Sz.J.G. 2 Együtt Juniús 10-12 VAKÁCIÓ!

Június 10., szerda KÁCIÓ!


A suli ma kifejezetten semmilyen volt, Virág és Cortez
versenyen, úgyhogy mi, Arnolddal leginkább a könyvtárban vagy
az udvaron ücsörögtünk, és közös fülhallgatóval felváltva
hallgattunk Oasist és Beatlest. Ricsiék ma is fociztak, úgyhogy
esélyem sem volt velük lenni. Kinga az a-s lányokkal lógott meg
pár tizenegyedikes fiúval, Andrisék az infóteremben játszottak
valamit, úgyhogy totál szétszéledtünk. Cortez, Virág és Gábor fél
egykor értek vissza, és amikor megjelentek az udvaron, Kinga
szinte lerohanta őket.
– Ha nem lettetek elsők, meg se szólaljatok – közölte, és feltolta
a hajára a napszemüvegét, hogy jól láthassuk gyilkos pillantását.
Cortez lesajnálóan nézett rá, majd hanyagul odadobta a
borítékot. Mielőtt a földre hullott volna, Kinga elkapta, és
türelmetlenül elolvasta.
– Elsők lettetek? – kérdezte, és kissé csodálkozó arckifejezését
azonnal felváltotta a magabiztosság. – Na, azért!
– Milyen volt? – kérdeztem Virágot, aki szerencsére vidámnak
tűnt.
– Hű, nagyon klassz! Tisztára, mint A da Vinci-kód –
magyarázta.
– Az a Louvre-ban játszódik – jegyezte meg Arnold
tényszerűen.
– Jó, tudom. De akkor is. Ki kellett találnunk, hogy melyik kép
a megoldás, aztán Vladárnak elmondtuk, és miután
megindokoltuk, mondta, hogy nyertünk, ráadásul elsőként! –
hadarta Virág.
– Gratulálok! – mosolyogtam, de az idilli pillanatot megtörte
Kinga, aki türelmetlenül felbontotta a borítékot.
– Városliget. Ricsi, Zsolti! – forgolódott. – Készüljetek! Nálunk
az előny. Zsolti, van futócipőd?
– Hagyjál már! – harapott bele Zsolti egy sajtos pogiba. Kinga a
következő pillanatban kivette a kezéből.
– Fejezd be az evést! Holnap jó formában kell lenned. Délután
átmegyek érted, és futunk!
– Hülye vagy? – hőkölt hátra Zsolti.
– Komolyan beszélek!
Zsolti bemenekült a suliba, Kinga meg folyamatosan
magyarázva követte. Mosolyogva néztünk utánuk. Ez vicces lesz.
JA
kartam Corteznek mondani, hogy gratulálok, meg hogy tök
ügyesek voltak, meg ilyenek, de a társaságunkhoz lépett két
tizenegyedikes fiú meg egy lány (akik szintén részt vettek a mai
versenyen), és hangosan röhögtek, miközben sztorizgattak valami
olyasmiről, hogy kiküldték őket a múzeumból. Egy ideig
hallgattam a beszámolójukat, de aztán hirtelen hatalmába kerített
az az érzés, hogy totál bénán ácsorgók valakikkel, akik közös
élményen nevetnek, nekem meg nincs hozzáfűznivalóm, úgyhogy
otthagytam őket. Azt hiszem, észre sem vették, hogy eljöttem. Jaj.
LD
élután Arnold átjött (Virágért a suli elé jött az apukája, hogy
elvigye ebédelni és beszélgessenek), és megnéztük együtt az Állj
mellém!-et. Jó, Arnold legalább százszor látta már, és én is
megnéztem párszor, mióta kölcsönadta, de mindketten
egyetértettünk abban, hogy ezt a filmet nem lehet megunni. J
Verseny: 5/5* – hű, Cortez, Virág és Gábor tényleg őrülten
ügyes volt, megint elsőként indulunk. J
Cortez: 5/2 – LNem volt msn-en, a Facebookon meg ,
visszaszámlál, pénteken utazik a szüleihez. Persze ezermillió
kommentet kapott (ráadásul egy csomót angolul, amit nem is
értettem), úgyhogy szomorúan konstatáltam, hogy az én „jó
nyaralást” kívánságom semmit nem jelentene. Csak egy a sok
közül. Hurrá. Akkor erről ennyit. L
Kvízpart: 5/5 – Új egyéni csúcsom van általános kategóriában.
J
Justine: 5/5 – a francia levelezőtársam ma visszaírt, tök szimpi,
örült, hogy kapott tőlem mailt, meg egy csomó mindent kérdezett
rólam, úgyhogy válaszoltam. J
Virág: 5/5 – az előbb üzent, hogy vár msn-en. Rohanok.


Június 11., csütörtök AKÁCIÓ!


Reggel apu kitett minket a sulinál, mi pedig Virággal
odasétáltunk Cortezhez és Dave-hez, akik a lépcsőn ültek.
– Sziasztok – köszöntem, és egy pillanattal tovább néztem
Cortezre, mint szabadott volna. Jaj.
– Az ofő keres – szólt Dave Virágra, miközben bedugta a fülébe
a head-setjét.
– Miért? – pislogott Virág.
– Azt nem mondta.
