Sz.J.G. 2. Együtt Január 19-31

EGYÜTT

Adatlap részletek a közösségi portálról

Név: Bencze Virág (Viri, Emo, Vááá)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: I LUV Robert Pattinson!!! <3 <3 <3

Érdeklődési kör: festés, rajzolás, manga, MySpace :P

Klubtagság: Pete Wentz fanok; Twilight; Team Edward;

EmogirlZ, Sims, Paramore, TeveClub

Név: Neményi Arnold (Nem! Mondom, NEM!)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia, angol

Magamról: Semmi nem változik, ami változik: az ember saját

maga.” J. D. Salinger

Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, filozófia, római jog

Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon;

Veszíts el egy könyvet!; Igazi vámpírkönyvek; Rubik-kocka;

Bookline

Név: Zsidák Gábor (Gábor)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Szeretek játszani a kutyámmal, Dopival, és legjobb

barátommal, Jacques-kal viccelődni 

Érdeklődési kör: modellezés, tanulás

Klubtagság: Gáborok klubja, Beugró, Remi Gaillard

Név: Jacques Chatelain (Jacques)

Kor: 15

Beszélt nyelv: francia, magyar

Magamról: Tanulok magyarul, mais c’est difficille. C’est la

vie.Érdeklődési kör: francia konyhakultúra

Klubtagság: Paris Je t'aime; Tour de France, Remi Gaillard,

Gordon Ramsay

Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Nincs mese, egyszerűen jó fej vagyok

*******************

Mi van, Cortez, zargatnak? 

********************

Neményi! Elveszíthetnéd magad a könyveddel együtt!!!

Érdeklődési kör: nem sok…

Klubtagság: Deszkások; Raszta vagyok; Faith No More

tribute, Kémikusok, Rickroll, Bajnokok Ligája RulZ

Név: Szatmáry Kinga (Kinga)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: „Nem a részvétel, a győzelem a fontos.”

******************

Vass Angéla! Találkozunk a versenyen!!!

Érdeklődési kör: lovaglás, díjugratás, olvasás, tanulás,

színjátszás, újságírás, újságolvasás

Klubtagság: Lovasok; Lóbarátok; Minden lovas itt! klub;

Díjugratók klubja; Szelektív hulladékgyűjtés

Név: Haraszti Róbert (Robi)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Michael Scofield

Érdeklődési kör: lásd Andris

Klubtagság: WoWosok; PSP; Kockák; Sorozatrajongók

Név: Nagy Zsolt (Zsolti; So What?)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia; urdu; zulu

Magamról: „Három hamburger, egy nagy krumpli, két almás

táska, egy ketchup és egy majonéz. Asszem’ ennyi… Ja, és itt

fogyasztom :D :D :D”

******************

Dave, lehet, hogy tökéletesnek lenni fárasztó, de te mindig

kipihent vagy LoL.

Érdeklődési kör: sorozatok; TV; dobolás

Klubtagság: Chuck Norris; Rickroll; Bajnokok ligája RulZ; II.

kerületi pizzériák; Akik belemártják a sült krumplit a

vaníliafagyiba

Név: Bernáth András (Andris, Andrew)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról: Jack Bauer

Érdeklődési kör: sorozatok, stratégiai játékok, PSP és WoW

foreveeer!!!

Klubtagság: WoW; PSP 4ever; Akik ha tehetnék, mindig

tévéznének

Név: Felmayer Dávid (Dave, Cyberpunk)

Kor: 15

Beszélt nyelv: magyar, francia

Magamról:

Tökéletesnek lenni fárasztó…

*****************

Zsolti! Ez nem vicces!!!!!

Érdeklődési kör: technológia, multifunkcionális készülékek,

filmszerkesztés/vágás, foci

Klubtagság: Bajnokok Ligája RulZ; Milyen telefonod van?;

Apple; Micro SD kártya fanok; Mindig be van kapcsolva a

mobilom

Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)

Kor: 16

Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol

Magamról: …

************

Ha már bejelölsz, legalább írd meg, hogy ki vagy. Thx

Érdeklődési kör: akad…

Klubtagság: SKA; SkaPunk RulZ; Deszkások; Born in the

USA,, Bajnokok Ligája RulZ; Ramones

Január 19., hétfő

Ma volt a második félév első tanítási napja a Szent Johannában. A

suliban sok vizet nem zavart a félévkezdés, semmi drasztikus nem

történt, egyedül a szülői érdekelt mindenkit, szinte egész nap folyt

a latolgatás, hogy kire mi vár otthon kora este. Az egyórás

netkorlátozás miatt (amit a szüleim előszeretettel alkalmaznak,

mondván, hétköznapokon pont elég egy órát neteznem) meg sem

kíséreltem bekapcsolni a notebookom, gondoltam, majd miután

anyu hazaért. Ezért kora estig olvastam (elkezdtem Herman

Melville Moby Dickjét) aztán amikor megláttam, hogy a kocsi

fényszórója bevilágít a nappali ablakán, becsuktam a könyvet.

Anyu hazaért. Vacsora közben (addigra már apu is csatlakozott

hozzánk) aztán rátértünk arra, hogy mi volt a szülőin. Anyu szerint

az ofő csak jókat mondott rólam, évfolyamharmadikként zártam a

félévet (az a nyomorult rajzjegy jól lerontott, de mindegy), a hátam

mögött egy tanulmányi verseny első helyezésével pedig abszolúte

nincs panasz rám. Ezt azért jó tudni. 

– Ami a második félévet illeti, Haller tanár úr borzasztóan

lelkes – mesélte tovább anyu, miközben újabb adag párolt spárgát

pakolt a tányéromra. Pedig az eredeti adagot is épphogy csak le

tudtam gyűrni.

– Igen? – kérdeztem, és próbáltam a tányér szélére tolni a

zöldségeket.

– Persze! Az iskola remek programokat szervez, egy percig sem

fogtok unatkozni.

Na, nem mintha az első félévben olyan sok időm maradt volna

unatkozni, inkább úgy mondanám, hogy néha levegőt is

elfelejtettem venni, mert éppen nem értem rá. Persze ma már

belátom, hogy bár általános után baromian elleneztem a magánsuli

témát, anyuéknak igazuk volt. Mert ami régen elképzelhetetlen

volt, (mármint az, hogy valaha szeretni fogok suliba járni és

lesznek barátaim, sőt, legjobb barátaim az osztályban), az mára

teljesen hétköznapivá vált számomra.

– Szóval akkor ebben a félévben sem fogok elkallódni? –

kérdeztem mosolyogva, miután anyu felsorolta a félévben ránk

váró programokat (farsang, iskolai hetek, osztálykirándulás,

versenynapok…).

– Reni, ez igazán nem vicces! – rázta meg a fejét anyu

gondterhelten.

Na igen. A szüleim rettegve várják, hogy kamaszkorom

kiteljesedjen és kezelhetetlenné váljak. Én ennek a

bekövetkezésétől nem tartok, mert egyáltalán nem érzem magam

lázadónak, ennek ellenére anyuék rendíthetetlenül olvassák a

kamaszokról szóló szakkönyveket és várják a közelgő

„apokalipszist”.

– Csak vicceltem – tettem le az evőeszközöket. – Befejeztem,

felmehetek a szobámba?

– Persze, hiszen várnak a kis barátaid – bólintott anyu

megértően. De amikor felálltam, utánam szólt. – De csak egy óra!

– Tudom – siettem fel a lépcsőn, és becsuktam magam mögött a

szobaajtóm. Tisztában vagyok vele, hogy nem felejti el a

netkorlátozásomat!

Lehuppantam a babzsák fotelembe, ölembe vettem a

notebookom, és bekapcsoltam. Nem lepődtem meg azon, hogy az

msn tömve volt. Mind a tizenegy osztálytársam neve mellett zöld

online ikon szerepelt, és a belépésem utáni tíz másodpercben

sorban villogni kezdtek az üzenetek. Hát igen, szülői után mindig

van mit megbeszélni. Virág a webkamerába mutogatta a rajzát,

amit szakkörön készített, Pete Wentz nevű kiskutyájáról. Arnold

színházbérletről írt, hogy lenne-e kedvem elmenni Shakespearedarabokra.

Dave valami mobiltelefon adatait linkelte át, hogy

nézzem meg, mert hezitál, hogy megvegye-e, mivel szerinte a

kapacitása nem megfelelő. Kinga a szokott, kegyetlen stílusában

írt rám, hogy szedjem össze magam, mert a februári suliújság

anyagát lassan le kell adni, ő pedig már kész van. Hát, ezen nem

lepődtem meg. Zsolti YouTube-videót linkelt a dobszólójáról, és

azt akarta, hogy nézzem meg. Andris és Robi összevesztek valami

stratégiai játékon, mindketten arra kértek, hogy adjak igazat nekik.

Ricsi gördeszkás videóval fárasztott, Gábor meg arról írt, hogy ő is

volt szülőin az anyukájával, és sok ötlete van az

osztálykirándulásra. És ha ez még mind nem lenne elég, Jacques

panaszosan ecsetelte, hogy a magyartanár tanácsára korrepetálásra

küldik, mert fél év alatt nem igazán fejlődött a kiejtése… íme az

osztályom! Totál lefárasztottak. Már csak három percem volt a

netezés-re, minden msn-ablakom villogott vagy pedig már

folyamatosan világított, amikor még egy felugrott. A szívem

hevesen zakatolt, úgy olvastam el Cortez üzenetét. Angolul írt

valamit, amit természetesen nem értettem. Valamiért szórakoztatja,

hogy online fordítóval próbálom megérteni az üzeneteit. Pechemre

le sem tudtam fordítani, mert anyu pontosan egy órával a gépem

bekapcsolása után benyitott a szobámba.

– Egy pillanat – mondtam kapkodva, és elkezdtem elköszönni a

többiektől.

– Csókolom – integetett Virág a webkamerán keresztül, amikor

meglátta anyut.

– Szervusz, Virág – hajolt le anyu a gépem elé, és

visszaintegetett. – Na, most már kapcsold ki – fordult felém, én

pedig egymás után bezártam az ablakokat.

– Még egyvalamit – hadartam, és gyorsan átmásoltam Virágnak

Cortez angol üzenetét. – Fordítsd le – szóltam a kamerába, mire

Virág nagyokat pislogva meredt a képernyőre. Gondolom, olvasta

az üzenetet. És nem értette.

– Hogyan?

– Online fordító, csak másold be. Mennem kell – köszöntem el

gyorsan, és kikapcsoltam a gépem.

Miközben lehajtottam a laptop fedelét, anyu az íróasztalom

feletti tükröt nézegette, amire mindenféle dolog van ragasztva,

mint például Cortez mangafiguraként (ezt Virág rajzolta nekem),

egy közös fénykép Virággal, az Abbey Road-os Beatles-kép,

néhány dalszöveg, na meg egy kinyomtatott fotó, amin az

osztálytársaimmal állok a koripálya szélén.

Elalvás előtt Virág küldött egy sms-t, szerintem addigra sikerült

lefordítani Cortez üzenetét, ami egyébként ennyi volt: Mi az ábra?

Ez ugyan egy szleng kifejezés, de akkor is rémes, hogy ennyire

gyengék vagyunk angolból…

Szülői: 5/5 – az ofő lelkes, egy csomó terve van a félévre.

Msn: 5/3 – sajna nagyon kevés az az egy óra, alig tudtam

beszélni a többiekkel.

Moby Dick 5/5 – még csak az elején tartok, de nagyon tetszik.

Cortez: 5/5* – írt msn-en. Kár, hogy nem értettem azonnal. 

Vacsora: 5/1 – spárga. Blah. 

Január 20., kedd

Reggel, mire felkeltem, anyu már elment, de hagyott üzenetet a

hűtőn, amin az állt, hogy havazni fog. Gyorsan elkészültem, fehér

kötött garbót vettem fel a Szent Johannás sálammal (ami kék-fehér

csíkos) meg trapézfarmerrel, ami csapadékos időben soha nem jó

választás, mert rendszerint a térdemig felázik, de mindegy. Szokás

szerint apuval indultam suliba, aztán amikor kihajtottunk a kapun,

Virág, aki már a házunk előtt várakozott, beszállt a hátsó ülésre.

Láthatólag rossz napja volt, ezt onnan lehet megállapítani, hogy a

szemébe fésüli a haját, és csak az egyik szeme látszik. Totál emó.– Mi történt? – fordultam hátra, a biztonsági övvel szenvedve.

– Apu lemondta a hétvégét – vonta meg a vállát szomorúan, és

halálfejes kesztyűjével megigazította a haját. Illetve még jobban a

szemébe húzta.

– Miért? – kérdeztem. Virág szülei elváltak, és ez a téma még

mindig eléggé megviseli, ráadásul az apukája csak kéthetente,

hétvégén viszi el.

– Síelni megy.

– Megint? – kérdeztük apuval egyszerre. Ugyanis a téli

szünetben már voltak, Virággal együtt.

– Aha. Csak most egyedül – közölte.

– Ezért ne legyél szomorú – vigasztaltam, bár Virág hamar

befordul, ha rossz hírt hall.

– De, mert anyu csinált programot magának szombatra, és vagy

le kell mondania, vagy a nagyiéknál leszek.

– És az rossz? – kérdeztem.

– Ott nem beszélek – felelte egyszerűen. Na igen. Virág

mesélte, hogy a szülei válásakor három hónapig nem beszélt, ezek

szerint a nagyszüleinél még mindig tartja.

Apu leparkolt a suli előtt, és amikor kiszálltunk, utánunk szólt.

– Virág, ha szeretnéd, felhívom anyukádat, hogy szombaton

nálunk alhass.

– Köszönöm – csillant fel Virág szeme, és azonnal elmúlt a

rosszkedve. Olyannyira feldobódott, hogy elővette a zsebéből a

pink-fekete kockás csatját, és félrecsatolta a haját.

A suli előtti lépcsőhöz érve folyamatosan a hétvégét

tervezgettük, mert még sosem aludt nálam osztálytársam, és

Virágot sem gyakran hívták meg ezelőtt. A gimi előtt egyikünknek

sem voltak barátai, Virág, csakúgy mint én, kitaszítottként járta

végig az általánost. Igaz, engem azért cikiztek, mert sokat olvasok

és jól tanulok, Virágot meg azért, mert emós. Állítólag egész

nyolcadikban Tokiónak csúfolták. Szegény.

Az iskola lépcsője előtt Ricsi, Cortez és Zsolti ácsorgott.

– Sziasztok – köszöntem, végignézve a társaságon.

Zsolti mélyen a szemébe húzott sapkája alól pislogott álmosan,

miközben pótreggeli gyanánt egy csomag megfagyott gumicukrot

próbált magába gyömöszölni. Ricsi unottan nyomkodta a

zenelejátszóját, a fülhallgatója fele a fülébe volt dugva, a másik a

kabátja nyakán át lógott a levegőben, Cortez pedig… Hát igen,

Cortez. Fehér, deszkás cipőjében, sötétkék, bő fazonú farmerben,

belebújós snowboard dzsekijében és a fejére lazán feldobott

kapucnijában elég menőn nézett ki. Lazán visszaköszönt, sötétkék

szemével végignézve rajtunk, miközben a homlokába hullt néhány

sötét, szinte fekete hajtincs. Kábé ott végem volt. Szerencsére

feleszméltem a bambulásból, mert Zsolti a képembe nyomta a

felbontott csomag gumicukrot.

– Kértek?

Én megráztam a fejem, mert valahogy reggel fél nyolckor nem

kívánom a cukrot, Virág azonban vett belőle, és próbálta szétrágni

a megfagyott gumimacit.– Minden rendben volt szülői után? – érdeklődtem, mert a fiúk

jegyei enyhén szólva érdekesen alakultak. Meg egyébként is ciki

volt némán ácsorogni.

– Nekem nem volt gáz. A szüleim egymást hibáztatják, amiért

hülye vagyok – vonta meg a vállát Ricsi. A kijelentésére

mindannyian elnevettük magunkat. – Most mi van? Komolyan

mondom. Ez a legjobb az elvált szülőkben. Állandóan egymást

hibáztatják a jegyeim miatt, engem meg elfelejtenek.

– Dettó – bólintott Virág, még mindig a fagyott gumicukron

csámcsogva.

– Nálam ugyanez – bontott ki ezúttal egy csokis dobozt Zsolti.

Mi, Cortezzel mosolyogva hallgattunk, egyikünk sem tudott

hozzászólni az „elvált szülők gyerekei” témához, mert minket ez

nem érint. Igaz, Cortez a nagyszüleivel él, mert a szülei

diplomaták, és külföldön (Amerikában) laknak, de attól még nem

váltak el. Úgyhogy szórakozottan hallgattuk a többiek

eszmecseréjét, miközben megállt mellettünk egy fekete autó, és

Dave pattant ki az anyósülésről.

– Srácok, rémes éjszakám volt – kezdte köszönés nélkül. Dave

általában nem foglalkozik azzal, ha éppen beszélünk valamiről. Ha

ő megjelenik, róla kell szólnia mindennek. Megszoktuk már,

úgyhogy mosolyogva vártuk, hogy mit mesél.

