Sz.J.G. 3. Egyedül November 23- 30

November 23., hétfő


A hétvége nagyon jól telt, a szombati szalagavató tökéletesen
sikerült, délelőtt díszítettünk, úgyhogy ezzel el is ment az egész nap.
Ráadásul nagyon szép fotókat készítettem a suliújságnak, amiket már
el is küldtem Arnoldnak, hogy szerkessze meg. Vasárnap anyuval
lányos napot tartottunk, először elkísértem a Meteorológiai Intézetbe
dolgozni, aztán fodrásznál voltunk, végül este DVD-ztünk (Colin
Firth-filmek, anyu szereti). Úgyhogy klassz volt a hétvége. Persze
ma senki nem vette észre, hogy új hajam van, mivel igazából semmi
nem történt vele, maximum két centit levágtak a végéből, ennyi.
Hiába tüntettem, nem esett meg rajtam anyu szíve, így nem lett sem
frufrum, sem pedig melír a hajamban. A demonstrálásom tehát
semmit nem ért, maradt az unalmas, váll alattig érő, tömegszínű
hajam. Óriási.
Reggel bevittem a szerkesztőségbe az ajánlóimat. Eredetileg csak
otthagytam volna, de Timi bent volt, így le is ellenőrizte.
– Decemberi filmajánlónak Polár Expressz? – ráncolta a
szemöldökét.
– Karácsonyi – vontam meg a vállam, közben pedig azon
filóztam, hogy ez mennyire nem fair. Én napokig írom, vért izzadok
vele, elolvasni meg fél perc. Na, mindegy.
Timi szóvá tette, hogy a könyv, amit ajánlok (Douglas Adams, mi
más? e ) túl vastag, a diákok megriadnak az ilyen hosszú
olvasmánytól. Azzal érveltem, hogy hosszú lesz a téli szünet,
úgyhogy maradhatott.
A suliboxomból kivettem a szöveggyűjteményemet, közben pedig
megérkezett Virág.
– Milyen volt a hétvégéd? – érdeklődtem, mivel még a
szalagavatóra sem jött el.
– Szuperjó – mosolygott. – Doriánnal megünnepeltük az egy
hónapos évfordulónkat – magyarázta. – És neked?
Válaszra nyitottam a szám, hogy elhadarom, mivel töltöttem az
időm, de végül csak mosolyogva megráztam a fejem.
– Jó volt – válaszoltam röviden. Virág bólintott, aztán tovább
matatott a szekrényében, én meg bementem a terembe.
Andris és Robi a szokottnál csendesebben ültek a helyükön, és
eléggé lapítottak. Gyanús volt a viselkedésük, úgyhogy mielőtt
leültem, megnéztem, hogy nincs-e valami a székemen, vagy ilyesmi.
Nem volt, óra előtt azonban ki is derült, hogy mi volt a különös
viselkedésük oka. Ugyanis Kardos helyett Máday jött be a terembe,
és nem volt túl boldog. Vagyis inkább vörös fejjel meredt az
osztályra, és a halántékán erősen lüktetett egy ér.
– Mindenki leül a helyére! – üvöltötte. Nos, látva az
igazgatóhelyettes hangulatát, senki nem mert vitatkozni vele. Cortez
egy kólával a kezében leült mögém, Dave eltette a telefonját, Virág
pedig felemelte a fejét a padról. – 10/b! – nézett végig rajtunk olyan
szemrehányóan, ahogyan csak egy dühös felnőtt tud bámulni. Ez a
tipikus, sokáig nem pislog, megmerevedett arc dolog. Én, személy
szerint eléggé utálom ezt a nézést. A víz lever tőle.
Jacques csodálkozva hátrafordult felém, és suttogva megkérdezte,
hogy mi történt. Gyorsan széttártam a karom, jelezve, hogy tippem
sincs, aztán a dühkitörés szélén álló Mádayra néztem.
– 10/b, most aztán kihúztátok a gyufát!
Erre a kijelentésre mindenki lapítani kezdett, olyanok is, mint én,
akik konkrétan semmiről nem tudtak.
– Aki elkövette, feláll! – szólt mérgesen. Természetesen senki
nem állt fel, csak ártatlanul pislogott.
– Na, elég lesz ebből!
– Mi történt? – kérdezte Kinga, mire Máday dühösen ráförmedt.
– Ne adjátok az ártatlant, pontosan tudom, hogy a szalagavató
alatt történt az eset, és mivel a ti osztályotok volt beosztva
ruhatárosnak, csak közületek járkálhattak a folyosón!
– Én nem voltam itt – lóbálta a kezét Virág.
Máday egy afféle „kit érdekel, és ki szólított” nézéssel egy
pillanat alatt elhallgattatta Virágot. – Tehát?
Továbbra sem történt beismerés, közben meg Kardos is
megérkezett, de az igazgatóhelyettes látványától inkább csendben
megállt az ajtó mellett, és a naplót kezében fogva várakozott.
– Rendben – bólogatott Máday, és ez tipikusan az a bólogatás,
amikor igazából semmi nincs rendben. – Amíg az eset nem
tisztázódik, az egész osztály a teremben marad szünetben!
Felügyelem.
– Melyik szünetben? – kiabálta be Ricsi.
– Az összesben! – felelte gorombán Máday, aztán kiviharzott a
teremből.
– Megint mit műveltetek? – kérdezte Kardos, amikor becsukta az
ajtót, és végre „magunk” lehettünk.
– Semmit. Ártatlanok vagyunk – vigyorgott Dave, és összenézett
a fiúkkal. Kardos unottan sóhajtott, és kinyitotta a naplót. Elvileg
órát tartott volna, de a következő pillanatban Kinga begőzölt.
– Mi a fene történt? Miért nem mehetünk ki szünetre?
– Semmi nem történt – rázta a fejét Andris.
– Azonnal mondjátok meg!
– Valaki… – kezdte Robi, de közben kitört belőle a nevetés.
– Örülök, hogy ennyire jól szórakozol, de nekem szükségem van a
szünetekre, úgyhogy tudni akarom, mi folyik itt!
– Semmi, a szalagavató alatt valaki rajzolgatott az egyik
tablóképre – vonogatta a vállát Cortez.
– Mit?
– Csak Gondosnak szakállat. De filccel, az üvegre, már le is
törölték… – röhögött Zsolti.
– Istenem, ha tudnátok, mennyire végtelenül gyerekesek vagytok!
Ezért vagyunk büntetésben? Őrület! – dühöngött Kinga. Amíg a
többiek vitatkoztak, én visszafojtott mosollyal hátrafordultam. Cortez
rám nézett, és a szája szélén megjelenő apró nevetőráncok jelezték,
hogy biztosan sokat tud a dologról.
– Te voltál? – suttogtam. Csak óvatosan megrázta a fejét, és a
kockák felé biccentett. Némán bólintottam, és visszafordultam.
Kinga éppen Zsoltival üvöltözött, Ricsi folyamatosan röhögött, a
többiek pedig a fejüket kapkodták, amikor Kardos elkiáltotta magát.
– Elég legyen! Először is, ez egy irodalomóra, fejezzétek be az
őrjöngést! Másodszor pedig, szégyelljetek magatokat! Gondos
tanárnő fotóját összefirkálni mérhetetlenül nagy szemtelenség,
úgyhogy nagyon remélem, hogy a tettes azon túl, hogy jelentkezik az
igazgatóhelyettesnél, elnézést kér a tanárnőtől is!
– Na, persze – motyogta Ricsi. Kardos azonnal odakapta a fejét,
és szikrát szórt a szeme.
– Pósa, valami mondanivalód van?
– Nincs semmi – legyintett Ricsi.
– Nagyon remélem!
A következő pillanatban nyílt az ajtó, és Arnold lépett be
komótosan.
– Neményi, azonnal ülj a helyedre! – szólt rá a tanár indulatosan.
Arnoldnak eszébe sem jutott megrémülni vagy igyekezni, a saját
tempójában sétált a padjához.
Így, hogy az óra fele elment vitával meg kiabálással, meg leszidással,
elég hamar elszaladt az idő, és kicsengettek. Az osztály
olyan rutinmozdulattal pattant fel és indult az ajtó felé, mintha mi
sem történt volna. Azzal a különbséggel, hogy Máday a folyosón állt,
és abban a pillanatban, ahogy Zsolti kidugta a fejét, ordítani kezdett,
hogy „azonnal vissza a terembe”.
– Hú – csukta vissza az ajtót, így mindenki megtorpant. – Ez
kemény lesz.
– Nemááár, komolyan nem mehetünk ki? – nyávogta Virág.
– Emó, hallgass már! – csitította Ricsi, és az ajtóhoz nyomult.
Résnyire kinyitotta, de abban a pillanatban Máday ismét bezengte
a folyosót. – A fenébe – húzta vissza az ajtót Ricsi.
– Na jó, elég lesz ebből! A szünet a diákoké, mi az, hogy nem
mehetünk ki a teremből? – furakodott előre Kinga. – Engedj!
Kinga Máday éles hangja ellenére kiment a teremből, mi pedig a
nyitott ajtón át hallgattuk a vitájukat. Ami nem volt semmi. Kinga
közölte, hogy friss levegőt akar szívni. Máday közölte, nyisson
ablakot. Kinga le akart menni a büfébe. Máday nem engedte. Kinga
beszélni akart az a-sokkal. Máday mondta, majd tanítás után. Kinga
bepróbálkozott a „mosdóba kell mennem” dologgal. Máday rávágta,
hogy csak nyugodtan.
– A mosdóknál áll, mi? – suttogta Dave.
– Ja, pont ott. Onnan rálát az egész folyosóra, nem tudunk
lemenni a lépcsőn – felelte Zsolti.
– Ezt megszívtuk – sétált vissza a helyére Dave, és a telefonjával
kezdett bíbelődni. Hívta a tizenkettedikeseket, hogy nem tudnak
lemenni az udvarra. Aztán feltette Twitterre is a sztorit. Majd
Facebookon posztolta. Dave komolyan veszi, hogy mindenről
beszámol. e
Kinga dühösen jött vissza a terembe, levágta magát a padjára, és
idegbetegen nézett.
– Elegem van belőletek! Ki a fene volt? Cortez?
