ünnepség. Köszönöm

– szólt, mire a fél osztály feltette a kezét. – Van még kérdés? –

nézett körbe. Mindenki az őszi szünet programjainak a szórólapját

lóbálta.

– Ó, igen – vakarta meg a homlokát az ofő. – Ezek a programok

nem kötelező jellegűek, viszont igen nagy népszerűségnek

örvendenek a diákok körében.

Elmondta, hogy minden reggel kilenckor van a találkozó a suli

előtt, és egy-egy szaktanár kíséretében látogatják a diákok a

kijelölt programokat. Bár elsőre tényleg őrültségnek tűnik, hogy

egy tanuló az őszi szünetben szaktanárral és diákokkal jár

múzeumba vagy kirándulni, jobban átgondolva ez tökre jó dolog.

Otthon megmutattam anyuéknak a szórólapot, akik igazán

lelkesedtek érte, szerintük nagyszerű, hogy a suli a szünetben is ad lehetőséget arra, hogy a diákok több időt töltsenek együtt, ráadásul

tanár felügyeletével, értelmes programokon.

Utolsó tanítási nap az őszi szünet előtt: 5/5 – viszonylag laza

nap volt. 

Szent Johanna őszi programajánlója: 5/5 – először tényleg

megdöbbentett, de tuti, hogy részt veszek valamin.

A házi dolgozatom Gutenbergről: 5/5 – délután meg is írtam,

két óra alatt megvoltam vele.

Ricsi küldött e-mailt a makettház terveiről: 5/5 – lekötelezett.

Komolyan. 

Október 22., szerda

Hisztisen indult a napom, ugyanis a Szent Johannás egység

ünneplőcuccom (kék rakott szoknya, fehér blúz, kék blézer és

piros selyemkendő) nem nyerte el a tetszésemet. Mármint

magamon. A blézer és blúz még oké, de a szoknya! Máday

mániája szerint térdig ér, ami a lehető legnyomorultabb választás,

úgy nézek ki benne, mint egy amerikai film cserkészlánya, aki

sütiket árul.

– Vastag a vádlim! – toporzékoltam az étkezőasztal mellett,

anyuék nem kis meglepetésére.

– Ne butáskodj, teljesen normál méretű a vádlid! – erősködött

anyu, és apuval együtt a lábamat pásztázták, hogy mégis miről

beszélek.

– Nem! Vastag. A szoknya béna, vagy legyen rövidebb, vagy

hosszabb! Nézd meg, hogy nézek ki menet közben! – dühöngtem,

és elsétáltam az ajtóig, majd vissza.

– Normálisan – felelték egyszerre.

– Utálom! Utálom, mert hülyén áll! – nyafogtam. A szüleim

rögtön megbeszélték, hogy a szakkönyvek szerint ez egy tipikus

„reggeli kamaszhiszti”, majd elmúlik. Ezzel sokat segítettek.Virág legalább annyira kivolt, mint én. Görbe háttal ácsorgott a

kapunk előtt, és a blézere alját húzkodta. A haja teljesen az arcába

volt fésülve.

– Rohadt zakó! – közölte köszönésképpen.

– Virág, igazán csinos vagy ma! – mosolygott rá apu. Virág

csak motyogott valami köszönetfélét, és tovább gyűrte magán a

ruhát.

– Vastag a vádlim ebben a szoknyában! – szóltam Virágnak, aki

ezúttal a blézerének egészen szűk ujját próbálta felhúzni.

– Beszorultak a karkötőim az ujjába!

Valóban, Virág blézerének az ujján tisztán látszott, ahogyan a

karkötői kidudorodnak alatta. Talán le kellett volna vennie.

Mindegy. Ilyen dühkitörésekkel érkeztünk a sulihoz. A bejárat

előtti lépcsőn Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti ácsorogtak. Képtelen

vagyok leírni, hogy mit éreztem, amikor megláttam Cortezt

öltönyben. És bár sokat olvasok, azt hiszem, nincs megfelelő

szókincsem arra, hogy jellemezzem  Cortez kinézetét az

ünneplőcuccban.

– Ez nem ér, ti lehettek nadrágban! – szólt Virág csalódottan a

fiúkhoz.