– Én sem aludtam túl jól – mélázott Virág.

– Hahó! Nem zavar, hogy éppen sztoriban vagyok? – rázta meg

a fejét Dave, és folytatta. – Szóval, éjjel fél háromkor valami

csapkodott az ablakomon.

– Biztos a szél – mondtam.

– Igen, a szél, de nem ez a lényeg – rázta meg a fejét. –

Felébredtem rá, és próbáltam visszaaludni, amikor újra csapkodni

kezdett.

– Hóvihar volt éjjel, a szél letördelt néhány faágat, és…

– Most te mesélsz vagy én? – szólt rám türelmetlenül. – Bocs,

de meteorológiai befolyásoltság alatt állok – vontam meg a vállam,

mire a többiek elmosolyodtak.

– Tényleg, Reni, anyukád nem mondta, mikor lesz jobb idő? –

kérdezte Ricsi.

– Most még nagy havazások jönnek – feleltem. Az

osztálytársaim tök jól veszik, hogy anyu meteorológus és sokszor

látni a tévében. Az általánosban egy csomót cikiztek miatta, sőt,

egyszer még a „fagypont” becenevet is rám ragasztották. A

mostani osztálytársaim azonban lazán kezelik, általában csak

megkérdezik, hogy milyen idő várható.

– Hé, éppen sztoriban vagyok! Figyelnétek? – rázta a fejét

türelmetlenül Dave. Mindannyian felé fordultunk, úgyhogy

folytathatta. – Na, miután kinéztem az ablakon, és láttam, hogy

micsoda hóvihar van, nem tudtam visszaaludni. Negyed ötig

hallgattam az iPod párnámat, de egyszerűen nem voltam álmos…

– Mi az az iPod párna? – szóltam közbe.

– Párna, benne hangszóró és csatlakozó az iPodhoz. IPod párna.

– Aha, énem – bólintottam, bár annyira nem tiszta. Akkor ezmost zenélő párna? Mindegy.

Dave összefont karral ácsorgott, és a reakciónkat várta. Mikor

rájöttünk, hogy vége a mesélésnek, Cortez értetlenül nézett rá.

– És mi volt a rémes sztori?

– Mi az, hogy mi? Nem tudtam aludni! – közölte, mire a fiúk,

sóhajtva legyintettek.

– Ez nem egy nagy sztori, Dave! Értsd meg végre, nem kell

mindent, ami veled történik, úgy felfogni, mintha rendkívüli lenne.

Na, például nekem van sztorim. Több mint kétszázan nézték meg a

dobszólóm tegnap óta a videómegosztón – váltott témát Zsolti.

Cortez és Ricsi azonnal rákapott a témára, úgyhogy szegény

Dave kénytelen volt csendben hallgatni. Virággal otthagytuk őket,

és bementünk a suliba. Miután felmutattuk a belépőkártyánkat,

beléptünk az aulába. Máday igazgatóhelyettes szokása szerint a

Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a belépő diákokat pásztázta.

Az előttünk haladó tizedikes fiúkkal kivetette a fülhallgatót, a

mögöttünk lévő tizenkettedikes lányokat pedig magához hívatta,

hogy a kezében tartott vonalzóval lemérje a csizmájuk sarkát.

– Veronika, mondd csak, fellépésre készülsz ezekkel a tizenkét

centis sarkakkal? – kérdezte, felvonva ívelt szemöldökét.

– Nem – rázta meg a fejét a lány.

– Akkor kérem figyelembe venni, hogy ez egy gimnázium, és

nem a Moulin Rouge. Akárhogy számolom, ezekben a csizmákban

hazatipegsz tíz perc alatt, egy laposabban visszaérsz hét perc alatt,

tehát nyolc óra ötre itt vagy – hunyorgott a karórájára nézve, mire

a lány sietősen megfordult és kispurizott az aulából.

Máday elégedetten bólintott, és tovább szemlélte az érkezőket.

Na igen, a Suli Réme becenéven is emlegetett igazgatóhelyettes

asszony meg a vonalzója elengedhetetlen kelléke a reggeleknek.

Előszeretettel méri a szoknyák hosszát, a cipők sarkát, és

kíméletlenül hazaküld mindenkit, akin kivetnivalót talál.

Mentségére legyen mondva, nem kis teljesítmény, hogy a legtöbb

diákról percre pontosan tudja, hogy mennyi idő alatt ér haza. Azt

beszélik, az a szerencsés, akinek még a nevét sem tudja. De ilyen

igazán kevés van. Virággal felbaktattunk a lépcsőn, és a folyosón

lévő suliboxokhoz mentünk. Amíg én kivettem az

irodalomholmim és betettem a táskám, Virág egy celluxdarabbal

ragasztott képet a szekrényébe.

– Újabb Pete Wentz-kép? – kérdeztem.

– Nem, ez most más – felelte. Na, erre felkaptam a fejem, mert

amióta ismerem Virágot, számára Pete Wentzen kívül nem létezik

más. Kiposzterezte vele a szobáját, a szekrényét, a fém tolltartóját,

plusz a gitárost rajzolgatja éjjel-nappal, róla nevezte el a

kutyáját… Egyszóval hatalmas fan. Ezért is esett le az állam,

amikor benéztem a szekrényébe, és a sok Pete Wentz között

megláttam egy számomra teljesen ismeretlen srác képét.

– Ő ki? – kérdeztem csodálkozva.

– Ő Robert Pattinson.

– Vagyis? – ráncoltam a szemöldököm. Kicsit ciki, de nem

vagyok túl jó az aktuális trendekben. Ha Virág nem mutogatnáállandóan a tinimagazinokat, akkor még annyit sem tudnék, mint

most.

– Vagyis a Twilight sztárja! – vágta rá csillogó szemmel.

– Vagyis? – kérdeztem összeszorított fogakkal, mert nem

akartam nagyon beégni.

– Várj – nyugtatott Virág, és kihalászott az egyébként

borzalmasan rumlis szekrényéből egy magazint. – Tessék, nézd át.

Bementünk a terembe, ahol Andris és Robi a tévét nézték,

miközben megállás nélkül vitatkoztak valami sorozatról. Leültem

az egyszemélyes padok közt a sajátomba (az ablak melletti sor,

második pad), és fellapoztam az újságot, majd kérdőn felnéztem,

mert Robi és Andris nemcsak vitatkoztak a Hősökről, hanem azt is

nézték.

– Ez hol megy? – kérdeztem, mert nem láttam lógót a

képernyőn.

– Ez? – mosolygott Andris. – Ez itt megy – mutatott fel egy kis

alakú lejátszót. A két kocka megint összekötötte a tévét valamivel.

Nagyszerű, így is miattuk bővül hetente a házirend.

Az osztály lármás volt, mindenki mászkált vagy ordított

valakinek. Kinga megállt a padom mellett, és felemelte a

kezemben tartott újságot.

– Renáta, tinimagazint olvasol? Ez nevetséges – közölte, és

húzott egyet az egyébként is fájdalmasan szoros copfján.

– Csak erről a Twilight dologról olvastam – magyarázkodtam,

bár nem is igazán akartam megmagyarázni Kingának. Elvégre

semmi köze hozzá, hogy mit olvasok!

– Már rég kiolvastam az egész sorozatot – vigyorgott

erőltetetten, aztán megperdült, és a helyére ment. Kinga lételeme a

versengés, és attól, hogy ő már rég túl van valamin, amiről én még

csak most hallok először, teljes mértékben nyertesnek érzi magát.

Klassz.

A csengő hallatára eltettem a magazint, és felkeltettem Virágot,

aki időközben elaludt a mellettem lévő padban. Kardos pontosan

érkezett, bevágta maga mögött az ajtót, amire az egész osztály

elhallgatott. Máday után Kardos tanár úr vezeti a képzeletbeli

népszerűtlenségi versenyt, szerintem rajtam kívül nincs még egy

diák, aki kedvelné.

– Antai-Kelemen Ádám a táblához, a többiek a

szöveggyűjteményt olvassák egy hang nélkül – közölte, és lecsapta

a naplót a tanári asztalra.

Na jó, talán ezek miatt a dolgok miatt nem szeretik annyira.

Kinyitottam a könyvem, miközben hátrafordultam. Cortez éppen

feltápászkodott a mögöttem lévő padból, és felelni indult.

– Készültél? – suttogtam, mire óvatos mosolyra húzta a száját.

Oké, azzal együtt, hogy a világ legszebb mosolyával ajándékozott

meg, ez azt is jelentette egyben, hogy nem készült. Ami óriási

szívás, ugyanis az elmúlt félévben végig korrepetáltam

irodalomból, csak akkor hagytuk abba, amikor biztosan kettesre

állt. Rossz előérzetem volt annak ellenére, hogy borzasztóan

szerettem volna a csütörtök délutánokat újra Cortezzel tölteni. Hairodalomkorrepetálás ürügyén, akkor úgy.

Kardos Cortez kezébe nyomta a kinyitott tankönyvet.

– Verselemzés.

Tíz kemény percig alázta Cortezt, aki jóformán hozzá se tudott

szólni a dolgokhoz. Én lehajtott fejjel hallgattam a szenvedést.

Szörnyű volt.

– Gratulálok, ezt a félévet is jól kezdted – írta be Kardos az

egyest, Cortez pedig visszaült a helyére. Nem hiszem, hogy egy

tanár valaha elfelejti, ha egy diák sorban adja be az üres

dolgozatokat (Cortez így indította a kapcsolatukat), így Kardos

pikkelése valamennyire jogos. Csak hát szegény Cortez…

Mielőtt továbbhaladtunk volna az anyaggal, kinyílt az ajtó, és

Arnold lépett be. Kardos felháborodottan az órájára nézett.

– Neményi, ez aztán már több a soknál! Húszperces késés?

Arnold a tőle megszokott nyugalommal vonta meg a vállát. –

Elnézést, tanár úr, a kocsifelhajtónk lefagyott az éjjel, ezért

jégtöréssel kezdtem a reggelt, amitől a megszokottnál is

rezignáltabb vagyok – közölte. Kardos nagyokat pislogva meredt

rá.

– Értem, rendben van.

Arnold a helyére indult, amikor Kardos utána szólt.

– Azt mondtad, rezignált?

– Igen.

Kardos elismerően bólintott. Hát igen. Arnold messze a

legokosabb diák az egész suliban, vele kevés tanár kezd ki.

Állandó későként sem problémáznak vele, ugyanis totális kitűnő

átlagával (ami azt jelenti, hogy az egész félévben nem volt ötösnél

rosszabb jegye), a tanulmányi hét abszolút győzteseként abszolút

iskolaelsőnek számít. Ami kilencedikesként őrült nagy

teljesítmény. Ha nem ismerném ennyire jól, azt mondanám,

lehetetlen, pedig nem az. Arnold egyszerűen zseni.

A csendes irodalomóra után a többiek fellélegeztek, mert dupla

franciánk következett Monsieur Durand-nal. Mivel a Szent

Johanna francia kötődésű iskola (olyannyira, hogy kiemelt tárgy a

francia nyelv, sőt, a felvételik is franciául folynak), ez az egyetlen

tárgy, amiből kivétel nélkül mindenki jó.

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal vettünk forró csokit a

büfében, és kimentünk az udvarra. Amíg Virág a gőzölgő poharat

fogta a két tenyere közt, remélve, hogy felmelegszik tőle, Arnold a

kinyomtatott színházi programot mutatta nekem.

– Érdekel?

– Persze! – vágtam rá azonnal, átnézve a műsort. Vízkereszt,

Ahogy tetszik, Szentivánéji álom, Sok hűhó semmiért… Mégis, kit

nem érdekelnek a Shakespeare-darabok?

– Mi az? Mozi? – kérdezte Virág.

– Színház – feleltük egyszerre.

– Ja, azt hittem, valami jó – vonta meg a vállát Virág, mire

Arnold azonnal vitába kezdett, én pedig mosolyogva hallgattam

őket. Oké, talán tényleg van, akit ez nem dob fel.

Suli után otthon megcsináltam a házikat, meg készültemholnapra, aztán kimentem Virággal megsétáltatni Pete Wentzet.

Mármint a kutyáját. Anyu a kezdődő havazás miatt későn ért haza,

emiatt viszont nem volt vacsora, úgyhogy rendeltünk. Mi, apuval

ennek kifejezetten örültünk, de persze csak magunkban.

– Nem is tudom, hogy tudnak mindennap ilyen ételeket enni az

emberek – húzta el a száját anyu a rendelt pizzát nézegetve.

– Én sem. Ez borzasztó! – bólogatott apu, miközben már befalta

a sajátját, és az enyémmel szemezett. Mosolyogva megkínáltam,

de anyu nem engedte. Apu egyetértően bólintott, de azért le tudtam

olvasni a szájáról, hogy hagyjam meg, majd később megeszi.

– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu.

– Semmi – feleltem. A szüleim előbb össze, majd rám néztek.

Ja, igen, mindig elfelejtem, hogy a „semmi”, az tabu szó, ha egy

kamasz ezt mondja, akkor a felnőttek óriási problémát és

visszafordíthatatlan eltávolodást gondolnak mögé. Pedig tényleg

van, amikor semmi nincs. Mindegy, gyorsan korrigáltam.

– Illetve Arnold felajánlott egy színházbérletet.

– Igazán? Ez nagyszerű. Menj színházba, az nagyon jó program

– hagyta jóvá anyu. Apu kicsit nehezebb eset.

– Arnold? Színházba? Arnolddal színházba? Este? Esti darabra

Arnolddal?

– Nem csak ketten. Az anyukája jönne velünk – mentegetőztem

azonnal. Apu hajlamos besokallni, ha arról van szó, hogy egy

fiúval megyek valahova. Pedig ilyen aztán nem szokott lenni.

– Na és Virág? – próbálkozott apu.

– Virágot nem érdekli a színház – tártam szét a karom. –

Virágról jut eszembe, felhívtam az anyukáját, és megbeszéltem

vele, hogy itt alszik a hétvégén – váltott témát anyu cselesen.

– Oké – vigyorogtam.

– Várjunk csak. Ott tartottunk, hogy Reni színházba megy. Mit

akar ez az Arnold gyerek? – értetlenkedett tovább apu.

Anyu intett, hogy nyugodtan menjek fel a szobámba, majd ő

elintézi. A lépcsőn felfelé még hallottam, hogy erről vitatkoznak,

illetve apu próbál vitázni, de anyu hamar lerendezte.

Becsuktam a szobaajtóm, és bekapcsoltam a gépem. Az msn-en

csak páran lézengtek, az ő állapotuk is elfoglalt volt vagy nincs a

gépnél. A depresszív téli időjárás miatt egyébként szinte

valamennyi fiú osztálytársam tévésorozatokkal tölti a délutánjait és

estéit, és mivel én egy ilyet sem nézek, újabban egyáltalán nincs

közös témánk. Sőt, mikor megkérdeztem, hogy rajtam kívül már

senkit nem dob fel egy nyomott januári délutánon belemerülni egy

klassz könyvbe, egész egyszerűen kiröhögtek. Oké, többek

között ezért sem tartozom a „menő diákok” közé. A gimi

farkastörvényei szerint „kúl”, aki képben van a legújabb zenékkel,

sorozatokkal és trendekkel, és kétségtelenül „nyomi”, aki a Beatles

– White album hallgatása közben a Moby Dicket olvassa. Éljenek a

diákévek…

Cortez irodalomfelelete: 5/1 – még csak most kezdődött a félév,

de megint bukásra áll. Jaj.

Sulirádió: 5/5 – Ma a California Dreaminget adták egész nap,jelezve, hogy unják a telet. A nap végére már a diákok unták a

számot.

Rendelt pizza: 5/5 – klassz volt.

Robert Pattinson: 5/? – még mindig nem nagyon tudom, hogy

ki az, de menő lehet. Majd csekkolom.

Január 21., szerda

Reggel Virággal köszöntünk a suli lépcsője előtt ácsorgó

fiúknak, aztán mivel elkérték, odaadtam a kémiaházim, és

bementünk az épületbe. Hát, Ricsiékkel kábé ennyi a közös

témám. Hurrá.

Az aulában Máday ig. helyettes a szokott helyén állt, és amikor

észrevett, felénk szólt.

– Renáta!

Megfagyott az ereimben a vér. Gyorsan végignéztem magamon.

Kék kordbársony nadrág, fehér színű, lapos hótaposó csizma, fehér

kötött garbós pulcsi és kabát. Ezzel csak nincs gondja!

– Ne felejtsd el, órák után megbeszélés!

Csak a suliújság februári számának megbeszélésére

figyelmeztetett, úgyhogy megkönnyebbülten sóhajtottam fel.

A folyosón elhelyezett suliboxok mindegyikébe egy papír volt

csúsztatva, ami félig kilógott az ajtók résén. Mikor a sajátomhoz

értem, kihúztam a szórólapot, és gyorsan elolvastam. Az állt rajta,

hogy lehet szavazni a farsangi bál témájáról.

– Ez mit jelent? – kérdeztem csodálkozva.

– Fogalmam sincs – vonta meg a vállát Virág.

A folyosón megjelent Kinga és a mögötte vonuló négy a-s lány

csordája.