– Most komolyan – nézett fel Cortez a telefonjából. – Szerinted
rajzolok bajuszt Gondosnak egy tablón?
Kinga alaposan átgondolta a dolgot, végül megrázta a fejét.
– Igazad van, erre csak valami csökkent értelmű képes. Zsolti?
– Hogy menjek le a büfébe? – töprengett Zsolti, meg sem hallva a
vádaskodást. Kinga unottan legyintett. – Aha! – kiáltotta hirtelen,
mire és Andris és Robi lefagyott. – Idióták! Azonnal húzzatok ki és
mondjátok el!
– Nem mi voltunk – vigyorgott Andris.
– Tudom, hogy ti voltatok!
– Azt gondolsz, amit akarsz! Úgysem tudod bebizonyítani!
Kitöröltem a telefonomból a képet róla – felelte Robi mosolyogva.
Azt hitte, nyert. Rosszul hitte.
– Fogadjunk, hogy megtalálom a filcet a szekrényedben? –vágta
rá Kinga.
– A francba. Ki kell mennem a folyosóra! – indult el Robi,
határozottan azzal a céllal, hogy megsemmisíti a bizonyítékot.
– Ha kimész, lebuksz – szólt rá Cortez mosolyogva.
Kinga csípőre tett kézzel várt, Robi hezitált, Dave telefonált,
Virág iszonyat hisztit nyomott, amiért nem látja Doriánt a szünetben,
Arnold a padomra felülve olvasott, Zsolti csomagolt szendvicset
evett, Andris PSP-zett, Ricsi a táblára firkált, a többiek pedig, mivel
sosem mennek ki a szünetre, ugyanúgy tettek, mint mindig.
Elfoglalták magukat.
Hát, ami először viccesnek tűnt (mármint a kijárási tilalmunk), az
ebédszünetre átváltott agresszív üvöltözésbe. Az sem segített, hogy
Gondossal volt ma fizikánk, és egész órán feleltetett úgy, hogy
mindenkinek egy jeggyel rosszabbat adott, mint amit megérdemelt
volna. Oké, én így négyest kaptam. Kinga is, ami miatt hisztérikusan
csapkodott. Viszont, mivel nincs mínusz egyes, a fiúk mind szimpla
elégtelenre feleltek. Ráadásul, hiába volt tesi az utolsó óránk, Máday
átkísért minket a tornaterembe. Komolyan, olyan volt az egész,
mintha valami csoportos garázdák lennénk, kettesével meneteltünk,
felügyelet mellett. Az udvarra kiérve az idősebb diákok röhögve
figyeltek minket, füttyögtek meg ujjongtak. Dorián, ahogy meglátta
Virágot, elindult felénk, de Máday egy határozott fejcsóválással
leállította. e Hát, így telt a nap.
Hazaérve gyorsan megcsináltam a házim, aztán segítettem
anyunak vacsorát készíteni. Miközben a sütőtökpürét kevertem hozzá
a krumplihoz (anyu valamiért narancssárgára tervezte), gyorsan
elmeséltem a napom.
– Milyen vicces! Egy kis diákcsíny igazán feldobja a tanítást –
áradozott mosolyogva.
– Aha. Csak nap végére már kissé unalmas volt a teremben lenni.
– Miért nem játszottatok valamit? Amerikából jöttem, az olyan
mókás.
Elég furán nézhettem anyura, mert rögtön témát váltott. Mondjuk,
a folyosón őrködő Máday biztos értékelné, ha kétpercenként kimenne
valaki, hogy kitalálja a feladványt.
Vacsora után felnéztem a netre, az msn tele volt, úgyhogy
váltottam pár szót Dave-vel meg Jacques-kal, közben meg
Kvízpartoztam Arnolddal.
Olvasókör: 5/5* – Dickensről beszéltünk, mert Karcsi még nem
olvasott tőle. Jó, talán kicsit túlzásba vittem az ajánlást, mert hat
könyvet vetettem ki vele. De hát nem tudtam választani, hogy
melyiket olvassa! e
Gondos: 5/1 – juj. Eléggé berágott. e
Sulirádió: 5/4 – a stúdiósokat megihlette a raboskodásunk, egy
csomó számot küldtek a 10/b-nek.
Biosztézé: 5/2 – holnap. Megyek, még egyszer átnézem.


November 24., kedd


Teremkijárási tilalom, második nap. Ma már egyáltalán nem volt
vicces. Úgyhogy a nap nagyrészt azzal telt, hogy mindenféle
trükközéssel megpróbáltunk kijutni a teremből. Kevés sikerrel.
Viszont reggel mindenki kellőképpen bevásárolt a büfében, így a
szünetekben csináltunk svédasztalt (a tanári asztalon, Zsolti ötlete
volt), és így egész jól elvoltunk. Egészen addig, amíg Máday be nem
jött és ránk nem üvöltött, hogy „a büntetés nem egyenlő a
piknikezéssel, azonnal pakoljatok el!”. Így vége lett a bulinak,
következett a szenvedés.
Mi, Arnolddal jól elvoltunk, mert a helyünkön ülve olvastunk, de
a többiek eléggé kiakadtak. Annyira, hogy Zsolti ki akart mászni az
ablakon. Elég sok időbe telt megmagyarázni neki, hogy az elsőn
vagyunk, és azon túl, hogy komolyan megsérülhet, fennáll a veszélye
annak, hogy ezután még rácsokat is kapunk az ablakra. Aztán Virág
sem volt könnyű eset, mert Dorián hiányától szenvedve elég
gorombán viselkedett mindenkivel. Ha nem hisztizett vagy
vinnyogott, akkor leborult a padjára és nyöszörgött. Óriási. Most,
hogy kénytelen lett volna velem tölteni a szüneteit, még így sem
beszélgettünk, mert el volt foglalva azzal, hogy szörnyen sajnálja
magát. Cortez se nagyon foglalkozott velem, pedig lett volna rá
lehetősége. De ahelyett, hogy, mondjuk, beszélgettünk volna, ő a
telefonján sms-ezett Vikivel vagy hátul neteztek Dave mobiljával.
Utolsó óra előtti szünetben még egyszer átolvastam a
bioszjegyzeteim, aztán, mikor Baranyai tanárnő megérkezett órára,
gyorsan elpakoltam mindent.
– Nemááár – nézett fel Zsolti kétségbeesve, amikor meglátta a
lapokat.
– De bizony – bólintott a tanárnő, közben pedig elkezdett
felosztani minket A és B csoportokra.
– Nem is foglaltunk össze – próbálkozott Ricsi.
– A múlt órán megtörtént.
– De nem eléggé. Sokkal jobban össze kéne foglalni.
Csinálhatnánk a mai órán egy olyan gigantikus összefoglalást –
tanácsolta Ricsi, közben meg beleragadt a tolla a raszta hajába, és azt
próbálta meg kiszedni.
– Richárd, kérlek, maradj csendben és pakolj el az asztalodról.
– Tanárnő, nem tudok írni, nincs tollam.
– Szedd ki a fejedből – szólt rá Kinga mérgesen.
– Beleragadt – rángatta tovább a tollat, sikertelenül.
– Richárd, ne zavard az órát! Tessék, írj ezzel – nyújtott a tanárnő
Ricsinek egy golyóstollat, így a probléma félig megoldódott. Félig,
mert tudott írni, de a hajában ott maradt a másik toll, ami elég furán
nézett ki.
Mikor mindenki elcsendesedett, végre elkezdhettünk dolgozni, így
is veszítettünk öt percet az órából, úgyhogy gyorsan nekikezdtem. A
gerinctelen állatokat hasonlítottam össze a puhatestűek családjával,
amikor Cortez hátulról megrúgta a székem lábát.
– Mi az? – fordultam hátra.
– Kicsit jobbra – suttogta. Lenéztem a padjára, láttam, hogy írt pár
sort, de az ölében lévő könyvből nem tudott másolni, mert Baranyai
rálátott.
Óvatosan jobbra dőltem, de még így sem volt jó. Ezért a
székemmel együtt, apró mozdulatokkal jobbra kezdtem húzódni.
Legalább tíz centire jutottam, de akkor rájöttem, hogy a padom
lemaradt, így óvatosan megragadtam és húzni kezdtem. Iszonyatosan
nyikorgó hangot adott ki, amitől mindenki felém fordult.
– Elnézést – szóltam halkan. Baranyai unottan bólintott,
visszavette az olvasószemüvegét, és tovább jegyzetelt a tanári
zsebkönyvében.
– Jó már? – kérdeztem szinte némán.
– Még egy kicsit – jött a válasz.
Óriási, gondoltam. Ezután azzal voltam elfoglalva, hogy néha
arrébb szenvedtem magam székkel és asztallal együtt, néha pedig
írtam a válaszokat. Óra vége felé Jacques már nem előttem ült, én
meg szinte Virág mellé érkeztem. Furán nézett rám, én meg csak
megvontam a vállam.
– Rendben, lassan adjátok le – nézett fel Baranyai hirtelen.
Ekkor mindenki befejezte a puskázást, összecsukódtak a füzetek a
pad alatt (Zsoltié le is esett), elsötétültek a telefonkijelzők, és komoly
dörzsölgetések árán elkenődtek a karra írt válaszok.
– Renáta, megtudhatnám, mit keresel ott? – ráncolta össze a
szemöldökét a tanárnő. Az osztályban mindenki felém nézett,
néhányan pedig jót röhögtek rajtam.
– Ez a padom – hebegtem, és igyekeztem nyugodt maradni.
– Igen, azt tudom, de mit keres Virág mellett?
– Én… – kezdtem, de hirtelen nem is tudtam, hogy mit mondjak.
Mit lehet arra mondani, ha tézé alatt a padoddal és székeddel együtt
addig ugrálsz, míg el nem érsz egy másik helyre? Mert azon túl,
hogy igen jó tornagyakorlat és Korponay simán adna rá egy kisötöst,
ezt úgy hívják, hogy csalás! Jaj nekem.
– Renáta, komolyan mondom, nem hiszem el! – támaszkodott
Baranyai a tanári asztalra, és ezzel a fenyegető mozdulattal
emelkedett fel.
– Tanárnő – lóbálta meg a kezét Cortez.
– Tessék? – szólította fel idegesen.
– Miattam van – közölte lazán. Baranyai csípőre tette a kezét, ez
volt a másik fenyegető póz.
