Sz.J.G.-A kezdetek Okt.7-11

Október 7., kedd

Mára további két osztálytársunk betegedett le, Ricsi és Arnold

(aki reggel küldött sms-t), úgyhogy heten hiányoztak a

tizenkettőből. Óriási. A suliba beérve egyenesen az osztályba

mentem. Dávid egy laptoppal ült a helyén.

– Reni, akarsz köszönni Zsoltinak? – kérdezte, amikor

beléptem.

– Te webkamerázol a suliban? – döbbentem le, majd látva Dave

teljesen természetes arckifejezését, megvontam a vállam, és odamentem hozzá. A képernyőn lévő kis ablakban Zsolti

erőltetetten köhögött, majd amikor meglátott, abbahagyta.

– Ja, Reni az? Szia, Reni! – vigyorgott, és nem úgy tűnt, mint

aki szörnyen beteg.

– Lógós – közöltem összehúzott szemekkel, mire Dávid és a kis

ablakban Zsolti is felröhögött.

– Csak egy kis szabadság. Az orvos szerint komoly

torokgyulladásom van, pihennem kell – magyarázta.

– Na persze – mosolyodtam el, és  „jobbulást kívánva”

otthagytam őket.

A helyemen ülve rájöttem, hogy Arnold és Virág hiányzása

miatt teljesen egyedül maradtam. 

Az első szünetben ugyan lementem az udvarra, de olyan hülyén

éreztem magam, ahogyan ott olvasok egyedül, hogy a

továbbiakban inkább fent maradtam a teremben. Ebédszünetben

aztán Cortez és Dávid a laptopon néztek egy filmet, Kinga az a-s

lányokból kettővel csevegett a folyosón (a többi hiányzott), én

pedig unottan üldögéltem a helyemen, és Robit hallgattam, aki az

új videókártyájáról mesélt. Szörnyen izgalmas volt. A rengeteg

hiányzó miatt sem törin, sem föcin nem haladtunk tovább, helyette

megnéztük a Baraka – Világok arcait. Francia kultúrán Monsieur

Durand engedte, hogy csendben elfoglaljuk magunkat, úgyhogy

előszedtem a könyvem, és olvastam.

– Kicsit fáj a fejem – súgta Cortez Dávidnak halkan, de azért én

is hallottam.

– Az enyém is – bólogatott Dávid. Kinga felkapta a fejét.

– Eszetekbe ne jusson lógni! Holnap már hárman is jönnek,

úgyhogy tanulni fogunk, amit, ha nem jöttök, be kell pótolnotok!

Én a ti szellemi szintetekkel inkább bejönnék!

– Kinga olyan kedves, nem? Egyszerűen szeretnivaló – nézett

körbe gúnyosan a teremben Dávid.

– Ez nem kedvesség kérdése! Elmondanám, hogy reggel óta

lüktet a fejem, de tűröm, mert nem engedhetem meg magamnak a

hiányzást! Most nem – felelte felszegett állal Kinga.– Melegfront van. Attól fájhat a fejed – néztem fel a

könyvemből. Fogalmam sincs, miért osztottam meg ezt az

információt, de mindegy.

– Csak hogy tudd, nem vagyok frontérzékeny – fújtatott

mérgesen. Oké, csak egy tipp volt, de mindegy. Inkább

visszamerültem a könyvembe.

– Kinga, szerintem a te fejed az okos gondolatok miatt lüktet.

Túl sok van belőle – szólalt meg Cortez.

– Igen. Verekszenek az okos gondolataid. Attól lüktet. A

kevésbé okos gondolataidat ki akarják túrni, hogy legyen hely még

több észnek – kapott rá Dávid is a cikizésre, és Cortezzel együtt

óra végégig szívták a vérét. Kinga tűrte egy darabig, majd átdobta

a válla felett a haját, és a mappáját magához szorítva felállt.

– Tudjátok, mennyire éretlenek vagytok?

– Nem. Mennyire? – kérdezte Dávid.

– Mondjuk, egy tízes skálán? Hét-nyolc? – fordult hozzá

Cortez. Nem bírtam komolyan hallgatni őket, akaratlanul is

elmosolyodtam.

– Na jó, én nem tűröm tovább ezt a gyerekes, nevetséges

viselkedést, így is elvett negyvenöt percet az életemből, hogy

figyeltem rátok – közölte, majd az értetlenül pislogó Monsieur

Durand-tól elköszönve pontosan a kicsengetés pillanatában

kiviharzott a teremből.

– Na, ez jólesett. A stréber jól kiakadt – röhögött Dávid,

bedugva a fülébe a headsetet.

A folyosón a szekrényembe pakolva igyekeztem észrevétlen

maradni, amíg Kinga és a két a-s lány hangosan, egymás szavába

vágva elcsörtettek mögöttem. Igaz, az elejét nem hallottam, de

biztos, hogy Cortez és Dávid viselkedése volt a téma, mert

gyakran használták az éretlen, fejletlen, logikátlan, ostoba, buta,

nem menő kifejezéseket. Hát, ebben nem értünk egyet, de

mindegy.

A suli elé kiérve megálltam pár pillanatra, mert nem tudtam

eldönteni, hogy felvegyem-e a farmedzsekim, vagy ne. Végül nem

vettem, mert nagyon sütött a nap.– Cortez, este msn-n beszélünk – ült be Dávid az apukája mellé

a kocsiba, és úgy indultak el, hogy mindketten a headsettjükbe

beszéltek. Ki tudja, talán egymással. Mindegy.

Lesétáltam a lépcsőn, és visszafordultam egy pillanatra az alsó

lépcsőfokon ülő Cortezhez.

– Szia – köszöntem el. Cortez a zenelejátszóját nyomkodva

felnézett rám.

– Merre mész? – kérdezte. Ettől teljesen ledöbbentem, hirtelen

nem is tudtam válaszolni, csak felmutattam az utcára.

– Akkor várj, én is arra megyek – pattant fel a lépcsőről, és

letörölte a gatyáját. A gördeszkáját a kezébe fogva elém lépett.

– Átviszed Ricsinek a leckét? – kérdeztem, de Cortez óvatos

mosolyát látva már meg is bántam a kérdést. Tuti jól szórakozik

rajtam.

– Majdnem. Tony Hawkozni fogunk. De a lecke se rossz ötlet –

felelte gúnyosan, miközben elindultunk az utcán felfelé.

– Az mi? – kérdeztem egy idő után, mert kínosan éreztem

magam, hogy semmit nem tudok reagálni.

