Sz.J.G. 2. Együtt Május 2-29.

Május 3., vasárnap


Apu reggel elutazott egy hétre (valami konferencia), úgyhogy
anyuval kivittük a reptérre. A check in pultnál sorban állva
mögöttünk egy sportoló társaság ácsorgott, húsz körüliek, csak
fiúk, úgyhogy égő fejjel hagytam, hogy apu ölelgessen,
megborzolja a hajam, meg ilyesmi. Ja, és még háromszor integetett
is. Hurrá. Zavartan, a hajamat piszkálva mosolyogtam apura, aztán
a fiúk tekintetét kerülve, lehajtott fejjel távoztam a fotocellás ajtón.
Hát, így indult a napom. Anyu eléggé lelkes volt a holnapi
kirándulástól, és mivel ketten maradtunk, elmentünk vásárolni. J
Hazaérve felmentem az msn-re, hogy megnézzem, ki van
online. Na jó, szinte az egész osztályom neve zöld színű volt, a
bejelentkezésemet követően pedig mindenki rám írt valamit a
kirándulással kapcsolatban. Amíg Virággal webkameráztunk,
meghallgattam többek között Andris és Robi panaszkodását, akik
elmondásuk szerint nem fogják kibírni net nélkül, válaszoltam
Zsoltinak, aki valami dobról kérdezett, hogy szerintem hozza-e,
írtam Ricsinek, hogy mindenképp elég két giga zene két napra
(szerintem két évre is), és miközben ilyen és ehhez hasonló
üzeneteket váltottam, szomorúan néztem Cortez zöld nevét. Ő nem
írt rám. L
Pakolás: 5/4 – anyu este bepakolt a sporttáskámba, állítása
szerint mindent, ami kell. Az előbb csekkoltam, a váltásruha,
melegítő (aludni, pizsit mégsem vihetek), rovarirtó és hajszárító az
oké, de fogalmam sincs, miért tett be nekem egy elsősegély
készletet.
Telefon: 5/1 – jaj, elfelejtettem feltölteni, és mindjárt lemerül az
aksi. L
Cortez: 5/5* – két napig nem lesz a közelében Edina. Hurrá.
Kinga: 5/4 – végre átküldte a fotókat a végzősök báljáról. Kék
szaténruhát viselt, felkontyolt hajjal és szolid sminkkel, az egy
fejjel magasabb Dani pedig őrült boldogan mosolygott mellette.
Szegény srác, év végére elérte, hogy Kinga igent mondott. J
Kirándulás: 5/? – annyira izgulok, hogy nem fogok tudni
aludni.