– Hogy érted?
– Egész órán rugdostam Reni székét… – kezdte, mire
hátrafordultam és megráztam a fejem, jelezve, hogy hagyja abba.
– Miért tennél ilyet? – kérdezte a tanárnő.
– Mert ilyen elcsépelt humorom van – felelte Cortez, én meg
akaratlanul is elmosolyodtam.
– Nos, ez valóban nem vicces. Te pedig – fordult felém –
legközelebb szólj, ha zavarnak, majd én elintézem. Mielőtt a büféig
levarázsolod magad asztallal és székkel együtt – közölte. Alig tudtam
visszatartani a nevetésem, úgy bólintottam.
A csengő mentett meg minket, úgyhogy Kinga gyorsan
összeszedte a dolgozatokat és kivitte a tanárnőnek.
– Sikerült leírnod? – kérdeztem Cortezt, aki mellém lépett és fél
kézzel visszahúzta a padom a helyére.
– Aha, kösz – bólintott, és a székemet is visszatette.
– Akkor jó.
– Te, Ren – szólt Ricsi, és fél vállán megrántotta a táskáját. –
Igazán szórakoztató volt a műsorod.
– Milyen műsor? – csodálkoztam, de aztán rájöttem, hogy a
mögöttem ülőknek biztosan nagyon vicces lehetett végignézni, hogy
mit bénázok össze. No comment. e
Arnolddal sétáltunk le a lépcsőn, és a bioszdogáról beszéltünk,
közben csatlakozott hozzánk Karcsi is, így hárman mentünk ki a
suliból. Megigazítottam a sálam, és kilöktem az ajtót. Azonnal
megcsapott az a semmivel össze nem téveszthető érzés, amikor az ég
szinte fehér a gomolygó felhőktől, a levegő hideg, de semmiképp
nem mínusz, és hébe-hóba lehullik egy-egy kósza hópehely. Az első
havazás.
A Szent Johanna lépcsője előtt Ricsiék ácsorogtak, Viki velük volt
és hangosan vihogott, közben meg el nem engedte volna Cortezt,
folyamatosan ölelgette meg átkarolta. Megértem, hiszen a barátja. e
Arnold elővette a szarvaslövő sapkáját (Holden Caulfield
példájára, őrült nagy egyéniség), Karcsi megkereste a kabátzsebébe
dugott kesztyűit, én meg felvettem a bordó horgolt sapim, és már
indulhattunk is. A dombon felfelé ballagva a hópelyhek egyre
sűrűbben kezdtek szállni, de nem maradtak meg.
Anyu üzent, hogy a havazás miatt biztosan nagyon későn ér haza,
úgyhogy rendeljünk valamit enni. Apuval ennek igazán örültünk,
úgyhogy pizzáztunk, ő az asztal egyik végén a laptopján dolgozott,
én pedig a másik végében matekházit írtam.
Teremfogság: 5/1 – már unalmas. e
Havazás: 5/4 – szép volt, bár hamar elállt. e
TeveClub: 5/3 – az enyém jól van, de Virágé erősen legyengült.
Nem látogatja. e
Farm: 5/2 – nem küldenek ajándékot, és még bővíteni se tudok.
Jaj.
Facebook: 5/1*” – Viki ismerősnek jelölt. Még hezitálok. Ez
milyen már? Mi nem lehetünk ismerősök. Vagy igen? Dilemma.
Nagy.


November 25., szerda


Teremkijárási tilalom, harmadik felvonás. Unottan ücsörögtünk a
padokon, a teremben felkapcsoltuk a villanyt, mert napközben is
homály volt meg sötét, szóval az egésznek volt egy álmos, fáradt
hangulata.
– Oxigénhiányom van – ásított Ricsi, kissé könnyes szemekkel.
– Ajj már, meddig szórakozunk itt? Dorián biztos szomorú –
szenvedett Virág a fejét a padra hajtva.
– Mer’ amúgy olyan vidám – vágta rá Ricsi, és összeröhögött
Cortezzel. Virág dühösen a szemébe fésülte a haját, és befordult.
– Na, jó! Ebből elég lesz! – csapott Kinga a villanykapcsolóra,
amitől mindenki hunyorogva felnézett. Arnolddal ekkor jöttünk rá,
hogy eddig sötétben olvastunk. – Ti, ott, ketten! – förmedt Robira és
Andrisra. – Most kimentek, és elmondjátok, hogy ti voltatok.
– Nem! – közölték határozottan.
– Márpedig de! Ha nem mondjátok meg, akkor nem mehetünk ki!
Jövő héten pedig karácsonyi díszítő hét van, tehát javaslom, hogy
húzzatok ki oda és legyünk túl rajta! Mert én biztosan részt veszek a
díszítésben!
– Hagyd már abba, Máday tuti csak a héten tart fogva minket. Hol
van még a jövő hét? – vonogatta a vállát Zsolti.
– Neeeem! – emelte fel a fejét Virág. – Tuti, hogy nem ülök végig
még egyszer ennyit a teremben! Menjetek, mondjátok meg! Léccci –
nyöszörgött.
– Nemár, akkor Gondos megtudja, hogy mi voltunk – tárta szét a
karját Andris.
– Egyáltalán miért csináltátok? – kérdezte Kinga csípőre tett
kézzel. – Azt hiszitek, ez vicces? Vagy jó fej? Mert egyáltalán nem
az!
– Hé, csak akkor mondd, ha már láttad – pattant mellé Dave, és
Kinga arca elé nyomta a telefonját.
Kinga kikapta a kezéből, és kicsit távolabb tartotta, hogy lássa.
Pár pillanatig szigorú arccal nézte, végül, a legnagyobb
döbbenetünkre, halványan elmosolyodott. Aztán rögtön megrázta
magát, és a szokásos kimértséggel adta vissza a készüléket.
– Szörnyen nagy poén. Ezért megéri itt rostokolni – mondta
gúnyosan.
– Na, jó, én nem bírom tovább. Ki kell innen törni! – fakadt ki
Zsolti, aki hirtelen abbahagyta a padon dobolást, és az ajtó felé
indult.
– Ki ne menj! – förmedt rá Kinga.
– De! Kitörök!
Mindannyian nevetve néztük, ahogy Zsolti vesz egy mély
lélegzetet, lenyomja a kilincset, aztán kiront.
– Ez kész – röhögött fel Ricsi, majd Cortezzel és Dave-vel együtt
az ajtóhoz siettek.
Maximum ötven másodperccel később Zsolti lehajtott fejjel lépett
be a terembe.
– Meddig jutottál? – kérdezte Ricsi.
– Elkaptam a lépcső korlátját. Akkor ragadta meg a karom Máday.
– Sajnálom. És milyen volt? Mi van odakint? – kérdeztem
mosolyogva, mert szerintem ez a dramatizálás tökre vicces.
– Odakint? Szabadság. És egy pillanatra éreztem a büfében
kapható hamburger illatát – nosztalgiázott Zsolti, és révetegen nézett.
– Minden rendben lesz, kijutunk – veregette meg Cortez a vállát,
mire mindenkiből kitört a nevetés. Egyedül Virág dúlt-fúlt továbbra
is, és arról faggatta Zsoltit, hogy látta-e Doriánt.
– Láttam egy árnyékot, talán ő volt.
A válasz minket szórakoztatott, Virág azonban csak erőltetetten
vigyorgott egyet, és visszaállt passzív üzemmódba, vagyis a szemébe
fésülte a haját, feltette a kapucniját, és „utállak” nézéssel figyelt
mindenkit.
– Hogy állsz a Galaxissal? – érdeklődött Arnold, felülve a
padomra.
– Imádom! – fordultam felé boldogan, és azonnal elővettem a
könyvem, hogy megmutassam, hol tartok.
Infóra legalább termet válthattunk. Máday, mondjuk, lekísért
minket, és ügyelt arra, hogy ne beszélgessünk más diákokkal meg
hogy ne menjünk el a büfébe. Zsolti megpróbálta, de hiába lökte el
az ablakban éppen rendelő kilencedikest, Máday visszarángatta.
Közben persze ma is felajánlotta, hogy egy pillanat alatt véget
vethetünk a büntinek, ha megmondjuk, ki firkált. Nem mondtuk.
Marad a tilalom.
Facebook: 5/? – csak egy pillanatra léptem be, Viki még mindig
ott van függőben. Hogy lehetne Cortez barátnője az ismerősöm?
Dave: 5/2 – mindenféle játékban a szomszédom akar lenni, írtam
neki msn-en, hogy én csak farmozni szoktam, nem kell virtuális
állatkert/vidámpark/kórház/sziget stb.
Vacsora: 5/1 – párolt zöldség és égett hús. Wow.
Pótvacsora apuval: 5/5 – találtunk pudingot. e


November 26., csütörtök


Reggel kicsit sietnem kellett, mert késésben voltam. Mondjuk,
időben felkeltem, de nem tudtam eldönteni, hogy a bordó, vastag,
kötött pulóverem vegyem fel vagy a sötétkék kardigánom.
Az volt a kérdés, melyikben vagyok nyomibb. Nos, az elsőben
úgy néztem ki, mint egy könyvtáros, a másodikban pedig, mint egy
könyvtáros kék kardigánban. Hát, gondoltam, mindegy, legyen a kék.
Felvettem hozzá a hatalmas sálam, amitől elektromos lett a hajam, és
második óráig szállt. Így indult a napom. Ja, és egyébként
teremkijárási tilalom, negyedik nap. Azt hittem, mára már tényleg
feszült lesz a hangulat meg hogy pattannak az idegek, de kellemesen
csalódtam, a többség ma sokkal jobban viselte, mint az elmúlt
napokban. Persze ez a fiúk leleményességének köszönhető, akik egy
„zárt osztály” feliratot ragasztottak az ajtóra, és sárga szalaggal el is
kerítették a termünket, úgyhogy csak lehajolva lehetett bejönni.
Ráadásul Zsolti minden ablakra kirakott egy A4-es papírt, amit
kintről, az udvarról lehetett leolvasni. Olyanok voltak nyomtatott
nagy betűkkel ráírva, mint „Help”, „Hozzatok kaját”, „Hívjátok a
gyermekvédelmiseket”. Nagyon sokat nevettünk rajta, de második
szünetben Máday véget vetett a jókedvnek és levetette az ablakból.