– Gördeszkás játék – közölte, miután felocsúdott a döbbenetből,

amit tudatlanságommal okoztam.

– Értem – bólintottam, és próbáltam normálisan lélegezni,

miközben ujjaimmal  a pulóverem alját nyújtogattam. Mire

felértünk a dombon, már szinte szoknyát csináltam belőle. Jaj.

Egész úton csak pár szót váltottunk, mivel Cortez leginkább a

zenelejátszóját nyomkodta.

– Én erre megyek – mutattam be Virágék utcájába.

– Oké, szia – intett, és bedugta a fülébe a fülhallgatót. Nagyot

sóhajtva néztem utána, majd Virágék házáig futólépésben tettem

meg az utat.

Virág sokkal jobb színben volt, éppen egy Harry Potteres bögrét

töltött újra teával, amikor megérkeztem.

– Hú, de piros az arcod! Rohantál? – kérdezte, miközben

felhúzta a térdeit törökülésbe.

– Cor-tez el-jött ve-hlem… na jó, le kell ülnöm – mondtam ki

egy szuszra, és lehuppantam a fotelbe. A leckeírásból persze semmi nem lett, mert amíg ott voltam, csak azt a pár percet

elemeztük, amíg Cortezzel együtt sétáltunk az utcában. De ezt

minden szempontból megvizsgáltuk.

Hazaérve a leckéim megírása közben Arnolddal

webkameráztam, akit állítása szerint ma migrén gyötört. Nála is

bepróbálkoztam a melegfrontos elméletemmel, ő viszont igazat

adott, szerinte attól fájt a feje. Na ugye, mégis jó, hogy ilyen belső

információim vannak a meteorológiával kapcsolatban.

Cortezzel sétálni: 5/5 – Jó, nem hivatalos séta, és nem is

beszéltünk közben, de akkor is húú. 

Vacsorára carbonara spagetti: 5/3 – szerintem nem ez a

carbonara, de majd utánanézek.

Pótvacsora apuval: 5/5 – késő este dupla melegszendvicset

csináltunk, amikor a lebukás esélye minimálisra csökkent. 

Gépkorlátozás: 5/5 – anyu ma feloldotta, ugyanis minden

hiányzónak én diktáltam le a leckéket (közben azért beszélgettünk

is ).

Október 8., szerda

A suli előtti lépcsőn Cortez, Ricsi és Dave némán bólogattak,

miközben Kinga megállás nélkül beszélt.

– Sziasztok – lépkedtem fel mellettük a lépcsőn.

– Reni! Ó, Reni, de örülök neked! Végre! – lépett hozzám

Dave, és egy pillanatig tényleg úgy hittem, hogy meg fog ölelni.

Riadtan hátrahőköltem, és kérdőn néztem körbe.

– Mi történt? – kérdeztem.

– Szörnyű hibát vétettem! – játszotta túl a szerepét Dávid, de

egyébként vicces volt. – Elkértem Kinga franciaháziját – kapott a

szívéhez Dávid, mire Cortez és Ricsi elnevették magukat. – Ennek

már tíz perce – folytatta. – És azóta beszél!

– Ez egyáltalán nem vicces! – húzta fel állig a mellénye

cipzárját Kinga, és kissé felemelte a fejét. – Felmayer, miért,

mondd, miért képtelenség megírni egy házi feladatot? Miért gondolod úgy, hogy ha lemásolod, az ugyanolyan, mintha

megírtad volna? Mondd, te egyáltalán nem akarsz tanulni?

– Nem – rázta meg a fejét automatikusan Dave.

– Látod, ez a probléma! Van fogalmad róla, hogy én milyen

nehezen osztom be az időmet? Hogy mennyi elfoglaltságom van,

és emellett képes vagyok kitűnő maradni? Felejtsd el, hogy

odaadok bármit is, temérdek időd lenne, ha érdekelne egy kicsit is!

– húzott egy hatalmasat a copfján, ami így még szorosabban fogta

össze a haját. Komolyan, ez már nekem is fájt, csoda, hogy a

hajhagymái bírják.

– Igazad van! Kinga, igazad van. – bólogatott Dave, cseppet

sem őszintén. – Hibáztam.

– Na látod! – biccentett Kinga szigorúan, mire Dávid rám

nézett.

– Reni, megvan a franciaházid?

– Persze – vettem le a vállamról a hátizsákom, és kirángattam

belőle a füzetem.

– Örök hála – vigyorgott Dávid, Kinga pedig gyilkos tekintettel

nézett ránk.

– Gratulálok, Renáta, újabb okot adtál, hogy eszükbe se jusson

tanulni.

Szó nélkül meredtem a földre, mert még ha valahol, nagyonnagyon mélyen egyet is értettem azzal, amit Kinga az időről és a

tanulásról magyarázott, képtelen lettem volna direkt nem odaadni a

leckém. Az átkozottul nagy bunkóság. Ricsi felállt a lépcsőről, és

köhögve mondani akart valamit Kingának, aki fintorogva hátrált,

és a nyakában lógó kék-fehér Szent Johanna-sálat azonnal az arca

elé kapta.

– Megőrültél? Szombaton versenyem van, rám ne köhögj!

És ezzel be is ment.

– A stréber ma nagyon zabos – röhögött Dávid, miközben

eltette a füzetemet a táskájába.

– Ja! – bólogatott Ricsi a köhögéstől kipirosodott szemmel.  –

Úgy csinál, mintha szombaton csak neki lenne versenye – tette

hozzá, és összemosolygott Cortezzel.– Milyen verseny? Kinek lesz versenye? – kérdeztem

automatikusan. A fiúk rám néztek, aztán Cortez megvonta a vállát.

– Semmi, csak deszkás dolog.

– Ki versenyez? – csodálkoztam.

– Mindketten – közölte Ricsi, és Cortez felé bólintott. Te jó ég!

Valami gördeszkás versenyük lesz szombaton! Wow. Ez mennyire

menő!

– Hű – néztem rájuk büszkén (na meg úgy, mint aki bármire

képes, csak hogy meghívják). – Az klassz. Sok sikert –

mosolyodtam el.

– Ja, de addig még találkozunk – röhögte el magát Ricsi.

– Igen, persze – kaptam a fejemhez, majd zavartan

felbotorkáltam a lépcsőn, és bementem a portára. De ciki!