– Mire szavaztok? – kérdezte Kinga, megállva a szekrényem

mellett.

– Nem igazán tudom, hogy mi ez – ráztam a fejem.

– Tudod, Renáta, ha vennéd a fáradságot és megnéznéd a Szent

Johanna honlapján az archívumban lévő fotóalbumokat, és

kikeresnéd közülük az elmúlt évek farsangjait, akkor értenéd.

– Kinek van ennyi szabadideje? – kérdeztem vissza, mielőtt

még tovább alázna.

– Aki szán rá. Nézd, én edzésre járok, díjugratóversenyeken

veszek részt, emellett van energiám kitűnő tanulónak lenni,

suliújságot írok, színjátszókörös vagyok, plusz ismerkedem

Holdfénnyel is, hogy jól tudjunk együtt dolgozni…

– A Holdfény valami banda? Van MySpace oldala? – pislogott

nagyokat Virág. Kinga lesajnálóan megrázta a fejét.

– Virág, szörnyen egyszerű vagy! Van élet a MySpace-en és a

bandákon túl is. Holdfény az új lovam, akivel edzek – közölte

felszegett állal, aztán amikor látta, hogy ehhez nem igazán tudunk

hozzászólni, visszatért a farsangra. – A kitöltött lapot az aulában

található ládába kell bedobni péntek délutánig; amire a legtöbb

szavazat érkezik, az lesz a farsang témája, ergo mindenki annak

öltözik.

– Ti mit írtok rá? – kérdeztem. A többes szám Kingára meg az

a-s lányokra vonatkozott, akikkel, mondjuk, még egy szót semváltottam, de mindegy.

– Reneszánsz. Szép ruhák, báli hangulat – ábrándozott Kinga.

– Ez borzalmas nagy kitolás a fiúkkal – szörnyedtem el. Akkor

harisnyás, Robin Hood kinézetű srácok rohangálnának a

tesiteremben. Jaj.

– Kit érdekel? Nekem jól állna, ez a lényeg – közölte Kinga. Na

igen. Kinga az empátia hiányának tökéletes példája.

Kémia előtt a labor első padjában Cortez és Virág még

gőzerővel másolta a házit a füzetemből, a mellettem ülő Ricsi

pedig a fingerboardjával játszott a padon.

– Ebben mi a jó? – kérdeztem összeráncolt szemöldökkel, mert

még mindig nem tudtam rájönni, mit lehet élvezni azon, hogy egy

kis gördeszkát lököget az ujjaival.

– Figyeld. Ez egy új trükk – mutatta Ricsi. A padon

támaszkodva követtem a bemutatót, és bár próbáltam koncentrálni,

annyira nem kötött le. Pedig tényleg szeretném, hogy érdekeljen,

mert Cortez és Ricsi nagy deszkások, és ahhoz, hogy tudjak

Cortezzel beszélgetni, tisztában kéne lennem a deszkás dolgokkal.

Mondjuk, az elszántságom kimerült annyiban, hogy kértem

karácsonyra egy gördeszkát, amire egyszer már rá is álltam.

Vagyis megpróbáltam.

Csengetéskor Virág odahozta a füzetem, aztán gyorsan a

helyére ment, mert a labor ajtaja becsapódott, és Gondos tanárnő

az összetéveszthetetlen vörös hajával megjelent a teremben. A

diákok körében az a legenda járja, hogy Gondos a kémialaborban

állítja elő magának ezeket a lángoló hajszíneket. Nem is tudom.

Biztos van valóságalapja.

– Richárd, szeretnéd megoldani a táblánál a házi feladatot? –

nézett Gondos fürkészve a padunk felé.

– Hogyne – állt fel Ricsi magabiztosan, felkapva a füzetét.

Mosolyogva néztem, ahogy Ricsi (aki egyébként annyira sötét

kémiából, hogy még a vegyjeleket sem ismeri) felmásolja a

házi(ma)t a táblára.

– Nagyszerű. Pompás – tapsikolt Gondos, és beírta az ötöst. Az

osztály egy része (Kingával az élen) hangos nemtetszését fejezte

ki, mire a tanárnő gyilkos pillantással elhallgattatta őket.

Ricsi lazán visszaült mellém.

– Nincs mese. Zseninek tart – tárta szét a karját, és vigyorogva

megvonta a vállát, amikor Cortez hitetlenkedve hátrafordult.

– Na igen. Zseni vagy – suttogtam visszafojtott mosollyal, és

jegyzetelni kezdtem a füzetembe. Ricsi az én házijaim és súgásaim

révén színötös kémiából, ráadásul emiatt a tanár annyira okosnak

tartja, hogy versenyre is akarta küldeni. Érdekes.

Tesi után kipirultan és fáradtan ücsörögtem az öltözőben

(Korponay tanárnő tornateremköröket futtatott velünk, én négy

után összeestem), és Virágot vártam, aki még a futástól lelapult

haját tupírozta, hogy visszanyerje az eredeti „manga” fazonját. Az

a-s lányok öltözés közben megállás nélkül csevegtek. Az ilyen

fecsegést általában elengedem a fülem mellett, ma azonban

elhangzott egy mondat, amire odafigyeltem.Ládátok, Cortez hogy nézett rám? – kérdezte Edina.

– Nem – felelte egyszerűen Kinga, és becopfozta a haját.

– Pedig észrevetettem, hogy futás közben bámul…

A fülemben dobogott a vér, és próbáltam feltűnés nélkül

figyelni a beszélgetést. Kinga észrevehette, hogy lesápadtam, és

unottan a plafonra meredt.

– Dina, fiúk fociztak órán, senki nem nézett téged futás közben

jelentette ki.

– Pedig nézett – erősködött tovább Edina.

Oké, számomra teljesen nyilvánvaló, hogy Edina odavan

Cortezért (ki nincs?), de hogy ez nem egyoldalú, az új infó.

Elvégre Cortez eddig nem mutatott semmifajta érdeklődést Edina

iránt. Eddig. Jaj.

Edina a tükör elé állt, és elővette a szájfényét, közben pedig

tovább áradozott Cortezről.

– Szerintem Cortez járna velem. Ő is menő, én is. Mi akadálya?

– kérdezte, a három a-s lány pedig egyetértően bólogatott. Én meg

megsemmisülten ültem a padon. Szerencsémre Kinga közbeszólt.

– Most viccelsz? – kérdezte, egy pillanat alatt kizökkentve

Edinát az ábrándozásból. – Cortez már most az egyik legmenőbb

srác a suliban, tele van felsőbb évfolyamba járó haverokkal,

ráadásul a tizedikes lányok is odavannak érte. Értékelem a pozitív

hozzáállásod, de én azért látom némi akadályát annak, hogy csak

úgy járjatok – hadarta. – Ja, és túl sok szájfényt tettél fel, olyan,

mintha beleestél volna a tégelybe – vigyorgott Kinga megalázóan,

aztán sarkon fordult és kiviharzott.

A három a-s lány kuncogva követte, végül Edina is belátta,

hogy van igazság abban, amit hallott, és sértődötten távozott.

– Jól megmondta nekik, nem? – mosolygott Virág, amikor

elérte a célját, és a haja oldalválasztékból eltakarta a fél szemét,

hátul pedig tupírozottan meredt az ég felé.

– Aha – bólintottam. – Csak ez rám is vonatkozik.

– Hogy érted?

– Ha Edina kevés Cortezhez, akkor én mit mondjak? Egyáltalán

nem vagyok menő! – sóhajtottam.

– De okos vagy! És szerintem az menő! – vigasztalt Virág, én

pedig halványan elmosolyodtam.

Rendes, hogy próbált feldobni, és valamennyire sikerült is, de

azért amit Kinga mondott, az tényleg igaz. Cortez eleve nagyon

kúl, stílusban és megjelenésben egyaránt, ehhez már csak plusz,

hogy Cortez és Ricsi a tizenhatot töltik. (Ricsi esetét homály fedi,

őt egy másik suliból vették át, valószínűleg ott bukott, de senki

nem tudja biztosan, mi történt, Cortez pedig évismétlő, mert

Amerikában járt egy évet gimibe, és Borrel igazgató úr csak úgy

vette fel, ha újrajárja a kilencediket.) így hát szomorúan, de megint

be kellett látnom, hogy Cortez meg én… az lenne a világ

nyolcadik csodája. Óriási. Önbizalmat meg majd nyerek valahol.

Mindegy.

Infón Tölgyessy tanár úr közölte, hogy szövegszerkesztés után

elfoglalhatjuk magunkat.Arnolddal egy géphez ültünk és Honfoglalóztunk, a mellettünk

lévő gépnél pedig Virág szerkesztett MySpace-oldalt.

– Nézzétek, ez az új layoutom – szólt, mire odanéztem. Az

oldal a következőképpen néz ki: fekete háttér, amin apró pink

halálfejek villognak meg eltűnnek, meg csillognak.

– Klassz – ismertem el.

– Reni, már nem azért, de döntik a várad – közölte Arnold. –

Hé! – fordultam vissza. – Azért segíthettél volna, nem figyeltem.

– Az a te várad, védd meg te – vonta meg a vállát.

– Várjunk csak! – néztem a monitorra. – Te döntötted le a

tornyom! Most megtámadlak! – közöltem elszántan, mire Arnold

hátradőlt, és hagyta, hogy nyerjek. Ez így volt fair. Azt hiszem.

Utolsó óra után Kingával és Arnolddal a suliújság termébe

mentünk. Már mindenki bent volt, az érkezésünk után Timi (a

főszerkesztő) becsukta az ajtót, és neki is kezdett a

megbeszélésnek.

– Ki hogy áll?

– Én kész vagyok – szólalt meg rögtön Kinga, és a mappájából

kivette a színes lapokra írt cikkét.

– Többiek?

– Én még dolgozom rajta – mondta Arnold.

– Jó, de férjen bele két oldalba!

– Mi? – háborodott fel Kinga. – Mostantól mindig kétoldalas

cikket írhat?

– Igen.

– Miért?

– Mert – sóhajtotta Timi – Neményi cikkei a legolvasottabbak.

Azokról kapjuk a legtöbb visszajelzést. És ennyi. Tovább. Reni,

veled mi van?

– Elakadtam a filmajánlóval – vontam meg a vállam.

– Kérj segítséget, és péntekre add le! Februári ajánlót a

legkönnyebb írni, szedd össze magad!

– Oké – bólintottam.

Láttam Kingán, hogy nagyobb letolást várt. Mikor végeztünk a

megbeszéléssel, és kimentünk a teremből, ennek hangot is adott.

– Itt bárki bármit megtehet! Arnoldnak már két oldala van,

Renáta késhet, az én mondataimat meg szanaszét húzgálják –

hőbörgött.

Ráhagytuk, ilyenkor Kinga begőzöl, de néhány dühkitörés után

majd megnyugszik. Általában.

Hazaérve azonnal belevetettem magam a cikkírásba, és nagy

nehezen kész is lettem vele (anyu megengedi, hogy ha

anyaggyűjtéshez kell, akkor korlátlanul használjam a gépem).

Mondjuk, keresgélés közben felmentem a közösségi portálra, és

visszajelöltem két Szent Johannás diákot (egy 10/b-s lányt és egy

12/a-s fiút), akik ismerősnek jelöltek, plusz merő véletlenségből

rámentem Cortez adatlapjára, és megnéztem, frissült-e, amióta

utoljára láttam. Sajna nem, még mindig csak egy deszkás kép van

fent róla, amit már rég lementettem a gépemre.

Sulirádió: 5/5 – Good Charlotte szólt egész nap. Máday,mondjuk, nem értékelte annyira, mint a diákok.

Edina: 5/1 – még mindig kiborulok, ha eszembe jut.

Kémia: 5/5 – Gondos kedvenc diákja egyértelműen Ricsi. Ez

azért vicces.

Suliújság: 5/5 – Végre kész lettem a cikkel, holnap le is adom.

Virág adatlapja a közösségin: 5/5 – egy rakás új képet tett fel, a

huszonnégy feltöltött kép közül egy van, amit magáról készített a

tükör segítségével (sajna a képben benne van a vaku is), egy, amin

ketten vagyunk, és a suli előtt készítettük magunkról (ez az én

oldalamon is fent van), az összes többi Pete Wentz és Twilight.

Január 22., csütörtök

Reggel kisebb hiszti után (nem találtam a színes kötött pulcsim)

apu vitt minket suliba. Ilyenkor kicsit sajnálom szegény aput, mert

rendszerint akkor borulok ki, amikor anyu nincs otthon, és apu

még nem igazán tudja kezelni a „nem találom egy ruhadarabom,

mindjárt megőrülök” kitöréseimet. Egy kamaszkezelő könyvből

próbálta kilesni, hogy ilyenkor mi a teendő, de mielőtt rájött volna,

már lenyugodtam. Meglett a pulcsim, ott volt, ahol lennie kell, a

gardróbban. Mindegy.

Virág a kapunkban ácsorgott, aztán amikor kiálltunk a kocsival,

beszállt a hátsó ülésre.

– Suli után Simsezünk? – kérdeztem, mire Virág csalódottan

megrázta a fejét.

– Nem jó, anyu jön értem, oltásra visszük Robert Pattinsont –

felelte. Összeráncolt szemöldökkel meredtem rá.

– Kit?

– A kutyámat – tette hozzá.

– Azt hittem, Pete Wentz a neve.

– Az volt, de mostantól már Robert Pattinson.

– Megváltoztattad a kutyád nevét? – döbbentem le.

– Igen. Úgyse hallgatott rá.

– Értem – bólintottam. Azt hiszem, Virágnak új kedvence van.

Órák előtt bementem a suliújság termébe, hogy leadjam a cikkem.

Timi két perc alatt átnézte az ajánlóimat.

– Ezek jók lettek – biccentett, amikor felnézett a lapokból. –

Oké – indultam kifelé a teremből, amikor megláttam egy halom

kinyomtatott papírt. – Az kié?

Timi sóhajtva odafordult.

– Mit gondolsz?

– Arnold? – mosolyodtam el.

– Igen. Este küldte át e-mailben, egy órája próbálom

szerkeszteni.

– Mi a gond vele?

– Hát épp ez az! – tárta szét a kezét. – Semmi! Négy oldal

lenne, legkisebb betűnagysággal is, ami nagyon sok. Csakhogy

nem tudom szétszedni. Túl jó az egész.

– És akkor mi lesz?

– Máday eldönti. Szerintem lehozzuk az egészet. Nem tudom,

mit csináljak Arnolddal. Őrület, miket ír.

– Igen, borzasztóan ügyes. Szerintem menjen a négy oldal.– Kinga lázadni fog. Már így is hőbörgött a két oldalért – nézett

rám tanácstalanul Timi.

– De szerintem csak ő, egyedül. A többiek benne lennének.

Otthagytam a gondterhelt Timit, és az aulán átvágva láttam, hogy

sokan dobálják be a ládába a farsangi szórólapokat.

– Szavaztál már? – állított meg egy tizenegyedikes lány.

– Még nem – ráztam a fejem.

– A reneszánszra szavazz!

– Jó, de miért olyan fontos ez? – csodálkoztam.

– Kilencedikes vagy, ugye? – sóhajtotta csalódottan, mire

bólintottam. – Jó. Nekem ez a harmadik farsangom a Szent

Johannában, és már baromira unom, hogy sokkal több a fiú.

– Az miért baj? – kérdeztem. Igaz, a suliban tényleg sokkal több

a fiú, a mi osztályunkban is csak hárman vagyunk lányok, az asoknál

négyen, és ez az arány általában jellemző. Csak nem

értettem az összefüggést.

– Mert évek óta szeretnénk egy reneszánsz farsangot, csakhogy

hiába szavaz minden lány erre, sokkal több fiú van, akik pedig

állandóan valami baromságra szavaznak! Annyira szeretnénk már

harisnyában látni őket bosszúból, az elmúlt évek szívatásai miatt.

– Szívatás?

– Múlt évben kalózfarsang volt, belépés csak rajzolt bajuszban!

El tudod képzelni, hogy néztünk ki?

Ahogy próbáltam elképzelni, akaratlanul is elnevettem magam.

Azt hiszem, ideje lenne átnézni a suli honlapján lévő archívumot.

A következő szünetben Virággal együtt be is dobtuk a

szavazólapunkat, mindketten a reneszánszt írtuk rá, de szerintem

(ahogy az osztályban a fiúktól hallottam) ez idén is elmarad.

És következett a rémálmom. A rajzóra. Vladár csengetéskor

becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva nézett végig az

osztályon. Mondjuk, amikor rajtam átsiklott a tekintete, mintha

megrándult volna egy ideg az arcán, de mindegy, biztos csak

képzelődtem. Viszont nyílt titok, hogy nem én vagyok a kedvenc

diákja.

– A mai órán párban dolgozunk – kezdte. A vállam fölött

hátrafordultam Ricsihez, aki már előre jól szórakozott a dolgon. A

névsor miatt kémián és rajzon együtt ülünk és dolgozunk. De amíg

az előbbi általában jól sül el, az utóbbi inkább katasztrofálisan. Ez

van.