Május 5., kedd


Huh. Az osztálykirándulás eszméletlen volt! Mivel nem vittem
a naplómat (még szép, az kéne, hogy megtalálják), utólag kell
beleírnom a történteket. Jaj, hol is kezdjem. Ja, igen. Hétfő reggel
hétkor anyu nemcsak elvitt minket a pályaudvarra, hanem
Virággal, Arnolddal és velem odajött a jegypultnál várakozó
tanárokhoz, és amolyan „felnőttesen” elbeszélgetett velük. Az ofő
egyébként totál lazára vette a figurát, ami annyit tesz, hogy a
megszokott öltöny helyett sportzakót viselt. Wow. Micsoda
kúlság. J
– Minden rendben lesz. A kölykök annyira kifáradnak estére,
hogy aludni fognak, mint a bunda – nevetett Korponay anyura,
majd felénk fordulva kacsintott egyet. Ez nem tűnt túl biztatónak.
Anyu még szólt pár szót a várható időjárásról, majd hozzám
lépett.
– Ha bármi van, hívj! És edd meg az uzsonnádat! És ne igyál
későn kólát! És… – gondolkodott, mire zavartan közbeszóltam.
– Anyu, minden rendben lesz. Szerintem ideje indulnod –
sürgettem, mert a szemem sarkából láttam, hogy Cortezék
igyekeznek felénk.
– Értem, értem. Ciki vagyok – sóhajtotta anyu.
– Nem, dehogy! Csak gondoltam, elkésel – mentegetőztem.
– Jó, már indulok is. Adhatok puszit? – kérdezte, mire elhúztam
a számat. Anyu kissé sértetten, de azért megértően bólintott, és egy
gyors ölelést követően elhátrált tőlem. Ez még így is több volt
mint égő: rajtam kívül senkit nem kísértek be egészen a vonatig.
– Vigyázzatok magatokra – intett anyu, amikor látta, hogy
Virág is kitárja a karját. Úgyhogy anyu megölelte Virágot is, aztán
már tényleg érezte, hogy indulnia kéne, mivel a fiúk ledobták a
táskájukat a földre, és elfoglalták magukat.
Ösztönösen végignéztem rajtuk, Dave a mobilját nyomkodta,
Zsolti egy csomag chipset bontott ki, Ricsi egy focilabdával
dekázott, Cortez pedig… Cortez a gitártokjával a hátán ácsorgott,
kapucnis pulcsija lehúzott cipzárja látni engedte az alatta viselt
fehér pólót, aminek nyakán át kilógott a fülhallgatója. Sötét tincsei
kuszán, szinte hanyagul meredtek szanaszét, azt a látszatot keltve,
hogy éppen most ébredt fel, holott köztudott, hogy igen macerás
belőni így a hajat. Annyira szörnyen helyes volt, hogy szinte
kényszerítenem kellett magam, hogy ne bámuljam!
– Egy pillanatig nem tudtam, hogy hol van a találkozó, de
szerencsére már a parkolónál meghallottam Zsoltit, ahogy chipset
eszik – ért hozzánk Kinga, aki rövid ujjú pólót és mellényt viselt,
oldalzsebes farmerrel és tornacipővel.
– Na, a ló is megérkezett – bólintott Zsolti.
– Gyerekek – csitította őket az ofő. – Kire várunk még? –
kezdett számolgatni.
– A kockák az újságosnál vitatkoznak a Galaktika magazinon –
közölte Ricsi.
– Értem. Gábor, megtennéd, hogy idehoznád Andrist és Robit?
– kérte az ofő.
– Réni – nyújtotta felém a kezét Jacques, és megkínált
valamivel.
– Franciadrazsé? Milyen ötletes – olvastam le a csomagról, és
mosolyogva vettem belőle.
Gábor pár pillanat múlva visszaért Andrissal és Robival
(megvették az utolsó magazint), de addigra eltűnt Zsolti, akit
Kinga rángatott vissza a büféből. Akkor azonban Korponay
tanárnő elhívta Arnoldot, hogy megvegyék a jegyet, és mire
visszaértek, megint eltűntek egypáran. Szegény ofő verejtékező
homlokkal szedett össze minket és parancsolt fel a vonatra. Hát, ja.
És akkor még csak félórája voltunk rábízva. J
A vonaton négyesével ültünk, az ofő melletti üléseken Arnold,
Virág, Kinga és én, mögöttünk Gábor, Jacques, Andris és Robi, a
vagon másik végében pedig (direkt jó messze) Cortezék.
– Pósa, nincs véletlenül közelebb is hely? – szólt oda hozzájuk
Korponay tanárnő.
– Sajnos mind foglalt – üvöltötte Ricsi.
– Pszt! – tápászkodott fel az ofő. – Ez így nem lesz jó, túl
messze vannak, pont ők négyen. Rendben – köhintett, mire
valamennyi utas kérdőn nézett rá. – Ti, négyen, felálltok és
cseréltek Gáborékkal!
Szóval a vonatindulás előtt megcserélődött minden, úgyhogy
mire a szerelvény döcögve kiért az állomásról, Cortezék mögöttem
ültek, Gáborék pedig a vagon végében. Arnold előhúzott a
táskájából egy napilapot, Virág bekapcsolta a zenelejátszóját,
Kinga egy lovas magazint lapozgatott, én pedig el akartam kezdeni
Agatha Christie-től a Halál a Nílusont, de a mögöttem ülő fiúk
folyamatosan piszkáltak, vagy az ülésemet lökdöstek, vagy a
hajamat húzták, vagy meglökték a fejem, és mire felnéztem, már
eltűntek, így fogalmam sem volt, hogy ki lehetett az. Egy idő után
megelégeltem, és mosolyogva feltérdeltem az ülésre.
– Jól elvagytok?
– Mi van? – nézett fel Dave, elég rosszul színészkedve. Mind a
négyen ártatlanul meredtek rám, úgyhogy visszaültem. Pár pillanat
múlva megint kezdték, úgyhogy ilyen kellemesen utaztam.
Kábé az út felénél az ofőnek hátra kellett mennie, mert Jacquesék
irányából szörnyű lárma hallatszott, amin az utasok
megbotránkoztak. Hát, ja, Andris és Robi összevesztek a
magazinon, és addig rángatták ki egymás kezéből, amíg végül
széttépték.
– Gyerekek, viselkedjetek! – hallatszott az ofő hangja, aki sűrű
bocsánatkérések közepette előrehozta Robit.
– Arnold, megtennéd, hogy átülsz a helyére? így szétbombázta
a vitatkozókat, és nem mellesleg elültette Arnoldot. L
– Legalább nálam maradt a jó oldal – mutatta fel Robi
vigyorogva a megtépázott magazint.
– Szörnyen gyerekesek vagytok! – rázta a fejét Kinga.
– Hé, kér valaki rántott húst? – térdelt fel Zsolti az ülésére, és
egy ételhordó edényt tartott felénk.
– Fúj! – botránkozott meg Kinga.
– Most mi van? Ez csak husi. Van kovászos uborka is –
mutatott fel egy másik műanyag edényt. Mögöttünk Cortezékből
kitört a röhögés.
– Zsolt, kulturáltan étkezünk, ugye? – ért oda hozzánk az ofő.
– A tanár úr kér? – nyújtotta felé is.
– Köszönöm, nem – rázta a fejét. Az osztály látványosan
unatkozni kezdett, egyre hangosabb beszélgetésfoszlányok
zavarták meg az utasokat, úgyhogy az ofőnek az a nagyszerű ötlete
támadt, hogy énekeljünk valamit.
– Mehet egy kis Korn? – csillant fel Ricsi szeme, aki időközben
levette a cipzáros pulcsiját, és a pólóján Rage Against The
Machine felirat volt olvasható.
– Nos, az nem tudom pontosan, micsoda. Inkább valami olyat,
amit mindannyian ismerünk.
– AFC! – pattant fel Virág.
– Nemár, emó, hagyjál a hülyeségeddel – förmedt rá Zsolti teli
szájjal.
Hát, az ofő jót akart, a következő pillanatban azonban mindenki
lármázni kezdett, hogy mit énekeljünk. Végül Cortez vetett véget a
ricsajnak, az ölébe vette a gitárját, és spontán pengetni kezdte. Erre
mindenki elhalkult és őszinte csodálattal nézte. Én az ülésemre
térdelve fordultam hátra (mellettem Virág ugyanígy tett), Robi és
Kinga pedig odaálltak a fiúk mellé, és a gitárt hallgatták.
– Ez nagyon szép volt – tapsolt az ofő, amikor Cortez befejezte.
– Mi volt ez?
– Nirvána The Man Who Sold The World – vonta meg a vállát
lazán, és körbenézett. – Mehet még?
Mindannyian ösztönösen bólintottunk, a dal kezdetére a vagon
hátsó felében ülők is odajöttek (egyedül Arnold maradt a helyén,
és olvasott), így szűkösen, kissé nyomorogva, de körbeültük
Cortezt és Zsoltit (utóbbi előszedte a kis alakú dobját, és azt
ütötte), úgyhogy az ofő mosolyogva nyugtázta, hogy végre
lenyugodtunk, és nincs baj velünk. Agárdnál leszálltunk, és kisebb
csoportokban vonultunk az állomásról, amikor az ofő hátraszólt.
– Lehetne valamiféle rendszerben, és nem csordaként?
– Múúúú – jött a hang hátulról, és bár nem láttuk, mindenki
tudta, hogy Zsolti volt. A hangos röhögés közepette az ofő is
elmosolyodott, és megpróbált minket kettesével rendezni.
– Dave, állj be a sorba! – kiáltotta.
– Tanár úr, éppen vágóképekhez készítek felvételeket – közölte
Dave, a mobiljával folyamatosan kamerázva minket.
– Tedd el a telefont, mindjárt megérkezünk!
A pályaudvarról pár perces séta után oda is értünk a szálláshoz,
ami, valljuk be, kissé lerobbantnak tűnt.
– Hát ja, ez nem a Hilton – lökött félre mindenkit Dave, és
becsörtetett az ajtón. – Üdv. Wifi van? – állt meg a recepciónál. A
pultban álló nő mogorván meredt rá, majd a bejáraton beözönlő,
kissé hangos társaságra.
– Felmayer – lépett oda az ofő, és zavartan megtörölte a
homlokát. – Menj vissza a többiekhez. Elnézést kérek – fordult a
recepciós felé, Dave pedig lekamerázta a bejelentkezést.
A lépcsőn felfelé ballagva a csomagokkal (nem voltunk
kifejezetten halk társaság) szakadtunk a nevetéstől, olyan
beszólások repkedtek, mint például „ez egy szakadék hely” (Zsolti
ordította), „ez rosszabb, mint a Bates Hotel, láttam Normát az
ablakban” (röhögött Cortez), „penészszag van” (ezt Kinga
állapította meg) vagy éppen „szörnyen deprimál ez a környezet”
(természetesen ezt Arnold jelentette ki). J
A legfelső emeletre érve elfoglaltuk a szobákat (négyágyas
szobák, mi, hárman, lányok+Korponay tanárnő), mellettünk
Andris, Robi, Jacques és Arnold, velünk szemben pedig Cortezék
négyese, mellettük pedig az ofő és Gábor.
A nyitott ajtónál leültem az ágyamra, és alaposan körülnéztem,
miközben Virág fésülködött, Kinga meg fertőtlenítette az
éjjeliszekrényét.
– Hé, nálatok sincs kábeladó? – csörtetett át a szemközti
szobából Dave.
– Nálunk tévé sincs – közöltem, és kihúztam a sporttáskám
cipzárját. – Kér valaki Fornettit?
– Ühüm – bólintott Virág.
– Milyen? – kérdezte Dave.
– Van baconös – emeltem ki a reggel vásárolt péksüteményes
zacskót.
– Nem eszem disznóhúst – rázta a fejét automatikusan, én pedig
tovább kotorásztam.
– Sajtkrémes?
– Jöhet – nyújtotta a kezét, én pedig odadobtam.
A következő pillanatban Ricsi raszta feje nézett be az ajtón.
– Fociiii – üvöltötte.
– Ricsi, megkérnélek, hogy halkabban. Mások is vannak itt
rajtunk kívül – hallatszott az ofő hangja a folyosóról.
– Hé, Ren, dobj már meg engem is egy olyannal – biccentett
Ricsi a kezemben tartott zacskó felé, aztán eltűnt.
– Most mondta, hogy megy focizni – értetlenkedtem, aztán úgy
döntöttem, hogy berakom a szobájukba.
Átmentem a folyosón, és kopogás nélkül benyitottam az ajtón,
aztán döbbenten néztem Cortezre, aki az ágyán ült és a gitárját
pakolta el a tokjába.
– Jaj, bocs. Csak Ricsinek hoztam…
– Oké – vonta meg a vállát.
A fiúk szobája az érkezés után félórával már iszonyat rumlis
volt, mindenfelé alufólia labdák, fél pár deszkás cipő hevert a
földön, az asztalon egy halom telefon, töltő és zenelejátszó.
– Te nem mész focizni? – kérdeztem.
– Nem – mutatott a lábára, mire ösztönösen bólintottam. Persze,
a törés miatt még nem lehetett.
– Hé, mosolyogjatok – lépett be Virág, aztán belevakuzott a
szemünkbe egy digitális géppel. – Ez tök jó lett. Nézzétek,
lefotóztam Andrisokat, ahogy szétszerelik a tévét a szobájukban –
mutatta felénk vigyorogva a gépet.
– Hogy mit csinálnak? – állt meg az ajtóban az ofő, és a
homlokán természetellenesen kidagadt egy ér.
Nevetve néztünk utána, pár perccel később pedig az ofő
mindenkit kiparancsolt a szobákból „foci és egyéb elfoglaltság”
címszóval, úgyhogy le kellett mennünk. A szálloda egyébként
saját vízparttal rendelkezett, így miközben a fiúk fociztak, mi a
Velencei-tó partján sétáltunk, meg néztük őket, szóval tök
viccesen meg jól telt az idő. Délután Korponay tanárnő kifárasztás
gyanánt túrát szervezett, úgyhogy gyalogolva néztük meg a
környéket, komolyan, úgy éreztem, hogy lassan visszaérünk
Budapestre, annyit mentünk. Hát, a terve bejött, vacsorára totál
kidőltünk. A szálláson kapott vacsi (rizses hús, odaadtam
Zsoltinak) után mindenki elvolt a klubhelyiségben, ahol a fiúk
felfedezték a csocsóasztalt és a biliárdot, mi pedig Arnolddal és
Virággal egy asztalhoz ültünk, és csendben beszélgettünk. '
– Beáll valaki csocsózni helyettem? – üvöltötte Dave. –
Konferenciahívást várok a szobámban.
– Mit teszed az agyad? Tudjuk, hogy a szüleiddel fogsz beszélni
– vágta rá Zsolti. Dave amolyan „ezt még megbánod” nézéssel
vállat vont, és elment.
– Beállhatok? – pattant fel Virág.
– Gyere, emó. De aztán okosan – állt félre Ricsi, hogy Virág
legyen a védekező játékosokkal.
Az ofő belépett a terembe, és megkönnyebbülten vette
tudomásul, hogy valamennyien együtt vagyunk, így végre senkit
nem kell hajkurásznia.
– Tanár úr, Andris csalt! – szólt Robi panaszosan, félreállva a
biliárdasztaltól.
– Nem is – rázta a fejét Andris.
– Fejezzétek már be! Egyikőtök sem tud biliárdozni! Add csak
ide! – kapta ki a dákót Kinga a kezéből, és az asztal fölé hajolt.
Nem lepődtem meg, hogy elsőre lement a golyó. – Na, így kell
ezt.
Mosolyogva néztem őket, aztán a csocsóasztal felé kaptam a
fejem, ahol Zsolti, Ricsi és Cortez egymás szavába vágva szidták
Virágot.
– Emó, hogy lehetsz ennyire béna? Na jó, tanítsátok meg, én
kiszálltam – lépett el Zsolti, és lehuppant mellém. Éppen kivettem
a nejlonból a kakaós csigámat, és megenni készültem, amikor
észrevettem, hogy Zsolti néz.
– Kérsz?
– Hű, kösz – biccentett.
– Törj le belőle – nyújtottam felé.
– Kivehetem a közepét? – vigyorgott.
– Mi? Hát… – néztem teljesen zavartan. Most erre mit
mondjak? – Oké. Vagy tudod mit? Edd meg az egészet.
– Nem, kösz. Csak a közepét szeretem.
– Mint mindenki – tettem hozzá még mindig zavartan. Zsolti