Egész álló nap a srácok deszkásversenye járt a fejemben, semmi

más nem kötött le. Kémián ugyan Ricsi mellettem ült, de a

füzetébe firkálgatott, semmit nem szólt a versenyről, én pedig nem

mertem kérdezősködni, nehogy gyanús legyen. Az ebédszünetben

Arnolddal az udvaron ültünk, és miközben én Cortezéket

figyeltem, akik szokásukhoz híven az árkádok alatt ácsorogtak,

Arnold hozzám beszélt.

– Carl May vagy Cooper? Szerinted melyik a jobb?

– Mi? – ráztam meg a fejem, amikor felfogtam, hogy ez nekem

szólt.

– May vagy Cooper? – ismételte meg.

– Én Cooperre szavazok – vontam meg a vállam, és a földet

bámulva tépkedtem a fűszálakat.

– Indoklás?

Már csak ez hiányzott. A gondolataim 95%-át Cortez és Ricsi

versenye kötötte le, 3%-át, hogy Virággal végre beszélhessek, 2%-

át pedig, hogy a büfében ne felejtsek el venni egy diós sütit, erre

Arnold két író összehasonlításáról szeretne diskurálni. Mégsem

bánthattam meg, úgyhogy összeszedtem minden, de tényleg

minden tudásom, és érveltem Cooper  mellett, ha már egyszer őt

ítéltem meg jobbnak. Arnold szemmel láthatóan egyetértett velem,

és elfogadta a véleményem.Tesi előtt az öltözőben Kinga mindent beleadott, még a

szokottnál is arrogánsabb és kibírhatatlanabb volt, semmi másról

nem beszélt, csak a szombati díjugratóversenyéről.

– Ketten visszamondták, merthogy máshová mennek! Érted,

meghívom őket, áldozatot hozok, lealacsonyodom a szintjükre,

meghívom egy versenyemre, ami számomra személyes dolog, erre

mit csinálnak? Visszamondják! Soha többet nem állok velük

szóba! – hadarta, én pedig (a másik padon ültem és a cipőfűzőmet

kötöttem be) összeráncolt szemöldökkel hallgattam a beszélgetést.

– Kicsoda? – érdeklődtem. Kinga megperdült a tengelye körül.

– Mit érdekel?

– Csak kíváncsi voltam. Nem fontos – vontam meg a vállam.

– Ivett és Krisztián, ha éppen tudni akarod.

Aha. Az egyik a-s lány a négy közül és egy a-s fiú.

– Sajnálom – mondtam, mire a maradék három a-s lány és

Kinga is gúnyosan elmosolyodott.

– Nem kell.

Akkor ezt megbeszéltük.

Egy rakás házival érkeztem Virághoz, akit viszont egyáltalán

nem érdekelt, mindent tudni akart a fiúk versenyéről.

– Hol lesz? Mikor? Kik mennek? Milyen verseny? –

kérdezősködött. Mellesleg továbbra sincs jól, iszonyúan köhög, és

semmi esély rá, hogy holnap suliba jöjjön, mivel vissza kell

mennie a dokihoz.

– Semmit nem tudok róla. – tártam szét a karom. – Virág,

komolyan, bármit, bármit megadnék érte, hogy elmehessünk! –

sóhajtottam.

– Oké, várj.

Bekapcsolta a gépét, pötyögött párat a billentyűzeten, majd

rekordidő alatt megtalálta. Van érzéke hozzá, az biztos.

– Tessék! A Millenáris Parkban amatőr deszkásverseny

szombaton egész nap, reggel tíztől – fordította felém a képernyőt.

– Hű – néztem pislogás nélkül a monitorra.

– Menjünk el! Miért ne? Addigra jól leszek, becsszó!– Köszi – mosolyodtam el hálásan, majd riadtan a falra néztem.

Virág követte a tekintetem, és még riadtabban fordult oda.

– Mi az? Leesett egy Pete Wentz-plakát?

– Nem, nem – ráztam meg a fejem. – Kinga versenye is

szombaton lesz. Meghívott minket!

– Na és? Amilyen undok, megérdemelné, hogy ne menjünk el!

A fél sulit meghívta, tuti észre sem venne minket!

– Ez igaz. Holnap lemondom!

Otthon megírtam a leckéimet, aztán a tükör előtt állva

elkezdtem begyakorolni, hogy mit fogok Kingának mondani.

Igyekeztem fejben lejátszani a válaszokat és a lehetséges reakcióit,

beleszámítva az elhajolásokat is, ha, mondjuk, hozzám vág

valamit. A vacsora alatt szótlanul turkáltam az ételben (roston sült

pulykamell, petrezselymes krumplival), úgyhogy anyu egy pillanat

alatt észrevette, hogy bajom van.

– Reni, üvölt rólad, hogy gondban vagy. Gyerünk, ki vele!

– Nincs semmi, tényleg – ráztam meg a fejem. Anyu és apu

olyan „kit akarsz átverni, szülők vagyunk rengeteg szakkönyvvel”

nézéssel meredtek rám, úgyhogy feladtam.

– Oké. Tegyük fel, hogy valaki, akivel nem vagyok jóban,

meghívott valahová, amire igent mondtam, de közben kiderült,

hogy valaki másnak is lesz valamije abban az időben, és bár oda

nem hívtak meg, sokkal szívesebben mennék oda, és most nem

tudom, hogy mondjam le az elsőt, miközben a másikra meg sem

hívtak, de lehet, hogy oda nem kell meghívás, hanem elmehetek

csak úgy. Ti mit csinálnátok a helyemben? – néztem fel két kézzel

a hajamba túrva.

Anyu és apu úgy nézett össze, ahogyan csak a felnőttek tudnak,

ha valamit igazán nem értenek.

– Azt hiszem, erről még nem olvastam – rázta meg a fejét apu.

– Várj már! – szólt rá anyu, és összehúzott szemmel méregetett.

– Reni, a szavahihetőség igazán fontos, jól gondold meg. Ha

megígérted és lemondod, azzal csalódást okozol, arról nem is

beszélve, hogy a másikra nem hívtak meg. Álld a szavad,

máskülönben te sem számíthatsz másra.– De miért mondtál igent, ha nem akartál elmenni? –

értetlenkedett apu.

– Mert megörültem, hogy meghívtak. Vagy nem tudom –

harapdáltam a szám szélét.

– Reni, mindenképpen tartsd meg az ígéreted – tanácsolta anyu.

– Oké – álltam fel az asztaltól.

Még inkább lógó fejjel mentem vissza a szobámba. Az msn-en

csak rejtve kapcsolódtam, és Arnolddal versenyeztünk történelmi

kvíz kategóriában a Kvízparton.