A feladat egyszerűnek tűnt, kezeket kellett rajzolni, vagyis

Vladár szerint „különböző kézmozdulatokat örökítünk meg”. Ezt

mindenki máshogy értelmezte, Virág a fekete-pink bolyhos végű

tollát fogta meg, és úgy tartotta a kezét, hogy Cortez le tudja

rajzolni. Dave úgy csinált, mintha a mobiltelefonja gombját

nyomná meg, Zsolti pedig „metálosan” felmutatta a mutató és

kisujját Arnoldnak, de Vladár közbeszólt.

– Több komolyságot!

Magam elé vettem a rajztáblám, és Ricsi kezére néztem. Éppen

rátette a mutatóujját a fingerboardjára.

– Te most viccelsz, ugye? Örülök, ha egy ujjadat le tudomrajzolni, vidd innen a kis gördeszkát! – ráztam meg a fejem.

– Kezdjem én? – röhögte el magát.

– Megköszönném.

Az én kézmodellkedésemmel nem volt gond, elővettem a Moby

Dicket, és a kezemben tartva olvastam, közben pedig Ricsi rajzolt.

Csak az a baj, hogy Ricsi a rajzolásba merült bele, én az

olvasásba, úgyhogy amikor feleszméltem, már csak tíz percem

maradt a saját rajzomra.

– Rendben, lassan fejezzétek be a rajzolást, és hozzátok ki! –

szólt hangosan Vladár.

Mindenki elkezdett sietni, még satíroztak, javítgattak,

szemmértékkel ellenőriztek, én meg totál bepánikoltam. Ahogy

magamat ismerem, egy év is kevés lenne, hogy lerajzoljak egy

felismerhető kezet, nemhogy pár perc. Ráadásul tovább stresszelt,

hogy Kinga stréber módon elkezdte összeszedni a lapokat.

– Most mit csinálunk? – röhögött Ricsi olyan jóízűen, hogy ha

nem rólam lett volna szó, biztos én is jól szórakozom.

– Várj, gondolkozom. Pillanat – rágtam a ceruzám végét, majd

eszembe jutott a megoldás. – Megvan! Tedd rá a tenyered!

– Nem hinném, hogy… – rázta a fejét Ricsi, de elkaptam a

kezét, és rányomtam a tenyerét a lapra. Egy perc alatt

körberajzoltam a kezét, mondjuk, a sietségtől néhány helyen

megszaladt a ceruzám, ott olyan lett Ricsi keze, mintha valami

kinövése lenne, de összességében kezet ábrázolt a rajz, és ez a

lényeg.

Kinga hozzánk ért, és felvont szemöldökkel vette el a rajzom.

– Ez érdekes lesz – bólogatott, előre felkészülve a balhéra.

Sajna igaza volt.

Vladár egymás után értékelte a képeket, Cortez és Virág

csillagos ötöst kapott, az ő rajzuk szokás szerint kiállításra való,

Arnold sötéten árnyékolt kézrajza állati szépen sikerült, de a

többiek sem panaszkodhattak, majdnem mindenki ötöst, de

legalábbis négyest kapott. Aztán Vladár a következő laphoz ért, és

felnézett. Hát igen. Tudtam, hogy az vagyok én.

– Miért nem lepődöm meg? – kérdezte a plafonra bámulva.

A többiek egy emberként fordultak felém. Ez nem ér! Honnan

tudja mindenki, hogy csakis rólam lehet szó?

– Az osztályfőnöke, az irodalomtanára, a szülei, de még az

osztálytársai is esedeznek félév előtt, hogy megadjam a kettest,

ami csakis a jóindulatomon múlt! És mit tesz az első rajzórán,

amíg a többiek a feladatot végzik? Olvas. És mit ad be óra végén?

Ezt! – mutatta fel a rajzom, mire lehajtottam a fejem, a többiek

meg felröhögtek. Megaláztatás felsőfokon. Hurrá.

– Tanár úr, nem maradt időm… – kezdtem érvelni, de Vladár

egy határozott kézmozdulattal leintett.

– Bármit, csak ezt ne! Természetesen egyedül neked nem elég

az idő! Gúnyt űzöl a tárgyamból!

– Nem! Dehogy – ráztam meg a fejem. Miért van az, hogy

állandóan ennyire kiakasztom Vladárt? Jaj.

– Rendben van, én értem a tréfát. Remélem, te is – tette visszamaga elé a rajzlapot, és Ricsi tenyerének a közepébe egy hatalmas

egyest írt. Még be is karikázta. – Tessék – nyújtotta felém.

Lehajtott fejjel felkászálódtam, és mint valami bűnöző, úgy

sunnyogtam ki a rajzomért. Pedig ez most nem is az én hibám volt.

Vagyis nem teljesen. A csengő mentett meg. Átmenetileg, mert

attól még kaptam egy egyest. Ami azt jelenti, hogy megint bukásra

állok rajzból. A fenébe! Szünetben Virág és Arnold próbált

vigasztalni.

– Kijavítod, majd segítünk – próbálkozott Virág.

– Nem tudom, eléggé reménytelennek látom a helyzetemet –

csóváltam meg a fejem.

– Egyébként is, mi az, hogy az osztálytársaim könyörögtek a

kettesemért? Ez azért túlzás, nem? – háborodtam fel. Virág és

Arnold lehajtott fejjel ácsorgott. – Nem? – kérdeztem újra.

– Én megemlítettem rajzszakkörön… párszor – ismerte be

Virág.

– Én egyszer-kétszer lementem Vladárhoz szünetben, hogy jobb

belátásra bírjam – tette hozzá Arnold.

– De kedvesek vagytok! – érzékenyültem el.

– Ne hálálkodj. Megint bukásra állsz – szólt rám Arnold, mire

újra elnevettük magunkat.

A jókedvünk nem tartott sokáig, ugyanis Gazdag tanárnő a

duplamatek első órájában röpdolgozatot íratott, és bár Arnoldé és

az enyém ötös lett, jópár egyes is született. Többek között Virág,

Andris, Zsolti, Ricsi is karót kapott, és Cortezé is csak azért lett

kettes, mert a felemelt lapomról le tudta nézni az első feladat

megoldásait. Hát, elkezdtük a félévet, az biztos.

Mivel Virág elment beoltatni az új nevű kutyáját, Arnolddal

hazaindulás előtt benéztünk a könyvtárba. Számomra a Szent

Johanna könyvtára a legkedvesebb hely a suliban (a többi diák

mind a tesiteremért van oda, ahol két oldalon lelátók vannak).

– Körbenézünk vagy keresel valamit? – kérdezte Arnold,

amikor beléptünk a félkör alakú helyiségbe.

– Keresek – mondtam, és odaléptem a könyvtárosnő asztalához.

– Stephenie Meyer-könyvet szeretnék kivenni – szóltam. Arnold

azonnal nemtetszését fejezte ki: megrázta a fejét.

– Mindegyik kint van – közölte a könyvtáros.

– Tényleg? – döbbentem meg. – És franciául?

– Mindenhogy.

– Köszönjük – vontam meg a vállam, és Arnolddal együtt

kimentünk. – Mi az, hogy nincs kölcsönözhető? – csodálkoztam,

mert ez azért fura. Még nem találkoztam kikölcsönzött könyvvel a

Szent Johannában.

– Kivették. Miért érdekel ennyire az a könyv? – kérdezte

Arnold, miközben kiléptünk a suliból, és elindultunk a csúszós,

meredek budai utcán, hegynek felfelé.

– Mert tök ciki, hogy mindenki ismeri, és én nem olvastam

még… – hadartam, és az arcom elé húztam a Szent Johannás

sálam, hogy a fagyos szél ne csípje szét.

– Ne viccelj már! Millió olyan könyvet olvastál, amiről másmég csak nem is hallott! Egyáltalán nem baj, ha nem kapod fel a

manapság legnagyobb popularitásnak örvendő ócskaságot, csak

mert mindenki ezt bújja. Ráadásul ha mindenképp vámpírokról

akarsz olvasni, akkor sokkal inkább ajánlom Anne Rice-t –

közölte, mire összevont szemöldökkel fordultam felé.

– Vámpírok?

Hát igen. Tényleg le vagyok maradva a trendi dolgokkal. A

könyvtárból kivették mindet, Virág átnevezi a kutyáját, Kinga

olvasta, Arnold elítéli. Ezek szerint tényleg illene ismernem.

Komolyan, többet kéne tinimagazint olvasnom! Anyu otthon volt,

a konyhában főzött.

– Mi volt a suliban? – kérdezte, miközben lapozott a

szakácskönyvben.

– Jó és rossz hír – próbálkoztam az ezeréves trükkel.

– Előbb a jót.

– Matek ötös.

– Rossz?

– Rajz. Egyes – közöltem kicsit halkabban.

– Renáta, ez nem igaz! – fordult felém anyu. Renátának csak

akkor szólítanak, ha haragszanak rám. – Nyomatékosan

megkértünk rá, hogy figyelj oda a rajzra! Megint mit csináltál?

– Semmit! – mentegetőztem. – Ricsi keze a hibás!

Anyu összefont karral állt velem szemben. Azt hiszem,

magyarázatot várt. Mikor részletesen elmeséltem, akkor sem

enyhült meg.

– Csak a kettes szintet tartsd! Megígértem félév előtt a tanár

úrnak, hogy igyekezni fogsz!

– De én igyekszem! Vladár pikkel rám!

– Persze hogy pikkel, ha két perc alatt összecsapod a rajzod,

addig meg olvasol!

– Nem magamtól olvastam. Ricsi úgy rajzolta a kezem!

– Na és a lapok csak úgy maguktól forogtak!

– Nem tehetek róla, hogy érdekes a könyv!

– Ki kell javítanod! Nem állhatsz bukásra rajzból!

– Tudom – hajtottam le a fejem. Ezt jól megkaptam.

De mégis hogy igyekezzek jobban rajzból? Arra még készülni

sem tudok.

Megyek, megcsinálom a házim – intettem anyunak.

– Tudom, hogy most mérges vagy és úgy érzed, senki nem ért

meg! – közölte anyu. – És azt is megértem, hogy legszívesebben

üvöltve kirohannál a világból, de hidd el, a saját érdekedben kell

kijavítanod akkor is, ha most annyira dühös vagy, hogy úgy érzed,

csukott ajtók mögött, a szobádban kell kitombolnod magad –

bólogatott anyu megértően.

– Nem, semmi ilyesmit nem érzek. Csak francia kultúrából sok

házim van – válaszoltam értetlenül.

– Ó, akkor jó – könnyebbült meg anyu. – Azt hittem,

felgyülemlett düh van benned, ami kitörni készül.

– Nem, nincs – mosolyodtam el. Furák azok a kamaszkezelő

könyvek.Rajzóra: 5/1 – jaj.

Msn: 5/4 – mindenki rám írt pár kedves szót a rajzjegy miatt.

Meg Dave, hogy adjam már oda, mert feltenné a netre.

Webkamera Virággal: 5/5 – jól van a kutyája, akárhogy is

hívják.

Farsangi téma: 5/? – kíváncsi vagyok, mi lesz.

Sims: 5/5 – építettem egy új házat, szép lett.

Január 23., péntek

Laza nap. A tanórák klasszul teltek, semmi extra nem történt,

továbbhaladtunk az anyagokkal. Ma mindenki be volt zsongva a

jövő heti farsangi hét témája miatt, amit ebédszünetben

összesítettek.

Szinte mindenki a folyosókon ácsorogva várta az eredményt,

amíg egyszerre csak a sulirádióban elhallgatott a ParamoreDecode, és a stúdiós beleszólt.

– Tehát megvan a jövő héten megrendezendő farsangi bál

témája, ami… idén sem a reneszánsz.

A kijelentésre az árkádok alatt álló fiúk füttyögni és tapsolni

kezdtek, a lányok pedig unottan nézték a hangszórót, hogy

megtudják, mi győzte le már megint a reneszánszt.

– A farsangi bál témája: sorozatok! – kiáltotta a sulirádiós. –

Megjelenés szigorúan tévésorozat-karakternek öltözve!

A bejelentés végét szinte már alig lehetett hallani, mert az

udvaron fagyoskodó diákok közül minden fiú zajongani kezdett. A

rádióban pedig felcsendült a Jóbarátok főcímdala. Óriási.

– Te jó ég! Van ötletetek? – kérdeztem Arnoldot és Virágot.

Mindketten a fejüket rázták.

Kinga csapta ki az udvarra vezető ajtót, és maga mögött az a-s

lányok csordájával egyenesen az árkádok alatt álló fiúkhoz fordult.

– Mi ez a baromság? – kérdezte.

– Mit gondoltok, Kinga melyik sorozatszereplő lehetne? –

kérdezte hangosan Zsolti.

– Én megnézném Xenaként – közölte egy tizenegyedikes srác.

A kijelentését hangos röhögés kísérte.

– Nagyon viccesek vagytok! Jövőre harisnyában lesztek!

Mindannyian!

– Jövőre is több fiú lesz, esélyed sincs. Soha nem lesz hülye

reneszánsz bál! – nevetett Zsolti.

– Majd meglátjuk. Már így is sikerült átállítani néhány fiút –

erősködött Kinga.

– Zsák nem számít. Fogalma sem volt, hogy mit íratsz le vele –

röhögte el magát Ricsi.

Ez igaz. Szegény Jacques nem teljesen értette, hogy miről van

szó, csak engedelmeskedett Kingának. Másról pedig én sem tudok,

akit átállított volna. Ja, de. Dani, a suliújság fotósa. De ő bele van

esve Kingába, szóval persze hogy a reneszánszra szavazott. De

ennyi. A fiúk farsangi ötlete így is fölényesen nyert. Ez van.

Suli után Virág átjött, hogy megmutassa az új Sims-karakterét.

Robert Pattinson.

– Most akkor kirúgtad Pete Wentzet? – kérdeztem, mert Virágkaraktere elvált, és a szomszédba költözött az új kedvenc.

– Igen, de csak két házzal arrébb költöztettem. Látod, ott lakik –

mutogatta.

– Oké, de én még Cortez felesége vagyok, ugye?

Jó, lehet, hogy gyerekes, de legalább a Simsben együtt lehetek

Cortezzel. Csak most kicsit fura, mert eddig négyesben

mászkáltunk (Virág, Pete Wentz, Cortez és az én simem), most

meg itt ez az új alak, akivel össze kell barátkoztatnom a simjeimet.

– Nem, nálatok nincs változás. Akkor átmentjük a gépedre

Robert Pattinson simjét?

– Persze.

Farsangi jelmez: 5/1 – tippem sincs. Semmi.

Sims: 5/4 – Corteznek még össze kell haverkodnia Robert

Pattinsonnal, de szerintem nem lesz gond.

Vacsorára sütőtökkrémleves: 5/1 – narancssárga helyett

sötétbarna lett, és az íze is inkább a lencséére emlékeztetett.

Január 26., hétfő'

Szuper volt a hétvége! Virág szombaton nálunk aludt, és késő

éjszakáig fent voltunk, beszélgettünk, nevettünk meg filmet

néztünk. Még sosem volt legjobb barátnőm, de rájöttem, hogy ez

tök jó dolog. Vasárnap este jött érte az anyukája, addig elvoltunk,

bár, mondjuk, amíg én házit írtam meg tanultam, ő a MySpaceoldalát

szerkesztgette, ami azt jelenti, hogy a leckét majd órák előtt

lemásolja rólam, de mindegy.

Ma reggel duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi

előadóba mentünk. Virág az angolházit másolta rólam, én pedig a

Moby Dick végét olvastam egészen a csengetésig.

– Hé, Reni – szólított meg Andris, mire felnéztem a könyvből. –

Minek öltözöl?

– Még nem tudom – vontam meg a vállam. – Te?

– Scofield A szökésből – közölte büszkén.

– Én is! – vágta rá Robi. – És én előbb találtam ki – tette hozzá.

–Nem is! Én mondtam neked még pénteken! – szállt vitába Andris.

Mégis jobb lett volna a reneszánsz farsang.

Csengetéskor Mr. O’Realy becsukta maga mögött az ajtót, és

felvetette velünk a fülhallgatókat. Éppen elkezdtük hallgatni a

tankönyvben lévő párbeszédet, amikor Arnold megérkezett.

Váltott pár szót angolul a tanárral, természetesen kimagyarázta a

késését, aztán levágta magát mellém.

– Hol tartunk?

– Két alak zöldségekről beszélget a közértben – mutattam

unottan a tankönyvre.

– Kihagyható – legyintett, és kivett a katonai táskájából két

könyvet. Az egyiket (Ezüst pisztolygolyók) magának, a másikat

meg nekem. – Tessék, itt a Twilight-saga első része. Ha annyira

érdekel.

– Hű! Köszi! Honnan?

– Könyvtárba kellett mennem a hétvégén, és ha már ott voltam,

kivettem neked.

– Köszi – tettem el hálásan a könyvet, aztán visszaraktam afülemre a fejhallgatót, miközben Arnold nyugodtan olvasta

Ringtől az Ezüst pisztolygolyókat.