– Még szép, hogy lehetünk, ez francia suli, nem skót – vágta rá

Zsolti. Én halványan elmosolyodtam, Virág meg nem értette.

Közben mellettünk egy rakás egységruhában lévő diák

lépkedett fel a lépcsőn, a fiúk sötétkék öltönyben, kék-fehér-piros

nyakkendőben, a lányok ugyanolyan ruhában, mint amilyen

rajtunk is volt.

– Szerintetek meddig tart ez az izé? – kérdezte Dávid az óráját

nézve.

– Hű, de baromi jó az órád – lépett mellé azonnal Virág. Dave

feltűrte a zakója ujját, hogy jobban látsszon.

– A víz alatt kétezer méterig jó – magyarázta.

– És mégis mikor merülsz le két kilométerre? És hova?  –

röhögött Cortez. Jogos, ez tényleg jó kérdés.

– Nem mindegy? A lényeg, hogy ha akarnék, az órám kibírná –

vonogatta a vállát Dave.Arnold lépett hozzánk, szinte megdöbbentő volt ilyenkor látni.

Ritka alkalom. Ő is egységruhában volt, csak ő lázadóra vette a

figurát: hagyta, hogy az ing kilógjon a zakója alól, a nyakkendőjét

pedig nem kötötte meg, csak hanyagul a nyaka köré dobta.

– Neményi, alig ismertelek meg az őrült bölcsész jelmezed

nélkül – szólt Zsolti, és jót röhögött a saját poénján. Arnold csak

unottan az égre nézett, válaszra sem méltatta.

Együtt mentünk be az épületbe, az aulában Máday állt, és

szigorúan rendre utasította az érkezőket.

– Antai-Kelemen, azonnal tedd el a zenelejátszót! – rikácsolta,

ahogy beléptünk. – Neményi, azonnal igazítsd meg az öltözéked! –

folytatta, majd sóhajtva Virágra meredt. – Bencze, könyörgöm,

fésüld ki a hajad a szemedből, mert nekimész valaminek!

Hát, így jutottunk át az aulán, szinte valamennyien kaptunk

néhány instrukciót, aztán az udvaron áthaladva a tesiterembe

mentünk.

Az ofő a bejáratnál várt, és megmondta, hogy a lelátó melyik

oldalán melyik sor a mi osztályunké. A tornaterembe érve kicsit

meglepődtem, mert egy színpad állt a bal oldali kapu helyén.

Felgyalogoltunk a lelátóra, oda, ahová az ofő utasított minket (meg

oda, ahol a többi osztálytársunkat láttuk). Kingán kívül már

mindenki ott volt (ő, ugye, a darabban szerepel), úgyhogy leültünk

a szabad helyekre. Jacques és Gábor között csak három hely volt,

Arnolddal és Virággal odaültünk, Cortezék négyen pedig elénk,

Andris és Robi mellé. Az ünnepség perceken belül megkezdődött,

a fények elhalványultak, és a színpadra irányították őket. A

délelőtti fény így csak a tornaterem szűk ablakain világított be

gyéren, máskülönben homály volt. Borrel igazgató úr mondott egy

rövid beszédet, aztán következett a színdarab. Minden erőmmel

azon voltam, hogy odafigyeljek, de nehezen ment, ugyanis az

előttünk lévő sorban Ricsiék folyamatosan hülyültek. Először

Dave vette elő a telefonját, és valami filmet nézett rajta, Ricsi és

Cortez a zenelejátszójukat nyomkodták, Zsolti pedig a büfében

vásárolt egész zacskó robbanós  cukorkát szórta a szájába, amitől

annyira pezsgett és csattogott a feje, hogy mi is tisztán hallottuk.

Szóval ők így élvezték az előadást. Balomon Arnold unottan bambult, jobbomon Virág aludt. Tényleg úgy tűnt, csak én nézem

a műsort. Már vagy tíz perce tartott, amikor a hátunk mögül

előrenyúlt egy pálca, és sorban rácsapott Ricsiék fejére. Mind a

négyen döbbenten fordultak meg, aztán amikor látták, hogy nem

mi voltunk, mögém néztek. Máday állt a lépcsőn, és dühödt

képpel, indulatosan susogott.

– Kérem! Mindet!

Sorban hátraadták nekem a zenelejátszókat és telefonokat, én

pedig hátraadtam Mádaynak.