Mindegy, azért addig jól szórakoztunk.
Ebédszünetben Andris és Robi filmet nézett (28 nappal később,
korhatáros zombifilm, éljen), meg úgy mindenki elvolt. Zsolti
például elkérte mindenkitől a sálját, és összecsomózgatta őket azzal a
szándékkal, hogy kimászik az ablakon. Nos, a terv egy B kategóriás
akciófilmben működött volna, de a valóságban nem igazán jött össze.
Négy sállal nem jutna messzire. Szóval így jól elvoltunk, amikor
hirtelen kinyílt az ajtó, és… És Karcsi lépett be. Körülbelül annyira
furán néztünk rá, mintha tényleg egy vírusfertőzött övezetbe,
egyetlen túlélőként sétált volna be.
– Te mit csinálsz itt? – csodálkozott Kinga.
– Egyáltalán ki ez? – nézett körbe Ricsi.
– Most bejött valaki, vagy csak elképzeltem? – emelte fel a fejét
Dave, csak egy pillanatra szakadva el a mobiljától.
– Kevesebb virtuális életet, Dave! – szólt rá Kinga, aztán ismét
Karcsira nézett.
– Hogy jutottál be?
– Az ajtón – hebegte Karcsi.
– Hogyan? Máday?
– Azt hiszem, nem vett észre – vonta meg a vállát szégyenlősen,
majd megkérdezte, hogy amúgy mi újság. e
– Velünk nem sok – feleltem mosolyogva.
Karcsi zavartan visszamosolygott, aztán riadtan nézte Virágot, aki
időközben megragadta mindkét vállát, és rángatni kezdte.
– Dorián hol van?
– Kicsoda? – pislogott Karcsi rémülten.
– Dóri. Magas, lányos… – segített Ricsi. Virág dühös pillantással
jutalmazta.
– Ööö – gondolkozott Karcsi, és mintha kicsit zavarta volna, hogy
Virág továbbra is rángatta. – Az udvaron láttam, második szünetben.
Beszélgetett.
– Kivel? – hüledezett Virág.
– Szerintem az osztálytársaival.
– Pontosan melyikkel?
– Nem ismerem őket. Még sosem beszéltem velük, ők
tizenegyedikesek. Egyszer azt hittem, hogy integetnek, de végül
kiderült, hogy nem nekem – mesélte. Én szomorúan (és megértően)
bólintottam, Virágot azonban nem hatotta meg, éppen dührohamot
kapott.
– Potter, hoztál kaját? – kérdezte Zsolti Karcsitól.
– Nem, nem hoztam. Kellett volna? – kérdezett vissza, közben
pedig fél szemmel a tévére nézett, ahol éppen egy zombi rohant.
Karcsi két kézzel eltakarta a szemét.
Dave a telefonjával felült a tanári asztalra. –Jó, twittelem, hogy
van egy túszunk – közölte.
– Karcsi nem túsz! – szóltam rá nevetve, mert szegény
kilencedikes fiú lefehéredett.
– Ki az a Karcsi? – fordult körbe Cortez.
– Én vagyok Karcsi – mondta Karcsi. Cortez alaposan végigmérte
szegényt, végül megvonta a vállát.
Dave tovább riogatta Karcsit, sőt, le is fotózta a telefonjával, Ricsi
pedig krétával dobálta.
– Na, jó, elég lesz – léptem közbe, és kimentettem Karcsit a menő
osztálytársaim markából. – Üdv az őrültek házában – mondtam
mosolyogva. Karcsi riadtan bólintott, aztán zavartan megállt a
padomnál, és ott ácsorgott.
Csengetéskor mindenki leült a helyére, pár pillanattal később
pedig Gazdag tanárnő csukta be az ajtót.
– Nyissátok ki a könyveteket a… – kezdte, majd megakadt a
tekintete valamin. Illetve valakin. – Elnézést, de… – Gazdag letette a
naplót, és csípőre tett kézzel állt a tanári asztal mellett. –
Megtudhatnám, hogy miért nem vagy órán? – kérdezte végül, amikor
sikerült felocsúdnia a döbbenetből. Mindenki a terem végében lévő
Karcsi felé nézett, aki Dave padja mögött állt.
– Ööö. Mehetek? – kérdezte.
– Örülnék neki – bólintott Gazdag dühösen.
– Karcsi nem mehet el, túsz – jelentette ki Dave.
– Ki az a Karcsi? – nézett idegesen Gazdag, és kezdett elfogyni a
türelme.
– Én vagyok – sóhajtotta Karcsi. – Lekésem az informatikaórát.
– Na, nyomás órára – intett neki Gazdag, majd dühösen Dave-re
förmedt – Felmayer, mi ez az egész?
– Most elment! – csettintett Dave. – Vele akartam kiváltani
magam.
– Mi alól?
– A teremfogság alól – magyarázta Dave.
– Na, ebből elég lesz. Felmayer a táblához, a többiek pedig
megoldják a 354. példát!
Nos, Dave túszejtő akciója végül nem sikerült, de szegény
Karcsinak suli után elég sokáig tartott elmagyarázni, hogy az egész
vicc volt. Halálra rémült. Azt hiszem, egy darabig nem jön be a
termünkbe. Pedig ő az egyetlen, akinek a héten sikerült. e
Tanítás után bepakoltam a suliboxomba, és felvettem a sapim.
Mikor becsuktam a szekrényajtóm, szinte ugrottam egyet ijedtemben.
Kinga (aki eddig a nyitott ajtó takarásában állt) rémesen közelről
meredt rám.
– Renáta, rossz a lelkiismereted? – kérdezte, amikor kiszórakozta
magát azon, hogy rám ijesztett. Most erre mit mondhattam volna?
– Nem – feleltem egyszerűen.
– Már megint mi bajod van? Elképesztő, hogy valakin örökösen
rajta legyen a világfájdalom…
– Semmi bajom. Csak… – töprengtem. Újabban senkivel nem
tudtam megosztani a dilemmámat, így félénken Kinga szemébe
néztem. Tiszta volt, nem láttam különösebb jelét a tébolynak,
úgyhogy eldöntöttem, tanácsot kérek tőle. – …nem tudok kezelni egy
helyzetet.
– Csak egyet? – nézett lekezelőn. Jó, ott a pont.
– Oké, most pont csak egyet.
– Hallgatlak.
– Jó, de nem nagy dolog, csak nem tudom, mit tegyek. Talán
megoldanám egyedül is. De ha esetleg tudnál tanácsot adni.
– Visszajöjjek holnap? Renáta! – kopogtatta meg az órája
számlapját.
– Jó. Na. Viki bejelölt a Facebookon.
– És?
– Nem tudom, mit tegyek.
– Ennyi? Ezért meredsz magad elé bánatosan? Ezért vonszolod
magad olyan furcsán?
– Nem vonszolom magam! – vágtam közbe sértetten. Furán
megyek? Te jó ég, erre eddig sosem gondoltam. Mindenképp
ellenőriznem kell a járásom!
– Lényegtelen. Szóval bejelölt? Na és. Jelöld vissza. Vagy ne. Én
nem jelöltem.
– Téged is bejelölt? – csodálkoztam.
– A „punk Barbie” azok közé tartozik, akik sportot űznek a
közösségin az ismerősök gyűjtéséből. Csak ezért fordulhatott elő,
hogy téged is bejelölt. Az már a végső elkeseredettség.
– Kösz, te aztán tudod, hogy mivel vidíts fel! – csóváltam a fejem
hitetlenül. Kinga csak összefont karral állt, nem reagált semmit, tehát
továbbra is tartja magát a véleményéhez. Hurrá. – És miért nem
jelölted vissza?
– Miért? Nos. Gyűlölöm. Tiszta szívemből. Ezért nemcsak nem
jelöltem vissza, hanem le is tiltottam.
Hirtelen olyan megkönnyebbülést éreztem, hogy szinte könnybe
lábadt a szemem. Ilyen egy igazi barát, gondoltam. Aki szolidarít
velem, és nem jelöli vissza Cortez barátnőjét, hiszen tudja, nekem ez
mennyire fájna. Illetve ezt hittem, de Kinga azonnal visszazökkentett
a valóságba.
– Minek örülsz? Ennek semmi köze hozzád. Viktória kinevetett,
amikor elbuktam a versenyem. Ez az, amit soha, semmilyen
körülmények között nem nyelek le.
– Ó, értem – bólintottam, és egy pillanat alatt visszatért a „senkit
nem érdekel, mi van velem” érzésem. – Hát, köszi, akkor még
átgondolom.
Átvetettem a vállamon a táskám, és elindultam a folyosón.
– Renáta, várj – szólt utánam. Megfordultam és bevártam. –Jelöld
vissza. Nincs okod rá, hogy ne legyetek ismerősök a Facebookon –
mondta, én meg már nyitottam a szám, de Kinga gyorsan hozzátette.
– Nincs olyan okod, ami publikus lenne.
– Igen, igazad van – biccentettem. – Kösz a tanácsot.
Vacsora után felnéztem a netre. Az msn fullon volt, de hiába.
Virág állapota elfoglalt (From Yesterday <3 Luv Dorián. Forevööör),
Cortez állapota nincs a gépnél (gitározik), Ricsi állapota elfoglalt
(Kill you). Ezen kicsit elgondolkodtam, de aztán megláttam mellette
a linket, és rájöttem, egy Korn-szám címét írta ki. e Arnold állapota
elfoglalt (Mondom, ELFOGLALT!), Zsolti állapota nincs a gépnél
(pizzaaa), Dave állapota elfoglalt (indokolt esetben elérhető vagyok
telefonon).
Sóhajtva kis méretűre tettem az ablakot, és felmentem a
Facebookra. Egy függő felkérésem volt (igen, nem vonta vissza),
úgyhogy mély lélegzetet vettem, és rányomtam. A falamon azonnal
feltűnt, hogy Viktória és Renáta ismerik egymást. Összeszorított
fogakkal rámentem a fényképeire, és négy percig néztem az
albumokat. Négy percig, mert utána összeszorult a torkom, és szinte
megfulladtam. Cortez, minden mennyiségben. Deszkázás közben,
éneklés közben, próba közben, csak úgy, egyedül, Vikivel,
Ricsiékkel. Egy halom fénykép, rengeteg kommenttel. Rémes volt.
