Sz.J.G. 2 Együtt juniús 4-9

Június 4., csütörtök 0!


Oké, elvileg vidáman, boldogan és önfeledten kellett volna
ébrednem, hiszen ez az utolsó előtti hivatalos iskolanap (a jövő hét
már csak az osztályok versenye). Sajna nem sikerült a tökéletes
ébredés, mert a mai rajzóra miatt kialvatlanul, karikás szemekkel
és borzalmasan hullámos hajjal kászálódtam ki az ágyból.
Mondtam anyunak, hogy nem jó ötlet, de erősködött, hogy az tökjó
„kamaszlányos” program, ha este, hajmosás után „trécselünk az
élet nagy dolgairól”, miközben befonja a hajam. Jó, mondjuk,
tényleg poén volt, reggel azonban a tükörbe nézve már annyira
nem tetszett a dolog. Egy csomót kínlódtam, hiába fésültem, vadul
hullámos maradt, megmosni már nem volt időm, így két
hullámcsattal felfogtam, hogy legalább oldalt ne legyen annyira
„oroszlánkirályos”, így a vállamon és a hátamon szabadon lógtak a
göndör tincseim. Óriási.
A sulihoz érkezve aztán kaptam is rendesen, mert bár Virág
szerint klassz volt a hajam, a fiúk rögtön kiszúrták (naná, elvileg
még a Holdról is látni).
– Hé, Ren, a rajz miatt nem kellett volna az áramba nyúlni.
Nem éri meg – röhögött Ricsi.
– Ha-ha. Őrülten vicces – néztem unottan az ég felé. Vártam pár
percet, amíg olyan elképesztő poénok röpködtek, mint „Vladár szó
szerint sokkol” vagy „Reni idegei tényleg kivannak”, esetleg
„Szia, Slash. Ja, bocs, Reni…”, aztán sóhajtva széttártam a karom
– Befejeztétek? – Nem, úgy tűnt, még mindig a hajamon röhögtek.
– Na jó, majd biztos megnyugszotok, mi bementünk.
Elhúztam Virágot Cortezéktől, akik egyre jobban szórakoztak a
hajamon, és a portára lépve lekaptunk egy magazint a júniusi
suliújságból. Elvileg kedden meg kellett volna jelennie, de a
végzősök kiesésével a lap kicsit lassabban haladt. Mindegy,
fellapoztuk az ajánlóimat meg az események rovatban szereplő
novellapályázat-eredményemet, ami mellett ott volt a képem is.
– Hű, kicsit könyvtáros imidzs, de jó lett – lapozgatta Virág a
suliújságot.
Mosolyogva felbaktattunk a lépcsőn (Máday nem figyelt ránk,
mert kirohant a suli elé Ricsihez, hogy elkobozza a gördeszkáját),
és a suliszekrényünkhöz érve Kinga várt ránk, csípőre tett kézzel.
Na ja, gondoltam, hogy ebből baj lesz.
– Renáta, mégis hogy képzeled, hogy mellékletet közölsz az
újságban?
– Kinga, ez nyári olvasmánymelléklet, Timi és Máday is
akceptálta…
– Nem érdekel! Tudom, mire megy ki a játék! Neményivel
birtokolni akarjátok a lapot! Azonnal megyek és beszélek…
– Beszélj! – sóhajtottam fáradtan.
– Beszélek is! Egyébként mi van a hajaddal?
– Semmi – vontam meg a vállam. Kinga pár pillanatig
méregetett, végül megenyhültek a vonásai.
– Ma van a rajz?
– Ühüm – bólogattam türelmetlenül.
– Rendben. Akkor szedd össze magad! Én még egyszer nem
beszélek tanárral az érdekedben! – közölte száraz, durva stílusban,
és ott is hagyott minket.
Nem tudtam, hogy Kinga szavai pontosan jót vagy nagyonnagyon
rosszat jelentenek, már ami a helyzetemet illeti.
Mindenesetre amikor Vladár belépett a terembe, totál
elfehéredtem, és azt hiszem, hogy néhány hullámos hajtincsem is
azonnal kirúgta magát. Hű.
– Rendben! Rentai marad, és megkérném Zsidákot és Harasztit,
hogy szintén üljenek le a helyükre, a többi kulturáltan tombol az
udvaron – tapsolt kettőt Vladár.
Hát, igen. Elég profin csinálta, két tanút is hagyott a
javításomra, olyanokat, akik pártatlanul meg tudnak ítélni egy
esetleges vitatkozást. Én jobban örültem volna Virágnak és
Arnoldnak, de ugye ott már nincs szó elfogulatlanságról. Pff. L
Szomorúan meredtem a többiek után, majd hatalmas sóhajjal
előpakoltam a táskámból a rajzfelszerelésemet. Gábor és Robi
csendben ücsörögtek a helyükön, a teremben vibrált a feszültség.
– Rentai – szólt végül Vladár, és egy biccentéssel felállított. –
Kérem a korrepetáláson készített munkáidat.