– A cukrot is! – olvastam le a szájáról. Előrehajoltam Zsoltihoz.

– A cukrot is kéri.

Zsolti a kezembe nyomta a maradék (négy zacskó) cukrot, én

meg hátraadtam az ig. helyettesnek, mire Máday mindent zsebre

vágott, és a félhomályban tovább botorkált egy másik sorhoz, ahol

összesen hét diák fejére csapott rá, és begyűjtött pár zenelejátszót

meg perecet. Ezután kénytelen volt mindenki az előadást nézni. A

színpadon éppen Kinga üvöltött tisztán artikulálva, amitől Virág

felriadt.

– Ez már Petőfi? – biccentett a színpadon álló Kinga felé.

Arnold előrehajolt, hogy rálásson Virágra, és lesajnálóan megrázta

a fejét.

– Ez október 23.

– Na és? – pislogott Virág.

– Aludj vissza, majd március 15-én felkeltünk, és akkor képben

leszel – susogta Arnold. Virág unottan megvonta a vállát, és

ujjaival még inkább a szemébe fésülte a haját. Szerintem

visszaaludt.

A kimerítő és hosszú vagy éppen kimerítően hosszú előadást

követően véget ért az ünnepség, és a diákok egyszerre nyomultak a

kijárat felé.

A folyosón láttuk Kingát, aki a stúdiósokat üldözte, hogy

azonnal meg akarja nézni a videófelvételt, amit készítettek.

Délután Virág átjött, és megnéztük a La Boum (Házibuli)  első

és második részét, mert ebből írjuk a francia kultúra házidogát.

Mármint én az elsőből, Virág pedig a másodikból. Mellesleg nagyon-nagyon tetszik mindkét film, mondjuk, nem értettünk

egyet Virággal, mert szerinte Mathieu a helyesebb, szerintem

viszont Philippe. 

Ünnepség: 5/3 – unalmas volt, de végig Cortez haját néztem

(mivel előttem ült), úgyhogy elvoltam.

Házibuli 1-2: 5/5* – akárhányszor meg tudnám nézni.

A vádlim az ünneplőben: 5/1 – szerintem mindenki azt nézte.

Komolyan, észrevettem! 

Vádlifogyasztó gyakorlat: 5/1 – egy darabot sem találtam a

neten. 

Október 30., csütörtök

Jaj. Úgy tűnik, a szünet még zsúfoltabb, mint amikor suli van.

Ezermillió dolgot csináltam, többek között megírtam az irodalom

házidogát a Szép reményekből,  a francia házidogát a Házibuliból,

megcsináltam a cikkeket a suliújságba, és el is küldtem e-mailben.

Ezenkívül részt vettem a suliprogramok közül egy csomón (voltam

könyvtárban, a British Councilban, egyiptomi kiállításon, a

Francia Intézetben és ma délelőtt a föcitanárral a Planetáriumban).

Vagy Virág, vagy Arnold mindig velem volt, de mivel sokan

mentünk, megismertem egy csomó felsőbb osztályba járó diákot.

Ami pech, hogy Cortezék egyikre sem jöttek, Virág mesélte, hogy

ők az infótanárral mentek a Millenárisba. Oda meg én nem

mentem.

Ricsi ma délután háromra jött át, így beszéltük meg. Kicsit

ideges voltam miatta, épphogy hazaértem a Planetáriumból, pont

annyi időm maradt, hogy váltsak pár szót anyuval.

– Reni, nézd csak, hazahoztam a három jelmezt! – tette fel az

étkezőasztalra a szatyrot.

Ja, igen. Ezt elfelejtettem megemlíteni. Szóval Kinga a hét

elején felhívott, és közölte, hogy megnézte a Szent Johanna

honlapján a tavalyi halloweeni jelmezbál képeit. Részletesen és

végtelenül kimerítően ecsetelte, hogy a díjazás osztályonként történik (amiről egyébként nem tudtam, én azt hittem,

személyenként), és szerinte egyformán kéne öltöznünk. Még

mielőtt bármit mondhattam volna, rábeszélt, hogy vállaljam a

három lány (vagyis Virág, Kinga és a saját) jelmezének

beszerzését, amíg ő a fiúkat próbálja meg rávenni, hogy vegyenek

részt az egészben. Azzal zárta, hogy  „ne feledd, ez verseny,

úgyhogy nyernünk kell!”, aztán lerakta. Szóval emiatt van, hogy

anyu szerzett nekünk jelmezeket. Kirámoltam a szatyorból a fekete

kapucnis köpenyeket és a parókákat.