Éppen a Let there be love című dalt hallgattam, és maximálisan azon
voltam, hogy szörnyen sajnáljam magam, amikor bevillant egy msnablak.
Másolom.
Kinga üzenete: Renáta!
Reni üzenete: Itt vagyok.
Kinga üzenete: Tudom, azért írtam rád. Feltételeznéd rólam, hogy
képtelen vagyok felfogni a neved melletti „elérhető” felirat
jelentését?
Reni üzenete: Jó, értem, bocs.
Kinga üzenete: Na. Szóval. Mit művelsz?
Reni üzenete: Zenét hallgatok és netezek.
Kinga üzenete: És őszintén?
Reni üzenete: 3 Oké, Oasist hallgatok és sírdogálok Viki
Facebook-oldalán.
Kinga üzenete: Szánalmas vagy.
Reni üzenete: Tudok róla.
Kinga üzenete: Hol a bánatban van Virág?
Reni üzenete: Nem elérhető.
Kinga üzenete: Értem. Mennem kell, Olivér tíz perce vár a skypeon.
Reni üzenete: Akkor miért velem beszélsz?
Kinga üzenete: Amatőr. Mégis mit gondolna, ha állandóan
pontosan várnám, a megbeszélt időben? Még a végén azt hiszi, hogy
nincs saját életem, hogy körülötte forog a világ. Hah!
Reni üzenete: 3 Holnap találkozunk.
Kinga üzenete: Igen, alig várom, hogy a merengő fejedet
bámuljam.
Kinga állapota „nem elérhetőre” váltott.
Bezártam az ablakot, aztán úgy döntöttem, kinyomom az egészet.
Úgysincs értelme online lennem.
Rajzóra: 5/5 – kaptam egy hármast!!! Vladár gyanakodva
méregetett, faggatott, hitetlenkedett, végül a fogát csikorgatva, de
befirkantotta a jegyet a naplóba. Örök hála Arnoldnak! (Merthogy a
szalagavató-próba miatt utólag kellett beadni a rajzot. e )
Büfé: 5/1 – láttam az ablakból, hogy az udvaron forrócsokit
isznak! Ez nem ér! Hülye teremfogság!
Virág: 5/2 – e
Facebook: 5/1 – oké, visszajelöltem Vikit, mostantól az én
falamon is megjelenik minden szerelmetes üzenete. Bah.
Galaxis: 5/5* – Őrülten jó könyv, teljesen odavagyok érte. e
Zsolti: 5/4 – utolsó szünetben megkísérelte leengedni az ablakon
át a táskáját, hogy a tizenkettedikesek feltöltsék chipsszel és ropival.
Odáig jól ment a dolog, hogy összekötött sálakkal elkezdték
leengedni, de a földszinten lévő nyelvi előadó ablakából Mr. O’Realy
kinézett, és így véget ért a kísérlet. e


November 27., péntek


Ma az osztályunk ajtajára a sok kiragasztott papír mellé („Zárt
osztály”, „Belépés csak saját felelősségre”, „Nem látta ezt a fiút?” –
Karcsi kinyomtatott fotója, Dave műve e ) felkerült egy biohazard –
vírusfertőzöttség logó is. Örülök, hogy a fiúk ennyire
szórakoztatónak találják az elzárást.
Duplaangol után komótosan leültem a padomhoz, és előszedtem a
könyvem, hogy csengetésig olvassak. Az ofő hirtelen becsapta maga
mögött az ajtót, és szigorúan meredt ránk. Ebből sejtettük: ő annyira
nem tartja jó poénnak az elzárós hetünket.
– Rendben, utoljára mondom, aki összefirkálta Gondos tanárnő
képét, az feláll!
– Nemáár, régi sztori, kimehetünk végre a szünetre? – kérdezte
Zsolti.
– Elég lesz ebből! Nagy Zsolt, ha mondanivalód van, felteszed a
kezed. Rettentő sok panasz érkezik rátok, szinte mindennap felkeres
egy szaktanár!
– Nem csináltunk semmit! – nyafogott Ricsi, miközben feküdt a
padon.
– Szemtelenkedés, zenehallgatás, evés, mobiltelefon használata a
tanóra alatt! Hallatlan!
– Neményi volt – üvöltötte Dave. Arnold fel sem nézett a
könyvéből, csak unottan lapozott egyet.
– Igen, Dave, nekem is elsőre Arnold jutott eszembe.
Semmiképpen sem te vagy esetleg Cortez, Ricsi, illetve Zsolti.
– Én nem – törölte meg a száját Zsolti egy szalvétával, majd
felnyitotta az asztalára kipakolt műanyag dobozt. Kinga undorodva
nézett hátra.
– Az ott rántott hús? – hitetlenkedett.
– És koviubi – mutatta fel Zsolti a doboz tartalmát.
– Miért hoztál magaddal rántott húst? – kérdezte Andris.
– Mert nem mehetek le a büfébe. Mégsem halhatok éhen, enni
kell!
– Zsolti, kérlek, rakd el az ebéded. Vagy mit – szólt közbe az ofő.
– Arnold, ki firkálta össze a tanárnő képét? – nyújtogatta a nyakát,
hogy rálásson a hátsó padban lehajtott fejjel olvasó Arnoldra.
– Nincs meghatalmazásom arra, hogy kiadjam ezt az információt
– felelte. Az ofő idegesen legyintett. Arnoldból sosem lehet kiszedni
semmit, túl jól ismeri a jogot. – Reni – nézett rám Haller. Ez nem ér!
Azért, mert jól tanulok, egyáltalán nem vagyok áruló.
– Nem tudom – ráztam meg a fejem, és közben igyekeztem
kerülni a szemkontaktust. Elég bénán füllentek, de szerencsémre
Haller nem akart sokat időzni velem.
– Kinga?
Na, erre mindenki odafordult. Kinga kihúzta magát és unottan a
plafon felé nézett. – Tudom, hogy kik voltak.
– Igazán?
– Természetesen.
– És elmondod? – nógatta az ofő. A teremre ráült az izgatott,
várakozással teli csend.
– Tulajdonképpen nem – jelentette ki. – Elegem van abból, hogy
néhány csökkent értelmi képességű miatt állandóan zaklatnak!
Kikérem magamnak!
– Bevadult a ló – vihogott Zsolti. Kinga hirtelen megfordult,
felkapta Zsolti asztaláról a műanyag dobozt, és egy pillanat alatt
elvette.
– Tanár úúúr! – üvöltötte Zsolti.
– Zsolti, ha gúnyolódsz, akkor vállald a következményeit.
Rendben, tehát továbbra sem tudjuk, hogy kik firkáltak. Nos. Ez baj.
Ugyanis a jövő héten díszítő hét van a Szent Johannában, így a 10/b
minden bizonnyal kimarad belőle.
– A fenébe – dünnyögte Kinga. Mindenki fészkelődni kezdett,
hirtelen átfutott az agyakon a következő hét. Bezárva, udvar, büfé
nélkül… De mindenki hallgatott. Illetve majdnem.
– Andris és Robi volt – szólalt meg egy hang hirtelen, mire a szám
elé kaptam a kezem. A döbbentettől pislogni sem tudtam, csak
elképedve oldalra fordultam. – Virág, mit művelsz? – suttogtam. A
többieket sokkolta a beismerés, csak néztek Virág felé.
– Hogyan? – kérdezte az ofő. Virág idegesen kopogtatott a
halálfejes tollával a padon.
– Andris és Robi.
– Értem. Akkor megkérnélek titeket, hogy gyertek velem –
nyitotta ki a teremajtót Haller, és félreállva várta a fiúkat.
Andris és Robi feltápászkodtak és elindultak. Zavartnak és
értetlennek tűntek. Az ofő szólt, hogy maradjunk csendben pár
percig, majd a kockákkal együtt kiment a teremből. Ahogy
becsukódott az ajtó, őrült hangzavar keletkezett. Mindenki egy
emberként förmedt Virágra, aki csak idegbetegen vonogatta a vállát.
– Mi a fene bajod van neked? – üvöltött rá Ricsi.
– Nem akarok még egy hétig itt ülni a szünetekben… – nyávogta
Virág.
– Mer? Mi mind kibírtuk, ne csináld már – rázta a fejét Zsolti.
– Lehet, hogy nektek nem fontos a szünet, de nekem nagyon is az!
Tisztára kikészített a bezártság – hadarta, folyamatosan a szemébe
fésülgetve a haját.
– Tudod, Virág – állt meg mellette Cortez. – Ez nagy szemétség
volt. Kemény büntetést fognak kapni, csak annyi lett volna a dolgod,
hogy fogd be!
Cortez szavai mindenkit elgondolkodtattak.
– Mér? Én kértem, hogy firkáljanak? Ne izéljetek már! – nézett
körbe riadtan Virág, és egy pillanatra úgy tűnt, hogy felfogta, mit is
művelt az előbb.
– Nem az a lényeg! – rázta meg a fejét Cortez. – Hanem az, hogy
beköpted őket, amikor tizenegy ember hallgatott – felelte, aztán
kiment a teremből. Mondjuk, tanóra volt, de mindegy.
Mivel Cortez így gondolta, a többiek is újra erőre kaptak, és
mindenki Virágot kezdte el piszkálni. Zsolti krétával dobálta, Ricsi
hangosan kibeszélte, Dave feltette Twitterre, hogy „mindennek vége,
lebuktunk, kösz szépen, V!”
– Reni – suttogott felém Virág, mire a szám szélét rágva
odanéztem. – Te is berágtál?
– Hát, nem, dehogy – ráztam a fejem. – Csak ez fura volt.
– Jó, de Dorián… – kezdte, mire lesütöttem a szemem. Nem is
kellett többet hallanom. Virág képes volt bemártani a kockákat, csak
hogy Doriánnal tölthesse a szüneteket. No comment.
Csengetés előtt pár perccel Cortez visszajött a terembe, nyomában
az ofővel és a két „tettessel”.
Az egész osztály tapsban és füttyögésben tört ki, mire Andris és
Robi meghajolt. Ez jó poén lett volna, de Haller közbeszólt.
– Szeretném, ha ezek után nem lenne rátok panasz. Jó hétvégét.