– Oké, akkor megkeresem. Reni, bent találkozunk – sietett be
Virág a kapun, én meg ott maradtam a fiúkkal.
Zavartan ácsorogtam pár pillanatig, majd leültem Cortez mellé
a lépcsőre.
– Szerinted Ricsiéknek hogy megy majd? – dobtam fel a témát,
mert hülyén éreztem magam, amiért némán ülök. Cortez
mosolyogva megvonta a vállát.
– Kinga megőrült, úgyhogy lehet, hogy nyernek.
– Igen. Az lehet – mosolyogtam.
– Apu! Otthon hagytam az iPodom! Hozd be, légyszi – sétált el
mellettünk Dave, és türelmetlen arckifejezéssel bólogatott. –
Tudom, felelőtlen voltam. Itt várlak, a suli előtt. Siess, mert nem
tudom, meddig bírom a tudattal, hogy nincs velem.
Felvont szemöldökkel néztem Dave után, majd széttártam a
karom. Cortez csak unottan legyintett, közben meg fújt egy rágólufit.
Némán ücsörögtünk pár percig, aztán láttam, hogy Edina és egy
tizenegyedikes fiú (a napokban sokat láttam őket együtt)
megérkezik a sulihoz. Amikor Dina észrevett minket, belekarolt a
fiúba, és úgy mentek el mellettünk, hogy nem is köszöntek.
– Ez mi volt? – szaladt ki a számon, mire Cortez felnézett.
– Mi?
– Hát, Edina!
– Gondolom, bement a suliba – közölte olyan természetes
arckifejezéssel, mintha csak ez lett volna a kérdésem lényege.
– Oké, azt tudom – nyeltem egy nagyot, és éreztem, hogy
görcsbe rándul a gyomrom. – Csak azt hittem, hogy jártok –
mondtam ki egy szuszra. Cortez felvonta a szemöldökét, és olyan
ártatlan arckifejezéssel meredt rám, hogy azonnal elvörösödtem.
– Nem – nyögte ki végül, úgyhogy nekem is felszaladt a
szemöldököm.
– De hát – ráztam meg a fejem értetlenül. – Láttam a csókot.
– És? – kérdezte Cortez. Ja, oké. Neki ennyi, hogy és? Vadul
kalimpáló szívvel néztem le magam elé, mintha csak valami
érdekeset látnék a lépcsőfokon.
– Hát, gondoltam, jelentett neked valamit.
– Miért jelentett volna? – hajtotta le a fejét féloldalasan, hogy
elkapja a tekintetem.
– Nem is tudom. Azt hittem, azért csókoltad meg, mert jelent
neked valamit… – motyogtam.
– Mi van? – kérdezte Cortez, tökre őszintén.
– Láttalak Edinával Kinga versenye után.
– Engem biztos nem – rázta meg a fejét ösztönösen.
– De igen! – néztem rá hitetlenül. Most komolyan, lehet, hogy
cikinek tartja, de ne nézzen hülyének! Én is ott voltam.
– Mondom, hogy nem – győzködött.
– A fekete-fehér kapucnis pulcsidban voltál!
– Biztos, hogy nem. Tisztán emlékszem, hogy a verseny napján
totál szétáztam, mert nem volt kapucnim – hadarta.
– Láttam, amit láttam – mosolyodtam el gúnyosan, és
lesütöttem a szemem. Igen, láttam, amit láttam! De mit is láttam?
Nem kellett sokáig kutakodnom az emlékeim között, az a kép
azóta is kísért minden éjjelen. Edina összekulcsolja a kezét Cortez
nyaka körül, aki… na, várjunk csak. Akit csak hátulról láttam.
Kapucniban. Áááááá?
– Te jó ég! – suttogtam elképedve. – Az nem te voltál.
– Te jó ég! – nézett rám Cortez dühösen. Egy pillanatig azt
hittem egyre gondolunk. Hamar kiderült, hogy nem. – Valakinek
ugyanolyan pulcsija van, mint nekem???
– Mi van? Nem tudom – legyintettem, jelezve, hogy hagyjon,
most gondolkodnom kell. Nem Cortez volt! Sosem jártak!
– Gondolkozz! – sürgetett. – Biztos, hogy ugyanolyan Zoo
York pulcsi volt?
– Én nem… – rántottam meg a vállam. – Nem tudom. Feketefehér
volt.
– Jó, de és még?
– Nem emlékszem – közöltem totál értetlenül. Kit érdekel most
a pulcsi? Cortez és Edina sosem jártak! Hűűű! No comment.
Némán ültünk egymás mellett, mindketten erősen töprengtünk.
Én azon, hogy mennyi, de mennyi átbőgött éjszaka után, mennyi
átsírt Yesterday után kiderül, hogy az egész félreértés volt! Cortez
meg azon, hogy vajon tényleg ugyanolyan pulcsija van-e
valakinek, mint neki. Hát, ja. Nem egyforma problémák. No
comment.
A következő pillanatban Virág ragadta meg a karom, úgyhogy
felálltam, és bementünk a suliba. Még egyszer visszanéztem a
lépcsőn ülő Cortezre.
– Az ofő azért akart beszélni velem, mert anyu hívta, hogy
zűrök vannak apuval, és ezért lehetnek hangulatváltozásaim.