– Viszem – motyogtam, és remegő kézzel kivittem a tanári
asztalhoz. Vladár egymás mögé rakva a lapokat, rekordidő alatt
átnézte mindet, aztán fürkésző szemével rám meredt. A biztonság
kedvéért hátráltam egy lépést.
– Rendben – emelte fel az asztalra dobott albumot, fellapozta,
és felém fordította, hogy ne fejjel lefelé legyen. – Jellemezd ezt a
képet – bökött rá Van Gogh egyik festményére.
– Tessék?
– Jól hallottad – sziszegte.
– Öhm. Rendben – túrtam bele a hajamba idegesen, majd
kizártam az agyamból minden értetlenséget, és erősen a képre
koncentráltam.
Tíz percet sem beszéltem a képről (hihetetlen, krízishelyzetben
olyan dolgok is eszembe jutottak művtöriből, amire aztán tényleg
nem számítottam), amikor Vladár felemelte a kezét, és egy
határozott mozdulattal elhallgattatott.
– A korrepetálás-rajzaidra megajánlok egy négyest, a mai órára
pedig egy jelest. Az év végi jegyed elégséges, ha megfelel –
hadarta monoton stílusban, olyan maró gúnnyal, hogy szinte fájt.
– Ér-tem – dadogtam.
– Remélem, tudod, ha rajtam múlik, megbuksz. A jövő
tanévben összeszeded magad, mert különben nagy bajok lesznek.
Nem érdekel a tanulmányi átlagod, nem érdekel az iskolán kívül
elért eredményed, nem érdekel, hogy a kollégák ódákat zengenek
rólad! – förmedt rám dühösen. – Tekintettel arra, hogy kizárólag
az én döntésem alapján kezdheted el a tizediket, jó lesz, ha
összeszeded magad!
– Igen – bólintottam. – Köszönöm – szakadt ki belőlem, és
hálásan néztem Vladárra, aki dühösen megrázta a fejét.
– Ne nekem! Én ma is rajzoltatni akartalak.
– Ó – húztam el a számat.
– Pontosan – firkálta be a naplóba a jegyem, és feltápászkodott.
Az ajtóhoz érve lenyomta a kilincset, és visszafordult. – Úgy tűnik,
van egy igen meggyőző őrangyalod…
Felvont szemöldökkel néztem Vladár után, majd megvontam a
vállam, és a csendben ülő Gáborra és Andrisra néztem.
– Te jó ég! – kaptam a szám elé a kezem, miközben Gábor
elérzékenyülten bólintott, Andris pedig széles vigyorral mutatta fel
a hüvelykujját. Aztán ész nélkül lerohantam az udvarra.
Úgy rontottam ki az ajtón, ahogy még sosem tettem. Oké, fájt
is, mert beütöttem a térdem (ami egyébként be is zöldült, de
mindegy).
– Átmentem! – kiáltottam, mire Virág és Arnold felpattantak a
padról, az árkádok alatt álló fiúk röhögve megtapsoltak, Kinga
unottan az égre meredt, az első emelet ablakában pedig Gondos
lángvörös haja jelent meg, és rám förmedt, hogy ne üvöltsek
tanóra alatt. Hát, ennyit az örömömről.
Virág odaugrált hozzám és a nyakamba borult, Arnold pedig
megkönnyebbülten sóhajtott.
– Hű, mindent mesélj el! Mi volt? Izgi volt? Vladár
szenyáskodott? – sürgetett Virág.
Odasétáltunk a padhoz, közben pedig mindent részletesen
elmeséltem.
– Szóval akkor nem is rajzoltál?
– Nem! És tudod, mi a fura? Ez az őrangyal-dolog, amit
mondott.
– Hát – csatolta félre Virág a haját, hogy ne lógjon a szemébe. –
Azt akárkire érthette.
Igen, ez tény. Vladárt az elmúlt napokban megkereste Kinga,
Timi, Kardos, az ofő, Gazdag tanárnő, Máday, Virág, Arnold,
Krisztián (a-s fiú), felhívta anyu, apu… úgyhogy valamelyik
„őrangyalom” tényleg hatásos volt. Az udvaron ért minket a
csengő, a sulirádióból azonnal felcsendült egy dal, én pedig a
napsütésben hunyorogva csak ültem, és éreztem, hogy a
megkönnyebbüléstől szinte kimegy minden erőm.
– Mi ez a szám? – emeltem meg végül a fejem. Virág megvonta
a vállát, úgyhogy Arnoldra néztem, aki mosolyogva bólogatott.
– Tetszik, mi?
– Ühüm – szúrtam bele a szívószálam a dobozos narancslémbe.
– Wonderwall.
– Tökre jó.
– Sejtettem, hogy a Beatles után felfedezed az Oasist. Adok pár
CD-t.
– Köszi.
– Hé, Ren! – üvöltött Ricsi, miközben előhalásztam a
telefonom, hogy hívjam anyut. – Jöttök délután kajálni?
Arnoldra néztem, aki automatikusan megrázta a fejét, aztán
Virágra, aki bólintott.
– Oké – kiáltottam. A fiúk visszafordultak és tovább
beszélgettek az árkádok alatt, miközben néhány felsőbb éves is
csatlakozott hozzájuk.