– Szabadok vagyunk? – kérdezte Zsolti.
– Igen, kimehettek a szünetre.
A csengetés elvileg egyfajta felszabadulást és határtalan
boldogságot jelentett volna, de ehelyett csak körbeálltuk a fiúkat, és
meghallgattuk a beszámolójukat. Mivel mindenki vadul nevetett meg
figyelt Andris és Robi sztorijára, azt hiszem, csak én láttam, ahogy
Virág kinyitja az ajtót és kisurran a folyosóra. Nem értettem az
egészet.
Utolsó óra után (röpdoli az Anyeginből) összepakoltam a cuccom,
és Arnoldot vártam a folyosón, aki még váltott pár szót Kardossal.
– Mi van Virággal? Teljesen elment az esze? – kérdezte Kinga,
megállva előttem.
– Úgy tűnik – vontam meg a vállam.
– Értem. Na, jó, Renáta, egyszer kérdezem meg, úgyhogy jól
figyelj. Moziba megyünk Dináékkal vasárnap. Jössz?
Elkerekedett a szemem. Moziba? Én? Kingával és az a-sokkal?
Hű.
– Ööö…
– Ez mit jelent? Hezitálsz? Akkor nem. Mindegy, felejtsd el.
– Nem! – szóltam hirtelen. – Szívesen megyek.
– Jó. Akkor érted megyünk háromra.
– Oké – mosolyodtam el. Programom van! Programom van a
hétvégén!
Kitörő lelkesedéssel meséltem el Arnoldnak, aki azért annyira
nem jött lázba a dologtól.
– Egy csapat tizenéves lány viháncolva megnéz egy romantikus
filmet vasárnap délután. Remek.
– Jó, tudom, ez nekem is fura. De azért tök jó, hogy elhívtak.
– Örülök, hogy örülsz – bólintott Arnold, majd megállt egy
pillanatra. Odanéztem, hogy mit bámul. Virág és Dorián a suli előtt
ácsorgott, szomorúan, emósan, egymást átölelve.
– Jó hétvégét, sziasztok – köszöntem oda.
– Jaj, csak ezt ne mondd – nyöszörögte Virág. Kissé közelebb
léptem hozzájuk.
– Minden oké?
– A hétvégét apuval és A NŐ-vel töltöm. Ajj már! Annyira nem
akarok menni. De apu mondta telefonon, hogy fontos dolgokról kell
beszélnünk – sóhajtotta fájdalmasan.
– Lehet, hogy nem lesz olyan rossz – próbálkoztam, de két olyan
gyűlölködő emós arc nézett rám, hogy kedvem lett volna
visszavonni. Igen, kétségtelen, hogy emós Rómeó és emós Júlia
elszakad a hétvégére. Micsoda tragédia. Na, mindegy.
– Hé, emó, remélem nyugodtan alszol majd a hétvégén. Ha
valamit folyamatosan hallasz, ne törődj vele, csak a lelkiismereted –
kiáltotta Ricsi.
– Nagyon vicces – erőltetett mosolyt Virág az arcára, aztán karon
ragadta Doriánt, és elmentek.
– Azért ez erős volt – szóltam oda Ricsiéknek, akik még Virág
után ordítoztak valamit.
– Ne már, Ren, te igazat adsz neki?
– Nem, dehogy. Csak meg kell érteni, hogy abban is van valami,
amit Virág tett. Mármint, hogy ha szüksége van a szünetekre…
– Mindenkinek szüksége van – szólt Cortez. – De Virág miatt
Andris és Robi igazgatóit kaptak, ráadásul egész jövő héten
Gondosnak segítenek rendet rakni a szertárban.
– Ó – húztam el a szám. Komolyabb büntetés, mint amit
érdemeltek volna, tekintettel arra, hogy a firkát már a szalagavató
után lemosták az üvegről. – Sajnálom.
– Neked nem kell, nem te voltál – vonogatta a vállát Zsolti.
Virág: 5/1 – nem is tudom, mit mondjak. Még Kinga is tartotta a
száját. Virág nem. Jaj.
Msn: 5/2 – juj, Virág állapota mellett „szálljatok már le rólam!!!!”
üzenet szerepelt, a fiúkén pedig mind valami megjegyzés a mai
dologra. No comment.
Arnold: 5/4 – Honfoglalóztunk este (kétszer nyert).
Kinga: 5/? – aggasztó a viselkedése. Feltűnően kedves és… nem
is tudom. Talán csapda? Lehet, hogy otthagynak a moziban? Sose
lehet tudni. e
Pótvacsora apuval: csináltunk vajas popcornt, és megnéztünk két
filmet. Egyet én választottam (Nevem Sam, szívszorító történet soksok
Beatles-dallal és Sean Penn Oscar-jelölt alakításával), egyet
pedig apu (valami Jet Li-film, lőttek benne, és valakit gigán rúgtak.
Óriási. e ).


November 29., vasárnap


Fogalmam sem volt, hogy mit vegyek ma fel. Öt lánnyal
készültem moziba, akik mind menő kabátot és hótaposó csizmát
hordanak. Én meg tökre bénán festettem a bordó kötött sapimban,
hatalmas sálamban, egyszerű télikabátomban és bakancsomban. De
akárhogy gondolkoztam, csak moziba készültünk, így elhatároztam,
nem érdekel, bénán festek-e. Persze, amikor Kinga és a négy a-s
becsörtetett a nappalinkba, már egészen máshogy gondoltam, de
akkor már nem volt idő átöltözni. Tele voltak vajszínű meg fehér
cuccokkal, bojtok, szép kesztyűk, millió norvég minta. Hurrá. Anyu
teljesen odavolt, hogy „mennyi kis barátnőm” jött el, és azon
nyomban megkínálta őket sütivel. Csak ketten köpték ki diszkréten
papír zsebkendőbe, a másik kettő szerintem egyben lenyelte, hátha
úgy jobb. Kinga rutinos volt, ő megköszönte, de nem kért. e
– Lányok, érezzétek jól magatokat! Mit néztek meg? – mosolygott
anyu, őrülten büszkén.
– Egy Zac Efron-filmet – felelte Edina.
– Ő az a helyes kisfiú, akit annyira szerettél a Disney csatornán? –
nézett rám anyu. A rákvörös, az enyhe kifejezés. Az arcom színére
gondolok. Motyogtam valami „dehogy”-félét, aztán végre
elindultunk.
Még soha nem mentem el ennyi lánnyal moziba. Sőt, igazából
sehova, úgyhogy tökre fura volt a sok csevely meg pletyka, meg
nevetgélés. Az a-sok nem tűntek túl nagy lángésznek, majdnem
minden mondatuk valami „helyes fiúról”, „szívdöglesztő celebről”
vagy éppen „eszméletlen menő srácról” szólt. Sokszor szóba került
Cortez meg Ricsi is, de Edina próbálta úgy beállítani a dolgokat,
mintha őt egyáltalán nem érdekelné Cortez, Ricsivel pedig ő
szakított. Persze ez hülyeség, de Edina el akarta hinni, hogy így van,
ezért ráhagytuk. Kingával néha összenéztünk, és komolyan nem
értettem, hogy miért lóg annyit ezekkel a lányokkal. A film
egyébként jó volt, más kérdés, hogy Rami szerint „ultrahelyes” volt a
büfés srác, így film közben összesen négyszer mentek ki valami
ürüggyel. Mi, Kingával felhúztuk a lábunkat és kiengedtük őket.
Aztán megint, és beengedtük őket. Mozi után Edináék mindenképpen
szerettek volna valamit enni (mintha másfél órán keresztül nem azt
csináltuk volna), úgyhogy beültünk palacsintázni. Kiderült, hogy egy
csomó Szent Johannás jár abba a palacsintázóba, és amikor
felmentünk a galéria lépcsőjén, azonnal meg is pillantottunk két
asztalt, ahol ismerősök ültek. Oké, persze én nem tudhattam, hogy
hova járnak a Szent Johannások, mert én nem vagyok senki olyannal
jóban, akik az „eljárós” csapathoz tartoztak.
Miután mindenki köszönt mindenkinek, összetolták az asztalokat,
így már szép nagy társaságot alkottunk. Látásból mindenkit ismertem
(tizenkettedikesek voltak), de még soha nem beszéltem velük. Talán
még csak nem is köszöntek. Legalább negyedóráig mindenki
keresztbe beszélt, sztorizgatott meg ilyesmi, én meg csak ott ültem és
hallgattam őket. Igazából olyan volt, mintha ott sem lennék. Ismerős
érzés, hurrá. Aztán az egyik srác talán megszánt, és megkérdezte,
hogy mi újság a rajzszakkörön.
– Renáta nem rajzos. Olvasókör és iskolaújság – válaszolt
helyettem Kinga. Kissé kellemetlen volt, mert tudtam volna
válaszolni én is. Így még hülyébbnek tűntem. Nemcsak csendben
gubbasztottam, de még felelni sem tudtam a kérdésre. Wow.
– Ja, aha.
Hát, ennyit erről. Kinga biztatóan felém bólintott, aztán egy
pillanattal később rám förmedt, hogy válasszak már palacsintát. Ezek
után kissé oldottabb volt a hangulat, már ami engem illet.
Beszélgettem egy 12/a-s lánnyal a szalagavatós képekről, amiket én
csináltam, aztán egy 12/b-s fiú is szóba elegyedett velem, úgyhogy
összességében klassz volt. Egészen addig, amíg meg nem rezzent a
telefonom a zsebemben.
Megnyitottam az üzenetet, és összeráncolt szemöldökkel néztem.
Ezer éve volt, amikor Virág utoljára üzent nekem. De tudtam, most
nem nosztalgiázhatok. Mert az üzenet ennyit tartalmazott: „SOS!!!
Át tudsz jönni?”
– Ne haragudjatok, de mennem kell – álltam fel egy pillanat alatt.
A társaság tudomásul vette és bólintott, Kinga azonban furcsán
méregetett.
– Még nem is jött meg a palacsintád.
– Megenné valaki?
– Hogyne – intett egy srác.
– Sziasztok – vettem fel a kabátom, miközben felálltam és már
indultam is le a galéria lépcsőjén. Kinga a pláza folyosóján ért utol.
– Renáta, állj már meg?
– Tényleg bocs, ez most fontos.