értette a célzást, és bólogatva megveregette a vállam.
– Na jó, nem eszem meg a kajádat.
– Hé – jutott hirtelen eszembe. – Vágjuk ketté, az úgy
igazságos.
– Oké. Dave-nél van spéci svájci bicska. Na, mindjárt jövök –
pattant fel, és elvitte a kakaós csigám. Mentségére legyen mondva,
rekordidő alatt visszaért, és a kissé igazságtalanul kettészelt
édességet felém tartotta.
– Nekem elég ez – vettem el a kisebbet, és enni kezdtem,
miközben hunyorogva olvastam le az Arnold kezében tartott
könyv borítóját. Kingtől a Ragyogás.
– Ha azt kérdezném, hogy szerinted melyik King-könyvet
olvassam, mit tanácsolnál? – érdeklődtem. Arnold az ölébe –
ejtette a könyvet, és felvont szemöldökkel meredt rám.
– Kinget akarsz olvasni?
– Aha. Olyan ciki, hogy még semmit nem olvastam tőle –
vontam meg a vállam.
– Nos – vakargatta meg az állát. – Mi volt a legijesztőbb könyv,
amit olvastál?
Ezen el kellett gondolkodom.
– Hát – mosolyodtam el. – .4 Gyűrűk Ura.
Arnold hitetlenkedve meredt rám, úgyhogy azonnal
magyarázkodni kezdtem, hogy márpedig a gyűrűlidércek igenis
félelmetesek.
– Mi a pálya? – huppant le a mellettem lévő kagylófotelbe
Ricsi.
– Azon töprengünk, hogy melyik King-könyvet olvassam –
fordultam felé. Visszafojtott mosollyal bólintott.
– Aha. Ez tényleg komoly dilemma. – motyogta, aztán kitört
belőle a röhögés, és otthagyott minket.
– Véletlenül nem a 217-es szobába kerültek? – húzta el a száját
Arnold, lesajnáló pillantással nézve Ricsi után.
– Nem. Miért?
– Tessék – tette az ölembe a kinyitott Ragyogást, mire
beleolvastam. Tizenkét perccel és nyolc oldallal később lesápadva
néztem fel rá.
– Te jó ég! Félek!
Arnold hangosan felnevetett, és a fejét rázva visszavette a
könyvet.
– Azt hiszem, elég, ha Kingtől novellát olvasol. A remény
rabjait ajánlom.
– Oké. De ugye itt nincs semmi a fürdőszobában? Ugye ez nem
a Panoráma Hotel?
– Eltekintve a kinti sövényállatoktól, minden a legnagyobb
rendben – felelte, és mosolyogva győzködni kezdett, hogy csak
viccelt. Komolyan, a frászt hozta rám az a könyv!
Az ofő szólt, hogy elkezdik előkészíteni a tábortüzet, úgyhogy a
fél társaság kiment az udvarra, a többiek pedig eltűntek. Virággal
felmentünk a szobánkba, és mivel a hatórás vacsora korán volt
(ráadásul nem is ettük meg), kipakoltuk a hozott ételeket, és úgy
döntöttünk, pótvacsizunk.
– Itt vagytok? – kopogtatott be az ajtón Cortez.
– Aha. Enni készültünk. Kérsz? – nyújtottam felé az egyik
szendvicsem.
– Öhm – köhintett. – Anyukád csomagolta?
Először döbbent arccal néztem rá, majd hangosan felnevettem.
Ez jó poén volt.
– Nem, reggel vettük a benzinkútnál – közöltem, és felé
dobtam.
– Kösz – kapta el a levegőben. – Mi is kajálunk, gyertek át –
hagyta nyitva az ajtót, mi pedig Virággal feltápászkodtunk, és a
szendvicseinkkel átmentünk a szemközti szobába.
Cortezék, akiknek egyébként eszükben sem volt segíteni a
tábortűznél, a szobájukban tévéztek, közben az ágyak közti
asztalra egy csomó, de tényleg csomó kaja volt kipakolva.
– Honnan van sült krumplitok? – kérdezte Virág elképedve. –
Anyu reggel sütötte nekem. Sajna kihűlt – kotorászott Zsolti a
táskájában. – De ketchuppel ehető – emelte ki a piros flakont.
– Megkérdezzem, miért van nálad ketchup? – néztem rá, és
igyekeztem cinikus hangot megütni. Sajna nem jött be, mert Zsolti
komolyan magyarázni kezdte, hogy persze hogy van nála ketchup,
miért ne lenne. Hát, ő tudja. A szendvicsemet szorongatva leültem
egy ágyra, közben a dobálózást figyeltem, ahogy a fiúk egymásnak
hajigálnak mindenféle ételt meg dobozos üdítőt.
– Ez mégis milyen hely? – csörtetett be Kinga a szobába, és
elég dühös képet vágott. – Akartam kérni a recepción evőeszközt,
de közölték, hogy a konyha bezárt, nem tudnak adni! Most ezt
hogy egyem meg? – tartott felénk tanácstalanul egy doboz
gyümölcsrizst.
Zsolti matatott a táskája oldalában, majd előhúzott egy
bontatlan csomagolású műanyag étkészletet, és Kingához hajította.
Az ofő gondterhelten nézett be az ajtón.
– Itt vagytok! – sóhajtotta láthatólag megkönnyebbülten. – Kész
a tűz, ha megettétek, gyertek le.
A kinti levegő hűvös volt, de a tábortüzet körbeülve nem
éreztük, hogy fázunk. Baromi hangulatos volt az egész, a pattogó
tűz köré gyűlve beszélgettünk meg egy csomót nevettünk. Egy idő
után Cortez gitárja ismét előkerült, rengeteg dalt játszott,
komolyan, elképesztő volt, mindenki odavolt a Manu Chaodalokért
(amit mellesleg spanyolul énekelt, wow), de én azt
hiszem, akkor döbbentem rá (sokadszorra), hogy ő életem
szerelme, amikor lenyomta a Hey Jude-ot. Nem mondom, hogy
jobban énekelte Paul McCartneynál, inkább csak máshogy,
mindenesetre engem kellőképpen elvarázsolt. Mikor Cortez
befejezte a dalt, Arnold megjegyezte, hogy kicsit eltért az
eredetitől (oké, őrült nagy Beatles-fan, szóval tuti igaza volt), de
Cortez csak lesajnálóan megvonta a vállát, és közölte, hogy
különösebben nem érdekli a szám, csak a sok „nananana” rész
miatt játszotta, hogy tudjunk együtt énekelni. A tábortüzes
énekelgetős este életem egyik legmeghatározóbb élménye volt, és
nem csak azért, mert Cortez gitározott és énekelt (belehalna, ha
esetleg ez nem menne neki; elképesztő, hogy bármit tesz, az
ultramenő), hanem mert ott voltunk, együtt, a hűvös tavaszi estén
beöltözve, kicsit átfagyva, de mégis jókedvűen, a tábortűz körül.
Egyszerűen jó volt.
Tizenegykor az ofő véget vetett a mókának, és mindenkit a
szobájába parancsolt. Ez éjjel egy órára sikerült is neki, addig
mindenki úgy gondolta, hogy hirtelen elképesztően fontos
megbeszélnivalója van a másik szobában lévőkkel. (Az indokok
eléggé sántítottak, mint pl. szendvicscsere, otthagytam az üdítőm,
átmehetek érte?, nekem most van szükségem a focilabdára,
elnézést, de alvajáró vagyok, csak fogkrémet kérek… stb. J)
Szegény ofő totál lefáradt tőlünk, végül egy „Máday
igazgatóhelyettes a gyorshívó listámon szerepel” kijelentéssel
elérte, hogy becsukódtak a szobaajtók. Kinga végzett a
fürdőszobában, úgyhogy gyorsan fogat mostam és átvettem a
melegítőm, majd bebújtam az ágyba, és az éjjeli lámpa pislákoló
fényénél olvastam. A mellettem lévő ágyon Virág a zenelejátszóját
nyomkodta, Kinga pedig egy alvómaszkkal a szemén készült
aludni, amikor Korponay tanárnő jó éjszakát kívánt nekünk. Rá tíz
percre pedig mindhárman dühösen ültünk fel az ágyunkban, és a
tanárnő irányába meredtünk. Átkozottul horkolt. No comment.
Reggel kialvatlanul és nyűgösen néztem a fürdőszobatükörbe,
és gyorsan megszárítottam a hajam, mert Kinga már dörömbölt az
ajtón.
– Hű, ez rémes volt – nyújtózkodott az ágyában Virág, aki totál
elaludta a haját, az egész balra dőlt, mintha csak fújta volna a szél.
Vagy egy hurrikán.
– Én sem tudtam aludni, egy percet sem – ráztam meg a fejem,
Korponay üres ágyára meredve. Komolyan, reggel ötig horkolt,
öttől fél hétig pedig horkantgatott. Aztán kiment, de az már rajtunk
nem segített.
Kinga kilépett a fürdőszobából, dús, hosszú haja vizesen lógott
a vállára. Pár percig szenvedett a hajszárítóval, aztán odamentem
segíteni.
– Köszi – biccentett, miközben a hajkefével próbáltam
beszárítani a sűrű loboncát.
Kopogtattak az ajtónkon, Virág pedig komótosan odament, és
kinyitotta.
– Van valami habotok? – lépett be Cortez, aztán összeráncolt
szemöldökkel meredt Virág ruházatára. Virág is végignézett
magán, a twilightos „Team Edward” pólója volt rajta meg a
farmerja (abban aludt, elfelejtett pizsit hozni). Cortez végül
megvonta a vállát, és kérdőn felénk nézett.
– Tessék. Minek kell? – nyomtam a kezébe a hajhabom.
– Dave-nek – kezdte magyarázni, de Dave már megjelent az
ajtónkban, és dühösen meredt ránk. A homlokára piros színű
filccel egy villám alakú jel volt rajzolva.
– Ne kérdezzétek – vette el Corteztől a habot, és visszament a
szobájukba. Nem kérdeztük, mert tudtuk. Zsolti éjjel megvárta,
amíg Dave elalszik, aztán Harry Potter-stigmát rajzolt a
homlokára. J
Arnold lépett az ajtónkhoz, kissé csodálkozva meredt a
szobánkban ácsorgó Cortezre, végül megvonta a vállát, kikerülte,
és egy dobozt nyújtott felém.
– Mi ez? – kérdeztem.
– Kakaó – közölte.
– Hú, köszi. Honnan? – csodálkoztam.
– Reggel sétáltam, és pont nyitott egy közért – felelte. Virág,
Cortez és én bambán meredtünk rá.
– Te mikor kelsz? – vakargatta meg Virág a homlokát.
– Korán.
– Akkor miért késel mindig?
– Mert így látom jónak – mondta Arnold, és azt hiszem, ez
magyarázat volt tőle. Mosolyogva belenyomtam a szívószálat a
dobozba, és beleittam, miközben Cortez visszament a szobájukba,
és lekamerázta a mobiljával, ahogy Dave Zsolti orrát piszkálja egy
tollal, aki álmában a kezével arcon csapta magát. Természetesen a
tenyerébe belefújták a hajhabot, így arra ébredt, hogy a saját fején
kente szét az egészet. Vicces volt.
Egyébként Zsolti azért aludt sokáig, mert egyáltalán nem
unatkozott az éjjel. Dave kis villámmal a homlokán ébredt, Ricsi
apró virágokkal a raszta hajában, Cortez pedig belenyúlt a
kilincsen lévő fogkrémbe. Tipikus osztálykirándulás.
Reggeli után a fiúk fociztak, én pedig Kingával, Jacques-kal és
Gáborral UNO-ztam a klubhelyiségben (megtanítottak a
kártyajátékra, mert nem ismertem). Arnold odahúzott egy
kagylófotelt mellém, és csendben olvasott, a mellettünk lévő
asztalnál pedig Virág próbált játszani valamit Cortez hangszerén.
– Na, még egyszer – vette magához a gitárt Cortez, és
ezredszerre is elismételte valami dal kezdetét.
Mivel kiestem a játékból, felálltam, és egy Túró Rudit felbontva
átültem hozzájuk.
– Hogy megy? – érdeklődtem.
Virág elszántan, Cortez pedig fáradtan nézett fel rám. Hát, ja.
Értem. JA klubhelyiség ablakán Ricsi dörömbölt be, és
mutogatott valamit, mire Cortez felállt, Virág kezébe nyomta a
gitárját, és kiment a helyiségből.
– Reni, ezt hallgasd meg – fogta le Virág a húrokat, és valami
borzalmas, felismerhetetlen dallamot kezdett játszani. Én
próbáltam lelkesen hallgatni, de tényleg rémes volt, közben pedig
az asztalon rezegni kezdett a Blackberry.
– Hű, Cortez itt hagyta a telefonját, kiviszem neki – kaptam fel
a készüléket, és óvatosan a kijelzőre néztem. Edina volt.
A tóparton a fiúk fociztak, Cortez és Ricsi a pálya szélén
ácsorgott.
– Cortez – siettem felé. A telefon még mindig rezgett. – Bent
felejtetted.
– Kösz – vetett egy pillantást a mobilra, majd zsebre dugta.
– Nem veszed fel? – csodálkoztam.
– Nem – közölte egyszerűen.
Totál ledöbbenve álltam, és gondolkoztam. Sajna annyira
elbambultam, hogy Andris „Reni, passzolok!” kiáltását sem
hallottam meg. Pedig jó lett volna. Combon rúgva, sántikálva
mentem vissza a klubhelyiségbe. Ettől függetlenül a nap jó
hangulatban telt, úgyhogy amikor az ofő felszólított mindenkit,
hogy pakoljunk össze, mert egy óra múlva jön a vonat, totál
besavanyodtunk.
Mint mindig, a visszaút sokkal gyorsabban eltelt, és az ofő
legnagyobb örömére halkabbak, fáradtabbak és nyugisabbak
voltunk. Ez részben a kialvatlanságnak volt köszönhető, meg egy
kicsit annak is, hogy egyáltalán nem akartunk hazamenni. Virág
elaludt mellettem az ülésen, Arnold csendben olvasott, én pedig
bambán, kissé merengve néztem az elhaladó tájat.
– Reni, készítettél fotót a telefonoddal? – állt meg mellettem
Dave.
– Nem, de Virág egy csomót – feleltem. Dave már készült,
hogy felkelti, amikor megráztam a fejem. – Majd én szólok neki,
hogy küldje át.
– Ja, jó – ment tovább, hogy Andrisékat faggassa.
Mosolyogva néztem utána, és magamban nyugtáztam, hogy a
kirándulás tökre jól összehozta az osztályt. Oké, sosem voltunk
rosszban, de valahogy mégis úgy tűnt, hogy mindenkinek kicsit
szorosabb lett a kapcsolata. És ez jó érzéssel töltött el.
Feltérdeltem az ülésen, hogy megnézzem, mit csinálnak a fiúk
mögöttem. Ricsi a szemközti ülést taposva, feltett lábbal ült,
miközben zenét hallgatott, Zsolti Cortez telefonját nyomkodta, azt
hiszem, játszott vele, Cortez pedig az ablaknak dőlve aludt. Egy
pillanatig elidőzött rajta a tekintetem, amikor Ricsi felnézett, és
összeráncolt szemöldökkel meredt rám.
– Mi a pálya, Ren? – kérdezte halkan.
– Semmi – ráztam meg a fejem zavartan.
– Tessék – nyújtotta fel hozzám a fél fülhallgatóját. Bedugtam a
fülembe, Ricsi ülésének fejtámlájára helyeztem az állam, és
meghallgattam valami borzalmas hörgést.
Anyu a pályaudvaron várt, nem kérdeztem, de tuti, hogy már
jóval az érkezés előtt ott ácsorgott. Amikor meglátott, nem bírta
féken tartani az érzelmeit, és kábé úgy ölelgetett, mintha egy évre
mentem volna el. Egyébként úgy is tűnt. A táskámat cipelve
lépkedett mellettem, és miközben intettem a többieknek,
folyamatosan kérdezgetett.
– Na, volt fogkrém a kilincsen? Éjszakai viccelődések?
Diákcsínyek?
– Előfordult – mosolyogtam.
– Milyen volt az idő?
– Kicsit hűvös, de nem vészes. Legalább nem esett.
– Na, és jól érezted magad? – nézett rám csillogó szemmel, én
pedig még egyszer visszanéztem az állomásra, ahol a többiek
kisebb csoportba verődve ácsorogtak és beszélgettek.
– Igen. Jól – bólintottam. – Tényleg nagyon jól.
Kirándulás: 5/5* – tökéletes. Komolyan. J
Álmos vagyok: 5/2 – jaj. L