Gondban vagyok: 5/1 – hogy mondjam le Kinga

díjugratóversenyét?

Gondban vagyok: 5/1 – hogy tudom meghívatni magam a

deszkásversenyre?

Elkezdtem olvasni a  Rip Van Winkle-t: 5/5 – eddig

eszméletlenül jó.

Kvíz: 5/4 – Arnold ugyan elvert, de csak egyszer, a többi

döntetlen lett. 

Október 9., csütörtök

Virágon és Gáboron kívül mindenki visszajött a suliba. Zsolti is

úgy érezte, hogy eleget szimulált, úgyhogy reggel a lépcső előtti

négyes teljes volt. Az aulában Máday meglehetősen harapós

kedvében volt, az előttem haladó két fiúra ráförmedt, hogy már az

iskola bejárata előtt el kell tenni a zenelejátszókat, a mögöttem

érkező lányt azonnal hazaküldte átöltözni, mert rövidnek ítélte

meg a szoknyáját, rám pedig, azt hiszem, köszönésképpen rám

morgott. Inkább felsiettem az osztályunkba, de Kinga még nem

volt bent.

Rajzon Vladár ismét nem kímélt,  „álomkép” és „rémálomkép”

címmel kiadta a feladatot. Mindenkinek egy álmát kellett

lerajzolnia. Cortez mangaszerű rajzot készített: szűk sikátor fölé

tornyosuló felhőkarcolókat rajzolt, amik befelé dőlnek, így az utca még szűkebbnek tűnt, az épület milliónyi ablaka pedig olyan volt,

mintha szemek lennének. Átkozottul jó kép lett, összesen három

színből: fekete, kék és sárga. Vladárnak annyira tetszett, hogy le is

nyúlta, elmondása szerint megpályáztatja valahol. Cortez csak a

vállát vonogatta, és tovább firkált a füzetébe. Hogy lehet valaki

ennyire menő? Éppen egy rajzát küldik versenyre, amiért nemcsak

az egész osztály, de még a tanár is odavan, ő pedig teljesen lazán

kezeli a helyzetet. A többi kép is klassz lett, Robi és Andris

rémálomképet festett, számítógépes játék hangulatvilágában

elszabadult memóriakártyákat rajzoltak, Kinga képén lovak

vágtáztak, Jacques az Eiffel-tornyot ábrázolta, Arnold pedig egy

szürreális, groteszk képet festett, amit még a tanár sem értett.

– Renáta – állt meg a padom mellett Vladár, amikor beszedte a

rajzokat. – Renáta, elmondanád, hogy miért nincs semmi a

lapodon? – kérdezte idegesen.

– Tanár úr, én általában nem emlékszem az álmaimra – feleltem

teljesen komolyan, de a többiek ellehetetlenítették a helyzetem,

ugyanis ezt viccesnek találták.

– Gúnyt űzöl a feladatból? – förmedt rám Vladár, és a dühéhez

nagyban hozzájárult a többiek vihogása.

– Dehogy! – feleltem azonnal, és felemeltem a lapom. – Én

tényleg ennyire emlékszem az álmaimból. Semmire – erősködtem.

– Szólok az osztályfőnöködnek, hogy megtagadtad a feladatot!

Ez pedig itt egyes!

– De én… – szóltam utána, de hiába. Megsértődött.

Az igazság az, hogy tényleg úgy gondoltam, ha már álomképet

kell rajzolni, az a legtisztább, ha megkímélek mindenkit (főleg

magamat) a rajzolástól, és egyszerűen beadom üresen. Az is lehet

álom! Semmi kétség, Vladár örökre megutált. Idegesen

összepakoltam a rajzfelszerelésem, és betettem a suliboxba.

– Figyelj, én melletted vagyok! – támaszkodott Arnold Virág

szekrényének. – A feladatmegtagadás vádja a te esetedben

egyáltalán nem állja meg a helyét, hiszen kitűnő magyarázatod és

elfogadható érvelésed van az üres álomkép mellett. Teljesen

racionális az a megállapítás, miszerint te nem emlékszel az

álmaidra, ezáltal üresen adod be, bár az eset megtámadható, ha Vladár előáll a fantázia álomképpel. De tekintettel arra, hogy ezt

nem említette, így valós álomképet keresve beadhattad üresen.

Menjünk az igazgatóságra, kihúzatjuk az egyesed. A védelem

szerepét természetesen magamra vállalom – magyarázta Arnold

leginkább a hátamnak, mert a szekrényemben pakolásztam. Mikor

újra megfordultam, már nem bírtam tovább, és kitört belőlem a

nevetés.

Duplamatek után az ofő bejött a terembe. Már éppen szünethez

készülődtünk, hogy lemenjünk az udvarra, de pechemre értem jött.

– Reni, nem hittem a fülemnek, amikor Vladár tanár úr rád

panaszkodott – kezdte.

– Nem ő volt a hibás! – üvöltötte Ricsi teli szájjal. Éppen

szendvicset evett, szerintem nem is hallotta az ofőt, csak tippelt,

hogy miről lehet szó. Mondjuk, beletrafált.

– Sajnálom, a  tanár úrral félreértettük egymást – motyogtam

zavartan, figyelmen kívül hagyva Ricsi ordibálását.

– Na de ennyire? Mi történt?

Hát, dióhéjban elmeséltem az ofőnek a sztorit, aki próbált

komolykodni, de a végére azért elmosolyodott.

– Ne mondj semmit! – rontott be a terembe Arnold, majd mikor

meglátta az ofőt, megrázta a fejét. – Ne mondj semmit.

Felhasználható ellened.

– Semmi gond, már elmeséltem – közöltem Arnolddal.

– Jó, mostantól viszont csönd! – szólt rám szigorúan, majd az

ofő felé fordult. – Én képviselem Renit ebben az ügyben.

Az ofő kérdőn nézett ránk, aztán megértette.

– Rendben, nem ígérhetek semmit, viszont megpróbálom

megbeszélni Vladár tanár úrral, hogy kijavíthasd az egyest. Elég

csúnyán fest a naplóban.

Arnold rám nézett.

– Elfogadjuk?

– Persze – vontam meg a vállam.

– Rendben. Mik a feltételek? – fonta össze maga előtt a karját

Arnold.– Reni új rajzot készít a következő órára, annak az értékelése

szerepel majd a naplóban. Megfelel?

– Igen – bólintott Arnold.