Úgyhogy az ofő húsz percen keresztül magyarázott a „felnőttek
dolgairól” – mesélte, idézőjeleket rajzolva a levegőbe. – De mi van
veled? Totál sápadt vagy! – állított meg Virág.
– Cortez és Edina sosem jártak.
– Ki mondta?
– Cortez.
Virág szeme elkerekedett, és nyitotta a száját, hogy egy csomó
mindent kérdezzen, de megráztam a fejem. Én sem tudtam a
választ.
Az utolsó versenynapon délben érkeztek vissza a diákok, egy
csomóan fűfoltos ruhában, lehorzsolt karral vagy éppen
ragtapasszal kidekorálva. Kinga kicsörtetett az udvarra, mögötte
Ricsi átkarolva támogatta Zsoltit, aki erősen bicegett.
– Mi volt? – pattant hozzájuk Dave.
– Argh – közölte Kinga dühösen, és tovább is ment. Ennyit
akart mondani.
– Másodikok lettünk – röhögte el magát Ricsi.
– Ne rázkódj, fáj az oldalam – nézett rá Zsolti könyörgő
tekintettel.
– Kik nyertek? – csukta össze a könyvét Arnold.
– A 10/b-sek.
– Jól vagy? – kérdeztem Zsoltit, aki verejtékező homlokkal,
sziszegve bólintott.
– Kingával mi van? – nyújtogatta a nyakát Virág, mire
mindannyian odafordultunk.
Kinga az udvar közepén helyben futott, néha guggolt párat,
aztán ráordított arra, aki a közelében volt.
– Azt hiszem, így vezeti le a feszültséget – vontam meg a
vállam.
A többiek mosolyogva bólintottak, aztán rögtön Zsoltit és Ricsit
kezdték el faggatni, hogy pontosan mi történt.
Én zavartan hallgattam őket, közben pedig próbáltam elkapni
Cortez tekintetét. Túl sok kérdésem lett volna. Túl sok mindent
szerettem volna egyszerre mondani. Túl sok felgyülemlett érzelem
szakadt ki belőlem. De ma már többet nem beszéltünk. Nem volt
rá lehetőség.
Hazaérve becsuktam a szobaajtóm, és lerogytam a babzsák
fotelembe. Anyu vacsora előtt bekopogott a szobámba.
– Nem akarok zavarni, tudom, hogy most az élet nagy dolgairól
elmélkedsz…
– Nem, minden oké – tápászkodtam fel.
– Nekem nem úgy tűnik. Virág hogy van? – fürkészett.
– Jól. Holnap együtt vacsorázik az apukájával meg a
menyasszonyával. Megígérte, hogy jól fog viselkedni. Mondjuk,
azt nem, hogy meg is szólal, de Virág emós, megértik…
– Értem. Arnold?
– Arnold is jól van, jövő héten elutazik a szüleivel Marseillesbe,
de aztán egész nyáron itthon lesz.
– Remek. Na jó, és mi a helyzet Cortezzel?
– Nem tudom. Ez az egész félreértés Edinával … Totál gáz.
– Totál gáz – ismételgette anyu. Láthatóan próbált
megbarátkozni a kifejezéssel. J
– Mindegy, tök hülyén viselkedtem, hetek óta nem veszek róla
tudomást, közben meg nem is járt Edinával!!! – nevettem fel
kínosan. – Alig várom a holnapot, hogy rendesen el tudjak tőle
köszönni a nyárra.
Anyu mosolyogva átölelte a vállam, és amolyan „hű, de nehéz
kamasznak lenni” mosollyal méregetett, miközben lementünk a
lépcsőn. Egész vacsora alatt turkáltam az ételben, és azon
agyaltam, hogy hogyan lehettem ennyire béna! Te jó ég!
Vacsi után be se kapcsoltam a gépem, csak olvastam, bár a
könyv nem nagyon kötött le (az én hibám!!!), de legalább eltelt az
este. Jaj.
Cortez: 5/5* – nem jártak! Egyáltalán nem! Hurráááá J
Virág: 5/5 – írt sms-t, hogy bárhogy agyal, nem érti az egészet.
Tök rendes.
Oasis: 5/5 – Arnold nálam hagyta a CD-it, hogy nyugodtan
hallgassam. Tényleg tökre tetszik, főleg a Don’t Look Back In
Anger. J
Utolsó nap: 5/2 – holnap vége a sulinak. J


Május 12., péntek VAKÁCIÓ!


Reggel amolyan boldog-szomorú hangulatban ébredtem, amit a
szüleim megpróbáltak jól tolerálni. Oké, hozzá kell tennem, az
egyik pillanatban széles mosollyal nyitottam ki a hűtőt, a másikban
pedig szaggatott, szomorú sóhajjal dőltem neki, leverve a
hűtőmágneseket. Virág a kapu előtt ácsorgott, totál feszengett a
Szent Johannás ünneplőben.
– Megsülök ebben az izében – közölte, ujjaival a szemébe
fésülve a haját.
– Nekem meg vastag a vádlim.
– Rendben – tapsolt kettőt anyu. – Virág, vedd le a blézert,
Reni, normál méretű a vádlid. Indulás, elkéstek az évzáróról!