Felálltam és arrébb mentem telefonálni. Anyu első csengésre
felvette, és kicsit távolabb kellett tartanom a fülemtől a telefont,
annyira kiabált örömében.
– Megünnepeljük, érted megyünk! Az utolsó óra után az iskola
előtt várunk…
– Anya – szakítottam félbe kelletlenül. – Az a helyzet, hogy a
többiekkel mennénk mekibe…
Pár pillanat hallgatás után anyu sóhajtva szólt bele.
– Értem. Hát, eljött ez az idő is. Éled a magad életét, a szülők
cikik, a kis barátaiddal szeretsz, úgymond, lógni…
– Anya! Dehogy! Csak egész nyáron nem leszek velünk,
gondoltam, ha hívnak, akkor megyek… – Persze, persze. Virág? –
Jön.
– Menjek értetek?
– Nem fontos.
– Értem. Hatra érj haza.
– Oké.
Mosolyogva letettem a telefont, és hatalmasat sóhajtva
hunyorogtam az égre. Te jó ég! Vége a kilencediknek.
Délután a suli előtt Arnoldon kívül az egész osztály csatlakozott
hozzánk, és elmentünk hamburgerezni. Megkönnyebbülten és totál
jókedvűen töltöttük a délutánt, ráadásul rengeteget nevettünk. Igaz,
Kinga és Zsolti folyamatosan vitáztak, és egymás könyökét
lökdöstek, mert nem fértek el a tálcájukkal, Andris és Robi szinte
összeverekedtek egy sültkrumplin, Dave Virágot fárasztotta az új
telójával, Cortez és Ricsi a kémiajegyeken röhögtek (Ricsi kitűnő
lett), Jacques a nyári szünetet tervezte, Gábor csendben figyelte a
beszélgetést, én pedig… Én pedig örültem. Csak úgy. Mindennek.
A mai napom: 5/5* – kettes lettem rajzból!!! Oké, ez a többi
kitűnő eredményemhez képest nevetséges, de komolyan, ez volt a
legnehezebb.
Meki: 5/5 – klassz volt, sokat nevettem, és ami a legjobb, senki
nem zavart be, csak mi voltunk, senki más (mármint Edinára
gondolok).
Vacsora: 5/2 – anyu burgonyakrémlevest készített pirítóssal és
baconnel (a leves darabos volt és fura állagú, a pirítós megégett, a
bacon pedig kissé nyers maradt), de legyűrtem. Valahogy. J
Pótvacsora: 5/4 – mindegy, este, miközben apuval DVD-ztünk
(néha nehezen tolerálja, hogy lánya van, úgyhogy kaptam egy
dózist a Halálos fegyverből), megettük az almás táskát, amit
hazacsempésztem.
Oasis: 5/5 – csekkoltam a MySpace-en, és meghallgattam a
Wonderwallt, úgy ötvenszer. Hű, totál tetszik a zenéjük. J
TeveClub: 5/1 – jaj, a tevém! Mindjárt megnézem.


Június 5. péntek I 0!


Reggel jókedvűen ébredtem, és akármennyire is gondolkodtam
a tükörképem fürkészve, egyszerűen nem volt min idegeskednem.
J Ezt azért még szoknom kell. Napos, szép idő volt, úgyhogy
sötétzöld, ujjatlan pólót vettem fel farmerrel és a zöld Conversemmel,
kiegészítőnek pedig feltettem egy bizsu nyakláncot és
a hozzá passzoló karkötőt (mindkettőn apró pillangók lógnak, kis
zöld kövekkel díszítve). Összefogtam a hajam, átvetettem a
vállamon a táskámat, amiben egyébként szinte semmi nem volt, de
megszokás, és lementem a lépcsőn.
– Valaki nagyon jókedvű ma reggel – jegyezte meg anyu
mosolyogva, amikor eltettem az uzsim. (Baracklekváros-vajaskifli.
Bah.)
– Ma van az utolsó hivatalos tanítási nap, de már csak
osztályfőnökik lesznek.
– Igen, a jövő héten már csak az a… – kereste anyu a szavakat.
– Osztályok versenye – bólintottam.
Virág a kapuban várt, fekete, térdig érő farmert viselt lila
pólóval és lila-fekete tornacipővel. A haja oldalra volt csatolva,
úgyhogy ő is jókedvűen ébredt. A suliig egymás szavába vágva
magyaráztunk olyan lényegesen fontos dolgokról, mint például
Robert Pattinson, Edina, Cortez, Sims vagy éppen Virág haverja a
MySpace-en. Pierre megint jó hétvégét kívánt neki, Virág
visszaírt, és hát kábé ennyi. Tartalmas barátságnak ígérkezik. J
A sulinál kiszálltunk, de mivel a fiúkkal Máday üvöltött, amiért
„gördeszkazajokat” hallott, mi gyorsan beslisszoltunk a portán.
Az aulába lépve a Pink Floyd-féle The Wall fogadott minket,
ami megadta az alaphangulatot, már nagyon „mindjárt vége a
sulinak, éljen” állapot uralkodott. A suliboxunkhoz lépve
kirángattuk a becsúsztatott szórólapot, ami a jövő hét pénteki
nyárköszöntő bulira emlékeztetett minket.