Na igen. Két ember van, akinek megengedi Mr. O’Realy hogy

mást csináljon angolon, mint a többiek. Arnoldnak, aki rendszerint

olvas, de mindig tud válaszolni mindenre, és Corteznek, aki meg

mindig zenét hallgat órán, de az ő angoltudásával érthető, hogy

fájdalmas lenne figyelemmel kísérni a makogásunkat. Úgyhogy ők

elvoltak, én meg hallgathattam a zöldséges szöveget. Nem fair.

Kémián Gondos feleltetett, elég kötekedős hangulatban volt, és

bár bemagoltam mindent, és egy halom példafeladatot oldottam

meg a hétvégén, azért megdolgoztatott az ötösért. Kémiából

bármikor írok dolgozatot, de felelni, azt rémesen utálok. Meg nem

is szeretek olyan közel lenni Gondoshoz, közelről még ijesztőbb a

lángvörös haja, vastag púderrel fedett arca és állandóan mozgó

szája, ami olyan, mintha mindig cukrot enne. Vagy nem is tudom.

Talán egy atomszerkezetet rág folyamatosan. Levert a víz, mire a

helyemre ülhettem.

Irodalmon Kardossal továbbmentünk az anyaggal, senkit nem

feleltetett, bár egy tanóra alatt hétszer szólította fel Cortezt, ami azt

hiszem, új rekord. Ennek nagyon rossz vége lesz. Kicsengetéskor

összeszedtem magam, és mikor Cortez éppen felkapta a vállára a

táskáját, én is felálltam.

– Várj egy percet – állítottam meg, és mint mindig, amikor vele

beszélek, megint kis lepkék kergetőztek a gyomromban. Ostoba

lepkék, miért nem nyugszanak?

– Igen? – kérdezte Cortez, aki láthatóan sietett.

– Kardos eléggé pikkel rád – mondtam. –Tudom.

– Előbb-utóbb elő fog jönni a korrepetálással, amihez,

gondolom, semmi kedved, úgyhogy szerintem valamennyit készülj

az órákra – tanácsoltam zavartan. Zavartan, mert állandóan hülyén

viselkedem, ha Cortez hosszasan néz rám, ami nem ritka, ha éppen

beszélgetünk. Jaj.

– Oké. Kösz a tippet – mosolyodott el, aztán sietősen az ajtó

felé indult.

– Még nem mondtam, hogy miből kéne készülni – szóltam

utána.

– Küld át msn-en – kiáltotta, és már el is tűnt.

– Akkor ezt megbeszéltük – suttogtam magamban, és

összepakoltam a holmim.

– Túlgörcsölöd a dolgot, nézni is rossz – állt meg mellettem

Arnold.

– Nem akarom, hogy megbukjon. Ennyi az egész – zártam

rövidre a témát.

Arnold egyébként sem szíveli Cortezt, azt meg különösen nem

érti, hogy miért vagyok beleesve. Én meg azt nem értem, hogy ő

mit nem ért ezen? Cortezre csak rá kell nézni, abból kiderül, hogy

miért esik bele mindenki. Mert egyszerűen menő.

Órák után Virág elment rajzszakkörre, mi pedig Arnolddal a

könyvtárba. Az olvasókör kezdetéig még volt negyedóra, úgyhogy

elővettem a Twilightot, és elkezdtem olvasni. Kardos lépetthozzám, és megkérdezte, lenne-e kedvem megtartani az

olvasókört.

– Persze – bólintottam csillogó szemmel. Könyvekről

beszélhetek egy csoportnak? Klassz. – Ma fejeztem be a Moby

Dicket, szívesen kezdeném azzal.

– Nagyszerű, rajtad a sor – biccentett Kardos, és leült az egyik

asztalhoz.

Szerintem sikerült jól bemutatnom a könyvet, ezt onnan is

tudom, hogy az a kábé tucatnyi diák csendben végighallgatott,

(sem Kardos, sem pedig az olvasás nem túl népszerű a Szent

Johanna diákjai közt, épp ezért szinte ez a legkisebb létszámmal

működő csoport, még a francia konyhakultúra szakkör is

népesebb), de ez a kevés ember legalább tényleg könyvrajongó.

Sőt olvasókör végén ketten ki is kölcsönözték a Moby Dicket,

úgyhogy sikerélményként könyveltem el az előadásom.

Anyu palacsintát sütött, és amikor beléptem a konyhába, éppen

feldobott egyet, aztán vártuk, hogy leessen. Nem esett le.

– Hozom a létrát – vonta meg a vállát. – Mi volt a suliban? –

mászott fel egyesével a fokokon.

Felültem a konyhapultra, és egy mandarint pucolva

beszámoltam a napomról. Anyu ragaszkodik hozzá, hogy azt is

meséljem el, ami szerintem egyáltalán nem fontos, mert egy

kamaszkezelő könyvben azt olvasta, hogy a „sok nem fontos

előbb-utóbb odáig vezet, hogy mindenfajta kommunikáció

megszűnik a tinédzser és szülei közölt”. Így hát olyanokat

meséltem, hogy Jacques elesett a pad mellé rakott táskájában, vagy

hogy Ricsi haja egyre furább, mert növeszti, és most éppen a

kezelhetetlen fázisban van, amikor a hossza még nem elég ahhoz,

hogy lefésülje, de ahhoz viszont már nagy, hogy az égnek

meredjen. Úgyhogy rendszerint kócos. Szóval ilyen

semmiségekről kell mesélnem, hogy anyuék biztosak lehessenek

abban, hogy nem zárkózom el előlük. Miután befejeztem a

beszámolóm, elvettem három mandarint, aztán felmentem a

szobámba, hogy megcsináljam a házikat. Mikor kész lettem,

bekapcsoltam a gépem, és az msn mellett szerettem volna

jelmezötleteket nézni, de nem maradt rá időm, mert Virág

videóhívást kezdeményezett, és nem hagyott békén a MySpaceoldalával.

Aztán hirtelen beugrott egy új ablak. Cortez volt.

Bemásolom.

Cortez üzenete: Vagy?

Reni üzenete: Igen.

Cortez üzenete: Mondtál valamit az irodalomról…

Reni üzenete: Azt, hogy készülj rá, mielőtt korrepetálásra kell

járnod.

Cortez üzenete: Jó. Mit?

Reni üzenete: Szerintem hamarosan házidolgozat lesz, úgyhogy

a verselemzéseket nézd át a következő órára.

Cortez üzenete: Pill.

Reni üzenete: Ok.

Amíg Cortez nem írt, Virágnak gyorsan elmeséltem, hogyéppen csetelünk Cortezzel, és hogy az msn-ablakban lévő

fényképe új, ezt még nem láttam. Aztán Cortez visszajött.

Bemásolom.

Cortez üzenete: Itt

Reni üzenete: Én is. Szóval a házidolgozatban majd segítek, de

verselemzésből addig felelhetsz.

Cortez üzenete: Oké, oké. Most lépek, majd beszélünk még

róla. Szia.

A következő pillanatban Cortez állapota „nem elérhetőre”

váltott.

Óriási. Szomorúan bámultam a rövid beszélgetésünkre. Miért

érzem úgy, hogy nekem sokkal fontosabb az irodalom kettese,

mint neki?

Olvasókör: 5/5 – nagyon jó volt.

Cortez: 5/5* – rám írt msn-en. És új képe van. Wow.

Virág MySpace-oldala: 5/3 – konkrétan semmi más nem

érdekli, állandóan azt szerkeszti.

Farsangi jelmez: 5/2 – semmi ötlet. Abszolúte semmi.

Edina: 5/1 – ma hallottam, hogy el akarja hívni Cortezt a

farsangi bálra. Mármint hogy menjenek együtt. Jaj.

Twilight: 5/? – eddig semmi sem történt benne, bár még nagyon

az elején tartok.

Január 27., kedd

Reggel apu kitett minket a sulinál, Ricsi és Cortez már ott volt,

Dave pedig velünk egy időben érkezett, és a tenyerét dörzsölgetve,

feltűnő jókedvvel lépett hozzánk. Üvöltött róla, hogy készül

valamire.

– Zsolti még nincs itt, ugye? – kérdezte, aztán mikor megráztuk

a fejünket, gyorsan folytatta: – Oké, ha kérdezi, semmiről nem

tudtok!

– Rendben – válaszoltam. Dave ilyen kéréseit nem nehéz

betartani, az esetek többségében fogalmunk sincs semmiről.

Pár perc múlva befutott Zsolti, és köszönés nélkül Dave-hez

fordult.

– Teljesen megőrültél?

Dave csak röhögött, mi pedig döbbenten néztünk rájuk.

– Mi történt? – kérdeztem, mert ráuntam, hogy semmit nem

értünk az egészből.

– Hogy mi történt? Akkor elmondom – fújtatott mérgesen. –

Valaki – kezdte, és gyilkos pillantást küldött Dave felé – a

nevemben írt annak a dömpernek a közösségin, hogy menjünk

együtt a farsangi bálra.

Hát igen, ezen jót derültünk. A „dömper” egyébként Tarr Zsófit

(12/a-s) jelenti, és ez a sokadik eset év eleje óta, amikor Dave

Zsolti nevében hívja meg a lányt a különböző sulis eseményekre.

Ehhez még hozzátartozik, hogy Zsófi előszeretettel mond igent,

ráadásul az alkata miatt (nem véletlen a dömper becenév) Zsolti

soha nem meri lemondani.

– Ez vicces – mosolygott Virág, mire Zsolti idegesen megrázta

a fejét.– Egyáltalán nem vicces! Rémes! A szökés-jelmezt akartam

felvenni, de így esélyem sincs.

– Miért? – kérdeztem.

– Mert valaki – fordult ismét a folyamatosan röhögő Dave felé

– nemcsak meghívta a nevemben, hanem meg is kérte, hogy

öltözzünk össze.

– Jaj – húztam el a számat, és próbáltam visszatartani a

nevetést. – És minek öltöztök?

– X-akták. Mulder és Scully. Rémes – fogta a fejét Zsolti, mi

pedig nem bírtuk tovább, sajna, kiröhögtük. Hát igen. Zsolti és

Dave egymást szívató játéka néha feszegeti a határokat, de a

legtöbb esetben viccesen sül el.

Jó hangulatban ácsorogtunk a lépcső előtt, amikor Kinga és a

négy a-s lány megérkeztek a sulihoz. És a következő pillanatban el

is temettem a jókedvem. Ugyanis Edina, a világos rózsaszín

kabátjában, hajráffal hátrafogott szőke hajával egyenesen hozzánk

lépett, és szó szerint félrehívta Cortezt. Bár hideg szél fütyült a

fülembe, és már rég lefagyott az orrom, mégis úgy éreztem, hogy

lever a víz és alig kapok levegőt. Virág bátorítóan megszorította a

kezem, miközben próbáltam a társaságban maradt fiúkra figyelni,

akikhez csatlakozott Kinga, és úgy beszélgettek tovább, mintha

egyáltalán nem érdekelné őket a jelenet. Cortez és Edina

körülbelül két percig társalgott tőlünk egy méterre félrevonulva, de

nekem örökkévalóságnak tűnt. Szerintem fogytam két kilót, mire

Cortez végre visszajött és Edina az a-s lányok kíséretében bevonult

a suliba.

– Mi volt? – nézett Ricsi Cortezre. Ezért örök hála neki, én sose

mertem volna megkérdezni.

– Megkérdezte, hogy megyünk-e együtt a farsangi bálra – vonta

meg a vállát hanyagul.

– És? – na ez már belőlem szaladt ki. Egy pillanatig

ledermedtem, mert azt hittem, a túlzott kíváncsiskodásom feltűnik,

de senki nem figyelt rám, Cortez pedig közömbösen válaszolt.

– Valami lánysorozat karaktereinek akart öltözni, Narancsvidék

vagy ilyesmi. Mondtam, hogy kizárt dolog – legyintett, a fiúk

pedig megértően bólogattak.

Azt hiszem, szaggatottan fújtam ki a levegőt, és még a

szememet is lesütöttem a megkönnyebbüléstől. Tehát elérkezett az

idő. Edina gátlástalanul rányomult Cortezre. Tudtam, hogy

bekövetkezik egyszer, csak reméltem, hogy nem kilencedikben.

Hát, ez van. Virág láthatta rajtam, hogy nem vagyok túl jól,

megragadta a karom, és magával húzott, így mentünk be a suliba.

Kinga pedig, bár nem hívtuk, jött velünk.

– Óriási – sóhajtottam, amikor beléptünk az aulába, és örültem,

hogy valamit tudok mondani.

– Nyugi, nemet mondott neki – nyugtatott Virág.

A szekrénybe pakolva Virág felajánlotta, hogy öltözzek én is

Hannah Montanának, de nem tartottam jó ötletnek. Kéne, hogy

legyen valami saját elképzelésem, tök ciki, ha annyira nincs

egyéniségem, hogy még egy farsangi jelmezt sem tudok kitalálni.A franciatanár hiányzása miatt elég laza volt a nap, ráadásul az

utolsó óránk (francia kultúra) el is maradt, így egy órával előbb

hazamehettünk. Otthon aztán komolyabban ráálltam a farsangi

jelmez témára, a notebookomat levittem az étkezőasztalhoz, és

amíg anyu főzött, én kutakodtam.

– Anyu, nincs valami ötleted? – hajtottam le a fejem a

billentyűzetre, mert húsz perc szörfölés után kezdtem feladni.

– Hát, én utoljára a Charlie angyalai sorozatot néztem. Az

tetszett – felelte. Retró sorozat? Na ne! Megráztam a fejem, és

inkább tovább keresgéltem. Legnagyobb sajnálatomra semmi jót

nem találtam, ráadásul elszórakoztam vele az egyórás netezésemet

is. Klassz.

Én, mondjuk, hamar feladtam, anyu viszont próbált ötleteket

adni, de a sorozatokat, amiket említett, vagy rémesen cikinek

találtam, vagy nem is ismertem. Ja, és ha ez még nem lenne elég,

apu boldogan közölte a vacsoránál, hogy szombaton farsangi

rendezvény lesz a cégénél, amire természetesen megyünk.

– Hát nem óriási? Öltözhetek Scofieldnek! – lelkesedett.

Anyuval pislogás nélkül meredtünk rá.

Mégis, mi lehet rémesebb egy farsangi bulinál, amire nincs

jelmezötletem? Két farsangi buli! No comment.

Sulirádió: 5/3 – ma Jonas Brotherst játszottak, aminek a lányok

irtóra örültek. A fiúk kevésbé, így ebédszünetre lincshangulat

alakult ki, és a stúdiósok átváltottak Linkin Parkra.

Cortez: 5/5* – akkor is nemet mondott Edinának! Ami jó jel.

Más kérdés, hogy tuti nekem is nemet mondana. Ha egyszer el

merném hívni. De persze nem merem.

Tarr Zsófia: 5/2 – ebédszünetben hivatalosan is megerősítette,

hogy hajlandó az X-akták párjának öltözve Zsoltival menni a

farsangi bulira. Az egész suli ezen röhög.

Twilight: 5/5 – Bárcsak én lennék Bella, Cortez pedig Edward.

Mondjuk, akkor vámpír lenne, de nem baj.

Január 28., szerda

Oké, ma már kezdett igazán a farsangról szólni minden, a

legtöbb diák a jelmezéről csevegett, Jacques mesélte, hogy ők (a

franciakonyhakultúra-szakkörösök) egy rakás fánkot készítenek

péntekre, és ha ez még nem lenne elég, egy csomó diák „párba”

rendeződött. Ami azt jelenti, hogy meghívták egymást, így nem

egyedül érkeznek majd a farsangra. Mondjuk, ez még minket,

kilencedikeseket annyira nem érint, inkább tizediktől ciki, ha egy

lány kísérő nélkül megy, de így is van olyan kilencedikes, akit

meghívott felsőbb évfolyamba járó fiú. Például Kinga. Aki hiába

teszi az agyát, hogy őt ez nem érdekli, azért valahol, mélyen biztos

büszke rá, hogy Dani (a suliújság fotósa) ismételten vele akar

menni az iskolai rendezvényre.

– És mit mondtál? – kérdeztem, amikor a suliboxoknál állva

Kinga csak úgy, mellékesen megemlítette a dolgot.

– Természetesen nemet – nyitotta ki a szekrényajtaját, így

Vilmos herceg egyenesen rám mosolygott az ajtóra ragasztott

poszterről.– Pedig nem semmi, hogy egy végzős hívott meg! –

gondolkoztam hangosan. Engem még soha nem hívott el fiú.

Kinga szorosabbra húzta a copfját, és hanyagul megvonta a vállát.

– Nézd, Renáta, el tudok menni egyedül is, nem kell kíséret!

Nem fogok nevetséges módon ugrálni és sikoltozni, csak mert

valaki elhívott a farsangi bálba! – közölte. A következő pillanatban

a miénkkel szemben lévő teremből a négy a-s lány viháncolva,

egymás szavába vágva rontott ki. – Na, erről beszélek – mutatott

Kinga unottan feléjük.