Anyu kitett minket a sulinál (apunak sokkal korábban kellett
elmennie), úgyhogy Virággal odasétáltunk a lépcső előtt ácsorgó
fiúkhoz.
– Szerintem csak simán hívd félre, és kívánj neki jó utat meg jó
nyarat! – hadarta türelmetlenül, nekem pedig összeszorult a
torkom.
– Sziasztok – köszöntem, végignézve a csonka társaságon. –
Cortez? – kérdeztem, a torkomban dobogó szívvel.
– Elutazott – vonta meg a vállát Ricsi. – De nem mondta?
– Azt mondta, pénteken – ráztam meg a fejem.
– Péntek van.
– De azt gondoltam, az évzáróra jön…
– Ááá – piszkálgatta a raszta tincseit. – Hajnalban ment a gépe.
Úgy éreztem, kimegy minden vér a fejemből. Szédelegve, a
levegőt kapkodva hagytam, hogy Virág behúzzon a portára.
– Semmi gond – simogatta meg a karom. – Küldj neki sms-t.
– Nem tudtam elköszönni – motyogtam. – Azt hiszem, sokkot
kaptam.
Virág megértően bólogatott, és miközben átmentünk a
tornaterembe, éreztem, hogy a könnyeim végigfolynak az
arcomon. Elment. Te jó ég!
A tesiterem ünnepélyesen fel volt díszítve, bár a sok Elvis lufi
láttán tudtam, hogy inkább az esti nyárköszöntő bulira készültek
ennyire. Felültünk a lelátóra, oda, ahonnan Jacques, Gábor, Andris
és Robi integetett felénk.
– Na, jó – lépett hozzánk Kinga. – Én mondom az évzáró
verset! Úgyhogy mindenkitől csendet és figyelmet kérek, na meg
tapsot! – szögezte le, aztán megakadt rajtam a tekintete. – Renáta,
veled meg mi van?
– Cortez elutazott – suttogtam.
– Kit érdekel? Én itt verset mondok! – forgatta a szemét
türelmetlenül, aztán ráförmedt az éppen érkező Zsoltiakra. – Ha
csörögsz valami chipsszel, nagyon megbánod!
– Hóóó – csitította Zsolti, mint valami lovat, mire a többiek
hangosan felröhögtek.
Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és otthagyott minket.
Borrel igazgató úr fellépett a tesiteremben felállított színpadra,
és megkocogtatta a mikrofont, mire mindenki behúzta a nyakát. Az
évzáró egyébként hamar véget ért, a diri elmondta, hogy milyen
remek évet zárunk meg hogy reméli, a jövő tanév is hasonlóan
klassz lesz, meg ilyenek. Külön gratulált a 10/b-seknek az
osztályok versenyén elért eredményükért (mindannyian dicséretet
kaptak). Aztán Borrel pár szóban elbúcsúzott egy tizedikes fiútól,
aki jövőre már nem jár a Szent Johannába, mert a szüleivel
Kanadába költözik. A helyére felvesznek valaki mást.
– Hű, remélem, egy vámpírt! – suttogta Virág, teljes Twilightlázban
égve. Arnold unottan áthajolt előttem, és Virágra meredt.
– Az érdekes lenne, tekintettel arra, hogy a vámpírok éjszakai
lények.
– Nem – rázta meg a fejét Virág.
– De – sóhajtotta Arnold, végül megunta, és felém fordult. –
Reni, segítenél?
– Cortez elment, és el sem köszönhettem tőle – motyogtam.
– Igazad van, ezzel segítettél – fonta össze a karját maga előtt,
és unottan hátradőlt.
Borrel igazgató beszéde után Kinga verse következett. Zsolti
természetesen pont ezt a pillanatot választotta arra, hogy kibontson
egy dobozos üdítőt, és Kinga előadását a szénsav sercegése zavarta
meg. Pár idősebb diák mosolyogva felnézett ránk, a következő
pillanatban pedig Máday vonalzója csapódott egymás után Zsolti,
Ricsi és Dave fején. Hát, ja. Ez van.
A bizonyítványosztás a teremben folytatódott, ahol az ofő
fátyolos tekintettel nézett végig rajtunk. Sajna, az osztálytársaim
nem értékelték a meghitt pillanatot, türelmetlenül fészkelődtek, és
alig várták már, hogy mehessünk.
– Akkor sorban. Bencze Virág – szólította az ofő.
Sóhajtva forgolódtam, a mögöttem lévő üres pad látványától
összerándult a gyomrom, és folyamatosan felfelé pislogtam, hogy
ne könnyezzek. Észre sem vettem, hogy kimaradt a nevem.
– Ren, mégis megvágtak rajzból? – röhögött fel Ricsi, amikor
Gábor ment ki a bizonyítványáéit.
– Mi van? – eszméltem fel a bambulásból, és riadtan néztem az
ofőre.
– Az érdekes lenne, merthogy én sem kaptam, pedig nem
buktam meg – fontoskodott Kinga. Az ofő mosolyogva bólintott.
– Igen. Nos, Kinga az iskolán kívül elért sporteredményéért
osztályfőnöki dicséretet is kapott. Gratulálok – nyújtotta az ofő
Kinga felé a bizit.