– Marilyn és Elvis? – olvastam fel a nyomtatott sorokat. –
Megjelenés lányoknak Marilyn Monroe-ként, fiúknak Elvisként –
közölte Kinga, miközben becsapta a szekrényét. – Még ennyit sem
tudtok? Ha nézegetnétek a…
– Tudjuk, az archívumot – fejeztem be a mondatát. Kinga
összehúzott szemmel méregetett, aztán észrevette, hogy az a-s
lányok a lépcsőnél ácsorognak, úgyhogy otthagyott minket.
Benyitottunk a termünkbe, mire Robi és Andris összerezzentek.
– Nyugi, csak mi vagyunk – legyintettem. A fiúk azonnal
folytatták a Guitar Herót, úgyhogy csengetésig Metallicával
szórakoztattak minket.
A teremben őrült nagy hangzavar volt, a nyitott ablakokon át
szerintem az egész második kerület visszhangzott tőlünk. Szóval
csak egy tipikus péntek az osztályban. J
Amikor az ofő becsapta maga mögött az ajtót, némileg
elcsendesedtünk, és kérdőn néztünk felé.
– Rengeteg megbeszélnivalónk van – kezdte, mi pedig sóhajtva
hátradőltünk.
Az év utolsó osztályfőnöki óráján Haller nem kímélt minket.
Először is közölte, hogy az osztályátlag pocsék lett, négy emberen
kívül (Arnold, Kinga, Gábor és én) az osztályra „kegyetlen” idők
várnak jövő szeptemberben. Ahogy az várható volt, mindenki a
szívére tett kézzel esküdözött, hogy tanulni fog. Na, persze. J
– A következő – állt fel az ofő, és mindenkinek kiosztott egy
papírt.
– Ez meg mi? – ordította Zsolti.
– Zsolt, csupán tíz másodperc, és kiderül. Kicsit több türelmet.
Köszönöm.
Felemeltem a kezembe adott papírt, egy tizenöt éves párizsi
lány neve, e-mail címe és sulija volt rajta. Mivel ezzel
kapcsolatban tényleg mindenkinek vagy ezer kérdése volt, az ofő
gyorsan elmagyarázta. Kábé annyi a lényeg, hogy a Szent Johanna
párizsi testvériskolájában tanuló diákokkal kell levelezni meg
barátkozni. Állítólag ez ilyen bevett szokás, mert azon kívül, hogy
francia nyelven mailezni igenis hasznos, az ofő szerint nagyon jó,
ha a ballagásig tartjuk a kapcsolatot külföldi diákokkal.
– Én kaphatnék lányt? Cserélnék – lóbálta a papírját Ricsi, mire
mindenki elnevette magát.
– Nem, nem – rázta a fejét az ofő. – A levelezőtárs azonos
nemű, azonos korú diák…
– De minek ez? Annyi ismerősöm van a neten. És nemcsak
francia, van angol meg amerikai – hőbörgött Dave.
– Azok együttesek a MySpace-en – vágta rá Cortez. Szegény
Dave elvörösödve vonogatta a vállát.
– A lényeg, hogy tartsátok a kapcsolatot a megadott diákkal.
Sok esetben látogatták meg iskolánkat külföldi tanulók, és
tanulmányi, valamint magatartási teljesítménytől függően sok
Szent Johannás diák vett részt egyhetes nyelvkurzuson a kinti
iskolában – magyarázta az ofő.
A többiek még ódzkodtak, nekem azonban tetszett az ötlet.
Végül is a suli biztosít egy francia anyanyelvű levelezőtársat,
akivel akár barátok is lehetünk. Ez tök jópofa, ráadásul kivédi a
szülők rémálmát, a kételyt, hogy a gyerek kivel levelezik a neten.
Félbehajtottam a lapot, és eltettem a táskámba, aztán az ofőre
figyeltem, mert rátért a jövő hétre.
– Na jó, tehát – tapsolt kettőt. – Jövő hét hétfőtől csütörtökig
rendezzük meg az osztályok versenyét.
A tanár megfordult és felfirkált a táblára négy kategóriát:
Litera-Túra, High-Tech, Szép-Művészet, Versenyfutás az Idővel.
– Egy kategóriában hárman lehettek, kérdezem, hogy ki melyik
csoportba szeretne kerülni.
– Mi az a literaizé? – kérdezte Zsolti.
– Elképesztően ostoba vagy! – fordult hátra Kinga. – Irodalom.
Arnolddal feltettük a kezünket, végül, mivel nem volt más
jelentkező, egy idő után Jacques emelte magasba a karját.
– Rendben. Következő…
Tulajdonképpen az irodalom könnyen ment, a többin viszont
iszonyatosan összevesztek. Végül, elég neccesen és nem kis vita
után, de sikerült csoportokba rendeződnünk. A High-Tech
kategóriába Andris, Robi és Dave került, a Szép-Művészetbe
Virág, Gábor és Cortez (őt az ofő automatikusan oda írta), a
Versenyfutás az Idővel kategóriába pedig Kinga, Ricsi és Zsolti.