Megvártuk, amíg a lányok susogva elhaladnak mellettünk,

közben kihallottuk a fecsegésükből, hogy az egyiküket (Tamarát)

meghívta egy tizedikes fiú. Csak tudnám hogy tudta kiválasztani a

négy, szinte egyforma és mindig együtt lógó lány közül. Biztos

rábökött vagy kisorsolta. Mindegy. Virág, aki Robert Pattinsonképeket

ragasztgatott a suliboxba, integetni kezdett, úgyhogy

megragadtam a karját, és kihúztam a szekrényből.

– Na, kész vagyok – söpörte le a ruháját, amire néhány

elhasználódott celluxcsík ragadt.

– Figyeljetek – szóltam halkan, felváltva nézve Virágra és

Kingára. – Tudom, vagyis gondolom, hogy mindkettőtök farsangi

jelmeze megvan már, de ha esetleg lenne kedvetek…

– Nyögd már ki, Renáta, nem érek rá egész nap – sürgetett

Kinga Klassz, mindig hatásosan tudja kezelni a szituációkat.

– Oké, szóval, mivel úgyis hárman vagyunk lányok az

osztályban, és nekem meg nincs jelmezötletem, mi lenne, ha

Charlie angyalainak öltöznénk?

– A filmből? – pislogott Virág.

– Nem, az egy sorozat volt eredetileg – vágtam rá. Kinga

csípőre lelte a kezét.

– Már bocs, de nem fogom lejáratni magam egy ősrégi

sorozattal, csak mert neked nincs ötleted!

– Gondoltam, segíthetnétek egy kicsit, hogy ne égjek be

annyira. Komolyan, még tippem sincs, minek öltözzek.

– Felejtsd el. Én már kitaláltam a sajátom – felelte Kinga

gúnyosan, és otthagyott minket a szekrénynél. Csalódottan

becsuktam a szekrényajtóm.

– Én beöltözök veled, ha gondolod. – ajánlotta fel Virág.

– Sajna, azok hárman voltak. Kinga nélkül nem megy – vontam

meg a vállam.

– Arnold nem lenne benne? – töprengett Virág.

– Kizárt – nevettem el magam. Hát, erről ennyit.

Angol előtt a büfében vettem egy kókuszkockát, és mivel kint

szakadni kezdett a hó, a nyelvi előadóban ettem meg, miközben

olvastam. Mellettem Virág az ujjaira rajzolt szomorú smileykat,

Arnold pedig az IPM magazint lapozgatta, amikor valaki meglökte

a vállam. Hátrafordultam. Cortez volt.

– Van nálad zenelejátszó? – kérdezte.

– Aha, odaadjam? – nyúltam a táskámért.

– Légyszi. Lemerült az enyém, és kell valami angolra – közölte

a vállát vonogatva.Kihalásztam a táskámból a lejátszómat, és hátrafordultam.

– Tessék – tettem le a padjára. Cortez megköszönte, és azonnal

nyomkodni kezdte. Fél perc múlva fintorogva vette ki a füléből a

fülhallgatókat. – Mi ez?

– Beatles – feleltem halkan, és éreztem, hogy elvörösödik a

fejem. Ez jellemző. A skate-punkot hallgató Corteznek képes

voltam odaadni a Beatlesszel telenyomott zenelejátszóm. Mekkora

égés! – Van rajta rádió – jutott hirtelen eszembe.

– Oké – nyomta át gondolkodás nélkül, és a padra hajtotta a

fejét.

Elfojtott örömmel fordultam vissza a padomhoz, és Virággal

egymásra mosolyogtunk. Ez ilyen tipikus lányos összenézés, egy

néma pillantással megtárgyaltuk a „hú, az én lejátszómat kérte el”,

meg a „mostantól ez a tárgy szent ereklye számomra”, na meg a

„Cortez hozzám szólt, sőt, kért is valamit” témát. Érdekes, hogy

egy összenézéssel mennyi mindent meg lehet beszélni. Arnold már

nem volt ennyire feldobva.

– Ne fogd vissza magad, ha úgy érzed, jólesne önfeledten

vigyorogni, mert nemcsak elkérte a zenelejátszód, hanem egy

nézéssel pofátlanul leminősítette az általad hallgatott és nem

mellesleg kedvelt zenét is, csak rajta – motyogta, fel sem nézve a

magazinból.

– Ez kicsit cinikusan hangzott, de mindegy – vontam meg a

vállam mosolyogva.

– Nem, dehogy – nézett fel egy pillanatra, miközben lapozott. –

Biztos van abban is jó, ha a méltatlanul éltetett személy megböki a

vállad. Máskülönben nem örülnél neki – rázta meg a fejét.

Kinyitottam az angolkönyvem, és elengedtem a fülem mellett

Arnold megjegyzését. Sosem kedvelte Cortezéket, így amikor róla

vagy róluk alkot véleményt, általában szó nélkül hagyom. Vannak

dolgok, amiken úgysem lehet változtatni, ezért kár is megpróbálni.

Egyébként Cortez angol után visszaadta a zenelejátszóm, én

pedig, mint valami féltett kincset, a táskám mélyére süllyesztettem.

Az ebédszünetet az udvaron töltöttük, és miközben forró csokit

ittam és megettem hozzá a vaníliás croissant-t, Virág és Arnold

beszélgetését hallgattam. Kettejük eszmecseréje mindig

szórakoztat, mert hiába ők a legjobb barátaim, azt hiszem, egyedül

én kötöm össze őket.

– Virág, utoljára mondom, a klasszikus értelemben vett

vámpírok nem járnak nappal! – ismételte magát sokadszorra

Arnold.

– De igen!

– Ez őrület! Reni, segítenél? – fordult felém kétségbeesetten

Arnold.

– Nem, én inkább kimaradnék belőle – ittam bele mosolyogva a

forró csokimba.

– Élvezed, ugye? – húzta össze a szemét Arnold, aztán sóhajtva

Virágra nézett. – A Stoker, Rice, King, de még a Hamilton

könyveiben szereplő vámpírok is egyaránt éjszaka járnak. Érted?A vámpírok nem mászkálnak nappal!

– De – felelte Virág, és hatalmas, barna szemével fürkészően

nézett Arnoldra.

– Feladom. Virág, veled nem lehet érdemi vitát folytatni. Az

érvelésed nevetséges! – rázta meg a fejét Arnold.

Nem akartam belefolyni a vitájukba, lehetetlenség lenne

igazságot tenni. Arnold valamennyi vámpírkönyvet jól ismeri,

úgyhogy az érvelése biztosan jogos, Virág viszont hatalmas

Twilight-rajongó, úgyhogy kizárt, hogy meg lehetne győzni.

A suliból kilépve megálltunk a lépcső tetején, és az egyre

sűrűbben szakadó hóesésben vártam, hogy Virág feltegye a

halálfejes sapiját, miközben Cortezék a lépcső alján hógolyókat

gyúrtak.

– Hé, emó! – kiáltotta Ricsi, és Virág felé hajított egy hógolyót.

Sajna, Virág elég lassú, úgyhogy mire felfogta, hogy el kéne

hajolni, már rég szétporladt a sálján a hógolyó.

– Ne már! – csapkodta a kabátját. A következő pillanatban a

portás jött ki, és a hógolyókkal együtt elküldött minket szebb

tájakra.

Lesétáltunk a lépcsőn, amikor Dave apukájának a kocsija

megállt az épület előtt.

– Akkor találkozunk egy óra múlva – intett Dave a többieknek,

miközben beszállt a kocsiba.

– Mi lesz egy óra múlva? – érdeklődött Virág.

– Szánkózni megyünk. Jöttök? – kérdezte Cortez.

– Én nem. Ma 30 Seconds to Mars-délutánt tartok – felelte

Virág, és amikor a fiúk kérdőn néztek rá, válaszoltam helyette.

– Jared Leto-videókat néz a neten, és befordul.

– Jó program – gúnyolódott Ricsi.

– És te? – fordult felém Cortez. Éreztem, hogy kipirul az arcom,

és a fülemben dobogó vért hallgatva szinte megszűnt körülöttem a

világ. Aztán muszáj volt összeszednem magam, mert vártak a

válaszomra.

– Nem megy. Rengeteg házi van matekból, és törire is tanulni

kell – mondtam. A fiúk egymásra néztek, aztán kitört belőlük a

röhögés. Nem értem, ezen mi olyan vicces? Ja, és egyébként, ha

nekem ennyi házim van, akkor nekik is! Csak őket ez annyira nem

hatja meg. Óriási.

Arnold kilépett a suliból, a fejére húzta piros, fülre lehajtható

sapkáját, aztán mindhárman elindultunk a sűrű havazásban.

Otthon egyedül voltam (anyu a meteorológiai intézetből nem

tudott egyenesen hazajönni, mert rádióműsorba hívták a havazás

miatt), úgyhogy nekiálltam a leckéknek. Kis idő múlva baromira

elakadtam a matekkal, úgyhogy kénytelen voltam felmenni az

msn-re. Csak ketten voltak online, Virág (I Luv Robert Pattinson)

– állapota elfoglalt, és Arnold (felejts el, indiszponált vagyok) –

állapota nincs a gépnél. Azért próba szerencse, ráírtam egy

üzenetet. Bemásolom.

Reni üzenete: Itt vagy?

Pár perc múlva válaszolt is. Másolom.Arnold üzenete: Most már igen.

Reni üzenete: Elakadtam a matekkal.

Arnold üzenete: Hol?

Reni üzenete: Lineáris többismeretlenes egyenletrendszerek,

harmadik feladat.

Arnold üzenete: Segítek. De ne használj hangulatjeleket!

Reni üzenete: Oks.

Arnold üzenete: És ne rövidíts!

Reni üzenete:

Arnold üzenete: Kilépek!

Reni üzenete: Csak vicceltem.

Arnold üzenete: Jó. Előtted van a matek?

Reni üzenete: Igen.

Arnold videóhívást indított.

Farsangi jelmez: 5/1 – Passz. Talán el sem megyek.

Havazás: 5/2 – ez egyre rosszabb, anyu szerint hétvégéig

többször fog esni.

Cortez: 5/5* – elkérte a zenelejátszóm, és még szánkózni is

hívott. Hűűű.

Teveclub: 5/5 – ma megtanult egy újabb trükköt a tevém.

Matek házi: 5/5 – Arnoldnak hála, félóra alatt kész lettem vele.

Január 29., csütörtök

Rémesen kezdődött a napom. Este az olvasástól nem

álmosodtam el, alig tudtam elaludni, az éjjeliszekrényemen lévő

világító földgömböt is hiába bámultam a sötétben, egyszerűen nem

ragadt le a szemem. Úgyhogy mire végre elaludtam, az összes

afrikai ország fővárosát megtanultam. Klassz. Reggelre annyi hó

esett, hogy késve indultunk, mert apunak el kellett lapátolni a

kocsifelhajtóról. Csengetéskor zuhantunk be az ajtón, szerencsére

Barka még nem kezdte el a torit, csak a lapokat osztotta ki.

– Mi ez? – emelte fel Virág a padjára rakott papírt, miközben

fogával lehúzta a halálfejes kesztyűjét.

– Röpdolgozat – mosolygott Barka.

Az osztályban halk morajlás keletkezett, ami suttogásból és

papírsercegésből állt.

– Öt kérdés, öt válasz. Egy helyes válasz egyes, két helyes

válasz kettes… – sorolta Barka, én pedig Virág felé fordultam, aki

zavartan nézett.

– Két válasz mennyi? – értetlenkedett.

– Legalább kettőre válaszolj – suttogtam.

– Jó. De hogyan? – tárta szét a karját.

A többiek kábé ugyanilyen gondterhelt arccal ültek. Na igen, ki

lehet röhögni, amiért készülök az órákra, de ilyenkor mindig jól

jön a segítségem. Más MySpace-oldalt szerkeszt, sorozatokat

bámul, szánkózik meg WoWo-zik egész délután (most Andrisra és

Robira gondolok), aztán röpdolinál meg egy csomó kétségbeesett

szempár fordul felém. Hirtelen azt sem tudtam, kinek segítsek

először. Gyorsan leírtam az öt választ a lapomra, aztán kivettem a

zsebemből két zsepit. Amikor Barka elfordult, mindkettőre

rámásoltam a válaszokat, és a tenyerembe zárva a zsepiket vártama megfelelő pillanatot, amikor továbbadhatom őket. Barka viszont

nem igazán akart ismét elfordulni, én pedig kezdtem úgy érezni,

hogy mindjárt beszedi a lapokat, és vége. Mellesleg az sem

segített, hogy Virág könyörgően pillantgatott felém, a hátam

mögül meg Cortez pisszegett. Végre elérkezett a pillanat, kinyílt az

ajtó, és Arnold, örökös későként, belépett a terembe. Amíg

kimagyarázta magát Barkánál, én átnyújtottam Virágnak az egyik

zsepit, aztán gyorsan hátrafordultam, és a másikat leejtettem

Cortez padjára.

– Add tovább, ha leírtad! – suttogtam, mert a Cortez melletti

padban ülő Ricsi is szerencsétlenül meredt rám.

Nyugodtabb szívvel fordultam vissza a padomhoz, ahol az

előttem ülő, éppen felém forduló Jacques riadt arcát pillantottam

meg. Óriási. Mire Barka beszedte a lapokat, megírtam nyolc röpdolgozatot,

szóval pont elegem lett. És azt már meg sem kell

említenem, hogy a szünetben mindenki könyörgött a

matekházimért.

Rajz előtt Arnolddal az IPM rejtvényeit oldottuk meg, aztán

csengetéskor Vladár becsapta maga mögött az ajtót. Rajzóra.

Hurrá.

– A mai órán farsangi álarcot készítünk – mondta ünnepélyesen.

Hát, én annyira nem dobódtam fel ettől az ötlettől. –Mindenki

válassza ki a szimpatikus alapanyagot – tette le a tanári asztalra a

kartondobozt, amiből mindenféle színes papírtekercs állt ki.

Nem akartam tolongani, gondoltam, megvárom, amíg a többiek

válogatnak, aztán a maradékért majd kimegyek. Nyugodtan ültem

a helyemen, amikor Vladár tekintete megakadt rajtam.

– Rentai, megtisztelnél egy próbálkozással, vagy írjam be az

egyest? – kérdezte.

– Nem, már megyek is – pattantam fel, és kiballagtam a tanári

asztalhoz. Egy csillogó lila selyempapírt emeltem ki, krepp papírt,

hurkapálcikát, ragasztót meg ollót, szóval ami maszkkészítéshez

kell. Aztán visszaültem a helyemre.

Körülöttem mindenki boldogan dolgozott, én meg forgolódtam,

hogy az alapokat ellessem. Virág pink színű papírt vágott éppen

maszk formára, és kis fekete csillagokat ragasztgatott rá. Nagyon

belemerült a munkába, úgyhogy nem akartam zavarni. Totál bénán

meredtem a padomon begyűjtött kellékekre, és csak arra vártam,

hogy Vladár belém kössön.

– Pszt – szólalt meg hirtelen egy hang, én pedig hátrafordultam.

– Hogy állsz? – kérdezte Cortez.

– Jól – bólogattam.

– Még el se kezdted, ugye? – mosolyodott el. Megráztam a

fejem, miközben elvesztem a rám meredő sötétkék szempárban.

Rajzóra? Vladár? Álarc? Egyáltalán nem érdekelt, éppen azt sem

tudtam, hogy hol vagyok. – Megrajzoljam neked a…? –kezdte, de

félbehagyta a mondatot, mert Arnold elsétált mellettünk, és

óvatosan ledobott a padomra egy kivágott sablont. Gyorsan

visszafordultam, és kérdőn néztem rá.

– Csak erősítsd hozzá a pálcát, és ragassz rá valamit, hogyszínes legyen – suttogta.

– Köszi – pislogtam hálásan.

– Neményi, miért nem vagy a helyeden? – nézett fel Vladár. –

Elfogyott a ragasztóm – füllentette Arnold, és továbbment a tanári

asztalhoz.

Gyorsan szétvágtam a lila papírt, és elkezdtem ráragasztgatni a

maszkra, amit Arnold adott nekem. Már majdnem kész lettem,

amikor nem találtam az ollómat. Hátrafordultam Cortezhez.

– Kölcsönadod? – emeltem fel az ollót a padjáról.

– Aha – bólintott. – Megvagy?

– Mindjárt kész vagyok – vigyorogtam.

– Oké.

Már fordultam volna vissza, amikor megakadt a szemem a

maszkján, ami igazán profi módon festett.

– Hű, ez baromi jó – dicsértem meg.

– Kösz.

– Rentai, ha ennyire unatkozol, ki is hozhatnád a munkádat –

szólt rám élesen Vladár.

Felkaptam a padomról az álarcom, és büszkén kivittem. Vladár

a hurkapálcát fogva felemelte, és gyanúsan nézegette.

– Nocsak, sikerült egy olyan feladatot adnom, amivel

kiérdemeltem az érdeklődésedet?

– Igen, ez a feladat nagyon tetszett – vigyorogtam a lehető

legkevésbé erőltetetten.

– Lekötelezel. Kimondhatatlanul hálás vagyok – gúnyolódott. –

Mielőtt még elveszítenéd a kedved, gyorsan megajánlok egy

közepest.

– Köszönöm – szaladt ki a számon azonnal.