Hát, Arnolddal én sem szállnék szívesen vitába. Mindenesetre

kibulizott nekem egy javítási lehetőséget, ami igazán rendes tőle.

Viszont a történethez hozzátartozik, hogy az osztályban a nap

sztorija az én üres álomrajzom lett, leelőztem Zsolti idétlenkedését

törin és Jacques matekfelelését. Azért ez sem semmi.

Virág rossz hírekkel várt. A doki csak úgy engedi el szombaton

a deszkásversenyre, ha még holnap pihen.

– Miért nem mondtad le Kingát? – kérdezte, miközben

törökülésben ült az ágyán, és magára terítette a Fall Out Boy-os

takaróját.

– Nem volt rá lehetőségem. De holnap lemondom, komolyan!

– Oké – mosolyodott el, majd felcsillant a szeme. – Meséld el

még egyszer a rajzórát!

Na persze, Virágot ez szórakoztatta a legjobban, komolyan,

annyira nevetett rajta, mintha csak ott lett volna. Örülök, hogy

ennyire jó sztorira sikerült, bár nem így terveztem.

Otthon éppen annyi időm volt, hogy előkeressem a

korrepetálásra szánt könyveket, amikor Cortez már meg is

érkezett.

– Szia – köszöntem, és összerándult a gyomrom. Annyira

zsúfolt volt a nap, sőt, az egész hét, hogy már szinte elfelejtettem,

milyen az, amikor rám néz. Hát ilyen. Hú.

– Hoztam füzetet – mutatta fel az összetekert, szebb napokat is

megélt füzetet.

– Haladunk – mosolyodtam el, és leültem az étkezőasztalhoz. –

Oké, figyelj, kicsit elúsztam a leckékkel, mert Virágnál voltam,

úgyhogy amíg olvasol, nem bánod, ha én megcsinálom az angolházim?

– Nem, mit olvasok? – kérdezett vissza.

– Szeretni fogod. Molière: Tartuffe, rövidített – nyújtottam át.

– Igazad van, biztos odaleszek érte – nyitotta ki, és két kézzel

rákönyökölt az asztalra, homlokát a tenyerébe temette.Néma csendben voltunk, én kipakoltam az angolleckém, és

nekiálltam, Cortez pedig belemerült Molière világába. Pár perc

elteltével felnézett.

– Nincs is holnap angolunk!

– Tudom, jövő héten lesz.

– Miért csinálsz csütörtökön jövő hétre házit?

– Mert nagyon nem megy az angol, és gyakorolnom kell –

feleltem kínosan. Na most tényleg oltárira beégtem. A stréber jelző

örökre rajtam marad.

– Érdekes – hajolt vissza a könyvbe. Érdekes? Klassz. Az

érdekes a finom negatív jelző.

Cortez egy óra elteltével becsukta a könyvet.

– És most? – nézett rám fáradtan. Nem hiszem, hogy a könyvtől

fáradt le, elvégre könnyített, rövidített, inkább csak attól, hogy

olyat kell csinálnia, amit igazán nem akar.

– Jaj, bocs, akkor elpakolok, és kezdhetjük elemezni – csuktam

össze a füzetem.

– Nyugodtan csináld meg a decemberi házid, van időm –

mondta fél szemöldökét felvonva.

– Haha – reagáltam le valahogy a gúnyolódását.

– Megnézhetem? – nyújtotta ki a kezét.

– Mit? Az angolfüzetem?

– Aha.

– Persze.

Odaadtam, mire felnyitotta és beleolvasott.

– Ez nem jó.

– Melyik?

– Amit most írtál. Teljesen rossz a nyelvtan, ilyen szerkezet

nem létezik! – mutatott rá egy négyszavas mondatomra. Baromi jó,

ő jött korrepetálásra.

– Jó, köszi, majd kijavítom, szóval Molière.

– Várj már, ez is rossz!

– Oké, de most nem ez a fontos – kaptam a füzetem után.– Miért? Várj már, még végig sem olvastam. Innen hiányzik két

betű, ezt a szót nem így írjuk, ez pedig kérdő mondat lenne? Vagy

mi?

– Na jó, elég volt, add vissza – kérleltem égővörös fejjel.

– Jó, csak segítek – adta vissza végre a füzetem.

Cortez nyolckor ment el, amikor is anyu felhívta a

nagymamáját, hogy elindul. Apu akkor ért haza, úgyhogy nem

tudtam kikerülni, hogy összefussanak.

– Á, szervusz, Cortez! Hogy halad az irodalomjavítás?

– Folyamatban – bólintott Cortez.

– Kitűnő. Na és a gördeszkázás?

– Apu! – tártam szét a karom döbbenten, mert ez azért ciki.

Cortez viszont nem bánta az érdeklődést.

– Köszönöm jól, szombaton versenyem lesz – mondta, mire

anyu és apu sokat sejtetően összenéztek. – Tényleg, Virággal

eljöhetnétek – fordult hozzám hirtelen. Én pedig kis híján

elájultam. Ez most meghívás volt? Te jó ég! Oké, lehet, csak azért,

mert a szüleim előtt voltunk, és szinte követelte a szituáció, hogy

tegyen egy gesztust, de mit számít ez? Meghívott.

– Komolyan? – kérdeztem vissza.

– Miért ne, egy csomóan jönnek a suliból.

Na jó, akkor ez nem egy olyan „szeretlek, és drukkolj nekem a

helyszínen” meghívás volt, hanem egy olyan,  „mindenki jön,

elfértek ti is” típusú, de kit érdekel? Ész nélkül vágtam rá:

– Persze, megyünk!

A szemem sarkából láttam anyu rosszalló pillantását. És meg is

értem. Csak annyira nem érint. Ugyanis meghívott!!!

Virággal lebeszéltük az egy óra korlátlan netezést, aztán

mobilon folytattuk. Borzasztóan örült, de nem jobban, mint én.

Holnap lemondom Kingát és a díjugratóversenyét.

Deszkásversenyre megyünk, ahogyan a menők. Wow.

Cortez úgy általában: 5/5 – csak ne égtem volna be előtte

angolból!

Cortez elhívott: 5/5 – no comment.Kingát le kell mondani: 5/1 – szintén no comment. 

Rip van Winkle: 5/5 – csak pár oldalt olvastam ma, de nagyon

tetszik.

Október 10., péntek

Már reggel gyomoridegem volt, hogy Kingával kell beszélnem.

Hálátlan feladat lemondani a világ  legundokabb lányával egy

programot. Kingát egyébként nem kellett sokáig keresnem, a

suliba érve rögtön megtaláltam, az aulában dühöngött, miközben

Danival (a suliújság fotósával) vitatkozott.