Május 10., vasárnap


Az érettségi szünet miatt egész héten nem volt suli, úgyhogy
legalább ki tudtuk pihenni az osztálykirándulást. Délelőtt anyuval
elmentünk vásárolni, mivel ma van Virág szülinapja. Egész héten
görcsöltem az ajándékán, és nemcsak azért, mert ő olyan szuper
mangát készített nekem, hanem mert ő a legeslegjobb barátom,
ezért szerettem volna neki klassz dolgot adni. Végül úgy tűnt,
hogy sikerrel jártam, mert amikor három körül átmentem hozzá, és
izgatottan kibontotta az ajándékom, legalább húsz percig
sikongatott. Hát, a twilightos ékszerdoboz meg a benne lévő
karkötő (amit a múltkor mutatott a neten, és totál odavolt érte)
telitalálatnak tűnt.
– Hű, Reni, ez a legeslegjobb ajándék! – tartotta a karját, hogy
segítsek felcsatolni a kis halálfejekkel és szívekkel díszített bizsut.
– Örülök, hogy tetszik! Az e-cardot megkaptad?
– Aha, éjfél után meg is jött! – lelkesedett.
– És kívántál?
– Ühüm. De nem mondhatom el, hogy mit. Titok – vigyorgott.
Azért nem olyan nehéz kitalálni. Szerintem köze van Pete Wentzhez.
Virág anyukája bejött a szobába, és miután Virág megmutatta
neki az „ultraszupermenő” ajándékát, az anyukája az órájára
nézett.
– Apád mindjárt itt van érted.
– Oki – tápászkodott fel Virág. – Reni, nem jössz el velünk?
Apu azt mondta, különleges meglepetése van számomra.
– Nem, sajna, nem tudok – ráztam meg a fejem, mert eszembe
jutott, hogy ma este végre hazajön apu.
Még egyszer átöleltem Virágot, boldog szülinapot kívántam
neki, aztán hazamentem. Apu érkezéséig még egy csomó idő volt,
úgyhogy felmentem az msn-re. Ahogy bejelentkeztem, Dave
átküldte a YouTube-linket, ahová feltette – a napok óta
szerkesztgetett – videót az osztálykirándulásról. Gyorsan betettem
a kedvencekbe, aztán válaszoltam Kingának, aki szó szerint
letámadott azzal, hogy már csak százötven szavazat, és bent
vagyok a dobogós helyen. Tippem sincs, hogy csinálta, de tényleg
nagyon szorossá vált a novellaíró pályázat hajrája. Hű. JApu
vacsora előtt ért haza, és egy csomó mesélnivalója volt az üzleti
útról, úgyhogy csendben hallgattam. Mikor befejeztük az evést
(anyu kísérleti lasagnéje), felmentem a szobámba, apu pedig pár
perccel később kopogott.
– Ezt elfelejtettem odaadni – nyomott a kezembe egy zacskót.
Izgatottan kibontottam, és szinte felsikoltottam örömömben. Női
fazonú, V nyakú, kék póló, az elején The Beatles felirattal. –
Menő? – kérdezte apu.
– Nekem igen! – ujjongtam a pólót nézegetve.
Apu pár másodpercig ácsorgott a szobámban, láthatólag
kérdezni akart valamit, de nem tudta, hogy kezdje, végül sóhajtva
legyintett, és kifelé indult. Az ajtómban megtorpant, és
visszanézett.
– Pótvacsora?
– Mehet – követtem ösztönösen.
Tíz perc múlva a konyhában ettük a reptérről hozott óriás
Toblerone-t, miközben apu figyelmesen hallgatott. Minden
erejével azon volt, hogy követni tudjon.
– És nem vette fel a telefont, pedig láttam a kijelzőn, hogy
Edina az.
– Értem – biccentett.
Virág: 5/5 – este üzent, hogy az apukája megmutatta az új
házat, és szobát is választhatott. J
Állj mellém: 5/5* – Arnold adta kölcsön, a héten már kétszer
megnéztem. Ez a kedvenc filmem!!!
Beatles-póló: 5/5 – tuti, holnap azt veszem fel.
Holnap suli: 5/4 – azért már hiányzott kicsit.
Dave videója: 5/5* – ötször megnéztem egymás után,
egyszerűen zseniális lett. Oké, a zene kicsit szentimentálissá tette
az egészet (R.E.M. Loosing My Religion), de a ritmusra váltakozó
képek és videóbejátszások iszonyat jól passzoltak, az egésznek
valahogy olyan szomorú-de-mégis-boldog hangulata lett. Olyan,
amin most tökre nevetünk, de pár év múlva megszakad a szívünk.
Hatásvadász, de Dave nagyon érti a dolgát. J


Május 11., hétfő'


Totál lelkesen meg izgatottan indultam suliba, alig vártam,
hogy lássam a többieket meg hogy rendesen kitárgyaljuk az
osztálykirándulást, meg minden. A reggeli napsütés, a friss levegő,
a dombos utat szegélyező zöld lombú fák, Cortez mélykék
szeme… Ez mind tök szép és jó volt, aztán kábé ennyi. Merthogy
a suli a két tizenkettedikes osztály elballagása után elég fura volt, a
folyosókon rohangáló diákok tekintetéből üvöltött a pánik, a
tanárok pedig egyáltalán nem tolerálták, hogy „itt a jó idő,
bezsongtunk” kedvünk van, kíméletlenül összefoglaltattak velünk,
és valamennyi órán felhívták a figyelmünket, hogy négy hét van az
év végéig, hajtsunk rá ezerrel.
– Miért négy hét? – nézegettem a mobilom naptárját.
– Az utolsó hét az osztályok versenyhete, soha nincs tanítás –
magyarázta Kinga.
– Ezeket honnan szeded? – ráncolta a szemöldökét Zsolti.
– Komolyan! Én egyedül nézem az iskola honlapjának
archívumát? – csodálkozott.
– Ja – bólogatott Zsolti.
– Ez jellemző. Zsolti, egyébként szavaztál Renáta novellájára?
– Igen. Két e-mail címmel is regisztráltam. Úgyhogy hagyjál
már!
Kinga nem hagyta, továbbra is zaklatta a többieket, hogy
mindenki, mindenki és mindenki szavazzon! Nekem már kezdett
kicsit kínos lenni az egész. Amúgy a tanítás fárasztó volt,
hivatalosan is megkezdődött az év végi hajrá, ami a kellemes, kora
nyári időben egyáltalán nem volt fair! Irodalmon Cortez felelt,
Kardos úgy vágta be az egyest, hogy végig sem hallgatta, pedig
Cortez tényleg megpróbálta. Vagyis úgy csinált, mintha
gondolkozna. Ebből őrült nagy bukta lesz. Jaj. L
Hazaérve hullafáradtan rogytam le az étkezőasztalhoz, és a
kinyitott ellenőrzőmet csekkoltam.
– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Nem akartam a kényelmes
„semmi különös” válasszal kihúzni a gyufát, úgyhogy őszintén
kitálaltam.
– Közeleg az év vége, mindenki kikészült, a tanárok
megőrültek, az új stúdiósok Marilyn Mansont nyomattak, ezért
Máday begőzölt, javítanom kell rajzból. Kábé ennyi – hadartam.
– Értem – húzta el a száját anyu, és fellapozott egy
kamaszkezelő könyvet, hogy megtudja, mi a teendő, ha a gyerek
agya túlterhelt.
Este bekapcsoltam a gépem, Virággal webkameráztunk, aki
totál odavolt az apukája új házáért, elmondása szerint a szobája
klassz, és kidekorálhatja az egészet Twilight poszterekkel.
Örültem, hogy örül, aztán rákérdeztem a matek- és törijegyeire.
Virág kicsit elkomolyodott, és gondterhelten nézett a kamerába.
– Nem állok túl jól. De figy! A MySpace-en bejelölt egy banda,
irtóra menőnek tűnnek…
– Virág! – szakítottam félbe. – Itt az év vége, javítani kell?
– Jó jó! De az énekes majdnem olyan helyes, mint a The Moog
frontembere. Csekkolod?
Hát, az egyórás netkorlátozásom ráment arra, hogy Virágot
próbáltam meggyőzni arról, hogy most az egyszer helyezze a sulit
a MySpace elé, mert nagy bajban leszünk. Nem jártam sikerrel. De
azért megpróbáltam.
Cortez és Edina: 5/3 – ma csak ebédszünetben láttam őket
beszélgetni, egyébként semmi. Fogalmam sincs, mi lehet. Érdekes.
Hajtás: 5/1 – rajzból bukásra állok, ezenkívül három tantárgyból
négyes és ötös között. Jaj. L
Ricsi: 5/1 – © meghívott a szombati gördeszkaversenyére, de
nem tudok menni, mert színházba megyünk Arnolddal. L
Beatles-póló: 5/5* – ma felvettem, de Arnoldon kívül senki
nem vette észre. L
Olvasókör: 5/4 – én tartottam, Agatha Christie munkásságáról
beszéltem, és azt hiszem, mindenki élvezte. Kivéve Cortezt, aki
unottan firkálgatott az egész beszédem alatt. L


Május 12., kedd


Reggel Cortezék a suli előtt ácsorogtak, így mikor Virággal
kiszálltunk apu kocsijából, egyenesen hozzájuk léptünk.
– Ren, volt föcire… – kezdte Ricsi, mire kivettem a táskámból a
füzetem.
– Tessék – nyújtottam felé.
– Hé, jön Dave. Ha kérdezi, semmit nem tudtok a dologról –
dörzsölte össze a tenyerét Zsolti. Ezt általában nem nehéz
betartani.
– Azta – szállt ki Dave az apukája kocsijából, és idegesen nézett
ránk. – Tegnap suli után elmentem a Media Marktba, majdnem
egy órát járkáltam a sorok között, hogy megfelelő alaplapot
válasszak. Ezután elmentem apám elé az irodába, onnan együtt
mentünk át a Saturnba, hogy megnézzem, a prospektusban
szereplő hangfal teljesítménye…
– Dave, a lényeget – szólt rá Cortez.
– Jól van – rázta meg a fejét idegesen. – Ezzel azt akarom
mondani, hogy két műszaki áruházban, egy kávézóban, apám
munkahelyén és egy pizzériában jártam tegnap, ezzel a hátamon! –
tartott felénk egy sárga jelölőcetlit, amin vastag filccel ez
szerepelt: ,Jó nagy hülye vagyok”. Automatikusan elnevettük
magunkat, Dave pedig összehúzott szemmel meredt Zsoltira.
– Tudom, hogy te voltál! Még visszakapod!
– Én nem – füllentett Zsolti, mire még jobban nevetni kezdtünk.
– Sziasztok. Mi történt? – lépett hozzánk Edina, nekem meg
azonnal lehervadt a mosoly az arcomról.
– Semmi – szólt Ricsi, óvatosan kivette a Dave tenyerébe zárt
cetlit, és befelé indult.
– Találkozunk később, oké? – csapott Edina hátára, és bement a
suliba. A fiúk rázkódó vállal követték.
Elkerekedett szemekkel néztem, ahogy Edina a haját igazgatva
utánuk megy. Hátán a feliratozott cetlivel. Hű.
– Mi volt ez? – kérdeztem Virágot.
– Fogalmam sincs – csodálkozott, és feltolta a hajára a pink
kockás hajpántot.
A Ricsi kontra Edina rejtélyt egyébként egész nap nem tudtam
megérteni, hiába kérdeztem Virágot, ő nem tudta, hiába kérdeztem
Arnoldot, őt nem érdekelte, és hiába kérdeztem Kingát, ő
hisztérikus állapotban volt, konkrétan semmi más nem izgatta,
csak a pályázatom. Rendes tőle, hogy ennyire a szívén viseli,
illetve az igazság az, hogy szinte a téma megszállottjává vált, de
komolyan kezdte frászban tartani a diákokat.
Duplafrancián Monsieur Durand végig diktált, úgyhogy totál
kidőltünk. Utána a foci- és a törióra már csak hab volt a tortán.
Kicsengetésre fáradtan, leszívott aggyal meredtem a kezemre, ami
abban a pózban maradt, ahogyan a tollat fogtam. Eléggé fájt.
Hazaérve megcsináltam a házikat, meg megtanultam a szavakat
angolra, aztán úgy döntöttem, be se kapcsolom a gépem, inkább
olvasok és pihentetem az agyam. Fáradt vagyok. Jaj. L
Edina: 5/2 – huh. Csak ebédszünetben vették le a hátáról a
cimkét. Juj. Komolyan, még Cortez se szólt, hogy rajta van. Mi a
fene történik köztük?
Kinga: 5/4 – este írt smst, hogy az utolsó körüzeneteket is
elküldte a közösségin, hogy szavazzanak. Igaz, majdnem
harmincan kitörölték, amiért zaklatta őket, de elmondása szerint
„csak a gyengék és jellemtelenek véreznek el a
megpróbáltatásokon”. Hát, így is fel lehet fogni.
A remény rabjai: 5/5* – még nagyon az elején tartok, de
tetszik!
Virág: 5/5 – délután megsétáltattuk Robert Pattinsont, közben
pedig Cortezről és Edináról tanakodtunk. Sajna nincs tippünk, de
jó volt latolgatni.
Foci: 5/5 – kaptam egy óraimunka-ötöst. Hurrá. L