– Köszönöm – pattant oda Kinga magabiztosan. – Reméltem is
– tette hozzá. Ez jellemző. J
– Reni – fordult felém az ofő. – Az iskolán kívül elért
eredményedért szaktanári dicséret jár. Gratulálok – szólított fel, én
pedig zavart mosollyal az arcomon kimentem, és átvettem. A
helyemre ülve gyorsan belenéztem. Nem nagyon érdekelt a
(majdnem kitűnő) tanulmányi átlagom vagy a dicséretem.
Komolyan, le sem tudtam venni a szemem a rajz mellett szereplő,
szépséges, hivatalos és megnyugtató elégségesről. Éljen! J
– Arnold. A kitűnő tanulmányi eredményedért – amivel
iskolaelső lettél – igazgatói dicséret jár. Gratulálok, lenyűgöző
teljesítmény – mosolygott az ofő, Arnold pedig kiment a tanári
asztalhoz.
– Igazgatói dicséret? Én miért csak osztályfőnökit kaptam? Én
is kitűnőre zártam! – csattant fel Kinga, behajítva a táskájába a
bizijét. Ennyit az örömről.
– Mert Arnoldnak nem volt négyese az egész tanévben! –
szóltam Kingára.
– Ki kérdezett, Renáta? Örülj, hogy tizedikes leszel – alázott
meg szokásához híven, és azonnal vitatkozni kezdett Arnolddal.
– Rendben, akkor végeztünk is. Ricsi, kérlek, vidd el Cortez
bizonyítványát a nagyszüleinek – nyújtotta az ofő az asztalon lévő
utolsó bizit Ricsi felé, majd mosolyogva végignézett rajtunk. – Jó
szórakozást az estéhez, és mindenkinek jó nyaralást kívánok!
Az ofő meghatottan nézett minket. Arnold és Kinga vitatkozott,
Ricsi, Zsolti és Dave a bizijüket cserélgették, Andris és Robi a
telefonjukkal játszottak, Jacques és Gábor összehasonlították a
bizonyítványukat, Virág a telefonján hallgatott zenét, én pedig
csak néztem magam elé, és a mai napon sokadszorra is csak az járt
a fejemben, hogy Cortez elment. Az ofő végül megvonta a vállát,
és kinyitotta a teremajtót, mi pedig kivonultunk a folyosóra.
Otthon anyu sütővassal várt, ami elég ijesztő látvány volt.
– Mi ez? – kérdeztem kissé félve. Oké, depressziós voltam
Cortez hiányától, de azért azt fel tudtam mérni, hogy egy tűzforró
izé a fejem közelében nem egészen jó jel.
– Nem lehetsz Marilyn hajsütő és szemhéjtus nélkül –
magyarázta anyu vidáman. Hurrá.
Mindegy, a kedvem totál rossz volt, úgyhogy hagytam, hogy
besüsse a hajam. A végeredmény elég fura lett, de nem számított:
Cortez úgysem látja. Anyu eléggé belejött a „csináljunk Marilyn
Monroe-t a gyerekből” témába, úgyhogy mire Virág fél hatkor
megérkezett, ott álltam halásznadrágban, fehér blúzban, besütött
hajjal és erősen kihúzott felső szemhéjjal. Ja, és szépségpöttyöt is
kaptam az arcomra.
– Hű – nevette el magát Virág. –Virág, retro sminket? –
kérdezte anyu.
– Köszönöm, nem, apuval és Szörnyellával vacsorázom a buli
után…
– Értem. Hát, gyerekek, akkor jó szórakozást. Reni, biztos ne
menjek érted?
– Nem, Arnold hazakísér – bólintottam, mert nem akartam,
hogy anyu félbehagyja a vacsorát, amikor vendégeink lesznek.
Virággal kimentünk a kapun, és legalább egy percig röhögtünk
az ábrázatunkon. Megkönnyebbülten vettem tudomásul, hogy ő
sem fest jobban, mint én. JArnold pont akkor érkezett a
kapunkhoz, virágmintás inget viselt, a haja pedig totál be volt lőve.
– Egy szót se – tette fel a mutatóujját, mielőtt még bármit
mondhattunk volna.
A Szent Johannába özönlöttek a diákok, a fiúk színes ingben,
világos nadrágban, esetleg egyberészes fehér Elvis-ruhában
parádéztak (a frizura mindenkinél eléggé profi lett), a lányok pedig
vagy halásznadrágban, az ötvenes évek stílusában, vagy pedig a
tipikus marilynes fehér ruhában érkeztek. Amikor besoroltunk a
portán, a sok beöltözött hawaii inges fiú között igazán örültem
annak, hogy a Szent Johannában véresen komolyan veszik a bulik
„témáját”. Ez így korrekt. J
A tesiteremben lévő lelátókon a diákok beszélgettek, miközben
a színpadon a két stúdiós állítgatta a zenét.
Felültünk Andris és Robi mellé, és mosolyogva körbenéztünk.
– Hihetetlen, hogy mindenki beöltözött – ámuldozott Virág, a
diákokat pásztázva.
– Hihetetlen, hogy nem tudtam…
– …elköszönni Corteztől – fejezte be helyettem a mondatot
Virág és Arnold.
– Bocs, tudom, hogy unalmas, hogy folyton erről beszélek –
sóhajtottam.
– Hamar eltelik a nyár – vigasztalt Virág.