– Mégis hogy érted, hogy egy díjugratóverseny helyett elmész

fotózni valami gördeszkás baromságot?

– Kinga, értsd már meg, nem én döntöttem így. Timi arról kér

képet, két helyen pedig nem lehetek!

– Tudod mit, Dani? Azt kívánom, hogy…  – nyújtotta ki a

mutatóujját, és látszólag elgondolkozott azon, hogy milyen átkot

szórjon rá. Végül kitalálta. – Azt kívánom, hogy ejtsd le a géped és

törjön el a lencséje!

Az aulában döbbenten állók egyfajta huhogással fejezték ki,

hogy ez azért nem volt a világ legerősebb átka. Kinga átdobta a

válla fölött a haját, és felsietett a lépcsőn.

Francia kultúrán végig azt próbáltam megfogalmazni

magamban, hogyan lehetnék kíméletes, de határozott Kingával

szemben, miközben Monsieur Durand a francia építészetről vetített

egy kisfilmet. Szép volt, bár nem sokan figyeltek rá.

A szünetben a sulirádióból egy Oasis-szám szólt, legalábbis

Arnold azt mondta, hogy az.

– Mit csinálsz a hétvégén? – kérdezte, miközben a  Robinson

Crusoe-t olvasta.

– Kettészakadok? – kérdeztem vissza.

– Mi a gond?

– Megígértem Kingának, hogy elmegyek a díjugratóversenyére.– Csak…  – vonta fel a szemöldökét, mert tudta, hogy ezzel

nincs vége.

– Nincs csak – ráztam meg a fejem, és akaratlanul is az árkádok

alá néztem.

– Csak közben rájöttél, hogy Cortez és Ricsi roppant érdekes és

értelmes versenye is akkor lesz – fejezte be helyettem.

– Igen, valahogy úgy. Te mit csinálnál a helyemben?

– A helyedben semmit. A magam helyében viszont úgy

oldottam meg, hogy amikor meghívtak, mindkét lehetőséget

kiröhögtem, mert egyikkel sem áll szándékomban foglalkozni.

– Azt hiszem, te tetted jól – tépkedtem szomorúan a fűszálakat.

– De ha mégis tanácsot vársz – szólt, mire felkaptam a fejem, és

a gyér napsütésben hunyorogva néztem az arcába. – Kingát

mindenki lemondta már, ha te is megteszed, ráadásul ilyen későn,

arra garantáltan sokáig fog emlékezni, ellentétben Cortezzel, aki a

nagy tömegben azt sem veszi észre, ha ott vagy, és azt sem, ha

nem. De ez csak tanács.

– Kösz – fintorogtam.

– Bocs, de nem fogok hazudni. Én így látom.

– Te haragudnál, ha lemondanám?

– Kinga helyében?

– Aha.

– Igen – felelte.

– A barátok nem azért vannak, hogy szépítsék a dolgokat és

felvidítsanak? – kérdeztem sértődötten, jelezve, hogy egyáltalán

nem tetszik, amit hallok.

– Nem. A barátok azért vannak, hogy észhez térítsenek, ha

hibázni készülsz – tárta szét a karját, majd folytatta az olvasást.

Óriási. Az órák elszaladtak, az infótanár hiányzik, úgyhogy

tesivel zártunk. A fiúk szokás szerint focizhattak, mi pedig

szívtunk a tornateremben a gimnasztikával. Virág hiányzása miatt

egy a-s lány volt a párom (Edina, a fő susogó), úgyhogy

kínkeservesen telt el a negyvenöt perc. Persze az óra végén már az

összes fiú befejezte a focit, és a lelátón ülve szórakoztak a

bénázásunkon.Sose voltam még ilyen hálás a csengőért.

– Akkor szombaton! – intett oda Edina a többi a-s lánnyal

együtt a lelátón ülő Ricsiékhez, Kinga pedig összehúzott szemmel

figyelte őket, miközben csapkodva kiment a teremből.

A francba. Az a-sok közül mindenki a szombati deszkás izére

megy, egytől egyig visszavonták az ígéretüket.

– Kinga! – rohantam utána. A folyosón értem utol, az öltöző

felé tartott.

– Mi az? – kérdezte,.lekapva a fejéről a Szent Johannás

baseballsapkát.

– Beszélhetnék veled?

– Miről? Hogy nem jönnél el szombaton a versenyemre? Hogy

meghívtak a Millenárisba valami versenyre? Hogy inkább te is

odamennél, mert az egész suli ott lesz? Hogy bár nem értesz

hozzá, mégis inkább a deszkázást nézed, nehogy véletlenül azt

mondják rólad, te nem voltál ott? – kérdezte gyilkos tekintettel. –

Mondd, Renáta, mi újat tudsz nekem mondani?

– Semmit – ráztam meg a fejem.

– Akkor megbeszéltük. Csinálj, amit akarsz – vonta meg a

vállát, és az a-s lányokat félrelökve (akik éppen vihogva jöttek ki

az öltözőből), bement.

Hú. Ez nem ment könnyen. De túl lettem rajta. Illetve azt

hittem. Kicsit keserű gombóccal a torkomban, de belöktem az

öltöző ajtaját, hogy átvegyem a ruhám és végre hazamenjek.

– Kinga, itt vagy? – kérdeztem, amikor láttam, hogy a cuccai a

padon vannak, ő azonban nincs sehol. – Kinga, láttam, hogy

bejöttél, és nem láttalak kimenni. Bent vagy? – dörömböltem a

WC ajtaján.

– Menj innen – kiáltotta. A hangja nemigen hasonlított a

megszokotthoz. Visszafojtott volt és idegen.

– Csak gondoltam, megkérdezem, hogy… Félbehagytam, mert

egyértelműen szipogást hallottam. Jaj, ne!

Kinga sír? Az nem lehet.

– Kinga, most bejövök…

– Menj innen!Nem mentem, hanem benyitottam. A lehajtott deszkán ült,

ölébe hajtott fejjel, és baromira sírt.

– Jaj, ne, ne sírj – guggoltam elé azonnal, mert hiába Kingáról

volt szó, az empátia automatikusan működött, és szinte én is

elsírtam magam.

– Nem, nem azért sírok – emelte fel a fejét, és baromi

agresszíven letörölte a könnyeit. – Azért sírok, mert dühös vagyok!

–közölte.

– Tudom, persze.