– Mi lehet ennyire fontos?
– Virág üzent, valami baj lehet…
– Talán elkenődött Dorián szemfestéke. Majd megoldja. Ne
rohanj el emiatt?
– Kinga, Virág a barátom, szüksége van rám.
– Neked is szükséged volt rá, elég sokszor, mégsem volt ott!
Renáta, térj már észhez! Itt ülsz, a tizenkettedikesekkel. Ákos
beszélgetett veled! Ez jó!
– Igen, tudom, de…
– Ha most elmész, nagy hibát követsz el. Nem miattam, engem
különösebben nem érdekel, hogy itt vagy-e vagy sem. De azzal, hogy
velünk lógsz, megnyílt előtted egy kapu. Ami túlmegy Neményin,
Virágon, Cortezen és azon a fura Potter gyereken is… Ez a társaság
népszerű, tudod nagyon jól…
– Kinga, nagyon köszönöm, és igazán sokat jelent, hogy elhívtál.
De van, amikor a menő társaság nem minden! Egy barátom bajban
van!
– Menthetetlenül nagy lúzer vagy – közölte széttárt karral, és
megfordult.
Az a legszomorúbb az egészben, hogy tudtam, igaza van. De nem
tehettem mást. Rohantam.
Korponay is megdöbbent volna, hogy milyen hamar átértem
Virághoz. Az anyukája nyitott ajtót, mondta, hogy régen látott meg
hogy Virág a szobájában csapkod. A legrosszabbra készültem,
mármint valami olyasmire, hogy Doriánnal lehet gáz, és Virág
összeroskadva kuporog a Pete Wentz-párnáját szorongatva. De nem.
Rémesebb kép fogadott. Virág kibőgött szemekkel, hullafehér arccal
várt. Kistestvére lesz.
Ezt az információt először pozitívnak vettem, de Virág
dühkitörését követően megváltozott a véleményem. Teljesen
kikészült.
– Apu már soha nem fog szeretni! Új családja van, új gyereke
lesz, új élete. És én? Engem miért nem kérdeztek meg, hogy akarome?
Ilyen és ehhez hasonló kérdések záporoztak felém, én meg totál
leblokkoltam, fogalmam sem volt, mit is mondhatnék. Próbáltam
segíteni, olyasmiket feleltem, hogy szerintem ez nem így van, és az
apukája ugyanúgy fogja szeretni, de Virág hajthatatlan volt. Csak a
fejét rázta, dühös sírógörcs tört rá félpercenként, és képtelen voltam
arra, hogy megnyugtassam. Azt hiszem, kudarcot vallottam
barátként. Felajánlottam, hogy nézzünk filmet vagy fórumozzunk a
neonon, mert tuti, hogy találunk valami jótanácsot. Virág csak a fejét
rázta. Alig félórája lehettem nála, amikor kopogtak az ajtaján. Azt
hittem, az anyukája jön, de tévedtem. Dorián mélabús feje jelent
meg, Virág pedig abban a pillanatban odaugrott hozzá és a nyakába
borult. A fiú halálfejes pulóverébe zokogta el, hogy mi történt.
Dorián megértően bólogatott.
– Tudom, velem is ez volt. A féltestvérem születése után minden
megváltozott. Azóta se rendeződött a kapcsolatom az anyámmal –
magyarázta, folyamatosan Virág haját simogatva. Hirtelen elöntött a
düh, és úgy éreztem, képes lennék felpofozni Doriánt.
– Virág, mosd meg az arcod, attól kicsit jobb lesz – tanácsoltam.
Szerencsére Virág szipogva kiment a szobából, így ott álltam,
szemtől szemben az emós fiúval. – Mit művelsz? – kérdeztem
idegesen.
– Mi?
– Miért uszítod? Így is ki van borulva!
– Nem uszítom, csak elmondom, mire számíthat!
– Ne mondd el! Ne így! Ne most! Egyáltalán nem biztos, hogy
vele is ez lesz!
– Ezer százalék.
– Nem, nem ezer százalék! – fújtattam idegesen.
– Aha. Na, és te mitől lettél ilyen jártas a témában? Tudtommal
semmi tapasztalatod!
– Ez igaz, de attól még ismerem Virág helyzetét, az apukáját, a
mostohaanyját. Ott voltam az esküvőn is! – magyaráztam, de annyira
mérges voltam, hogy kissé dadogtam is.
– És akkor mindent tudsz! Gratulálok. Pont erre van szüksége.
Hogy elhitessék vele, semmi nem változik majd…
– Nem azt mondtam! Változik, de nem biztos, hogy az a változás
rossz, és nem biztos, hogy Virág megsínyli. Honnan tudhatnánk
előre?
– Mert mindenkivel ez történik.
– Nem, Dorián. Veled történt ez!
– Reni – szólt hirtelen Virág. Nem tudom, mióta állhatott az
ajtóban és mennyit hallott, de azt hiszem, eleget. – Doriánnak igaza
van. Ő tudja, milyen ez – törölgette a szemét.
– Értem – bólintottam, és akkora gombóc volt a torkomban, hogy
alig tudtam nyelni. – Akkor én el is megyek – szóltam.
Virág erőtlenül bólintott.
Az utcára kiérve kedvem lett volna fejbe verni magam. Hogy
lehetek ekkora birka? Rohanok, otthagyom Kingát, a menő
társaságot, a palacsintámat. Miért? Hogy egy emós fiú kioktasson,
elüldözzön és uszítsa Virágot minden és mindenki ellen. Mire
hazaértem, már patakokban folytak a könnyeim. Az egész nagyon
fájt. Szerettem volna segíteni, de nem tudtam. Azt hiszem, Virágon
most senki nem tud. e
Elég hosszasan magyarázkodtam anyunak arról, hogy nem Zac
Efron miatt sírtam, hanem egészen más dolog borított ki. Mikor
elmeséltem az egészet, anyu csak hümmögött, ami a felnőttek
esetében elég rosszat jelent. Olyankor negatív véleményük van.
Mindenesetre felnéztem a netre, de Virág offline volt. Még üzenetet
sem hagyott. A Facebook-oldalam se tűnt túl érdekesnek, azok közül,
akikkel ma együtt palacsintáztam (volna), senki sem jelölt be. Persze
miért is tették volna, annyi ideig nem voltam velük. No comment. e
Virág: 5/1 – szörnyen sajnálom, és annyira segítenék, de nem
tudok. e
Mozi: 5/4 – Ciki, ha Zac Efront helyesnek találtam a filmben?
Mindegy, ezt nem reklámozom. e
Ákos: 5/5 – klassz. Megnéztem a közösségin. Egy menő
tizenkettedikes, aki fiú és beszélgetett velem, és én úgy elrohantam
onnan, mintha megijedtem volna. Most szívesen kezet fognék
magammal. Komolyan.
Kinga: 5/1 – üzent msn-en, hogy gratulál, ügyes vagyok. És egy
link. Rányomtam, Dave Twitter-oldala nyílt meg, és egy mobilról
feltöltött fotó. A kép a palacsintázóban készült, ott voltak a
tizenkettedikesek, Kinga, az a-sok, Viki, Cortez, Ricsi és Zsolti. Na
meg Dave, aki a képet készítette. Megnéztem mikor készült a fotó.
Ma délután, háromnegyed órával azután, hogy eljöttem. Nemáááár!
Ááááá! e􀀀 􀀀
Elegem van: 5/1* – megyek olvasni. Elég volt a napból.


November 30., hétfő


Reggel apu kirakott a sulinál, én pedig lehajtott fejjel odasétáltam
a fiúkhoz.
– Ren, miért vagy ilyen szomorú? – pattant mellém Ricsi, és
kedvesen átölelte a vállam. Ez gyanús volt.
– Fizikaházi? – kérdeztem unottan.
– Ha már így rákérdeztél… – bólintott röhögve. Levettem a fél
kesztyűmet, és kihalásztam a táskámból a spirálfüzetem. Dave és
Zsolti azonnal körbeállták Ricsit, és vadul lapozgatni kezdtek. Cortez
azonban csak állt és a kapucnija alól méregetett.
– Te nem másolod le? – kérdeztem.
– Majd óra előtt – legyintett ráérősen. – Mi a baj?
Annyira őszintén kérdezte, hogy egy pillanatig hezitáltam, majd
egyszerűen válaszoltam.
– Virág.
– Igen, újabban elég idióta – felelte.
– Nem tudok mit csinálni. Nem fogad el segítséget, és ez nagyon
bánt.
Cortez megértően bólintott, és válaszra nyitotta a száját, de abban
a pillanatban Viki lépett oda hozzánk, és Cortez nyakába ugrott.
Ugrálós barátnő. Ó, de jó. Viki érkezésére persze a fiúk is
felfigyeltek, úgyhogy rögtön elkezdtek beszélgetni meg röhögni vele.
Úgy álltam ott, mint egy totális kívülálló. Pár pillanat múlva
meguntam, hogy Viki körbeugrálását figyeljem, úgyhogy
észrevétlenül (szó szerint) bementem a suliba. A portán felmutattam
a belépőkártyám, aztán átvágtam az aulán, fel a lépcsőn, végig a
folyosón. Mindezt úgy, hogy egy fél köszönést sem hallottam.
Zseniális hétfő reggel.
Csengetésig a helyemen ülve olvastam, aztán amikor Kardos
becsapta az ajtót, becsuktam a könyvem. Nem tűnt túl vidámnak, ezt
szinte mindenki felfogta, úgyhogy egy pillanat alatt elcsendesedtünk.
– Csapnivaló eredmények születtek! – közölte minden bevezetés
nélkül, és ledobott egy papírköteget a tanári asztalra. –Tisztelet a
kivételnek – pillantott rám, mire csak lesütöttem a szemem. –
Először is – kezdte a szemrehányást. – Jacques, a helyesírásod még
hagyján, de ha az Anyegin a dolgozat témája, akkor miért írsz mást?
Dave hangosan felröhögött, mire Kardos gyilkos tekintettel felé
kapta a fejét. Elég ijesztő volt.
– Felmayer, viccesnek találod? Megértem, hiszen kitűnő
dolgozatot írtál.
– Köszönöm – vigyorgott Dave önelégült mosollyal az arcán.