– Ühüm – bólintottam, miközben tudtam, hogy kínkeservesen
hosszú idő lesz. Csendben nézelődtünk, a tesiterembe egyre több
Elvis és Marilyn érkezett.
– Jössz a büfébe? – pattant fel Virág hirtelen, és Arnold is
felállt, hogy elkísérje.
– Inkább maradok.
– Hozzunk neked valamit?
– Nem, köszi – ráztam meg a fejem.
Virág és Arnold lesietett a lépcsőn, én pedig a térdemre
könyökölve meredtem magam elé.
– Renáta, rossz rád nézni! Már megint mi a bajod? – állt meg
mellettem Kinga. Felnéztem rá: ujjatlan, térdig érő fehér ruhát
viselt, a haja pedig fel volt tűzve.
– Semmi – ráztam meg a fejem. Kinga tanácstalanul ácsorgott
pár pillanatig, aztán sóhajtva leült mellém. – Örülök, hogy nem
látom egész nyáron a besavanyodott képed – közölte. Mosolyogva
bólintottam, Kinga nyelvén ez valami olyasmi jelent, hogy
sajnálja, amiért egyedül szomorkodom végig a nyarat.
– Tudod, mi a legcikibb? – fordultam felé. – Hogy Cortez és
Edina sosem jártak.
Kinga szótlanul bólintott, és a tekintete végigsiklott a
tesitermen. Nem tetszett az arca. Nem tetszett a reakciója. Nem
tetszett, hogy semmi megdöbbentőt nem hallott. Ösztönösen a
szám elé kaptam a kezem. – Mondd, hogy nem tudtál róla! –
meredtem rá pislogás nélkül. Kinga kihúzta magát, és kimért
hangon válaszolt.
– De igen, tudtam!
– Kingaaa! – ordítottam rá, mire az alattunk ülők kérdőn
felnéztek. – Hogy tehetted? – kérdeztem, kissé halkabban. Kinga
fészkelődött egy kicsit, aztán megvonta a vállát.
– Ez így volt helyes. Végre összeszedted magad, és nem
siránkoztál állandóan Cortezen!
– El kellett volna mondanod! Nem hiszem el, hogy nem
mondtad el! – meredtem rá hitetlenül.
– Ha elmondom, akkor megint reménykedsz. Megint
korrepetálod, megszánod, önként adod a házid… nevetségesen
viselkedtél volna! Így legalább magadra koncentráltál, és nézd
meg! A rajzon kívül mindenből kitűnő lettél!
– Nem érdekel – hápogtam. – Mióta tudod?
Kinga a szája szélét rágva gondolkodott.
– Ki fogsz akadni!
– Ennél jobban? Kétlem! – ráztam meg a fejem.
– Oké, emlékszel a verseny utáni napra? Amikor nálad voltam?
– Persze.
– Jó. Aznap este felhívtam Edinát…
– Azóta tudod? – kiáltottam hisztérikusan. Az előttünk ülők
megint hátrafordultak.
– Valami gond van? – förmedt rájuk Kinga. – Jó, azóta tudom.
– Ezt nem hiszem el – sütöttem le a szemem.
– Akármennyire nehezedre esik belátni, ezzel jót tettem. Idővel
rájössz. Gondolom.
Némán meredtem magam elé. Próbáltam felfogni a hallottakat,
de nehezen ment. Az agyam folyamatosan kattogott.
– Mit mondott?
– Ki? – kérdezte Kinga.
– Edina. Aznap este.
– Reméltem, hogy megkérdezed – vigyorodott el, és kissé
közelebb hajolva hadarni kezdett. – Iszonyatosan ki volt akadva
Cortezre. Féltékennyé akarta tenni, de totál sikertelenül, mert
Cortezt tényleg nem érdekli. Eleinte úgy tűnt, hogy jól kijönnek,
tudod, moziztak meg Edina ugrált körülötte, átment hozzá… De
aztán minden megváltozott.
– Miért? – kérdeztem türelmetlenül.
– Hát, Edina elkövetett egy óriási bakit. Elkezdte kisajátítani
Cortezt, mindenhova egyedül hívta, lerázta Ricsit, sőt, mivel egy
idő után nyilvánvalóvá vált, hogy Ricsi nem kedveli Edinát, Dina
elkezdett fújni rá. És ez Corteznek egyáltalán nem tetszett.
– Aha – bólogattam. Edina tényleg nem egy észlény. Cortez és
Ricsi a legjobb barátok, nem értem, miért akart közéjük állni.
– Úgyhogy Cortez szépen ejtette, Edina meg bekattant, és
mindenképp féltékennyé akarta tenni. Persze, ettől szánalmassá
vált Cortez szemében, úgyhogy ennyi.
– Hű – mondtam, folyamatosan emésztve a hallottakat.
– Hát, igen. Nem volt okos húzás, hogy Ricsi ellen kezdte
uszítani. Nem is kérdés, hogy Cortez berágott rá. A fiúknak fontos,
hogy a barátnőjük kijöjjön a legjobb haverjukkal. Ez csak így
működhet. Márpedig Ricsi kifejezetten utálja Edinát.
– Miért?
– Pont ezért. Gondolj bele. Edina minden programjukat
szétbombázta azzal, hogy külön hívta Cortezt. Ricsit meg direkt
nem.