– Hű, ez igazán boszorkányos – tettem fel azonnal a fekete

parókát, és a tükör előtt állva igazgattam.

– Milyen jól áll! – lépett elém anyu, és ő is igazgatni kezdte

rajtam a hosszú, fekete hajat. A következő pillanatban  kopogtak,

úgyhogy gyorsan az ajtóhoz siettem, és kinyitottam.

– Hello, Cher – lépett be lazán Ricsi. – Klassz ház – közölte.

Zavartan leszedtem a fejemről a parókát, és kicsit felborzoltam az

eredeti, lelapult hajam.

– Szervusz, Richárd – köszöntötte anyu  (a  „fiúvendégem”

érkezésére apu is kijött a dolgozószobájából, és fürkészve nézett

végig Ricsin).

A szokásos bemutatkozás után azon tanakodtunk, hogy hol

szórakozzunk a makettházzal.

– Gyerekek, én nem bánom, de össze ne ragasztózzátok az

étkezőasztalt! – mondta anyu. Így hát (apu ellenkezését figyelmen

kívül hagyva) a szobámba mentünk ragasztgatni.

Na persze, nem vagyok hülye, amikor megtudtam, hogy Ricsi

átjön, rendesen elrámoltam a szobámból: nemcsak a plüssöket

tettem el és az ágyamat takartam le, hanem a tükrömet is

megtisztítottam a „szuper Cortez” rajzoktól.

Ricsi megjegyezte, hogy a szobámban túl sok a könyv és túl

kevés az olyan dolog, ami őt érdekli, aztán leült az egyik babzsák

fotelembe, és előszedte a táskájából a kartonra kinyomtatott

alaprajzot.

– Először fessük le vagy ragasszuk össze? – kérdezte. – És

nincs valami zenéd?Mivel az én zenéim egyáltalán nem tetszettek volna neki,

bekapcsoltam egy internetrádiót (amin pop-punk és rockzene

ment), aztán levágódtam a másik babzsák fotelbe, és a kartonlapot

nézegettem.

– Először fessük le – tanácsoltam.

Ezzel elvoltunk legalább két órán keresztül. Közben pedig nem

is éreztük olyan rosszul magunkat, néha még nevettünk is, amikor

például teljesen elrontottuk, mert a tető helyett a ház  „oldalát”

festettem le vörösre. Egyébként azt rögtön tudtuk, hogy egy nap

alatt nem leszünk készen. Anyu közben hozott nekünk üdítőt meg

chipset, én pedig bekapcsoltam az msn-t, mert elakadtunk, és

gondoltam, Virág segítsége jól jönne. Szerencsére online volt,

úgyhogy webkamerázni kezdtünk.

– Szia, Reni! – jelent meg a videóablakban Virág mosolyogva,

majd borzalmasan integetni kezdett. – Szia Ricsi!

– Ott van Ricsi? – jött egy hang Virág háta mögül, a következő

pillanatban pedig Cortez félrelökte Virágot, és leült a gépe elé.

Gondterheltnek tűnt, én pedig fülig elvörösödtem, mert soha nem

webkameráztam még vele.

– Ricsi! Ments meg, könyörgöm!

– Mi történt? – ült le mellém Ricsi, és így már négyen

webkameráztunk.

– Megőrjít! Nem érti meg, hogy nem akarok Pete Wentzkartonfigurát a ház nappalijába! – fogta a fejét.

– Miért nem? Jópofa lesz! Beültetjük a tévé elé! – jött Virág

hangja valahonnan.

– Nem ültetjük be! Tudod mit? Beteszem a papírzúzóba, és

ledarálom! – fordult felé Cortez. Ezek után veszekedni kezdtek.

– Várjatok már! – szóltam közbe. – Milyen nappaliba? Cortez

kiment a képből, aztán Virág óvatosan felemelt a háttérben

valamit, és közelebb hozta a kamerához.