– Nem azért, mert csalódtam vagy bármi hasonló. Csak szétvet

az ideg!

– Tudom – bólogattam. – Kik mennek el megnézni a

versenyed?

A kezében szorongatott zsepit kezdte el tépdesni.

– Összesen?

– Aha.

– Mindenkit beleértve?

– Aha.

– Senki – felelte. Na jó, ez a válasz azért kicsit meglepett.

– Ó.

– Na igen. De nem gond. Csak. Csak…

– Tudom, Vass Angéla tábora hangosabb lesz, a lova ettől

jobban ugrik majd, és megnyeri.

– Igen, az lehet – vonta meg a vállát. Na, ettől már teljesen

kiakadtam.

– Mi? Mi az, hogy lehet? Kinga, ne legyél már ennyire

szánalmas! Kit érdekel, hogy nem néz meg senki? Nem azért

csinálod! Ez egy verseny. Hahó, egy verseny! – néztem rá

mérgesen. Azt hiszem, kellőképpen felidegesítettem ahhoz, hogy

ökölbe szorítsa a kezét.

– Igen, egy verseny!

– Miért adnád fel? Lesznek ott szurkolóid, hangosak lesznek,

túlkiabálnak  mindenkit, és azért is megnyered! Nincs szükséged

semmire, csak hogy jól ugrass! Vagy ilyesmi – rágtam a szám szélét, mert pontosan nem tudom, milyen egy díjugratóverseny.

Gondolom, ugratós. Vagy mi.

– Igazad van! Igen! – pattant fel, és olyan dühvel törölte le a

könnyeit az arcáról, hogy azt hittem, a bőre is lejön.

– De kik lesznek ott? – váltott vissza egy pillanatra

kétségbeesett stílusra.

– Hát… hát a szüleid! – közöltem.

– Igaz.

– Meg… meg, gondolom, a rokonaid. – folytattam.

– Igen, a nagyszüleim és a húgom is ott lesz.

– Na látod. És a barátaid!

– Nem, azok nem – rázta meg a fejét.

– Jó, ők nem. De Virág és én igen! – szaladt ki a számon.

– Renáta – nézett lesajnálóan Kinga. – Szánalomból nem kell

eljönni. Semmi szükségem rá.

– Tudom, de ez nem szánalom. Miért mennénk oda, ahová

mindenki más? Viszont sosem voltam még díjugratóversenyen. És

valakinek fotóznia kell a suliújságba!

– Komolyan beszélsz?

– Aha – mosolyodtam el bátorítóan.

– Jó. Akkor nem mondod vissza a meghívást?

– Nem.

– Értem. Ez. Ez igazán…

– Semmiség – segítettem ki, mert már teljesen visszaváltozott a

régi Kingává, így nem várhattam el semmiféle köszönömöt.

Egyébként nem is vártam.

Csendben öltöztünk át, mindketten a gondolatainkba merültünk.

Mikor kimentünk az ajtón, csak elköszöntünk egymástól.

– Akkor szombaton – intettem.

– Renáta – hívott vissza, láthatóan bizalmas közölnivalója volt.

Persze tudtam, hogy mi. – A dühtől kierőlködött egy-két csepp

könnyet a legnagyobb jóindulattal sem nevezhetjük sírásnak…  –

kezdte.– Köztünk marad. Illetve, gondolom, azért tudod, hogy

Virágnak úgyis elmondom – vontam meg a vállam. Ezt tudnia

kellett magától is.

– Tudom. De maradjon hármunk között.

– Ígérem.

A suli elé kiérve akkora sóhaj tört ki belőlem, hogy szinte

összeestem. Mit csináltam? Jaj.

Virág persze sokkal könnyebben kezelte, mint én. Amikor

részletesen elmeséltem az egészet, nekem adott igazat, és azt

mondta, hiába olyan undok néha Kinga, azért amit a többiek

csináltak, az szemétség volt. Nem tudom, hogy valaha

visszakapom-e ezt az oltári nagy szívességet, és azt sem tudom,

hogy azért csináltam-e.

Valószínűleg nem. Ösztönből. Elég hülye ösztöneim vannak,

meg kell hagyni. Anyu persze máshogy látta. Amikor kora este

megkérdeztem, hogy elmehetek-e Virággal és Kingáékkal

Gödöllőre, a díjugratóversenyre, láttam, hogy anyu arcán átsuhan

valami büszkeségféle. Bár nem sokat érek vele, azért jó tudni,

hogy mások szerint jól döntöttem.

Az msn-re rettegve jelentkeztem be. Még soha, de soha nem

írtam rá Cortezre. Eddig. Bemásolom tragikus és rövid vagy akár

tragikusan rövid beszélgetésünket:

Reni üzenete: Szia.

Cortez üzenete: Szia.

Reni üzenete:  Bocs, holnap mégsem tudunk elmenni a

versenyre, Kingának sokkal előbb megígértük, és bunkóság lett

volna visszamondani. Tényleg nagyon sajnálom, és sok sikert

nektek, meg ilyesmi.

Cortez üzenete: Oké.

Hát ennyi. Nem hinném, hogy Corteznek álmatlan éjszakái

lennének amiatt, hogy az egész suli diákseregében nem látja majd

meg az arcunkat, sőt, szerintem különösebben nem is érdekli, de

azért én majd belehaltam.

A napom: 5/1 – még mindig nem tudom, miért tettem. Kinga sírása: 5/3 – fura, ezek szerint van lelke.

Megrémít, akkor inkább legyen undok. 

Cortezzel msn-ezni: 5/1 – jóindulattal sem nevezhető

csevegésnek. 

Alszom: 5/5 – ma az első értelmes gondolatom. Ez azért elég

szánalmas. 

Október 11., szombat

Mobilcsörgésre ébredtem. Utálok mobilcsörgésre ébredni,

ráadásul Virág rárakta a telefonomra a FOB Dance, Dance számát,

arra csörög, én meg frászt kaptam. Kinga hívott, hogy egy órán

belül jön értem az anyukájával. Ránéztem az órámra. Reggel hét.