– Tanár úr, miért nem lehetett Cortez is az utolsóban? –
kérdezte Ricsi.
– Főként, mert a Versenyfutás az Idővel a sport kategória, és
Cortez sérülése miatt nem engedhettem – kezdte magyarázni az
ofő, de Zsolti lesápadva beleszólt:
– Sport kategória?
– Persze! Benne van a nevében – tudálékoskodott Kinga. –A
fenébe – csettintett. – Átmennék a Szép-Művészetre…
– Sajnálom, Zsolti, ez most már végleges – írta fel az ofő a
tanári zsebkönyvébe is a csoportokat, aztán mosolyogva bólintott.
– Rendben. Akkor mehettek, a tanításnak vége. A Litera-Túra
csoport még marad egy percre.
A többiek kisebb csordaként kivonultak a folyosóra, mi pedig
Arnolddal és Jacques-kal a tanári asztalhoz mentünk.
– Tessék – nyújtott át egy lezárt borítékot az ofő.
– Ez mi?
– Hétfő reggel a borítékban szereplő címen találkoztok, ahol
egy szaktanár vár benneteket. –Azt hittem, ez a verseny a suliban
lesz… – csodálkoztam.
– Nem – mosolyodott el az ofő. – Jó szórakozást.
Arnold óvatosan felbontotta a borítékot, és mindhárman a papír
fölé hajolva, elolvastuk a címet.
– Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár – mondtuk egyszerre
Arnolddal, Jacques pedig pislogva meredt ránk.
– Pardon?
Hú, ez totál érdekesnek ígérkezik. Az aulán átvágva
megbeszéltük, hogy hétfő reggel nálam találkozunk, és akkor anyu
vagy apu majd elvisz minket.
– Mi az? – kérdezte Kinga, amikor kimentünk a suli elé.
– Szabó Ervin Könyvtár – adtam át a papírt.
– Jó! Ez egy verseny! Meg kell nyerni! A csoportoknak
százszázalékosan kell teljesíteni! Nyernünk kell! Gyerünk! –
tapsolt Kinga erőteljesen, de közben a többiek csoportokba
verődve elindultak a sulitól. – Hé! Figyeltek? Nyerni kell! –
kiáltotta, de senki nem fordult hátra, csak komótosan sétáltak,
végül teljesen eltűntek a látóterünkből.
Hazaérve anyut a konyhában találtam, és miközben párolta a
cukkinit (vagy valami hasonlót), részletesen elmeséltem a
programot.
– Reni, ez csodás! És milyen izgalmas. Csak egy boríték, a
feladat még nem ismert.
– Hát, igen. Csak szívás, mert mi kezdünk, és fogalmunk sincs
arról, hogy mi ez. Ha elszúrjuk, Kinga megöl…
– De hát ez egy játék, nem?
– Kingának a Ki nevet a végén sem az! A múltkor azt mondta
Gábornak, ha még egyszer kiüti, lenyeleti vele a bábut! –
panaszoltam, anyu pedig összeráncolt szemöldökkel meredt rám.
– Hát… Talán jól sikerül majd a verseny. Kóstold meg –
nyomta a számba a kanalat, nekem pedig könny szökött a
szemembe. –Na, milyen?
– Másodfokú égés keletkezett a szájpadlásomon – sziszegtem
fájdalmasan
Anyu mosolyogva tovább főzött, én pedig kimentem a kertbe
egy Karinthy-válogatottal, és feltett szándékomban állt
végigolvasni a délutánt. A pagodában fellapoztam a könyvem,
majd jött egy sms, ami miatt azonnal felpattantam. Virág SOS
üzenetet küldött. Rohannom kellett.
Hát, igen. A barátság nemcsak abból áll, hogy vihogunk és
jókat dumálunk a menő fiúkról és zenészekről. A barátság arról is
szól, hogy ha Virág zokogva vár a szobájában, és alig tudja
elmondani, hogy mi történt, ott legyek vele. Hogy
megvigasztaljam, tartsam benne a lelket, és tudja, nincs egyedül.
Este nyolcig voltam nála, próbáltam felvidítani vagy tanácsot adni,
de inkább csak hallgattam és zsepivel kínáltam. Közben pedig
majd megszakadt a szívem. Sajna, az apukája a ma délutánt
választotta arra, hogy elmondja neki, a válásuk után szeretne
továbblépni és összekötni valakivel az életét. Vagyis hamarosan
szeretné bemutatni a menyasszonyát. Virág totál kiakadt, hazáig
rohant ész nélkül, és azóta sem veszi fel a telefont, pedig legalább
tízszer csengett, amíg ott voltam. Szörnyen dühös és teljesen
összezavarodott. Megértem. Ez nehéz dolog. És igaz, sokat nem
tudtam mondani, csak ücsörögtem vele, de azt hiszem, a jelen
helyzetben ez is nagy segítség. Amikor elköszöntem és
hazaindultam, Virág anyukája kiengedett a kapun.