– Te jó ég! – szaladt ki a számon, és azt hiszem, Ricsi is ezt

gondolta.

A kamerában látható  „makettház” nem egyszerűen profi volt,

hanem eszméletlen, elképesztő mestermunka. Körülbelül negyven

centi magas, középen szétnyitható, így nemcsak a ház külseje, hanem a belseje is láthatóvá vált, szobákkal meg mindennel. Egy

kész babaház, csak nem a komolytalan kategóriában.

– Ez elképesztő! – motyogtam, és akaratlanul is hátranéztem a

földön heverő szétvagdosott, összevissza festett kartonlapunkra.

– Várj, ez még nem minden! – lelkesedett Virág. – Cortez, hová

tetted a kertet?

– Mi, nektek kertetek is van? – hajolt bele a  kamerába Ricsi,

mintha így jobban látna.

– Gördeszkaparkkal és medencével – bólogatott Cortez.

Na, ez már több mint pofátlanság. Nem elég, hogy ügyesek,

tehetségesek és csak úgy összedobtak egy makettházat

környezettel együtt, de még képesek azon veszekedni, hogy egy

Pete Wentz-figura üljön-e a nappaliban, vagy sem. Nekünk

nemhogy nappalink, még házunk sincs! Mellesleg bármit

megadtam volna egy cseréért, hogy Cortezzel lehessek párban.

Nemcsak a garantált ötös miatt, hanem mert… hanem mert ő

Cortez! Azért az hozzátartozik, hogy a makettezésből nem sok lett,

ugyanis végig webkameráztuk a délutánt, Virág és Cortez rendesen

kiröhögött minket a nyomorult kartonlapjaink miatt, de egyébként

tök jó volt.

Planetárium: 5/5 – anyuval, mondjuk, sűrűn járunk, de a sulival

is ugyanolyan jó volt. 

Jelmezek: 5/5 – kíváncsi vagyok, hogy fogunk kinézni. 

Ricsivel a rajzházi : 5/3 – szinte semmit nem haladtunk, a

hétvégén folytatjuk.

Webkamerázás Cortezzel: 5/5 – ha nem is konkrétan egymással,

de akkor is wow! 

Cortez és Virág háza: 5/5 – no comment. Tuti kiállítják.

Október 31., péntek

Még egyszer sem voltam halloween izén, úgyhogy

természetesen reggel kilencre bementünk a suliba.A Szent Johanna környékén egyáltalán nem látszott, hogy

szünet van, körülbelül ugyanannyi diák özönlött a bejárat felé,

mint egy rendes pénteki napon. Virág halálfejes, kapucnis

pulcsiban érkezett, amit Máday kivételesen nem szólt meg, ezen a

napon ez elfogadható volt. 

Az ofő a termünkben várt minket, a tanári asztalon tizenkét

kisebb sütőtökkel.

– A feladat a következő – kezdte, amikor nagyjából mindenki

elfoglalta a helyét. – Töklámpást készítünk, ami az esti

jelmezverseny kelléke lesz.

Ez tényleg jópofa feladat volt, az osztályban mindenkinek

tetszett, és így, hogy szünet van, nem kellett a megszokott

formaságokhoz ragaszkodni, hanem úgy és azt csináltunk, amit

akartunk. Vagyis nem kellett a helyünkön ülni, mászkálhattunk,

kimehettünk, átülhettünk másokhoz, átjárhattunk más termekbe,

meg ilyesmi. Én Virággal és Arnolddal dolgoztam közösen,

összetoltunk három padot, és körbeültük. Arnold segített, és

kibelezte a tökömet, úgyhogy már csak annyit kellett csinálnom,

hogy kifaragom. Bár nekem ez sem ment könnyen, azért elvoltam

vele. Az egész iskolában édes sütőtökillat terjengett, ami még

hangulatosabbá tette a felhős, hideg napot.

Kinga egész feladat alatt átjárkált az a-sok osztályába, egyik

alkalommal pedig, amikor éppen visszajött, egyenesen hozzám

lépett. Lehajolt az asztalomhoz, és suttogva szólalt meg.

– Megvannak a jelmezek?

– Aha, anyu beszerezte.

– Ahogy megbeszéltük?

– Igen, fekete kapucnis köpeny, parókával.