Május 13., szerda


Reggel A cápa zenéje ébresztett. Hunyorogva nyitottam ki a
szemem, és azon töprengtem, ki nem tud aludni, és ki is csörög
így, miközben felvettem a telefonom.
– Renáta, kapaszkodj meg! – közölte szárazon Kinga.
– Hm?
– Kapcsold be a géped.
– Kinga, 5:50 van, mit művelsz?
– Menj már!
Félálomban felkászálódtam az ágyamból, és benyomtam a
notebookom.
– Renáta! Hahó! Visszaaludtál? – kiáltotta, én meg kissé
eltartottam a fülemtől a készüléket.
– Nem. És most már nem is fogok – motyogtam álmosan.
Kinga utasítására a pályázat honlapjára mentem, aztán tényleg
kiment az álmosság a szememből.
– Ez hogy? Vagy mi. És… – kerestem a szavakat, miközben
hitetlenül meredtem a képernyőre. Harmadik lettem.
– Na, ezt akartam. Találkozunk a suliban.
És letette. Én meg ott maradtam, egyedül a gépem előtt, a
hihetetlen eredménnyel. Te jó ég!
Kábán mentem le a konyhába, anyu riadtan nézett rám, azt hitte,
valami bajom van, amiért ilyen korán botorkálok.
– Harmadik lettem! – közöltem, és magam sem bírtam felfogni,
amit mondok.
Anyu szeme elkerekedett, majd a szájához kapott, és azonnal a
nyakamba ugrott.
– Reni, annyira büszke vagyok rád!
– Aha – motyogtam. Aha. Kinga tényleg bekeményített az
utolsó napokra. J
Amíg anyu ujjongva reggelit csinált, én elkészültem, aztán
csekkoltam az e-mailem. Nem tévedtek az eredménnyel. A mail
címemre három üzenet jött a pályázat oldaláról, az elsőben
értesítettek a végleges eredményről, a másodikban gratuláltak a
harmadik helyhez, a harmadikban pedig tájékoztattak róla, hogy az
utalványomat postázták. Ez elképesztő!
Virág szó szerint a nyakamba ugrott, amikor meglátott. Hozzá
kell tennem, nem tőlem tudta meg, hogy dobogós lettem. Kinga
hajnalban körüzenetet küldött a közösségin. J
Így a sulihoz érve mindenki tudott már a dologról (tényleg csak
én nem szoktam netezni indulás előtt?), úgyhogy zavartan
köszöngettem a gratulációkat.
– Nagy voltál, Ren – veregetett vállon Ricsi, és a biztonság
kedvéért ellenőriztem, hogy nem ragasztott-e rám valamit.
– Az a helyzet – túrtam bele a hajamba –, hogy Kinga csodát
tett. Két nap alatt ennyi szavazat!
– Hát, ja. Eléggé ráállt a témára – biccentett Dave. – Nekem
még éjjel háromkor is üzent, hogy szavazzak egy utolsót.
Szerintem megőrült.
Mosolyogva bólintottam.
– És mit nyertél? Ha vacsorameghívás, elkísérhetlek? –
kérdezte Zsolti.
– Könyvutalványt nyertem! – jelentettem be büszkén.
– Azta! Kérlek, kérlek, ne hagyj ki minket! – gúnyolódott Ricsi.
–Jó, nevessetek csak. De nekem sokat jelent! – védekeztem
mosolyogva.
– Amúgy – nyomkodta Cortez a zenelejátszóját –
megérdemelted a harmadik helyet – mondta, és bedugta a fülébe a
fülhallgatót. A gyomromban automatikusan felébredtek a
pillangók, és ész nélkül repkedni kezdtek. Kinyitottam a szám,
hogy mondjak valamit, de nem tehettem meg, mert Kinga az a-s
lányok kíséretében megállt mellettünk.
– Gratulálok, Renáta! – bólintott komolyan.
– Köszönöm. Tényleg – mosolyodtam el. Az idilli jelenetünket
Edina törte meg, amikor viháncolva rákérdezett Ricsire, hogy
mikor lesz a versenye.
– Vasárnap – felelte Ricsi.
– Ha-ha – vigyorgott erőltetetten Edina. – Tudom, hogy
szombaton lesz. Fent van a honlapon. Úgy értem, hánykor
kezdődik?
– Délután ötkor – vágta rá Ricsi feltűnően gyorsan.
– Klassz. Bent találkozunk. Cortez, jössz?
– Még maradok – intett Cortez, és utánuk sem nézett. –
Egyébként hánykor lesz a verseny? – érdeklődött Dave, miközben
elővette a mobilját, hogy beírja a dátumot.
– Délelőtt 11-kor – vigyorgott Ricsi.
Virággal csodálkozva összenéztünk, és láttam, hogy ezt most
Kinga sem teljesen érti.
Bementünk a suliba, az aulában pedig Máday szigorúan
magához parancsolt. Idegesen végignéztem magamon, elvileg
semmi kivetnivaló nem volt a ruházatomon, drapp farmer, fekete
rövid ujjú garbó…
– Renáta! – nézett mélyen a szemembe az ig. helyettes. Elég
ijesztő volt. – Gratulálok az eredményedhez, a pályázaton nemcsak
te, de általad a Szent Johanna is előkelő helyezést ért el!
– Ó! Köszönöm – mosolyodtam el megkönnyebbülten.
– Az iskolaújsághoz készítsünk fotót, arra gondoltam, a
könyvtárban kiváló fénykép készülhet.
– Tessék? – hőköltem hátra.
– A júniusi számba természetesen betesszük a képedet.
– Jaj, ne – ráztam meg a fejem.
Máday amolyan „jó, megértem hogy feszengsz, de akkor is az
van, amit én mondok” mosollyal nyugtázta a nyafogásom, aztán
elengedett. Virággal felballagtunk a lépcsőn, közben beszámoltam
a helyzetről.
– Juj, de jó! Lesz rólad fotó a suliújságban! Ez totál menő! Hú,
figyi, csináljunk olyan képet, amikor a szád elé teszed a kezed, és
emósan nézel felfelé. Na?
– Izé – néztem Virágra összeráncolt szemöldökkel –, nem is
tudom.
Amúgy Kinga körüzenete miatt mindenki értesült az
eredményről, úgyhogy egy csomó ember gratulált meg vállon
veregetett (Korponay tanárnő inkább büszkén belebokszolt a
karomba, de mindegy, majd elmúlik a kék folt), sőt, miközben
Gondos közölte az osztállyal, hogy kémiából legalább hárman totál
bukásra állnak, még odaszólt nekem, hogy gratulál a mesémhez.
– Novella – tettem hozzá.
– Parancsolsz? – szaladt fel a szemöldöke, és eléggé fura
tekintettel meredt rám, úgyhogy motyogtam valami „semmi,
semmi”-félét, és behúztam a nyakam.
Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az udvaron ültünk, és a
sulirádiót hallgattuk, ami éppen egy Avril-számot nyomott.
Hangulatában passzolt a napsütéses, kellemes, vidám naphoz,
eléggé feldobta a diákokat.
– Mondjuk, szerinted nem gáz, hogy úgy lettem harmadik, hogy
a rám szavazók nemhogy nem olvasták a novellám, de a vége felé
már inkább a pokolba kívántak? – kérdeztem Arnoldot.
– Nem. Beválasztottak a legjobbak közé, csak ez számít. Attól
kezdve pedig úgyis az nyert, aki meggyőzőbb eszközöket
alkalmazott.
– Ez igaz – bólintottam. Végül is egy normál iskolába ezerszer
többen járnak, mint a Szent Johannába, úgyhogy megvolt az
esélyük a dobogóra.
– Na, és mihez kezdesz a nyereményeddel? – vonta fel a
szemöldökét Arnold. Válaszra nyitottam a számat, aztán
becsuktam, és elgondolkodtam. Körbenéztem az udvaron, és
megakadt a tekintetem Kingán, aki a színjátszósok társaságában
ácsorgott.
– Oké, tudjátok, hogy mennyire jó barátaim vagytok, szóval
amit most mondok, azt nehogy félreértsétek – kezdtem. Arnold és
Virág kíváncsian hallgattak. – De úgy gondolom, hogy mivel ezt
az egészet Kingának köszönhetem, vele szeretném elkölteni.
Virág mosolyogva bólintott, azt hiszem, egyáltalán nem
bántotta, hogy nem kell velem könyvesboltba jönnie, így kicsit
félve néztem Arnoldra.
– Reméltem, hogy így döntesz – mondta, mire elmosolyodtam.
Arnold tényleg baromira ismer. J
Felálltam a padról, és átvágtam az udvaron.
– Kinga, bocs, egy pillanatra – szólítottam meg, mire elnézést
kért a többiektől, és pár lépéssel arrébb mentünk.
– Éppen egy nagyon fontos beszélgetés közepén voltam,
úgyhogy gyorsan mondd!
– Ó – bólogattam zavartan. – Oké. Szóval, tudod, nyertem egy
könyvutalványt.
– Igen – nézett türelmetlenül az órájára.
– És mivel ezt tudod, hogy izé.
– Renáta! – förmedt rám.
– Jó! Szóval azt akarom mondani, hogy gyere el velem a
könyvesboltba, és válasszunk együtt! Mármint hogy te is! Tudod.
– Jó. Majd beírom a határidőnaplómba. Végeztünk?
– Hát. Azt hittem, hogy azért legalább beszélünk róla. Mert a
pályázatot neked köszönhetem, és tudod…
– Renáta – sóhajtotta, és lesajnálóan nézett rám. – Harmadik
lettél, örülök neki, mindennél fontosabb volt számomra, hogy a
Szent Johanna neve felkerüljön a dobogóra. De most éppen
beszélgetek!
– Oké – biccentettem, és elindultam visszafele.
– Várj – szólt utánam. – Maradj itt velünk, bemutatom a
többieket. – Felvont szemöldökkel néztem a felsőbb évfolyamokba
járó diákokra, aztán vissza, Virág és Arnold felé, akik a padon
vártak. Mosolyogva megráztam a fejem.
– Sose leszel népszerű – tárta szét a karját Kinga.
– Ők a barátaim – válaszoltam egyszerűen. Kinga egy afféle
„hát, ez semmiből nem tanul” pillantással nyugtázta a döntésem,
majd hátat fordított és otthagyott.
Visszasétáltam Virágékhoz, akik kérdőn néztek rám.
– Na? Örült neki?
– Hát, nem is tudom. Azt hiszem, Kinga nem szokott örülni. És
most, hogy nincs semmi, ami hajtsa, megint a régi önmaga –
mondtam. Virág még értelmezte a hallottakat, Arnold pedig
unottan az égre bámult. Hát igen. Kinga elég fura. Ha bajban vagy,
segít. Ha nem vagy bajban, akkor pedig olyan, amilyen szokott
lenni. Csak úgy, Kinga.
Hazaérve Virággal a rajz korrepemre vártunk, közben
folyamatosan, egymás szavába vágva magyaráztunk, én arról,
hogy nézze meg az Állj mellémet, ő pedig arról, hogy a Team
Edward-vagy a Team Jacob-táborhoz tartozom-e. Összességében,
azt hiszem, elbeszéltünk egymás mellett.
Este bekapcsoltam a gépem, és az egyórás netkorlátozásomat
arra akartam használni, hogy hátha elkapom Cortezt az msn-en,
hogy beszéljünk az irodalomjegyeiről, de offline volt, úgyhogy
Arnolddal Honfoglalóztam, közben pedig próbáltam rendet tenni
Andris és Robi között, akik összevesztek a Guitar Herón, és nem
hagytak békén. J
Novella: 5/5* – Te jó ég!!! Ott a nevem egy honlapon, ráadásul
dobogósként! Wow.
Kardos: 5/5 – második szünetben futottam össze vele a
folyosón, és bár Zsolti állítja, hogy vicsorogni látta, én pontosan
tudom, hogy Kardos csak rám mosolygott, és zavart
tőmondatokban gratulált az eredményemhez. Azt hiszem, tökre
meghatódott. J
Cortez: 5/5 – öt pontot kap, mert jól áll neki a nyár. J
Jó kedvem van: 5/5. – J