– Reni, nagyon köszönöm, hogy átjöttél – simította meg a
vállam mosolyogva.
– Remélem, tudtam segíteni. Vagy hogy hamarosan jobban lesz
– rágtam a szám szélét idegesen.
– Biztosan. De ehhez idő kell. Sok idő.
– Tudom – bólintottam. Sajna, tudom. L
Virág: 5/1 – szegény, totál sajnálom, még mindjárt rácsörgök,
hogy beszéljünk kicsit.
Osztályverseny: 5/4 – klassz, meg minden, csak most máshol
jár az agyam.
Cortez: 5/4 – Keresett msn-en, de mire feljelentkeztem, offline
lett. Nem tudom, mit akarhatott, már nincs házi. Érdekes.
Justine: 5/? – így hívják a párizsi lányt, akivel e-maileznem
kell. Írtam neki pár sort, kíváncsi vagyok, válaszol-e.


Június 8., hétfő CIÓ!


Az egész hétvégét Virággal töltöttem, szombaton átjött, és jól
kibeszéltük magunkat, meg megnéztünk néhány olyan filmet,
amiben negatív szerepe van a mostohaanyának (régi Olsen-filmet
meg azt, amiben ikreket alakít Lindsey Lohan, és egy Hilary Dufffilmet,
ami a Hamupipőke remake-je). Oké, azt nem mondom,
hogy Virág rendbe jött, vagy ilyesmi, de sokat javult az állapota,
például hosszas magyarázkodás árán, de belátta, hogy nem
hibáztathatja az apukáját, és nem szabad haragudnia rá. Jó,
mondjuk, Virág ezután már nem az apukájára fújt, hanem a
„NŐRE”, aki szerinte szemét. Tökmindegy, legalább elértük, hogy
Virág felvette az apukájának a telefont. Kár, hogy nem szólt bele.
Oké, haladás, hogy legalább felvette.
Reggel gyorsan elkészültem, benyomtam a táskámba a
könyvtárjegyem, aztán sietve kiálltunk apuval a kapun, ahol
Arnold és Jacques várt minket.
Az utat latolgatással ütöttük el, totál izgatottak voltunk,
fogalmunk sem volt, hogy mi vár ránk. Mivel beleszaladtunk egy
dugóba, apu csak egy pillanatra állt meg a könyvtár előtt, mi pedig
szinte ész nélkül téptük fel a kocsiajtót.
– Sok sikert, gyerekek – szólt ki apu a lehúzott ablakon, aztán
tovább is hajtott, mert mögötte néhány türelmetlen autós ráfeküdt a
dudára.
Kicsit fura volt tanítási idő alatt a városban mászkálni, de a
könyvtár előtt ácsorgó Kardos látványa rögtön ráébresztett, hogy
ez bizony iskolai program. Egy csoport diákkal várakozott, majd
amikor meglátott minket, ujjaival összeszámolta a tanulókat, és
bólintott.
– Rendben, mindenki itt van. Menjünk be.
A könyvtárba belépve félrevonultunk egy olyan helyre, ahol
nem zavarunk, majd Kardos halkan beszélni kezdett.
– Akkor kiosztom a feladatokat. – Előhúzott a zsebéből egy
halom borítékot. – A verseny időre megy, az első helyen végzettek
osztálytársai indulhatnak elsőként a holnapi feladatra. A második
helyen beérkezők osztálytársai időkülönbözettel indulnak holnap.
Értelemszerűen a további beérkezők az első helyezett idejéhez
képest kezdhetik a holnapi napot…
– Mint az Amazing Race – bólintott egy tizedikes lány.
– Igen – osztotta ki Kardos a borítékokat. – A könyvtárban
kulturáltan viselkedünk, nem rohangálunk, nem hangoskodunk…
– szólt ránk.
Még elmondta, hogy akik kész vannak, a könyvtár melyik
részében keressék őt, végül sok szerencsét és jó versenyzést
kívánt, és otthagyott minket.
A háromfős csoportok automatikusan kis kört alkotva
összeborultak, és izgatottan bontották fel a borítékot.
– R. Y. SCEENE – EGY KÖRKÉP – olvastam fel halkan.
Arnold összehúzott szemmel nézett, Jacques értetlenül meredt a
lapra, én pedig a halántékomat dörzsölgetve gondolkoztam.
– Oké, oké! Keressünk Sceene nevű írót – haladt el mellettünk a
1 l/b-s csoport.
– Én nem ismerek olyan írót – suttogtam Arnoldnak.
– Nem, rosszul gondolkodnak, ez nem az lesz – rázta a fejét. A
három 9/a-s már el is tűnt az egyik emeleten, a 10/b-sek elmentek
netezni, hogy „kiguglizzák” a megoldást, aztán lassan már csak mi
hárman maradtunk.
– Jó – néztem izgatottan Arnoldra és Jacques-ra. – Mi lehet ez?
– Egy körkép. Egy körkép – mondogatta magában Arnold. –
Nézzük a művészeti albumok között – tanácsolta.
– Oké.