Vladár még csipkelődött, de nem érdekelt. Legalább nem állok

bukásra rajzból! Hurrá! Mosolyogva spuriztam vissza a helyemre,

és egy pisszenés nélkül hallgattam a többi álarc értékelését.

Csengetéskor azonnal hátramentem Arnold padjához.

– Köszi a segítséget! – sóhajtottam őszinte

megkönnyebbüléssel.

– Szívesen.

A fél ebédszünetet az udvaron töltöttük. Azért csak a felét, mert

a tizenegyedikes fiúk hógolyózni kezdtek, és szerettünk volna

kimaradni belőle, úgyhogy visszamentünk a terembe. A suli

csatornáján (ami minden teremben az egyesen van) éppen Máday

ig. helyettes olvasta be a házirend aktuális módosításait.

– Továbbá tilos a tantermekben található

televíziókészülékekhez hordozható DVD-lejátszót csatlakoztatni –

fejezte be az olvasást, mire Andris és Robi mosolyogva

összenéztek.

– Ha tilos, akkor tilos – jegyezte meg Robi, és előhúzott a

táskájából egy kábelt, amit egy pillanat alatt összekötött a tévével.

– Most mondták be, hogy tilos – mondtam értetlenül. A két

kocka lesajnálóan megrázta a fejét.

– Reni, figyelj jobban. Azt mondta, tilos DVD-lejátszót

hozzácsatlakoztatni. De mi nem a lejátszót csatlakoztatjuk, hanema kábelt.

– Na, ki akarja a 300-at nézni? – kiáltotta Andris, mire a

teremben lévő Jacques és Gábor boldogan felnézett.

– Jó ötlet ez? – kérdeztem.

– Persze. Úgyis lyukas óránk lesz, Durand még hiányzik.

Szólok a többieknek is – lépett az ajtóhoz Robi, és kinézett a

folyosóra. – Hé, kilenc b-sek! Kezdjük a 300-at!

Behajtotta az ajtót, és sietősen visszaült a helyére. Gábor

behúzta a sötétítőket, Andris lekapcsolta a villanyt, így a januári

félhomály ideálisnak tűnt a tévézéshez. Én hunyorogva olvastam,

Virág a tévét bámulta, Arnold pedig a helyére ült, és elővette a

könyvét.

– Nem zavar, hogy nem látok? – nézett fel Kinga a lámpát

lekapcsoló Andrisra.

– Nem – közölte egyszerűen Andris, és felült az asztalára.

Kinga fújtatva összecsapta a mappáját, és dühösen meredt a tévére.

A következő pillanatban a teremhez érkező Zsolti elüvöltötte

magát a folyosón, hogy „This Is Sparta!”, aztán berúgta a

teremajtót. Cortez, Ricsi és Dave röhögve jöttek be utána.

– Zsolti, mekkora egy állat vagy! – háborodott fel Kinga.

– Most miért? – nevetett Zsolti, és felült a padjára.

Csengetéskor kinyílt a teremajtó, mire Andris leállította a filmet.

Az egész osztály némán figyelte, hogy ki lép be.

– Remélem, csak becsapódott az ajtó, és senki nem rugdosta –

mosolygott Tölgyessy. Az infótanár érkezésére mindenki

megkönnyebbülten felsóhajtott. – Mit nézünk? – fordult a tévé

felé.Hát, ez könnyen ment. Tölgyessy jó fej, hagyta, hogy tovább

nézzék (az egyébként korhatáros) filmet, sőt, fejet hajtott Robi és

Andris előtt, akik megint „megmagyarázták” a házirendet. Igazán

profik abban, hogy félreértelmezzék.

Suli után Virág átjött, és Simseztünk egy órát, aztán anyunak

segítettem vacsorát készíteni. Illetve ő főzött, az én feladatom

pedig kimerült annyiban, hogy a konyhapulton ülve drukkoltam,

hogy feljöjjön a piskóta. Végül nem jött fel, megint lapos maradt.

Mindegy.

– A farsangi jelmezt illetően pedig – magyarázta anyu, aztán

behajolt a sütőbe, így a mondat második felét nem hallottam.

Gondolom, észrevette, mert mikor kivette a piskótát, megismételte.

– Holnap elmegyek egy kölcsönzőbe, és szerzek valami bájos kis

jelmezt – szólt.

– Ó. Oké. De sorozatkarakter-jelmez legyen!

– Persze, tudom. Biztos, hogy akad valami jó, ne izgulj, nem

lesz „ciki” – nyugtatott anyu. Hát, nem tudom.

300: 5/3 – csak félig néztem, mert közben olvastam, de annyira

nem tetszett. A fiúk viszont odavannak érte.

Sulirádió: 5/1 – a stúdiósok minden szünetben bemondták, hogy

milyen jó lesz a sorozatfarsang. Én meg teljesen bepánikoltam.

Rajzóra: 5/3 – hármast kaptam. Hű.

Piskóta: 5/3 – nem volt rossz, de furán nézett ki ilyen laposan.

Ráadásul rájöttünk, hogy a hozzávalók fele kimaradt belőle, mertanyu csak a neten talált recept első oldalát nyomtatta ki.

Holnap farsangi buli: 5/1 – jaj.

Január 30., péntek

A suliban ma minden a délután hatkor (hivatalosan fél hétkor)

kezdődő farsangi buliról szólt. A sulirádióban két szám között a

stúdiósok folyamatosan bemondták, hogy a legeredetibb

jelmezötletet díjazzák. A büfébe kirakták a konyhakultúraszakkörösök

által készített fánkokat (ebédszünetben vettem is

belőle, aztán megdicsértem Jacques-ot, mert elég finom lett).

Suli után kicsit gondterhelten értem haza, és türelmetlenül

tébláboltam a házban, nagyon vártam anyut a jelmezemmel. Fél

ötkor aztán felhívtam, mert Virággal és Arnolddal azt beszéltem

meg, hogy háromnegyed hatkor nálam találkozunk, jelmezben! És

én még ott álltam nemcsak jelmez, de jelmezötlet nélkül is! Anyu

mondta a telefonba, hogy tíz perc és hazaér. A hangja kissé

gondterheltnek tűnt, aminek annyira nem örültem. Sejtettem, hogy

valami gáz van.

Amikor anyu autója befordult a kocsifelhajtóra, magamra

kaptam a kabátom, és kimentem elé. Igazából segíteni akartam

becipelni a cuccokat. Csakhogy nem volt nála semmi.

– Hol a jelmezem? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Menj be, mert megfázol – hessegetett vissza a házba, amikor

becsapta a kocsiajtót. Persze ezzel csak időt akart nyerni.

A házba lépve aztán újra, kicsit hisztérikusabban kérdeztem,

hogy hol a jelmezem.

– Reni, annyira sajnálom! Két kölcsönzőben is jártam, de azt

mondták, farsangi szezon van, mindent elvittek – hadarta.

– Jaj, ne! – huppantam le a fotelbe, és a tenyerembe temettem

az arcom. Nem tudok elmenni a farsangi bulira!

– Ne idegeskedj. Most jön a B variáció – tapsolt anyu

hangosan, hogy lelkesítsen kicsit, mert látta rajtam, hogy

összezuhantam.

– Van B variáció? – emeltem meg a fejem.

– Mindig van. Adj két percet – vette le a kabátját, hanyagul

ledobta a kanapéra, és leült az étkezőasztalon hagyott notebookom

elé.

Amíg anyu a laptopon pötyögött, én a fotelben „itt a világvége”

arcot vágtam.

– Megvan! – nézett fel anyu. – Az S. O. S. jelmezötlet fórum

megmentett minket. Mennyi időnk van?

– Maximum félóra – néztem a karomon lévő fehér Baby G

órámra, amit mindig is szerettem, de amióta Cortez egyszer elkérte

tesin, azóta állandóan hordom.

– Jó. Te vegyél fel egy farmert és a fekete bőrdzsekit, én

keresek egy karót – sürgetett anyu. A hirtelen lelkesedésem

azonnal alábbhagyott, és pislogás nélkül meredtem anyura.

– Hogy mi?

– Reni, ma te leszel Buffy, a vámpírok réme! – mosolygott

anyu büszkén.

Oké, tudom, hogy ez is jobb, mint a semmi, de azért mégis!Hogy micsoda? Anyu otthagyott a nappaliban, én pedig

csekkoltam a notebook képernyőjét. Ezek szerint nem viccelt.

Óriási. A szobámban átöltöztem (felvettem egy kék farmert, meg a

bőrdzsekim, ahogy anyu mondta), aztán visszamentem a

nappaliba. Anyu egy parókával várt.

– Muszáj ezt? – hőköltem vissza.

– Ne aggódj, tökéletes lesz a jelmezed – nyugtatott. Amíg anyu

leporolta a szőke frufrus parókát (a garázsban találta egy

dobozban, amit a költözés óta nem pakoltunk ki), én összefogtam a

hajam.

– Biztos, hogy az enyém lesz a legcikibb jelmez! –

szomorkodtam a paróka frufruját igazítva, miközben a tükörképem

néztem.

– Dehogy! Jó móka lesz, kiköpött Buffy vagy. Tessék, fogd! –

nyomott a kezembe egy fadarabot, aminek földes volt a vége.

Gondolom, egy virágcserépből húzta ki. Hát, tényleg S. O. S

jelmezem lett. Marha jó.

Csengettek, úgyhogy az ajtóhoz léptem, és olyan fejjel

nyitottam ki, mintha citromba haraptam volna.

Együtt

– Klassz a borostád – engedtem be Arnoldot, aki doktor Housenak

öltözve sántikált be.

– Te pedig… – ráncolta a szemöldökét, mire felmutattam a

kezemben lévő fadarabot.

– Buffy – sóhajtottam.

– Értem – vonta meg a vállát, aztán köszönt anyunak. Épphogy

becsuktam az ajtót, amikor ismét csengettek, így azzal a lendülettel

ki is nyitottam. A következő pillanatban anyu, Arnold és én

ledöbbenve meredtünk az ajtóban álló narancssárga plüssruhás

alakra.

– Sziasztok, csókolom! – jött a hatalmas plüssfej mélyéről egy

kissé eltorzult, de ismerős hang.

– Virág? – esett le az állam, mire Virág két kézzel megragadta a

jelmez óriási fejrészét, és nehézkesen lehúzta magáról.

– Alig kaptam levegőt – söpörte ki a frufruját a homlokából, és

kipirult arccal meredt ránk.

– Ez meg mi? Hol a Hannah Montana-jelmezed? – kérdeztem.

– Ne is mondd! Mindet kikölcsönözték, anyu már csak ezt tudta

kivenni nekem – vonta meg a vállát szomorúan.

– Kenny a South Parkból? – pislogott Arnold.

– Ez van – kapta a hóna alá Virág a méretes plüssfejet. – Ti kik

vagytok?

Arnolddal elmagyaráztuk neki a jelmezünket, ami ezek szerint

nem volt egyértelműen felismerhető, de mindegy.

– Rendben, indulás – csapta össze a tenyerét anyu, és a

kabátomat a kezembe nyomva (amit rá kellett vennem a

bőrdzsekire, hogy meg ne fázzak) kiterelt minket az ajtón.

Beszálltunk a kocsiba, és anyu elindult, hogy elvigyen a suliig.

Közben kétszer hátraszólt Virágnak, hogy húzódjon oldalra, mert a

hatalmas, narancssárga plüssfejen kívül semmit nem lát avisszapillantóban. A Szent Johanna bejárata felé özönlöttek a

diákok, de mivel már besötétedett, semmilyen jelmezt nem tudtunk

kivenni, csak alakokat láttunk az épület körül.

– Jó szórakozást – parkolt le anyu a suli előtt. – Kilencre értetek

jövök.

Arnolddal kiszálltunk a kocsiból, aztán kirángattuk Virágot is a

hátsó ülésről, akinek olyan nagy volt a jelmeze feje, hogy nem

tudott egyedül kikászálódni.

A tesiterem folyosóin mindenfelé jelmezes diákok rohangáltak,

amíg a dupla szárnyú tornateremajtóhoz nem értünk, legalább hat,

rabruhába öltözött Scofieldet láttam. Viszont pozitívum, hogy a

kapkodva kitalált jelmezem senkit nem érdekelt, mindenki el volt

foglalva a mellettem botorkáló, Kennynek öltözött Virággal. A

terem ajtajánál két tizenkettedikeses sulirádiós ácsorgott, és

mielőtt beengedtek volna, megállítottak.

– Minek öltöztetek? – kérdezte.

– Doktor House – mutatta a botját Arnold.

– Buffy – emeltem fel a fadarabom, és zavartan megigazítottam

a parókám frufruját.

– És Kenny – röhögött a stúdiós, meg sem várva, hogy Virág

bemutatkozzon. Elég egyértelmű volt így is. –Rendben, akkor

gyertek – hívott be minket a stúdiós a terembe, és a két oldalon

húzódó lelátókra kezdett mutogatni. – Te – bökött Arnoldra – menj

oda ahhoz a csapathoz, akiket orvosi köpenyben látsz. Ott

gyülekeznek a vészhelyzetesek, Grace klinikások meg a többi

kórházsorozatosok.

Odanéztem a lelátóra, ahol az első sorban néhány diák integetve

invitálta a bottal közlekedő Arnoldot.

– Te pedig – fordult felém a stúdiós srác – oda fel – mutatott a

lelátó tetejére, ahol a horrormaszkosok dekkoltak.

– De mi együtt szeretnénk maradni – ráztam meg a fejem, mert

a Stúdiós már Virágot küldte egy másik sorba.

– Nyugi, ez csak azért kell, hogy csoportképek készülhessenek

az adott kategóriába öltözött diákokról, a fényképek után

vegyülhettek. Na, nézd, ott integet neked egy vámpír – mutatott fel

a lelátóra, ahol valóban mindenki felém hadonászott.

Utoljára megszorítottam Virág narancssárga plüssruhás karját,

és zavartan felbaktattam a lelátóra vezető lépcsőn. Közben

mindhármunkat megtapsoltak.

– Sziasztok – köszöntem zavartan, amikor odaültem egy rakás

idegenhez.

– Reni, de jó, hogy itt vagy – huppant le mellém a 9/a-s

Krisztián, akit a suliújságból ismerek. Kiköpte a tenyerébe a

vámpír-fogát, és láthatólag örült annak, hogy végre ismer valakit.

– Te is a Buffyból öltöztél? – kérdeztem, folyamatosan a

parókámat igazgatva.

– Részben. Én vagyok Angel – mutatott rá a térdig érő

bőrkabátjára.

– Ja, oké. Nem ismerem a sorozatot – közöltem, aztán mivel

értetlenül nézett rám, gyorsan elmagyaráztam, hogy egy órávalezelőtt még pont nem volt jelmezem sem, úgyhogy a netről

szedtük az ötletet.

– Értem – vonta meg a vállát. – Még sosem szórakoztam ilyen

jól, nagyon viccesnek ígérkezik, nézd, ott vannak a lostosok –

mutatott a szemközti lelátóra –, felettük ülnek a dallasosok.

– Igen, azt látom – bólintottam, mert a hat, cowboykalapos fiú

jelmezét azonnal felismertem. – Kik azok ott, legfelül? – mutattam

a lelátó sarkára, ahol egy csoport mogorván ücsörgött, összehúzott

szemmel méregetve az érkezőket.

– Maffiózók – vágta rá Krisztián.

– Ó, értem – biccentettem, és kezdett szórakoztatni a dolog, így,

hogy a vámpírsorozat csapatból egy embert ismertem, akivel

legalább tudtam beszélgetni, egész jól éreztem magam, és már nem

is tartottam annyira rossz ötletnek a kategóriák szerinti

csoportosulást.

Négy újabb diák állt meg a dupla szárnyú ajtóban, a stúdiós

pedig egyenként beengedte őket, és néha elkiáltotta magát.

– Helyszínelő! – szólt, és a maga mellé állított CSI-pólós fiúra

mutatott. A mi oldalunkon lévő lelátó harmadik sorában füttyögni

kezdtek, néhány hasonló pólót és baseballsapkát viselő diák pedig

azonnal odahívta magukhoz.

– Mr. Spock! – üvöltötte a stúdiós. A terembe belépő Gábornak

(aki kék-fekete ruhát és fekete gumihajat viselt) a lelátón ülő

három Star Trek-es azonnal integetni kezdett.

– Miami Vice? – nézett körbe a stúdiós tanácstalanul. – Oké, ti

vagytok az elsők, üljetek le valahová – utasította a két

tizenkettedikes fiút, akik fehér nadrágban és színes ingben,

tapsvihar közepette meghajoltak, és felültek a lelátóra.

Sorban érkeztek a diákok, és az újabb jelmezbe öltözött alakok

látványa egyre nagyobb ovációt és tapsvihart váltott ki a lelátókon

ülő tömegből. Hozzánk társult még két fiú az Odaátból, továbbá

négy vámpírmaszkos. A szemközti lelátón ülő Arnoldokhoz (ők

voltak a sorozatdokik) zöld műtősruhások érkeztek, a lelátó szélén

gubbasztó Virághoz pedig nem sokkal később odacsapódott

Jacques, aki Lucky Luke-nak öltözött. Őt először a kalapja miatt

mindenképp a dallasosokhoz akarták ültetni, végül kiharcolta,

hogy „rajzfilmfiguraként” a Kennynek öltözött Virághoz

csatlakozzon.