Május 14., csütörtök


Viszonylag laza nap, ha nem számítjuk, hogy Vladár rajzórán
kissé berágott rám. Oké, a dologhoz hozzátartozik, hogy éppen
javítani akartam, amikor is közölte, hogy a bukás elkerüléséhez
legalább két jeles érdemjegyet kell szereznem. Erre (nem
szándékosan) elég fura arcot vághattam, mert éppen elképzeltem,
hogy ahhoz, hogy Vladár ötöst adjon, minimum a Mona Lisát kéne
lepingálnom. Mindenesetre az arckifejezésem láttán közölte, hogy
„szemtelen, trehány és undok” vagyok, ráadásul „gúnyt űzök a
tárgyából”. Ez a mániája. Hiába erősködtem, hogy tényleg minden
álmom a javítás és a kettes, ezt cinizmusnak hitte, és kiviharzott a
teremből. Hát, ennyit a próbálkozásomról. Totál tanácstalanul
huppantam vissza a helyemre, Virág és Arnold próbáltak lelket
önteni belém, de hiába. Vladár tényleg meg akar buktatni, és ez
elég nagy szívás, tekintettel arra, hogy a tárgyából nincs pótvizsga.
Jaj nekem. L
Duplamatekig Virág vigasztalt engem, utána meg cseréltünk,
ugyanis Gazdag tanárnő huszonöt percig kínozta a táblánál
Virágot, aki végül elbőgte magát. Ezután én próbáltam feldobni.
Hát, nem ez volt életem legjobb napja. Egyébként meg egyáltalán
nem fair, az egyre melegebb napokon minden diák bezsongva
várja az utolsó órán a csengetést, hogy aztán elfoglalja magát
bármivel, ami nem kapcsolódik szervesen a tanuláshoz. Ricsiék
deszkázni járnak (szegény Cortez még csak néző), Andris és Robi
Guitar Hero-bajnokságokat rendeznek, Kinga lovagol, Arnold sétál
és töpreng, mi pedig Virággal leginkább a kertünkben lévő
pagodában ücsörgünk, és amíg ő mangát rajzol, én olvasok. Ez
mind szép és jó, csak a jegyek… No comment. L
Kvízpart: 5/4 – megdöntöttem a csúcsom általános
kategóriában. J
Sims: 5/2 – szegények, totál elhanyagoltam őket.
Virág új barátja: 5/4 – valami francia srác írt neki a MySpaceen,
úgyhogy csekkoltam. 17 éves, Párizsban él, Pierre a neve,
eléggé emósnak tűnik, a galériájában kulturált, normális képek
vannak, a profilja pedig szimpi. Az ismerősei inkább csak bandák
(Virággal megegyezik az ízlése), úgyhogy miután mindent
alaposan ellenőriztem, mondtam Virágnak, hogy szerintem
visszaírhat neki. Egyébként a srác csak egy „Bonjour, Fleur”-t (Jó
reggelt, Virág) írt neki. J
Cortez: 5/5 – mielőtt kinyomtam volna a gépem, küldött egy
YouTube-linket, úgyhogy azt még gyorsan megnyitottam. Valami
deszkás izé, nem igazán értettem. Mindegy, akkor is írt!
Rajz: 5/1* – jaj! Vladár minden pillantásomat személyes
támadásnak veszi, totál paranoid lett, Virág és Arnold is próbált
beszélni vele az érdekemben, de egyszerűen kiküldte őket a
tanáriból. Hű, mi lesz ebből… L


Május 15., péntek


Szent Johanna-nap a suliban, úgyhogy kilencre kellett menni,
tancucc nélkül, laza, de megfelelő öltözetben. Ami annyit tesz,
hogy a sportprogramot választók az egyenbaseballsapkában, a
kulturális programot választók pedig a Szent Johannás kendővel a
nyakukban érkeztek. Virággal komótosan ballagtunk le a dombos
úton (a késői indulás miatt apu és anyu is elment már), és az iskola
előtti lépcsőn ülő fiúkhoz sétáltunk.
– Kértek csokit? – kérdezte Zsolti, miközben kibontotta a
csomagolásból, és szó nélkül elhajította a szemetet. Én
elkerekedett szemmel néztem, Virág összehúzta a fél szemöldökét
(a másikat eltakarta a haja), Kinga pedig, aki éppen akkor ért oda,
csípőre tett kézzel figyelte.
– Ennél nagyobb bunkó nem is lehetnél! – förmedt rá.
– Mi? Mivan? – nézett körbe Zsolti, mintha nem lenne biztos
benne, hogy hozzá beszél.
– Azonnal vedd fel! – utasította Kinga.
– Ja! Ezért vagy úgy oda? Lebomlik!
– Látszik, hogy nincs eszed! Vagy felveszed, vagy itt állsz
mellette addig, amíg szerinted „lebomlik” – közölte Kinga, ujjaival
idézőjelet rajzolva a levegőbe.
– Ne legyél már ennyire nyomi! Ez csak egy csokipapír! Reni,
Virág, megvédenétek? – nézett ránk segítségkérőén.
– Vedd fel – szóltam rá én is. – Ott a kuka, fél méter –
mutattam.
– Na, szép – tápászkodott fel Zsolti, miközben a fiúk jól
kiröhögték, amiért így leszúrtuk. – Ekkora baromságot – motyogta
gorombán, amikor visszaért a szemetestől.
– Ne csináld már, ezek annyira alapvető dolgok – vontam meg a
vállam.
– Most jön az „otthon is így viselkedsz” maszlag? – kérdezte
totál megbántva.
– Nem – feleltem, de Kinga rávágta, hogy igen.
– Ha már kénytelen vagyok egy bolygón élni veled, örülnék, ha
nem pusztítanád, amit én védeni próbálok! – hőbörgött Kinga.
– Na, te zöld! Mintha olyan sokat tennél a környezetért…
– Már bocs – húzta meg Kinga a copfját. – Két oldalra
nyomtatok, hogy ne pazaroljam a papírt, sosem használok nejlont,
saját bevásárlótáskám van, ha műanyag palackból iszom, akkor
pet-palack-préssel összezúzom, ráadásul szelektíven válogatom a
hulladékot – sorolta Kinga flegmán. Zsolti hitetlenkedve meredt
rá, majd kitört belőle a röhögés.
– Ez totál kész, nem? – nézett rám a szemét törölgetve.
– Hát – vontam meg a vállam komolyan. – Szerintem ez jó
dolog. Én például mindig elzárom a csapot fogmosás közben, hogy
ne pazaroljam a vizet, nem szemetelek, lekapcsolom a lámpát, ha
nem használom, mindig kinyomom a tévét, ha már nem nézem, és
a suliba hozom a lemerült elemeket.
A fiúk pislogás nélkül meredtek rám, végül segítségkérőén
Virágra pillantottak.
– Én a kutyagumit is felszedem Robert Pattinson után – vonta
meg a vállát Virág.
– A kutyája – vágtam rá, mert a fiúk értetlenül bámultak.
– Pfuj! Virág, ez undorító! – húzta el a száját Dave.
– Kutyám van, úgyhogy takarítok is utána – bólintott Virág.
– A lányok totál furák – tekergette egy raszta tincsét Ricsi.
– Szerintem ezek nem fura dolgok – vontam meg a vállam.
– Hé, emberek, Virág kutyagumiban turkál! – röhögött Zsolti az
érkező diákokra, Virág pedig fél szemével kérdőn meredt rá. Oké,
talán Kingának néha igaza van, és a fiúk bizonyos témákban és
szituációkban átkozottul gyerekesek. J
A Szent Johanna-nap egyébként tök jól telt, csak sajna nagyon
szétszóródtunk, mert a suliban lévő programok közül mi,
Arnolddal vetítésre mentünk a könyvtárba (Jeanne d’Arcról szóló
dokumentumfilmet néztünk), Virág a rajzszakkörösökkel tartott,
Kinga a színjátszósokkal adott elő valamit a tesiteremben. Jacques
az énekkarosokkal az ebédlőben a Kóristákból énekelt
betétdalokat, Andris és Robi az infóteremben versenyeztek
(Tölgyessy és jó néhány kocka társaságában), a többi diák pedig
(akik igazán nem voltak kíváncsiak ezekre a programokra) az
udvaron vett részt a sporteseményeken. Erről egyébként sajnálom,
hogy lemaradtam, mármint nem a sportról, hanem a tanár-diák
fociról, ahol Zsolti állítása szerint végre büntetlenül ráordíthatott
Monsieur Durand-ra. JÚgyhogy délig lefoglaltak minket a Szent
Johanna-napi programok, aztán mielőtt mehettünk volna, az ofő
beterelt minket a terembe, és amolyan „komolyra fordítva a szót”
nézéssel kért tőlünk fél órát, hogy megbeszéljük a
megbeszélnivalókat.
– Rendben. Jövő héten összesen hat témazárót írtok, szeretném,
ha komolyan vennétek. Az utolsó lehetőség, hogy javítsatok. Még
egyszer elmondom, a Szent Johannában a bukás nem módi.
Tanulni! Most pedig akik a nevüket hallják, kihozzák az
ellenőrzőjüket – közölte. Hát, ennyit a jókedvünkről.
Na ja. Arnoldon, Kingán és Gáboron kívül mindannyiunk
ellenőrzőjét beszedte az ofő. Valami megbökte a vállam, úgyhogy
hátranéztem.
– Veled mi van? – kérdezte Cortez csodálkozva.
– Rajz – feleltem, és igyekeztem nem különösebben örülni
annak, hogy végre hozzám szólt, észrevett, érdeklődik, és
mennyire szép a szeme…
– Bukásra állsz? – zökkentett ki a bambulásból.
– Aha – sóhajtottam.
– Nem jár hozzád a tanár?
– De – tártam szét a karom.
– De gáz.
– Az – bólintottam.
És tényleg az. Eltekintve attól, hogy Cortez mennyire helyesen
érdeklődött, meg hogy a nyakában hordott, fagolyókból álló lánc
mennyire menőn áll rajta, és hogy a napsütésben megcsillanó haja
nem is fekete, hanem sötét, kávébarna… szóval ezektől eltekintve
nagy bajban vagyok. Olyannyira, hogy amikor hazaérve anyu
meglátta az ellenőrzőmbe beírt figyelmeztetést (eddig is tudta a
rajz bukta lehetőségét, csak leírva jobban megrémítette),
felparancsolt a szobámba, és SOS hívta Tomit, hogy ezentúl
mindennap jöjjön korrepetálni, kivétel nélkül, szigorúan. No
comment. L
Jövő hét: 5/1 – oké, azt hiszem, a színházprogram kivételével
egész hétvégén magolni fogok, nagyon húzós hét áll előttem.
Arnold: 5/5 – megígérte, hogy segít angolból, úgyhogy várom
msn-en.
Virág: 5/2 – húúú, négy beírást kapott, csak sms-t írt, hogy az
anyukája tombol, úgyhogy zéró net. L
MySpace: 5/3 – oké, nekem nincs, de Virágét csekkolnom
kellett, hogy írt-e neki az új haverja, Pierre. Írt, kábé annyit, hogy
„jó hétvégét”. Visszaírtam, hogy neki is, aztán kiléptem. J
Rajz: 5/1* – lehet, hogy menő, egyetemista korreptanárom van,
de nem túlzás ez? Mindennap? Jajmáár. L