A művészeti polcsornál a 10/a-sok lapozgatták a könyveket, és
amikor meglátták, hogy jövünk, még jobban rákapcsoltak a
kutatásra, nehogy beelőzzük őket. Közben láttuk, hogy a 11/b-sek
értetlenül téblábolnak egyik emeletről a másikra, végül odajöttek
hozzánk.
– Hogy álltok? – lépett hozzánk egy fiú.
– Sehogy – bólintottam. – Ti?
– A könyvtár adatbázisában semmi érdemlegeset nem találtunk
– rázta a fejét. – Na jó, megyünk, megnézzük az idegen nyelvű
könyvek között – vonta meg a vállát.
– Szerintem a feladat nem ilyen egyszerű… – vakargatta meg
az állát Arnold.
– Oké. Akkor gondolkozzunk – húztam félre Arnoldot és
Jacques-ot, és egy könyvespolcnak dőlve újra ránéztem a
feladványra.
– Megítélésem szerint ez egy rejtvény – tűnődött Arnold, én
pedig hirtelen felnéztem rá.
– Egy anagramma! Mindketten a papírra meredtünk.
– Örkény – számoltam a betűket, és hitetlenül, szinte egyszerre
néztünk fel a papírból.
– Örkény Egypercesek! – mondtuk tökéletesen egyszerre. – Ez
az! – kiáltottam boldogan.
A törökülésben ülő 10/a-sok felénk néztek. –Jaj – húztam el a
számat.
– Rendben – suttogta Arnold. – El kell terelni a figyelmüket,
egyébként követni fognak – magyarázta, és a szemem sarkából
láttam, hogy feltápászkodnak a földről. De izgi! J– Három
irányba indulunk. Jacques, te menj le. Én feltartom őket, amíg
tudom, majd elcsalom a könyvtár másik végébe. Reni, te pedig
siess, és szerezd meg a könyvet! Találkozunk lent!
Időm sem volt gondolkozni, mert a tizedikesek már szinte
odaértek hozzánk, úgyhogy sietős léptekkel otthagytam őket. Még
hallottam, hogy Arnold szóba elegyedik velük, aztán eltűntem a
látóterükből. Alig tíz perc alatt megtaláltam a sort, ahol a könyvet
kell keresni, közben sikerült leráznom az a-sokat, akik
szerencsétlenül kószáltak, láthatóan semmi tippjük sem volt.
Idegesen körbenéztem, hogy lát-e valaki, aztán beslisszoltam a
polchoz, ujjamat türelmetlenül végighúztam a könyvek gerincén,
majd kihúztam az Örkény-művet. Először megforgattam a kezem
között, hátha találok rajta valami rendkívülit, végül, amikor láttam,
hogy csak egy tipikus könyvtári könyv, kinyitottam. A borítékokat
az első oldal rejtette. Gyorsan kiválasztottam azt, amelyiken a 9/b
szerepelt, majd óvatosan visszacsúsztattam a könyvet a helyére, és
a könyvtárban megengedettnél sietősebb léptekkel indultam vissza.
Jacques és Arnold türelmetlenül várakoztak a földszinten, majd
amikor észrevették a viruló fejem, mosolyogva biccentettek.
Kardos felvont szemöldökkel meredt ránk, amikor odaadtuk a
borítékot.
– Nocsak. Negyven perc alatt? – kérdezte, azt hiszem, büszkén.
– Ki jött rá?
– Hát, egyszerre – néztem Arnoldra, aki bólintott.
– Nos. Ez lenyűgöző. Az osztálytársaitok értékelni fogják.
Hogy sikerült kitalálni? – kérdezte, miközben ráírt a borítékra egy
egyest (első helyezett), és az aláírásával hitelesítette.
– Együtt szoktuk megfejteni az 1PM feladványait. Sok
anagramma van benne – motyogtam.
– Őszintén gratulálok! – nézett ránk Kardos, és visszaadta a
borítékot. – Akkor, amíg a többiekre várunk, nyugodtan nézzetek
körbe.
Na, ennek tényleg örültünk. JDélben indultunk vissza a suliba
(addig csak a 10/b-seknek nem sikerült megfejteniük, így ők
holnap legutolsóként indulhatnak).
A Szent Johannában totál nyári szünet „feeling” uralkodott, a
sulirádió Blink 182-t játszott, a diákok a termek között kószáltak,
az udvaron beszélgettek vagy éppen a büfét fosztották ki. Mivel a
tantermünk üres volt, kimentünk az udvarra, ahol az
osztálytársaink lézengtek, kis csoportokat alkotva, de amikor
megláttak minket, rögtön körénk gyűltek.
– Hé, milyen volt? – kérdezte Zsolti, de Kinga egy határozott
pillantással elhallgattatta.
– Maradj már! Azonnal mondjátok meg, hogy ki nyert!
– Mi – nyújtottam át a borítékot mosolyogva Dave-nek. –
Utánunk huszonöt perccel a 11/b-sek, utánuk öt perccel a 9/asok…
– kezdtem sorolni.
– Hű, akkor huszonöt perces előnnyel indulunk? – kérdezte
Andris.
– Aha – bólintottam.
– Renáta, Arnold! – biccentett Kinga hűvösen. – Ezt vártam
tőletek.