– Jó. Nagyon jó – bólogatott. – Az a-sok Harry Potteresre vették

a figurát, egyszerű fekete pólóban és farmerben lesznek, fapálcával

a kezükben. Nem túl eredeti, őket biztos megverjük – hadarta

izgatottan.

– A fiúk miben lesznek? – kérdeztem, mire Arnold fájdalmas

arcot vágva előszedte a táskájába gyűrt valamit.

– Arnold, mit művelsz? Ne gyűrd, ez kölcsönzött! – sipákolt

Kinga.Kiderült, hogy Kinga anyukája kikölcsönzött mind a kilenc

fiúnak varázslójelmezt, ami fekete csuklyás köpenyből és

varázslósüvegből állt.

– Ez vicces lesz – nevetgélt Virág.

– Vagy megrendítő – gyűrte vissza Arnold a táskájába, amitől

Kinga újra kiakadt.

Délig el is készültünk a tökfaragással. Egész jók lettek,

valahogy mindenkinek sikerült az egyéniségét belevinni. Például

Virágénak szomorúan legörbült szája volt, Arnoldé tátott szájjal

ordított, az enyém szimplán mosolygott. Dave-é fél szemével

kacsintott, a többieké pedig mindenféle ijesztő arckifejezést vágott.

Mikor kész lettünk, Borrel igazgató úr, Máday ig. hely. és Vladár

körbejárta a termeket, és pontozták a tököket, 1–5-ig. Amelyik

osztály a legtöbb pontot gyűjtötte össze, az nyert. Sajna nem mi

lettünk, mert a 10/b-sek maximális pontot gyűjtöttek (ami azt

jelenti, hogy tizenkét ötpontos tököt készítettek). Az

eredményhirdetés végén mi is átmentünk a termükbe, hogy

megnézzük, mire kaptak ilyen sokat. Oké, azt meg kell hagyni,

hogy ötletesen oldották meg a feladatot, mert nem ész nélkül

mindenki úgy faragott, ahogy akart (mint a mi esetünkben), hanem

a hangulatváltozás jegyében, a tizenkét tök egymás mellé  rakva

egy folyamatot ábrázolt, így eljutott a mosolytól a vicsorgásig.

– Nem csodálkozom – szólalt meg Timi, aki éppen mellettem

ácsorogva nézte a tököket.

– Min? – kérdeztem.

– Hogy a 10/b nyert. Mindig, mindent Baranyai osztálya nyer.

Enyhén lelkes a nő – motyogta.

– Nem ismerem – ráztam a fejem.

– Bioszt tanít. Majd jövőre megismered. Figyelj, Reni, a cikked

– jutott hirtelen eszébe.

– Igen? – hőköltem meg, mert mivel nem írt vissza, teljesen úgy

voltam vele, hogy jó lett. Egy pillanatra tényleg szívrohamot

kaptam.

– Jó lett, három mondatot húztam, de egyébként minden

rendben. Az ajánlók különösen jók.Annyira megkönnyebbültem, hogy szinte összerogytam. A

frászt hozta rám.

A tökfaragás után mindenki hazament.

Délután éppen Virággal néztük a zenecsatorna toplistáját,

amikor anyu bekopogott, és közölte, Kinga megérkezett.

– Mi? – néztünk össze Virággal.

– Ti még nem készültök? – lépett be Kinga a szobámba. Persze,

nem zavartatta magát.

– Minek? Még csak fél öt – vonta meg a vállát Virág.

– Még csak? Azonnal kezdjetek készülődni!

Na, pont ez hiányzott, hogy Kinga dirigáljon. Virág és Kinga

már tetőtől talpig feketébe öltözve érkezett hozzám, úgyhogy

előszedtem a szekrényemből a fekete garbóm és farmerem. Anyu a

lenti fürdőszobában várt minket, hogy  „boszorkányos” sminket

készítsen nekünk. Először lemázolta az arcunkat egy sápadt színű

alapozóval, amitől igencsak ijesztőek lettünk, aztán kaptunk fekete

szemhéjpúdert és vörös rúzst is. Parókák nélkül is betegre

röhögtük magunkat, de amikor ránk került a három fekete haj és

magunkra aggattuk a köpenyeket, már úgy festettünk, mintha az

Adams Family statisztái lennénk.