– Ez tényleg gáz – bólogattam. – így már értem.
Néhány másodpercig csak úgy töprengtem a hallottakon, végül
kérdőn felnéztem.
– Ki a bánattal láttuk Edinát a verseny napján? Kinga
mosolyogva felnézett a plafonra.
– Az Dani volt.
– A fotós? A tizenkettedikes? Akivel elmentél a végzősök
báljára?
– Igen. Azért hajtott rá Edina, hogy bosszantsa Cortezt és hogy
valaki elvigye a bálra. Egyik se jött be.
– Oké, de végül te mentél el Danival a végzősök báljára.
– Igen. Miután Edina bevallotta, hogy Danival láttam,
meggondoltam magam, és másnap igent mondtam a meghívásra.
– Azt hittem, nem érdekel Dani – mosolyodtam el. Kinga
megrántotta a vállát, és hanyagul elnevette magát.
– Nem is érdekelt. De nem hagyhattam, hogy Edina részt
vegyen valamin, amin én nem.
– Jogos – biccentettem.
– Haragszol? – nézett rám komolyan Kinga, arcáról eltűnt a
mosoly, és fürkésző tekintettel méregetett.
– Nem – sóhajtottam. – Csak azt sajnálom, hogy nem…
– Hogy nem tudtál elköszönni Corteztől – fejezte be helyettem,
miközben unottan forgatta a szemét. Oké, van valaki a világon, aki
nem hallotta ma még tőlem ezt a mondatot? J
Virág és Arnold fellépkedett a lépcsőn.
– Te, Reni – nyomott Virág a kezembe egy citromos minyont. –
Baromi fura dolog történt.
– Igen?
– A büfénél összefutottunk Vladárral.
– De jó, hogy nem mentem! – vágtam rá. Virág bólintott, aztán
megrázta a fejét.
– Nem, nem ez volt fura. Hanem Cortezt kereste.
– Mondtad, hogy elment? – haraptam bele a minyonba.
– Aha. De a furi az, hogy erre tudod, mit mondott?
– Nem.
– Hogy még egyszer meg akarta kérdezni, hogy jövőre biztosan
számíthat-e rá a rajzszakkörön.
– Mi? Cortez a rajzszakkörön? – nevettem el magam.
– Hát – állt fel Kinga. – Úgy látszik, ő könyörögte ki a rajz
kettesed a leghatásosabban.
Értetlenül néztem, legalább fél percig, mire végre leesett, és
szinte elájultam a felismeréstől.
– Te jó ég! – motyogtam, Virág pedig elkerekedett szemekkel
bólintott. – Cortez bevállalta a rajzszakkört azért, hogy ne bukjak
meg? – kérdeztem, és éreztem, hogy kimondva még hihetetlenebb
az egész.
– Ez mit jelenthet? – fürkészett Virág izgatottan.
– Semmit. Csak azt, hogy nem akarta, hogy Reni évet
ismételjen. Ne képzeljetek bele többet – szólt rám Arnold.
– Hogy ne képzeljek bele többet, amikor Cortez… – hebegtem,
aztán összeszaladt a szemöldököm. – Te miért nem vagy
meglepve? – kérdeztem Arnoldot.
– Miért lennék meglepve? – kérdezett vissza. Kinyitottam a
szám, de úgy maradt.
– Te tudtál róla!
– Igen – felelte egyszerűen.
– Ez nem igaz! Szerintetek fair, hogy mindent eltitkoltok
előlem? Van még valami? – förmedtem felváltva Arnoldra és
Kingára.
– Nézd, pont ezt beszélték meg, amikor bementem a tanáriba.
Cortez megkért, hogy ne mondjam el – magyarázta Arnold.
– És akkor mi van, ha megkért?
– Rendben. Kifejezetten nem kedvelem Cortezt, de
jogászcsaládból származom, nálunk a titoktartás komoly dolog…
– Arnold! – ráztam a fejem értetlenül. – És ráadásul…
– El sem tudtál köszönni tőle – skandálta egyszerre Virág,
Kinga és Arnold.
– Említettem volna korábban is? – húztam be a nyakam.
A tornaterem világítása tompulni kezdett, a stúdiósok
bemondták a mikrofonba, hogy kezdetét veszi az év utolsó bulija,
majd a hangfalakból felcsendült Elvis egyik száma, ami az
Ocean’s Eleven betétdala is volt, úgyhogy egy csomó diák
özönlött a tánctérre.
– Hé, Ren – lépett mellém Ricsi, és bár a raszta haja nem volt
kifejezetten elvises, a színes inge és a nyakában lógó virágfüzér
kompenzálta a hiányt. – Ülj odébb, jövök melléd – szólt, úgyhogy
átültem a mellettem lévő székre.
Zsolti és Dave is leült, ők az előttünk lévő sorba, úgyhogy mind
a tizenegyen egy helyen voltunk, és túlüvöltve a zenét, a nyárról
beszélgettünk.
– Én, azt hiszem… – kezdtem, de Ricsi közbeszólt.
– Kiolvasol egymillió könyvet, és szeptembertől elmeséled
mindet?
– Vicces – vigyorogtam rá erőltetetten. – De egyébként kábé
ennyi a tervem a nyárra, plusz egy hét anyuékkal – vontam meg a
vállam elvörösödve.