– Újabb három Scofield – szólt a sulirádiós, én pedig

sokadszorra is megdobbanó szívvel néztem a bejáratra. Ezúttal

viszont tényleg Cortezék érkeztek. Ricsi testszínű, hosszú ujjú

pólót viselt, amin végig tetoválásminta húzódott, Dave kék

„rabruhát”, Cortez pedig fehér pólót, sötétkék dzsekivel. Nincs

mese, Scofieldként is végtelenül helyes.

A lelátó első három(!!!) sorában ülő, Szökés-jelmezbe öltözött

diákok hangos ovációval köszöntötték őket. Sejtettem, hogy ez

lesz a legnépszerűbb jelmez, de hogy ennyire, arra azért nem

számítottam.

– Még egy Hannah Montana – jelentette be a stúdiós, mire egy

tucat, felsőbb évfolyamba járó lány integetni kezdett.– Mi az, hogy még egy? – lépett be Kinga idegesen, és a szőke

parókája alól Felnézett a lelátókra. Hát ja. Jobban járt volna, ha

beleegyezik a Charlie angyalaiba, az legalább eredeti lett volna.

Idegbajosan felült a többi Hannah Montanához, és a

játékmikrofonjával hadonászva kérdőre vonta őket, hogy miért

kellett ugyanabba öltözniük. Jól beégett.

Hamarosan a négy a-s lány közül három is bebillegett,

mindhárman a Hősökhöz ültek, ugyanis valamennyien

chearladernek öltöztek, akikből szintén volt vagy tíz.

Fél hét előtt már szinte megteltek a lelátók, a Szökés-jelmez

tarolni látszott, belőlük volt a legtöbb, de szép számmal voltak a

Helyszínelők, a menő ruhákban pózoló, sznoboknak öltözött

narancsvidékesek és Gossip girlösök is. Néhány diák azonban

egymagában üldögélt, egy tizenkettedikes fiú oldaltáskával (Jack

Bauer), meg egy tizenegyedikes, ballonkabátos srác (Columbo).

Andris és Robi utolsóként bővítette a Szökés csapatot, aztán

végszóra belépett Zsolti meg Tarr Zsófi, és hatalmas röhögés és

füttykoncert közepette az X-aktásokhoz ültek le.

Pontban fél hétkor Tölgyessy tanár úr csinált minden csoportról

pár fotót, aztán a stúdiósok felmentek a tesiteremben felállított

színpadra, és a Narancsvidék főcímdalát berakva hivatalosan is

megkezdték a farsangi bulit. A tornateremben azonnal mindenki

mozgolódni kezdett, így én is elköszöntem a

vámpírsorozatosoktól, és miközben elsötétültek a lelátók (és a

fények a táncteret világították meg), átültem Virághoz.

– Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen klassz lehet egy

farsangi bál – magyaráztam feldobódva.

Virág a fejét rázta, ezzel jelezve, hogy segítsek levenni a

jelmeze fejrészét, így felálltam, két kézzel megragadtam a

narancssárga plüssfejet, és lerángattam róla. Csapzottan, a

homlokára tapadt hajjal, kipirultan nézett rám.

– Aha, tényleg klassz – mosolygott.

A tánctéren néhány felsőbb évfolyamos táncolt, a többiek pedig

újabb csoportokat alkotva beszélgettek. Arnold leült mellém,

elővette a farzsebébe gyűrt könyvét, és a telefonja kijelzőjével

megvilágítva olvasni kezdett, miközben mi, Virággal

beszélgettünk.

– Látod valamerre Cortezt? – kérdeztem halkan.

– Azt hiszem, a büfébe mentek. Menjünk mi is, szomjas

vagyok! – állt fel, jelmeze fejét a hóna alá fogva.

– Kérsz valamit? – fordultam vissza Arnoldhoz.

– Nem, köszi – intett, és lapozott a könyvében.

A büfénél hosszasan kígyózott a sor, és már épp beálltunk volna

a végére, amikor Ricsi ránk szólt.

– Ha kértek valamit, most szóljatok, még nem fizettem –

közölte.

– Hú, köszi – álltunk oda hozzájuk (a mögöttünk sorban állók

legnagyobb felháborodására).

Ricsi átnyújtotta nekünk a két narancslevet, aztán a lépcsőnél

várakozó Cortezhez és Dave-hez mentünk.– Hé, add ide a fejrészt! – kérte el Dave azonnal Virág

plüssfejét.

Röhögve néztük, ahogy Dave forgolódik a hatalmas,

narancssárga fejben, és megpróbálja lefotózni magát a telefonjával.

– Add ide, segítek – vettem el a telefonját, aztán rájöttem, hogy

elhamarkodottan ajánlottam fel a segítséget, mert Dave

szuperkütyüjét nézegetve azt sem tudtam, mit kell megnyomni. –

Nekem ez nem megy – ráztam meg végül a fejem.

– Majd én – kapta ki a kezemből Cortez, és (nem meglepő

módon) rögtön tudott pár fényképet csinálni vele.

Zsolti csörtetett a büfé felé, ha nem szólunk rá, észre se vett

volna minket.

– Itt vagytok? – fordult felénk végre. – Alig tudtam lerázni a

dömpert. Most meg vihetek neki melegszendvicset.

– Így jár, aki lányokat hív el a farsangi bálra – vigyorgott Dave.

– Nagyon vicces – erőltetett egy mosolyt Zsolti az arcára, aztán

beállt a büfé sorába.

Már épp meg akartam kérdezni a fiúkat, hogy jönnek-e, mert mi

visszamennénk a bulira, amikor a mellettünk elhaladó négy a-s

lány közül egy lemaradt, és odaállt hozzánk. Természetesen Edina.

– Cortez, nincs kedved táncolni? – kérdezte szélesen

mosolyogva.

– De itt nincs zene – válaszolta Cortez, mire mindannyian

elnevettük magunkat. Ez azért jó poén volt. Edina viszont nem jött

zavarba, megigazította a copfját, és legyintett.

– Nem itt! A tornateremben. Na, gyere már! – kérte,

nevetségesen nyájas stílusban. Aztán megragadta Cortez kezét, és

szó szerint kihúzta a társaságunkból!

Totál megsemmisülten néztem utánuk, és legszívesebben

elbőgtem volna magam. Ricsi és Zsolti kezükben a

szendvicsekkel, beszélgetve utánuk indultak, én pedig még mindig

lefagyva álltam, és pislogás nélkül meredtem magam elé.

– Hé, gyere, menjünk mi is – húzott Virág az udvarra vezető

ajtó felé.

– Van még itt valaki? Hahó! Segítenétek? Nem tudom levenni a

jelmez fejét! – kiáltotta Dave, vaksin forgolódva. Visszamentünk

érte, és segítettünk neki átvágni az udvaron

A tornateremben éppen befejeződött egy Gwen Stefani-szám, és

elkezdődött Avril Lavigne When You’re Gone című dala.

Átvágtam a lassúzó diákok között, és Cortezék mellett

elhaladva (Edina úgy csimpaszkodott a nyakába, mint egy majom)

komolyan elgondolkodtam azon, hogy lekérjem, aztán

természetesen lúzerként viselkedtem, és csak felültem a lelátóra

Arnold mellé.

– Most nézd meg – suttogtam elkeseredetten.

– Zsák a foltját. Ne foglalkozz vele – vonta meg a vállát,

épphogy csak egy pillanatra felnézve a könyvéből.

A térdemen könyökölve bámultam a táncteret, és minden

energiámmal azon voltam, hogy a lehető legjobban utáljam Edinát,

egy kicsit Cortezt és még a dalt is, amire táncolnak. Rémes.Kinga huppant le mellém, keresztbe fonta maga előtt a karját, és

unottan nézett a tánctérre. Amikor, meglátta Cortezt és Edinát,

kérdőn felém fordult.

– Állítólag nincs iskolai buli összetört szívek nélkül. Legalább

most már tudom, hogy van igazságalapja.

– Örülök, hogy segítettem bebizonyítani – szűrtem a fogam

között.

– Renáta, örülj neki, hogy ennyi a bajod! Az én esetem nagyobb

tragédia! Tele van a terem a jelmezemmel!

Virággal mindketten értetlenül bámultunk rá. Ezt komolyan

gondolta? Szerinte az, hogy életem szerelme, a srác, akiért az első

pillanattól kezdve odavagyok, éppen egy másik lánnyal lassúzik,

az nem akkora tragédia, mint hogy többen öltöztek Hannah

Montanának? Kingának nincs szíve.

Keservesen lassan telt az idő, azt hittem, sosem lesz vége a

számnak, amikor végre a stúdiósok lekeverték. És nem kezdtek

újat! Hála az égnek. A tánctéren ácsorgó párok szétrebbentek és

kérdőn a színpad felé fordultak, miközben kigyúltak a lámpák,

megvilágítva az egész tornatermet.

– Bocs, tudom, hogy most nem kedveltek – szólt a mikrofonba

a sulirádiós, és a tömeg valóban morajlani kezdett. – De megvan a

jelmezverseny nyertese! – tette fel a kezét csitítóan, mire a

hőbörgés valamelyest alábbhagyott.

Virág izgatottan figyelte a színpadot, én továbbra is bénultan

ültem, Arnold pedig kiélvezte, hogy végre van elég fény az

olvasáshoz.

– Ha Hannah Montana nyer, akkor vajon mind kimegyünk a

színpadra? – tanakodott Kinga.

– A jelmezverseny győztese, tehát a legeredetibb jelmez az idei

évben nem más, mint – hallgatott el a stúdiós, kis hatásszünetet

hagyva – a 9/b-ből Bencze Virág Kenny-jelmeze! – kiáltotta.

A teremben óriási tapsvihar keletkezett, Virág pedig boldogan

felpattant.

– Nyertem! Reni, én nyertem! – ugrándozott.

– Menj, siess – sürgettem, hirtelen megfeledkezve az összetört

szívemről, és boldogan mosolyogtam Virágra.

– Gyere, gyere! – kezdett tapsolni a sulirádiós srác, Virág pedig

leszökdécselt a lépcsőn narancssárga plüssjelmezében, és a

színpadhoz sietett.

A sulirádiós kinyújtotta a kezét, felrángatta a színpadra, és a

mikrofon elé állította.

– Hű – szólt Virág a mikrofonba, mire többen nevetni kezdtek.

– Ez annyira klassz! Csak nem tudom, hol a jelmezem fejrésze –

tárta szét a karját szomorkodva.

– Itt vagyok! Itt! – kiáltotta Dave. Az egész suli egy emberként

fordult felé, aztán Ricsi és Cortez odakísérte a színpadhoz.

Fellökték Dave-et a színpadra, aki odaállt Virág mellé.

– Az a helyzet, hogy rászorult ez az izé a fejemre. Nem tudom

levenni – mondta a mikrofonba.

Hát, ennyi kellett, mindenki szakadt a nevetéstől, az infótanárpedig készített pár képet a jelmezverseny győzteséről. Illetve

győzteseiről, mert a jelmezbe öltözött Virág boldogan mosolygott,

a mellette álló Dave pedig Szökés-ruhában, a Kenny-jelmez

fejrészében ácsorgott mellette. Vicces volt.

Az eredményhirdetés után szinte az egész osztályunk egy

csoportba verődött a lelátón, és a történteken nevettünk, miközben

Kinga és én megpróbáltuk leszedni Dave-ről Virág jelmezének a

fejét. Nagyon jól szórakoztunk, egy csomó mobillal csináltunk

képeket, és bár Edina sokszor és feltűnően indult meg felénk

(gondolom, hogy Cortezt felkérje táncolni), a mai bulin többet nem

jutott a közelébe. Részben, mert amíg a lelátón ültünk, bunkóság

lett volna elhívnia közülünk, aztán pedig már nem volt alkalma.

Mert amikor Virág meghallotta, hogy egy Fall Out Boy-számot

játszanak, az egész osztályt felállította, hogy táncoljunk rá. És mi

táncoltunk (Arnold kivételével, mert ő sosem táncol), és ez már az

a része volt az estének, amikor jól éreztem magam.

Farsang: 5/4 – majdnem tökéletes volt. Majdnem.

Virág jelmezének fejrésze: 5/5 – a buli végére már mindenkin

volt rövidebb-hosszabb ideig. A mobilok pedig tele vannak fura,

Kenny-jelmezes képekkel.

Tánc: 5/5 – Virággal ugráltunk egy nagyot a FOB-ra, aztán

táncoltam Dave-vel, Jacques-kal, és egyszer lekért egy Star Trekes

is. De az semmi. Virág táncolt Michael Knighttal.

Cortez és Edina: 5/1 – bár az este végül jól sikerült, azért ma

egyszer megszakadt a szívem. És az elég rossz volt.

Január 31., szombat

Ismét jelmezben. Apu cégének farsangi báljáról hazafelé tartva

a kocsi hátsó ülésén bambultam némán, és a fejem az ablakhoz

nyomtam.

– Mi baja? – súgta apu anyunak.

– Szerelmi bánat – válaszolta anyu halkan.

Igen, a felnőttek diszkréten kezelik a kamaszok szívügyeit.

Anyuék például rendszerint úgy tárgyalják meg a gondjaimat,

mintha ott sem lennék vagy éppenséggel nem hallanám. Igaz, hogy

bágyadtan meredtem ki a kocsiablakon, és az elmosódó

lámpafényeket néztem, de attól még jelen voltam.

– Mi történt? – kérdezte apu, ezúttal normál hangsúllyal. Ennyit

a diszkrécióról.

– Cortez más lánnyal táncolt a farsangi bulin – közölte anyu.

Miért nem írják ki reklámtáblára? Jaj.

– Ó, a kamaszbánat – bólintott apu merengve.

– Igen, az milyen kedves tud lenni! – értett egyet anyu.

Nem! Nem kedves! Miért gondolják, hogy kedves, ha

sírógörcsöt kapok éjjel, ha bedagadt szemmel ébredek, és nincs

étvágyam? Egyáltalán nem kedves! Tragikus! Egész úton némán

ültem, és a szüleimet hallgattam, akik „mókásnak” tartják, hogy

éppen meghasad a szívem. Ja, és ehhez hozzátartozik, hogy apu

céges farsangi buliján minden kollégájától meghallgattam a „de

megnőttél”, „hogy megy a suli?” és a „mi van a fiúkkal?” sablontémát,

amit előszeretettel hoznak elő minden találkozásnál.– Jó éjszakát – köszöntem el anyuéktől, amikor beléptünk a

házba.

– Már le is fekszel? – csodálkozott apu

– Hagyd – szólt rá anyu. – Most magányra vágyik – tette hozzá,

elvileg az én érdekemben. Viszont kezdtem kicsit kellemetlenül

érezni magam. – Menj nyugodtan – mosolygott megértően. –

Adjak pár szomorú szerelmes dalt, amit hallgathatsz?

– Öhm. Nem, köszönöm – ráztam meg a fejem, és döbbenten

néztem a szüleimre.

Érdekes, hogy ők aggódnak értem, miközben a lépcső alján

anyu tündérjelmezben, apu pedig a Szökés sorozat rabruhájában

pislogott felém. Azt hiszem, nekem is aggódnom kéne.

Apu céges farsangja: 5/1 – unalmas volt, fárasztó, és a kis

szendvicseknek fura ízük volt.

A jelmezem: 5/3 – ma is Buffy voltam, de az égvilágon senki

nem ismert fel. Mindegy.

Közösségi oldal: 5/5 – Dave és Ricsi is feltette a tegnapi

képeket. Az egyiken én is rajta vagyok.

És Cortez is. Akkor ez közös képnek számít. Szerintem.

Február 1., vasárnap

Ma anyuval lányos napot tartottunk, reggel elkísértem a

meteorológiai intézetbe, ahol délben végeztünk is, aztán vásárolni

mentünk. Jól éreztem magam, bár mindenképp meg akart nekem

venni egy Lionel Richie CD-t, mert szerinte arra jót lehet sírni.

Mondtam, hogy én nem akarok sírni, mert annyira nem vagyok

kiborulva. Erre azt mondta, hogy akkor Lionel ideje még nem jött

el. Fogalmam sincs, mit értett ezalatt. Délután olvastam, aztán

kimentem Virággal megsétáltatni Robert Pattinsont (mármint a

kutyát), és közben alaposan megtárgyaltuk a farsangi bulit.

Twilight: 5/4 – a hétvégén kiolvastam az első részt, azért

annyira nem nagy durranás. Legalábbis eddig. Anyu megvette a

folytatást, úgyhogy el is kezdem mindjárt.

Arckrém: 5/? – vettünk egy új típust, mert a régi nem használt

eléggé, patis maradtam tőle. Ez állítólag jobb, a reklámban a

lánynak estére el is múlik. Kíváncsi vagyok.

Honfoglaló: 5/4 – Arnolddal játszottunk, kétszer ő nyert,

egyszer pedig én.

Abbey Road: 5/5* – ma egész nap ezt az albumot hallgattam, ez

a kedvencem.