Már szürkült az ég, amikor hatra a sulihoz értünk, így még

viccesebb volt, ahogyan egy rakás feketébe öltözött gyerek, akár a

kísértetek, a bejárat felé igyekeznek.

– Ez nagyon állat! Nem is ismertelek fel titeket! – röhögött

Ricsi, amikor megálltunk mellettük. Először mind a négy fiú

kérdőn nézett ránk, aztán rájöttek, hogy mi vagyunk.

Ahogy a fekete köpenyben a lépcsőn ülő Cortezt néztem,

akaratlanul is a derékig érő műhajamat birizgáltam. Én

boszorkány, ő varázsló. Kétségtelen, összeillünk. 

Az aulában félhomály uralkodott, a lépcsőfokokon egy-egy

gyertyával világító sütőtök pislákolt. Máday a Jeanne d’Arcszobor mellett ácsorgott, és így még horrorisztikusabb képet

festett, mint általában.– Georgina, a boszorkány nem utcalány, bizonyára akad otthon

egy hosszú szoknyád! – rikácsolta az  előttünk haladó

tizenkettedikes lánynak, aki azzal a lendülettel fordult is vissza,

hogy otthon lecserélje a minijét. Ez van.

Mi gond nélkül átjutottunk az udvaron (végig, a tornaterem

bejáratáig sütőtökök szegélyezték az utat), a tesiterembe lépve

pedig tátva maradt a szánk. A lelátók félhomályban úsztak, a sok

fekete ruhás diák (talárban, csuklyában, kapucnis pulcsikban és

csúcsos végű sapikban) egymással beszélgetett, amiből semmi

nem hallatszott, mert a tesiterem pályáján felállított színpadon

(ami még az ünnepségről maradt) a stúdiósok szolgáltatták a zenét,

háttérzajként éppen a  Thriller  szólt. A lelátókhoz tartozó

lépcsőfokokon pedig kis töklámpások  világítottak. Az

osztálytársaimat onnan ismertük fel, hogy süveget hordtak, az asokat onnan, hogy  pálcával jártak. A  1l/b-seken sötétkék, sárga

csillagos köpeny volt, és így tovább, szinte minden osztálynak

megvolt a saját stílusa. Fél hétkor abbamaradt a zene, a délelőtti

hármas (Borrel igazgató, Máday és Vladár) végigsétált a tesiterem

pályáján sorban felállt osztályok előtt, és pontozták a jelmezeket.

Ekkorra már minden fiú felvette a süvegét, mi hárman parókában

voltunk, úgyhogy igazi összhang volt köztünk. Egyébként

döntetlennel elsők  lettünk, a 10/b-sekkel együtt.   Ezután a

stúdiósok folytatták a zenélést, hivatalosan Barbee  Ébressz fel!

című dala nyitotta a bulit, ami tökre passzolt a hangulathoz, a

diákok pedig vagy táncoltak, vagy a lelátón ültek, vagy átjártak az

iskola épületébe, a büfé miatt.

Virággal felültünk a lelátóra, és nézelődtünk. A kilencedikesek

viszonylag megszeppenten ücsörögtek a lelátón, azért nekünk ez

tényleg új volt és idegen, a felsőbb évesek viszont fesztelenül

szórakoztak. Egy lassú számnál aztán már csak azok maradtak a

pályán, akik táncoltak (nem is kevesen), én pedig sóhajtva néztem

őket.

– Mit nem adnék egy táncért Cortezzel – suttogtam, hogy csak

Virág hallhassa.

– Én pedig Pete Wentzcel – bólogatott Virág.– Gáz, ha ugyanannyi az esélyünk rá – jegyeztem meg, aztán

mindketten elröhögtük magunkat. Arnold vágódott le a mellettem

lévő székre.

– Én azt hittem, ez egy nívós, komoly iskola. Erre összeborult

diákok táncikálnak, nevetségessé téve magukat.

– Miért, szerintem ez jó dolog! Nézd, Timit is felkérték! –

mutattam a táncolók közt Timire, aki egy évfolyamtársával táncolt.

– Miért akarnak a lányok táncolni? Ez annyira nevetséges.