Te jó ég! Hát már a lovak sem alszanak rendesen? Még félálomban

rácsörögtem Virágra, aki félóra múlva meg is érkezett. Annyira be

volt öltözve, hogy szinte ki sem látszott a hatalmas (halálfejes)

sálja és sapkája alól. Én, mivel még sosem voltam ilyen versenyen,

nem igazán tudtam, hogy mit kell felvenni, ezért a barna kötött

kardigánom mellett voksoltam, csőfarmerrel és hosszú szárú

csizmával. Éppenséggel úgy néztem ki, mintha én is indulnék a

versenyen, de mindegy. Apuval és Virággal épp csak befejeztük a

reggelit, amit anyu dobott össze nekünk (sonkás rántotta, vagy

legalábbis úgy nézett ki), amikor csöngettek. Egy fehér dzsip állt a

házunk előtt, az oldalát Kinga támasztotta, és másodpercenként

figyelte az óráját. Anyu kikísért minket, váltott pár szót Kinga

mamájával – az időjárásról természetesen –,  aztán elindultunk

Gödöllőre. Az út szótlanul telt, ráadásul esély sem volt arra, hogy

beszélgessünk, mert Kinga végig Rami Szeress forrón  című dalát

üvöltette CD-n, elmondása szerint verseny előtt mindig a kedvenc

számát hallgatja, mert megnyugtatja és kikapcsolja. Virág halkan

dúdolt mellettem (elképesztő, hogy minden zenét ismer, azt

hiszem, még álmában is a MySpace-en lóg), én pedig a számot

hallgatva néztem ki az ablakon, és töprengtem. Igazából sejtelmem

sem volt, hogy milyen lehet egy ilyen verseny, pár filmben már

láttam, és meg kell hagyni, az életben egyáltalán nem olyan! Hülye filmek. Egy rakás nyugdíjassal meg szülővel magunk körül,

bágyadtan néztük a versenyt, és vártuk, hogy Kinga jöjjön. Virág

megosztotta velem a fél fülhallgatóját, úgyhogy legalább a

háttérzaj klassz volt (FOB, AFC, MCR, 30STM, és még néhány

betű, amiket elfelejtettem), egyébként egész délelőtt a lovakat

bámultuk, hogy vajon átugorják-e a sorompószerű izét vagy

leverik. Roppant szórakoztató elfoglaltság. Közben az agyam

egészen máshol járt, messze Gödöllőtől meg a lovaktól, a

Millenáris környékén, ahol a suli menő diákjai skate-punk zenét

hallgatva jókedvűen bandáznak egy gördeszkaversenyen. Óriási.

Mi meg, mint két igazi lúzer, néma csendben (csak akkor volt halk

taps, amikor egy ló nem verte le az akadályt) díjugratókat néztünk.

Már jópár versenyszámot végiguntunk, amikor Kinga anyukája

behívott minket az istállóba, ahol Kinga versenye előtt válthattunk

vele pár szót. A lova mellett állt, és a hátát paskolgatta. Tetőtől

talpig lovascuccot viselt, a fején még olyan sisak is volt.

– Na, mit szóltok? – kérdezte a lovát simogatva. Hát nem is

tudom, mit szóltunk. A lova barna. Meg nagy. Egy nagy barna ló.

Laikusként pont ennyit tudok mondani a lóról. Ja, meg büdös is.

– Szép – motyogtuk, és Virággal automatikusan hátráltunk az

állattól.

Kinga még magyarázott arról, hogy mit kell figyelnünk a

verseny alatt, mert időközben rájött, hogy mi egyáltalán nem

értünk hozzá.

– Kinga! – lépett hozzánk egy lány. – A fél sulim eljött

szurkolni. De a közönségben nem igazán látok más diákot. Mi az,

a flancos Johannában nem érted el a várt népszerűséget, vagy

mégis mi magyarázza, hogy senki nem kíváncsi rád?

Nem kellett bemutatkoznia, a külseje, stílusa és megjelenése

alapján azonnal tudtuk, hogy Vass Angéla, Kinga örök vetélytársa.

Ugyanolyan, mint ő, csak éppen még Kingább. Úgy értem, még

egyenesebb hát, még szorosabb copf, megsemmisítőbb pillantások.

– Nem hívtam meg senkit – tárta szét a karját Kinga. Virággal

egy pillanatra összenéztünk, majd vadul bólogatni kezdtünk.  –

Tudod – húzta meg a copfját Kinga –,  nekem nem igazán kell

tömeg ahhoz, hogy nyerjek. Másokkal ellentétben.Angéla ezen szemmel láthatóan berágott, úgyhogy már készült

a válaszra, amikor ránk nézett.

– És ezek?

Micsoda kellemes megszólítás. Mindegy. Arrogáns lovasok

vitájába nem szólok bele.

– A suliújságtól vagyunk – emeltem ki a táskámból a digitális

gépem.

Ezzel ki is mentettük Kingát, úgyhogy ott hagytuk őket, hogy

öljék meg egymást, és inkább visszamentünk a szurkolók közé.

Angéla sulijából egyébként tényleg baromi sokan voltak, hangosan

drukkoltak, tapsoltak és lelkesedtek. Ezzel szemben mi, Virággal

Kinga nagyszülei és a húga (Kitti) közt ácsorogtunk és a pályát

bámultuk. A verseny a vége felé kezdett izgalmas lenni, Angéla

lova két olyan izét lerúgott, úgyhogy latolgattuk, hogy Kingának

hogy kell szerepelnie a nyeréshez. Kár volt latolgatni, mert Kinga

iszonyat magabiztosan nyerte az egészet. Amikor a pályára ért,

szigorú arccal nézett maga elé, csak amikor elügetett (vagy elsétált

a ló, nem tudom pontosan, hogy nevezik) mellettünk, akkor nézett

fel egy pillanatra ránk. A tekintete eszelős volt, úgyhogy én már

akkor tudtam, hogy nyerni fog.  Azért végig fotóztam, egy rakás

jó képem lett a versenyről és a díjátadóról is.

Bár titkon reméltem, hogy a díjugratóverseny végén átmegyünk

a  Millenáris Parkba, természetesen nem így történt. Ünneplés

gyanánt Kinga anyukája felajánlotta, hogy elmegyünk

palacsintázni, úgyhogy késő délután értem haza. Feltöltöttem a

laptopomra a képeket, és át is küldtem Kingának, miközben az

msn-t figyeltem, hátha valaki online lesz. Csak Arnold volt, ő is

„nem elérhető” állapotban. Mindenesetre most már kikapcsolom a

gépem, és inkább olvasok.

Kinga díjugratóversenye: 5/5 – nagyon ügyes volt.

Díjugratóverseny, úgy általában: 5/2 – azért annyira nem

érdekes.

Kinga  ellenfele, Angéla: 5/1 – vannak Kingánál is undokabb

emberek. Jé!Cortez és Ricsi versenye: 5/? – szinte beleőrülök, hogy nem

voltam ott. 