– Jacques is velünk volt – szóltam, mire a többiek röhögve
legyintettek.
– Zsák azt se tudja, mi van. Ugye, Zsák? – veregette vállba
Ricsi. Jacques mosolyogva bólintott.
– De sokat segített az elterelő hadműveletnél – magyaráztam,
aztán látva a többiek kérdő tekintetét, mindent elmeséltem. Az
anagramma feladványt (Zsolti nem tudta, mi az), a kémfilmeket
megszégyenítő trükkjeinket, ahogyan elcsaltuk a többi csoportot a
rossz irányba, meg ahogy osontam a polcsorok között, félve, hogy
követnek-e.
– Hát, kábé így történt – vontam meg a vállam.
– Jó, ez szörnyen izgalmas volt – legyintett Kinga. – De most
rajtatok a sor! Tartani kell az első helyet. Mi van a borítékban?
Dave, Andris és Robi körbeadta a papírt, amin a következő
szerepelt. – Csodák Palotája. Hát, ők ott kezdenek holnap reggel.
Elsőként. Hurrá. J
Osztályverseny: 5/5 – tök jó volt, meg tényleg izgi, és nagyon
tetszett a feladat is. Sőt, mivel a többiekre várva egy csomó időnk
volt, kivettem négy könyvet. JKellemest a hasznossal. Vagy mi.
Virág: 5/4 – délután simseztünk, azt hiszem, kicsit jobb kedve
van.
Cortez: 5/2 – pár napig látom már csak. LHogy kívánjak neki
kellemes nyarat? Jaj.


Június 9., kedd ÁCIÓ!


Tökre klassz volt a nap. A suliban szinte elrepült az idő, a
tanórák alatt beszélgettünk meg tévéztünk, és leginkább mindenki
elfoglalhatta magát. Én olvastam meg Virággal töltöttem ki
teszteket az IM-ben, a fiúkat pedig leengedték az udvarra, úgyhogy
egész nap fociztak. Dave, Robi és Andris egykor értek vissza a
suliba, úgyhogy izgatottan körbeálltuk őket.
– Kezdem – szólt Robi.
– Nem, én kezdem – akadékoskodott Andris.
– Fejezzétek már be! Szétmegy tőletek a fejem! – kiáltott rájuk
Dave, folyamatosan a halántékát dörzsölgetve.
– Mi az eredmény? – kérdezte Kinga csípőre tett kézzel.
– Harmadik – húzta el a száját Dave. – Várjatok – emelte fel a
kezét, mert már mindannyian nyitottuk a szánkat. – Ha ezek a
barmok nem vesznek össze…
– Ne már! – szaladt ki a számon. – Elvesztettétek a vezető
pozíciót?
– Sajna – bólintott.
– Juj, akkor holnap mi mennyi hátránnyal indulunk? –
csodálkozott Virág.
– Huszonöt perc – nyújtotta át a borítékot Dave, amin egy
hatalmas hármas és a +25 felirat szerepelt.
– Juj – nyitotta ki Virág.
– Nektek teljesen elment az eszetek? – förmedt Kinga Andrisra
és Robira, akik ösztönösen hátráltak egy lépést, végül
megfordultak és elrohantak. Na ja. Így is meg lehet oldani a
problémákat.
– Mit kaptatok? – kérdeztem. Virág átnyújtotta a lapot
Corteznek, aki elolvasta és továbbadta Gábornak.
– Szépművészeti Múzeum – vonta meg a vállát Cortez.
– Rendben! – tapsolt Kinga, és ujjaival egymás után Virágék
csoportjára mutatott. – Mutassátok meg! Nyernetek kell! Még
behozhatjuk! Gyerünk, mindent bele! – üvöltötte teljes átéléssel.
Az osztály fáradtan meredt rá, egyszerűen képtelenek voltunk
elhinni, hogy a tanév utolsó napjaiban is van energiája. Hát,
szegény Kingát otthagytuk az udvar közepén, pedig tényleg pozitív
volt a hozzáállása a versenyhez. Talán kicsit túl is pörgött.
Fél kettőkor értem haza, és mivel nem volt semmi programom,
kiültem a kertbe és olvastam. Oké, közben elég gyakran
savanyodtam be a gondolattól, hogy pár nap, és vége. Normál
esetben a diákok örülnek, ha vége a sulinak. Mi van velem? L
A mai nap: 5/3 – eltelt. Ennyi.
Cortez: 5/2 – egész nap nem beszéltünk, holnap meg elmegy a
versenyre. Hurrá. L
Tétlenség: 5/2 – nincs tanulnivaló, nincs házi, nincs semmi.
Úgyhogy délután elrámoltam a tancuccaim. Már nincs rájuk
szükség.
Vacsora: 5/3 – csirkés borsós lecsós izé. Ja, meg rizs. Vagy
valami ilyesmi.
Szívek szállodája: 5/5 – este anyuval néztünk pár részt. Azt
hiszem, szerelmes vagyok Jessbe. Oké, csak akkor mondok neki
igent, ha Cortez végképp leráz. J