– Én lovastáborba megyek – közölte Kinga.
– Kit érdekel? – röhögött Zsolti, közben a szájából kiesett egy
pár m&m drazsé, mire Kinga felpattant.
– Pfuj! Gábor, cseréljünk helyet. Inkább téged egyen le, mint
engem – mondta grimaszolva, amikor értetlenül néztünk rá.
Miközben ők azon variáltak, hogy a szűkös helyen hogy
cseréljenek, Dave mesélte, hogy szinte egész nyáron nem lesz
itthon, mire Jacques, aki a hétvégén repül Párizsba, megértően
bólogatott.
– Kockák? – biccentett Zsolti Andris és Robi felé, akik egymást
próbálták kitúrni arról a helyről, ami közelebb volt hozzánk.
– Együtt megyünk WOW táborba.
– Sejtettem – röhögött Zsolti. – Emó?
– Én anyuval nyaralok egy hetet, aztán elvileg apuval – vonta
meg a vállát Virág.
– Elvileg? – kérdezte Ricsi.
– Hát, attól függ, hogy hozni akarja-e a menyasszonyát. Akkor
nem megyek.
– Szívás – bólintott Zsolti.
– Na és te? – kérdeztem Ricsit.
– Egész nyáron a Balatonon leszek a nyaralónkban, valamikor
augusztusban csatlakozik Cortez és a nyár utolsó hetére Dave meg
Zsolti is – hadarta.
– Jól hangzik – biccentettem. Hát, ha én nem, legalább a
többiek látják Cortezt a nyáron. Mondjuk, nem vigasztal, de
tényleg jól hangzik.
A többiek egymás szavába vágva magyarázták a terveiket,
miközben a stúdiósok átváltottak a Green Day Holiday című
dalára. Ösztönösen elmosolyodtam, és arra gondoltam, bárhol is
van most Cortez, remélem, valahol mélyen érzi, hogy baromira
hiányzik. Nem csak nekem. Úgy általában, a társaságból.
– Min mosolyogsz, Ren? – forgolódott Ricsi, hogy rájöjjön, mi
nyerte el ennyire a tetszésem.
– Nem, semmi – legyintettem. – Csak azon, hogy vége a
kilencediknek – bólintottam.
Pár pillanatig úgy tűnt, hogy a többiek is átérzik ezt a meghitt
pillanatot, de sajna nem. Csak biccentettek, aztán tovább folytatták
a beszélgetést. Virág Robert Pattinsonról magyarázott Kingának,
aki közölte, hogy őt egyáltalán nem érdekli. Zsolti chipset kínált
körbe, Ricsi engem bökdösött, hogy nézzek meg valamit a
telefonján. Dave a headsetjébe beszélt, Jacques énekelgetett (tuti
nem a Green Day-számot). Gábor próbált elülni Andris és Robi
mellől, akik folyamatosan lökdösődtek. Arnold mellettem olvasott,
a telefonja kijelzője gyéren világította meg a sorokat. Én meg
mosolyogva figyeltem körbe, aztán behúztam a nyakam, mert
Máday megállt mellettünk, és vonalzóját fenyegetően felénk tartva
ránk szólt, hogy „9/b, ne húzzátok ki a gyufát az utolsó nap”.
Mikor elment, kitört belőlünk a nevetés. Hát, igen. J
Hazaérve beléptem az étkezőbe, a szüleim és apu munkatársa
meg a felesége felnézett a vacsorából.
– Milyen volt a nyárköszöntő? – mosolygott anyu.
– Klassz – bólintottam.
– Milyen iskola ez? – hunyorgott apu munkatársa, végignézve
az ábrázatomon.
– Jó. Nagyon jó – feleltem, és intettem, hogy felmegyek a
szobámba.
A lépcsőn felfelé lépkedve még hallottam, hogy anyu arról
beszél, hogy „igazi kamasz vagyok, tele kétségekkel és gondokkal,
de azért még a java hátra van”. Becsuktam magam mögött az ajtót,
és a notebookomat az ölembe véve lehuppantam a babzsák
fotelembe.
Az msn automatikusan betöltött, én pedig már megnyitottam
volna a böngészőt, amikor bevillant egy üzenet. A szívem felugrott
a torkomba, és visszafojtott lélegzettel olvastam el. Másolom.
Cortez üzenete: Hé, Picasso… JJó nyarat!
Cortez üzenete: Ps. Ez volt az a pulcsi???
És egy link. Automatikusan megnyitottam, és félig könnyezve,
félig nevetve meredtem a képernyőn lévő fekete-fehér Zoo York
pulcsira.
Az üzenetet ma hajnalban küldte, és bármennyire szerettem
volna, a neve nem zöld, hanem szürke maradt a listámon.
Mindegy, mikor kapja meg, azért visszaírtam, hogy neki is jó
nyarat, és hogy nem. Nem az a pulcsi volt. J
Az msn-nevek mellett egyre több „holiday”, „vége a sulinak
yeaaaah” és „Looool, nem látom Mádayt szeptemberig!” üzenet
jelent meg, közben Virág videóhívást kezdeményezett, Arnold
meg írt, hogy vár a Honfoglalón. Megtöröltem a szemem, és
bezártam Cortez ablakát.
Tizedikesek lettünk: 5/5.* – J