Hát igen. Arnold tényleg a legokosabb, legintelligensebb és

legműveltebb ember, akivel valaha találkoztam, de van, amihez

éretlen. Csakúgy, mint a többiek. Ugyanis Cortez leült az alattunk

lévő sorba, és féloldalt  hátrafordulva felém szólt. A szívem majd

kiugrott a helyéről, de hiába.

– Figyelj, Dave-et nézd! – mutatott előre. Hunyorogva néztünk

a mutatott irányba, ahol Dávid odament egy 12/a-s lányhoz (Tarr

Zsófia, egyszer már kihúzták nála a gyufát), és valamit beszéltek.

Zsófi idegesen összefonta a karjait, majd körbe-körbe forgatta a

fejét. Végül megállapodott az irányunkban, és elindult felénk.

– Hé, kértek? Most vettem a büfében – ült le Cortez mellé

Zsolti, és beleharapott egy sajtos rúdba.

A következő pillanatban Zsófi felcsörtetett a lépcsőn. Hú,

közelről még nagyobb darab, mint gondoltuk.

– A haverod azt mondja, bármit megadnál egy táncért velem –

szólalt meg mély hangján.

A sajtos rúd megállt a levegőben, félúton Zsolti szája felé.

– Mi? – kérdezte csodálkozva.

– Nem bírom az ilyet, de legyen. Gyere! – ragadta meg Zsófi

Zsolti karját.

– Mi? – ismételte meg Zsolti hisztérikusabb hangnemben,

miközben próbálta megállítani a lányt, aki magával rángatta. –

Nem, most nem jó, éppen eszek – próbálkozott. Zsófi megállt,

hátrafordult, és kiverte a sajtos rudat Zsolt kezéből. Egész szép

ívben repült, majd placcsant egyet a lépcsőn.

– Most táncolunk vagy soha!– Soha! Soha! – ordítozta Zsolti, de hiába. Bármilyen ciki, Zsófi

erősebb nála, úgyhogy egy pillanat alatt a táncolók közt álltak.

Dávid a szemben lévő lelátó alján támasztotta a széksort, és

összefont karokkal, nagyokat bólogatott. Elégedettnek tűnt.

Közben Cortez és Ricsi hülyére röhögték magukat előttünk, és be

kell vallanom, én is jól szórakoztam.

Kinga érkezett meg, kezében egy dobozos üdítőt tartott.

– Jól látom, hogy Zsolti táncol? – kérdezte hunyorogva, a

lelátót pásztázva.

– Aha – feleltük egyszerre.

– Cortez, táncos kedvedben vagy? – kérdezte hirtelen Kinga.

– Ugye nem kérsz fel? – röhögte el magát Cortez hitetlenkedve,

nekem pedig beszorult a levegőm. Komolyan, azóta is szúr az

oldalam.

– Én nem, de más biztos – vonta meg a vállát, és közelebb

hajolt. – Edina a következő lassúnál fel fog.

– Kösz, hogy szóltál – bólintott Cortez, majd Ricsivel együtt

gyorsan leléptek és átmentek a büfébe.

Néma csendben ültem tovább, és két dologra is rájöttem. Az

első, hogy Corteznek eszében sem volt táncolni. A másik, hogy

Edina felkérte volna. Oké, azt gondoltam, hogy rajtam kívül más is

bele van esve Cortezbe, elvégre elég menő és borzalmasan helyes.

Na de pont Edina? Az a-sok közül a legsunnyogóbb, legbeképzeltebb, leg… leg… utálom!

Cortezéket ezután csak egyszer láttuk, amikor átmentünk a

büfébe, de Kinga nem hazudott, Edina valóban többször is kereste,

kétszer még minket is megkérdezett. 

Jelmezbál: 5/5 – vicces, hogy mindenki benne volt, és még jól

is éreztük magunkat. 

Zsolti tánca: 5/3 – szegény, kilencig táncolt Zsófival, közben

majdnem elájult, mert elmondása szerint leesett a vércukorszintje.

Cortez mint varázsló: 5/5 – igazán jól állt neki a jelmez.

Nagyon jól. 

Edina: 5/1 – teljesen kikészültem ettől a dologtól. Tánc: 5/4 – na jó, végül Avril Lavigne – Skater Boy számára mi

is ugráltunk egy jót Virággal. 