Május 28., csütörtök


Te jó ég! Na jó, az évvégi hajrát komolyan nem ilyennek
gondoltam. Konkrétan annyi időm nem volt, hogy naplót írjak. A
tevém éhezik, a simseim unatkoznak, a notebookom olyan rég volt
bekapcsolva, hogy amikor tegnap este benyomtam, legalább
félórán keresztül frissített. Mondjuk, nem is baj, hogy nem
használtam, egyrészt, mert nem volt rá időm, másrészt pedig az
msn kongott az ürességtől, mindenki offline volt. Nem csoda. A
szülők év vége felé eléggé tanácstalanok, ezért automatikusan a
netelvonás az első, ami eszükbe jut, ha a szigorról beszélünk.
Egyébként pedig hullafáradt vagyok, totál kimerített a sok tanulás,
a sok korrep (Tomi tényleg minden délután jött, hogy kíméletlenül
rajzoltasson), plusz ha volt egy szabad percem, akkor Virágnak,
Ricsinek és Jacques-nak segítettem. Mindenkinek a saját
rémálmából. LJaj. Anyuék persze örültek, a témazáróim jól
sikerültek, úgyhogy a legtöbb tárgyból le tudtak zárni (kivéve tesi,
matek és rajz). Sőt, még angolból is sikerült ötösre zárnom, pedig
egy ideig úgy tűnt, hogy a present perfect kifog rajtam. Végül
(oké, Arnold segítségével) ötösre írtam a tézét, úgyhogy minden
okés. Volt. Aztán jött a mai nap. Már ébredéskor éreztem, hogy a
szikrázó napsütés, meleg levegő és boldog nyári zsibongás ellenére
fájdalmas pillanatokat fogok átélni. Oké, a „felpuffadt arccal
bőgök Cortez vállán” jelenetet a legvadabb rémálmomban sem
gondoltam volna. De haladjunk sorban. Szóval, reggel Virág a
kapuban várakozott, láttam rajta, hogy eszelős a tekintete, és szó
nélkül megveregettem a vállát. Napok óta álmatlanul forgolódik a
matek témazáró miatt. LEz volt az utolsó olyan tárgy, amiből
még nem írtuk meg.
– Hányingerem van a matek miatt – motyogta Virág köszönés
gyanánt, és fél szemébe fésülte a haját.
– Nekem meg a rajz miatt – biccentettem.
Hiába hagyott anyu a hűtőn „minden rendben lesz, sok sikert”
üzenetet, és hiába kiáltotta ki apu a lehúzott ablakon át, hogy
„semmi gond, tuti sikerül”, én falfehér arccal lépkedtem a suli
lépcsője felé, ahol… Ahol senki sem ácsorgott. Virággal
felmutattuk a belépőkártyánkat a portán, aztán Máday zord
tekintetét kerülve felrohantunk a lépcsőn. A termünkbe lépve
hihetetlen csend fogadott minket, a szokásos tévé, zenelejátszó,
mobilcsörgés, üvöltözés… mind elmaradt. Az egész osztály némán
ült a helyén, és a matekkönyvet bújta. Ki azért, hogy átnézze
(Kinga, Gábor), ki azért, hogy puskát írjon belőle (mindenki más).
– Hé, Ren – dobott felém Ricsi egy alufólia labdát. – Mi nem
egy csoportban leszünk, hogy súgod le…
– Figyelj – túrtam idegesen a hajamba –, a duplamatek előtt van
a rajz, úgyhogy most légyszi, ne. Majd utána – hadartam, és
levágtam magam a padomba. Ricsi olyan „ezzel meg mi van”
nézéssel vállat vont, és Kingát kezdte piszkálni, hogy segítsen
neki.
Csengetéskor Barka tanárnő megérkezett törire, és lelkesen
nézett ránk.
– Gondoltam, megnézhetnénk valami jó történelmi filmet –
szólt, és fellapozta a naplót, hogy beírja a hiányzókat. – Neményi?
– nézett körbe fürkésző tekintettel.
– Jó napot – csörtetett be Arnold a terembe.
– Arnold, csupán öt percet késtél – jegyezte meg a tanárnő
cinikusan, és természetesen nem írta be a késést. Arnold elhaladt
mellettem, és összetalálkozott a tekintünk. Tisztán láttam, hogy
aggódik értem. – Nos – szólt újra Barka –, amint látom, ma
matematikából témazárót írtok, úgyhogy a filmnézés helyett, ha
gondoljátok, készülhettek…
Nem kellett kétszer mondania. Az egész osztály vad
puskagyártásba kezdett, mögöttem Cortez a padra firkált, mellette
Ricsi a raszta tincseibe próbált elrejteni néhány cetlit, de nem járt
sikerrel. Virág felhúzta a térdét a mellkasához, átkulcsolta a
kezével, és folyamatosan motyogott magában. Először azt hittem,
a képleteket, de végül rájöttem, hogy izgalmában valami Anti
Fitness Club-dalt énekelt. Arnold odahúzta mellém a székét, és
átnézte a padomra kirakott rajzokat.
– Ezeket a korrepetáláson készítetted?
– Ühüm – rágtam a szám szélét, és idegességemben megettem
két almát. Ami rossz ötlet volt, mert a gyomrom túl kicsinek
bizonyult ahhoz, hogy befogadja. L
– Meglátjuk – vakargatta a homlokát Arnold, és komolyan
gondterhelt volt az arca. – Sajnos, azt kell mondanom, hogy a
jóindulatán múlik.
– Akkor végem – sóhajtottam.
Ez annyira nem fair! Ha azt akarjuk, hogy gyorsan teljen az idő,
akkor csigalassúsággal számoljuk a másodperceket. Ha azonban
valamit nem várunk… akkor elszalad az a negyvenöt perc,
úgyhogy arra eszméltem fel, hogy csengetnek, Barka kimegy a
teremből, és… És rajzóra! Jaj!
– Segítek. Ami a feladat, lerajzolom bénán, gyorsan átadom,
sose tudja meg – hadarta a tervét Virág.
– Oké – bólintottam remegő fejjel.
Csak sajna nem jött be! Mert amikor Vladár becsapta maga
mögött az ajtót, leült a tanári asztalhoz, kinyitotta a naplót, pár –
keservesen hosszú – percig nézegette az oldalakat, végül felnézett.
– Rendben. Akiket lezártam, kimehetnek az udvarra – mondta,
velem pedig megfordult a terem. Virág kétségbeesve nézett felém,
és éreztem, hogy Arnold pillantása szinte lyukat vág a hátamba. –
Antai-Kelemen az ötösért, Bernáth a négyesért, Nagy az ötösért, és
Rentai a kettesért rajzol. A többieknek jó szórakozást! – sorolta a
tanár.
Olyan riadt pillantásokat kaptam, miközben az osztálytársaim
kimentek az ajtón, hogy komolyan bepánikoltam. Amikor a terem
kiürült, Vladár becsukta az ajtót – Arnoldot szinte ki kellett zárnia,
aki a „jogait” sorolta, miszerint bent maradhat az órán.
– Na – sóhajtotta Vladár, végignézve négyünkön. – A mai óra
témája virágoskert. Jó munkát.
És nekem végem is lett. Szaggatottan vettem a levegőt, totál
gyomorgörccsel ücsörögtem, és a pániktól azt sem tudtam, hogy
hol kezdjem. Majdnem harminc perc elment az órából, amikor én
még mindig csak pár, fűszálnak tűnő izét rajzoltam a lapomra. A
tanár felállt, leosztályozta a többiek munkáját (Andris megkapta a
négyest, Zsolti az ötöst), aztán elidőzött mögöttem.
– Cortez, én komolyan nem értem, hogy ilyen rajztudással miért
kell az utolsó pillanatban javítanod! A tehetséged vitathatatlan, az
üresen beadott munkáid viszont elképesztő hanyagságról
árulkodnak – közölte a rajzlap fölé görnyedve. – Mellesleg úgy
hallottam, ez a védjegyed – tette hozzá gúnyosan. Na, ja. A
tanáriban sok szó eshetett Cortez üresen beadott irodalomdogáiról.
– Megajánlom az ötöst – lépett el Vladár Cortez asztalától, és
megállt mellettem.
– Rentai! Ez micsoda?
– A rajzom – néztem fel rá félve.
– Ha jól emlékszem, tisztán és érthetően közöltem, hogy jeles
osztályzat esetén tudlak átengedni. Szerinted ez úgy néz ki, mint
egy ötös rajz? – emelte fel a lapom dühösen.
– Tanár úr, én megpróbáltam. Elhoztam a korrepetáláson
készített rajzaimat, egész héten rajzoltam, minden délután, egy
tanár segít…
– Rentai! – szakított félbe élesen. – Az otthon elkészített
rajzaidat nem értékelhetem. Amit én értékelni tudok, az ez! –
csapta le elém a „virágoskertemet”.
Éreztem, hogy könnybe lábad a szemem, igyekeztem felfelé
pislogni. Vladár dühös pillantásokat lövellt felém.
– Egész évben gúnyt űztél belőlem, most pedig elbőgöd magad?
Ez jelenleg nem sokat ér, sajnálom! – közölte.
– Tanár úr – szólalt meg mögöttem Cortez.
– Nem! – rázta meg a fejét Vladár, és figyelmen kívül hagyva
Cortezt, aki folyamatosan utánakiabált, kiment a teremből.
Pár pillanatig hitetlenül meredtem a becsukott ajtóra, végül
valahonnan, baromi mélyről elképesztő fájdalmat éreztem, és
akkor már nem bírtam megállni. Kitört belőlem a zokogás. Zsolti
és Andris némán, a padjukat vizsgálgatva hallgatták a folyamatos
szipogásom, azt hiszem, rám sem mertek nézni. Cortez pedig
felállt, odahajolt hozzám, és valami hihetetlenül hosszú és
válogatott káromkodás közepette (ezt le sem merem írni) átölelte a
vállam. Oké, eleve kivoltam, de attól, hogy átölelt (te jó ég!), még
inkább kiszakadt belőlem a zokogás. Rémesen hülyén jött ki az
egész, a néma teremben csak a szaggatott légvételem, bedugult
orrom és a bőgésem hallatszott. Aztán megszólalt a csengő, és a
termünknél lefékező (azt hiszem, rohant a folyosón) Virág tépte fel
az ajtót.
– A fenébe! – rontott be, mire Cortez megveregette a vállam, és
átirányított Virághoz, akinek a vállára borultam, és tovább
zokogtam.
Az egész helyzet őrülten kínos és egyébként fájdalmas volt,
egyedül az vigasztalt, már ha egyáltalán vigasztalhatott valami,
hogy az egész osztályom egy emberként ült körbe a szünetben, a
fiúk Vladárt szidták, Arnold a szüleivel beszélt telefonon, hogy
milyen jogi lépéseket lehetne tenni az ügyben, Kinga hisztérikusan
csapkodott, amiért „rontom az átlagot”, a többiek pedig csendben
merengtek, és azt hiszem, azon agyaltak, amin én. Hogy ha
megbukok, nincs pótvizsga. Akkor ennyi volt.
Duplamatek előttig a rajzbuktámról szólt minden, az ofő bejött,
hogy elmondja, megpróbál kikönyörögni nekem egy javítást,
Arnold és Virág Vladárt üldözte a suliban, Kinga meg megírta a
„Szent Johannás nekrológomat” a suliújságba, hogy ha tényleg
meghúznak, akkor helyem van a gyászrovatban. Hurrá. LAztán
hirtelen jött a matek. Az egész osztály lázasan készült, én meg
bedagadt szemekkel, szétfújt orral és minimális életkedvvel
lapozgattam a füzetem. Gazdag tanárnő már csengetés előtt
megérkezett, kiosztotta a feladatot, és szigorúan végignézett az
osztályon.
– Akik puskázáson érek, automatikusan egyest kap – közölte, és
felemelte a karját, hogy megnézze a pontos időt. – Kezdhetitek.
Igyekeztem kiverni a fejemből Vladárt, a rajzot meg eleve
mindent, és miközben megírtam a tézét, kissé felemeltem a lapom,
hogy Cortez valamennyit lesni tudjon. Gazdag kétszer rám szólt,
úgyhogy be kellett fejeznem, így a lapom fölé görnyedve oldottam
meg az utolsó feladatot, végül kivittem.
– Még van húsz perced, biztosan beadod? – húzta össze a
szemöldökét a tanárnő.
– Igen, ellenőriztem is – motyogtam, és óvatosan körbenéztem
az osztályon. A többiek (Kinga, Arnold és Gábor kivételével) mind
kétségbeesetten néztek rám. Egész duplaórán nem tudtak puskázni.
– Jól van, Reni, ez jónak tűnik – futotta át a lapjaimat Gazdag,
aztán amikor észrevette, hogy mennyire sápadt és szomorú
vagyok, megkérdezte, hogy minden rendben van-e.
– Igazából – kezdtem, és megint könnybe lábadt a szemem. –
Ne-hem – fakadtam ki, Gazdag pedig elkerekedett szemmel, totál
tanácstalanul nézett rám.
– Ennyire nehéz volt a témazáró? – simította meg a vállam,
miközben én folyamatosan bőgtem.
– Nem, csak a rajz… Vladár tanár úr… – törölgettem a szemem
egy összegyűrt zsepivel. A tanárnő nem teljesen értett, mert
folyamatosan belezokogtam a beszédbe.
– Jól van, na. Ne sírj, nem lesz semmi baj. Gyere, mossuk meg
az arcod – fogta meg a kezem, és az ajtó felé húzott, majd hirtelen
észbe kapott, és visszanézett az osztályra. – Arnold, kérlek, figyelj
a többiekre, amíg visszaérek. Aki megmozdul, vedd el tőle a lapot.
Vagy talán kikísérhetné Renit valaki más… – töprengett a tanárnő.
– Mi lesz veh-lem?! – tört rám újra a zokogás, Gazdag pedig
még egyszer odaszólt Arnoldnak, hogy menjen ki a tanári
asztalhoz.
– Gyere szépen – húzott ki Gazdag a teremből, és a lánymosdó
felé irányított. Még egy pillanatra visszanéztem az osztályomra.
Ricsi és Cortez mosolyogva lapozták fel a könyvüket, Virág ész
nélkül körmölt a könyvéből, Andris és Robi a zsebükbe rejtett
puskát tanulmányozták, Gábor felállt, hogy az ajtóban őrködjön,
Kinga csendben elpakolt a táskájába, Jacques a karjára írt példákat
másolta, Dave a telefonjából nézte ki a segítséget, Zsolti pedig
forgolódott, hogy segítsen már neki valaki. Arnold a tanári
asztalhoz ült, és ügyet sem vetett a többiekre, csak kinyitotta a
regényét, és olvasott.
Hát, ha már engem meghúznak, legalább ők meneküljenek meg.
Úgyhogy az egyébként őszinte sírógörcsömmel megmentettem a
többieket. Majdnem csengetésre értünk vissza, Gazdag ötször
megmosta az arcomat, és tök kedvesen próbált nyugtatgatni,
közben pedig a többiek, abszolút az én segítségemmel, de
átmentek matekból.
– Minden rendben volt? – kérdezte a tanárnő Arnoldot, amikor
beszedte a témazárókat.
– Nem vettem észre semmi rendkívülit – bólintott Arnold, és
becsukta a könyvét.
– Akkor a jövő héten hozom a kijavított dolgozatokat! –
jelentette be, aztán csodálkozva nézett körbe. – Azt hittem, ennél
izgatottabbak lesztek.
– Ó, persze! Már alig várjuk – üvöltötte Zsolti.
A tanárnő kiment, az osztályom pedig egész nap ünnepelte a
zseniális szereplésem. Hálásak voltak. Tényleg. Én meg
megbuktam. Tényleg. No comment.
Utolsó óra után egyáltalán nem siettem haza, inkább komótosan
sétáltunk felfelé a dombon. Arnold és Virág próbáltak feldobni,
kevés sikerrel. Tudtam, hogy anyu otthon van. Tudtam, hogy az
ofő felhívta. Tudtam, hogy már beszélt Vladárral. És tudtam, hogy
nekem végem.
– Renáta! – szólalt meg, amikor éppen csak beléptem az ajtón.
– Mielőtt bármit mondasz – kezdte, és láttam, hogy megretten,
amikor észreveszi a szétbőgött fejem –, beszéltem a tanár úrral.
Jövő hét csütörtökön még egy lehetőséged van a javításra.
– Mi? Ezt Vladár mondta?
– Igen, még nem zárt le. Azt mondta, a jövő heti teljesítményed
alapján eldönti.
– Hű. Akkor csak jövő héten bukok meg! Éljen! – tapsoltam
kelletlenül.
– Nem fogsz megbukni! A tanár úr komolyan fontolóra vette,
hogy olyat rajzoltat veled, ami már fel volt adva az évben.
– És ez a jó hír? – riadtam meg.
– Igen. Tomi tíz perc múlva itt van.
– Örülök – motyogtam.
– Tudom, hogy az utolsó tanítási napokat nem így tervezted.
Tudom, milyen igazságtalan, hogy amíg a kis barátaid és
osztálytársaid játszanak délután, neked tanulnod kell. Biztosan
mérges vagy, és elfojtott düh fortyog benned, de hidd el, jövő
héten megkönnyebbülten és hálásan tekintesz majd vissza ezekre a
kellemetlen napokra…
– Aha – vontam meg a vállam. Ha egyszer rajzból átmegyek…
– Van valami a sütőben? – szagoltam bele a levegőbe. Most,
hogy végre kitisztult az orrom, valami nagyon nem stimmelt.
– Ó! Mascarponés túrótorta – hajolt le anyu.
– Volt – tettem hozzá, miközben a felismerhetetlenségig odakozmáit
édességet néztem.
– Kísérleti stádium – magyarázkodott anyu.
– Erősen – biccentettem. – Anyu, a netezés…
– Hm – tűnődött el. – Félóra, ha valami életbevágóan fontos.
– Lesírtam Cortez karját.
– Ó! Akkor talán negyvenöt perc – felelte anyu amolyan „de
édesek a gyerekek, amikor szomorúak és így segítik egymást”
nézéssel.
Felrohantam a szobámba, benyomtam a gépem, és nem
lepődtem meg, amikor az msn bejelentkezésével valamennyi
osztálytársam rám írt. Legtöbben az „igazságtalan Vladárt”,
„kíméletlen Vladárt” és „ultraszenya Vladárt” szidták, aztán
beugrott egy új ablak. A szívem felugrott a torkomba, és azonnal
elvörösödtem, ahogy visszaidéztem a mai „sírtam és Cortez
vigasztalt” pillanatot. Hűű. Másolom.
Cortez üzenete: Hé.
Reni üzenete: Szia.
Cortez üzenete: Minden ok?
Reni üzenete: Jövő héten még van egy dobásom.
Cortez üzenete: Akkor jó.
Reni üzenete: Bocs, hogy ma úgy kiakadtam.
Cortez üzenete: Poén volt. Kösz a matekot.
Reni üzenete: Nm. JTe figy. Mi van Kardossal?
Cortez üzenete: Mittom’ én. Lol. J
Reni üzenete: Nem úgy értem. Mikor mész a kettesre?
Cortez üzenete: Holnap.
Reni üzenete: Hűű. Miből?
Cortez üzenete: Vers.
Reni üzenete: Menni fog?
Cortez üzenete: Csak figyelj és tanulj. JNa léptem.
Pár pillanatig némán néztem az üzenetünket, és bár nem
teljesen értettem, azért tökre örültem neki. A következő
pillanatban szinte egyszerre kezdeményezett Virág videóhívást és
írt rám Arnold. Mindketten zaklatottan magyarázták, hogy
beszéltek Vladárral, és a jövő héten javíthatok. JTudom. De azért
iszonyat rendesek.
A mai napom: 5/3 – ha azt vesszük, hogy majdnem megbuktam,
szétbőgtem a fejem az egész osztály előtt, és így átmentek
matekból… No comment. J
Tomi: 5/2 – rajzkorrepen irtó pipa volt a majdnem bukta miatt,
és kíméletlenül rajzoltatott.
Apu: 5/4 – hát, nem örült a rajz dolognak, de este, amikor vacsi
után stikában jégkrémet ettünk a konyhában, elmesélte, hogy
egyszer őt is meghúzták rajzból, de csak félévkor. Oké, legalább
tudom, kitől örököltem. J
Msn: 5/5 – a többiek annyira rendesek. J
Virág: 5/5 – tutira átment matekból. Hurrááá.
Cortez: 5/5* – te jó ég! Most esett le! Ő ma tényleg megölelt
engem? Vááááá.