– Valóban, hibátlan. Már csak egy kérdésem lenne. A mű
szerzőjét végig P.–nek rövidíted. Elárulnád, kit takar ez az egy betű?
Dave a szája szélét rágva töprengett pár pillanatig, aztán
tippelgetésbe fogott, közben engem keresett a szemével.
– Paaa… – kezdte, mire automatikusan megráztam a fejem. –
Peee…
Újra intettem, hogy nem, de Kardos megelégelte.
– Reni, fejezd be! Felmayer! Hogy tudtál ötös dolgozatot írni, ha
még a szerző nevét sem tudod?
– Tanár úr, az úgy volt, hogy… Amikor olvastam ezt a novellát,
akkor annyira belemerültem, hogy nem is néztem meg a borítót,
hogy ki írta.
– Hibátlan érvelés, annyi csupán a gond, hogy az Anyegin nem
novella, hanem verses regény. Felmayer, puskáztál, elégtelent kell
adnom!
Dave beletörődve biccentett, aztán felém tátogott, hogy „ki a
bánat írta az Anyegint”. Visszasúgtam neki, mire a homlokára
csapott. Azt hiszem, rájött, ezt tudnia kellett volna… ,
– Virág, tragédia a helyesírásod, a tartalom értékelhetetlen, és
kikérem magamnak, hogy olyan rövidítéseket használj a
dolgozatban, mint „vmit”, „lszer”, „+néz”, „naon” – rázta a fejét
Kardos. – És mégis mit jelent a kettőspont utáni p betű?
Virág a tanárra nézett, majd kinyújtotta oldalra a nyelvét. Belőlem
kitört a nevetés, Kardos azonban nem értékelte túlzottan a dolgot,
rátért a következő dolgozatra.
– Antai-Kelemen. Gratulálok. A félévi jegyed eldőlni látszik –
dobta le az asztalra az üres lapot. Hátrafordultam Cortezhez, de nem
figyelt rám, unottan nyomkodta a zenelejátszóját. Totál bukás. Nincs
mit tenni.
– Tanár úr – lóbálta a kezét Ricsi. – Nem lehet, hogy javítsunk?
– A javítás lehetősége folyamatosan adott. Aki szeretne, felelhet.
– Jó, de nemár – húzta el a száját Ricsi. Kardos felvont
szemöldökkel meredt rá. – Az Anyegin annyira tré.
– Pósa, válogasd meg a szavaidat! – figyelmeztette dühösen. Az
osztály nagy része azonban lelkesen helyeselt.
Kardos szigorú arccal, összefont karral állt, és hallgatta a
többieket, akik arról magyaráztak, hogy mennyire más dolog köti le
őket…
– Rendben – szólt végül a tanár. – Akkor a javaslatom a
következő.
Én tudtam, hogy nem lesz túl vidám, az osztály azonban
megkönnyebbülten felsóhajtott. Hiba volt.
– Jövő hét csütörtökre két beadandó dolgozat…
– Ajj már – nyöszörgött Virág, de Kardos feltette az ujját, csendre
intve a zúgolódó csapatot.
– Egy kétoldalas dolgozat az Anyeginről. Aki még mindig nem
olvasta, az használhatja segítségül az internetet – folytatta, de mielőtt
Dave felállt volna örömében ugrálni, hozzátette: – …használhatjátok,
nem kinyomtatjátok!
A többiek ezt „jó üzletnek” találták, úgyhogy el voltak foglalva
azzal a ténnyel, hogy javíthatnak. Úgy tűnt, csak Kinga és én
figyeltünk, mert mindketten egyszerre jelentkeztünk, és kérdeztük
meg, hogy mi a másik beadandó.
– Nos. Mivel annyira lázadtok, hogy más érdekel titeket, mint
amit tanulunk, szeretném, ha megosztanátok velem… Kérek egy
ötoldalas házi dolgozatot, melynek címe: „Idol”. Úgy érzem,
elegendő időt kaptok a megírására…
Felírtam a füzetembe a házit, közben pedig figyeltem Kardosra,
aki elmagyarázta, hogy pontosan mit kell csinálni. A feladat nagyon
tetszett, egy példakép dolgozat, szabadon választott. Óra vége előtt
kinyílt az ajtó, és Arnold jött be.
– Neményi! – nézett rá a tanár szigorúan – Mindegy – legyintett
végül, és be sem írta az igazolatlant.
Szünetben Arnolddal vettünk a büfében forrócsokit, aztán
kimentünk az udvarra. Borzasztóan hideg volt, úgyhogy a forró
poharat szorongatva, egyik lábunkról a másikra állva beszélgettünk
arról, hogy kiről írjuk a példakép dogánkat. Közben elkezdődött a
díszítés hete, a kilencedikesek az udvaron szenvedtek a kültéri
égősorokkal. Hálátlan feladat, múlt évben volt alkalmunk átélni.
Utolsó óránk tesi volt, éppen az öltözőben szenvedtem a Szent
Johannás melegítőfelsőm cipzárjával, mert beragadt. A szemben lévő
padon Kinga és az a-s lányok folyamatosan beszéltek, úgy éreztem,
szétmegy a fejem a sok csicsergéstől. Virág unottan öltözött
mellettem, láthatólag eléggé ki volt borulva.
– Figyelj – ültem le mellé –, nincs kedved szakkörök után átjönni?
Virág halványan elmosolyodott, és úgy láttam, van esély arra,
hogy igent mondjon. Hirtelen szerettem volna elmondani, hogy
számíthat rám és hogy lehet, én nem vagyok annyira jártas a
dolgokban, de bármikor meghallgatom, és ha tudok, segítek… De
végül nem mondtam. Azért nem, mert Virág szomorúan megcsóválta
a fejét.
– Dorián elém jön.
– Oké – bólintottam. Virág bekötötte a cipőfűzőjét, Kinga és az as
lányok kicsörtettek az öltözőből, én meg egyedül ácsorogtam az
ajtóban, végül átmentem a tesiterembe.
Minden annyira nagyon bántott. Cortez és Viki (erősnek
gondolom magam, de együtt látni őket… még mindig kínzóan fáj),
Virág (talán soha nem leszünk már barátok), Kinga (lúzernek tart,
nem is foglalkozik velem; megértem) és a fiúk (Ricsi, Dave és Zsolti
sokkal jobban kedvelik Vikit, mint engem valaha). Ez mind jobban
fájt, mint az a negyvenöt perc gimnasztika, aminek a végén szúró
oldallal összeestem. Ah, mindegy.
Olvasókörön az egyik lány tartott előadást a fantasy irodalomról.
Nem ez volt életem legszórakoztatóbb szakköre, az biztos. Inkább
csak ültem és a tollamat vizsgáltam, mintha csak annyira érdekes
lenne. Hazafele Arnold szóvá is tette a dolgot.
– Ma nem igazán kötött le az olvasókör, ha jól láttam. Pedig a
téma érdekel, nem?
– De igen, egyszerűen csak… ma valahogy nem tudtam figyelni.
– Értem – bólintott. Mint mindig, Arnold most is a fejembe látott.
– Remélem, tudod, hogy nem vagy teljesen egyedül. Nem szeretném,
ha úgy éreznéd.
– Tudom. És köszönöm – mosolyodtam el halványan, aztán
megálltunk, hogy bevárjuk Karcsit, aki elejtette a kesztyűjét.
Hazaérve anyut az étkezőasztalnál találtam, éppen felhőket
kergetett a neten.
– Mi volt a suliban? – érdeklődött, fel sem nézve a képernyőről.
– Semmi – feleltem. Azt hiszem, valahol tudat alatt direkt
mondtam ki a bűvös, tiltott szót. Mert beszélni akartam. Anyu vette a
célzást, és egy rutinmozdulattal lehajtotta a laptop fedelét.
– Mi a baj?
– Egyedül érzem magam! Nagyon!
– Ez teljesen normális kamaszprobléma. A kis barátaid
elfoglaltak…
– Nem, ez nem az! – ráztam a fejem. – Mindenki megtalálta a
helyét, én pedig nem. Virág Doriánnal lóg állandóan, és ha nincsenek
is együtt, akkor is róla szól minden. Kinga el van foglalva Olivérrel
meg azzal, hogy minden menő társaság oszlopos tagja legyen, ami
mellesleg sikerült is neki. Cortezék… Cortezék csak a zenével
foglalkoznak, meg leköti őket, hogy annyira de annyira imádják
Vikit…
Anyu folyamatosan bólogatva hallgatta a hadarásom, és
igyekezett mindent megjegyezni.
– Előfordul, hogy hirtelen úgy érzed, mindenki elhanyagol.
– Itt nem csak arról van szó. Mindjárt december van, mehetnénk
korizni meg karácsonyi vásárra, meg ha leesne a hó, akkor…
– Jövő hétre várható, jelentős mennyiségű – szólt bele anyu.
– Jó, akkor még hó is lesz. És én meg egyedül vagyok.
– Értem. Tehát Virág és Dorián, Kinga és Olivér, Cortez és ez a
bizonyos Viki… – töprengett anyu.
– Igen, a tökéletes párok – nevettem kínosan.
– És szerinted nem lehetséges, hogy a te tökéletes kis barátod
valahol a közelben van?
– Nekem nincs ilyenem.
– Ha nagyon belegondolsz, akkor sincs? – mosolygott anyu.
– Nincs. Mindegy, felnézek a netre – álltam fel nagyon-nagyon
gondterhelten.
Anyu intett, és miközben a lépcsőn felmentem, még láttam, hogy
előkeres pár kamaszkezelő könyvet. De kétlem, hogy az én
problémámra van válasz. e
Farm: 5/4 – Hurrá, Kinga húga, Kitti bejelölt, és szomszédok
lettünk a farmon, így már csak három szomszéd kell, és bővíthetek.
Néztem Virágét, neki már 20x20 telke van. Akárcsak Dave-nek.
Sulirádió: 5/4 – Ma Placebo-nap volt, tök jó számok mentek. A
Special K nagyon tetszett, meg is néztem a YouTube-on,
dalszöveggel. Remélem, Arnold lefordítja majd nekem, és akkor
érteni is fogom. e
Homlokom: 5/1*** – a hétvégi popcornevés rendesen kiütötte a
bőröm, tiszta pati lettem. e 􀀀
Galaxis: 5/5* – már csak két fejezetem van, megyek is olvasni.