Május 29., péntek


Laza nap. Ha nem számítjuk, hogy Cortez, Virág, Dave és
Zsolti a kettesért mentek irodalomból, akkor tényleg tök nyugis
volt az egész. Na jó, mondjuk, az a negyvenöt perc kegyetlen volt,
főleg, mert ahogy rajzon, így irodalmon sem lehettek jelen azok,
akiket már lezárt a tanár. Sajna nem tudtam annyira rájuk
koncentrálni, mert Kinga a könyvtárba parancsolt, és a telefonjával
csinált pár képet rólam, amit betehetünk a suliújságba. Dani
elballagásával Kinga „örökölte meg” a posztját, úgyhogy
átmenetileg ő a suliújság fotósa. Ez, mondjuk, annyira nem jó,
főleg, mert totál kellemetlenül éreztem magam, ahogy odaállított
egy könyvespolc mellé, a kezembe nyomott egy lexikont, és olyan
utasításokat adott, mint pölö „csináljak úgy, mintha olvasnék”
vagy „most mosolyogj balra”. A képek természetesen totál bénák
lettek, úgyhogy végül Arnold ötletét elfogadva felültem egy
asztalra, és két kézzel támaszkodva magam mellett egyszerűen
mosolyogtam. Ez nem lett annyira rossz, ráadásul a háttérben ott
volt egy halom könyv, úgyhogy eléggé „pályázaton harmadik lett”
típusú kép született.
– Oké, ez mehet – bólintottam, miután hatodszorra is
lecsekkoltam a képet a mobiltelefon kijelzőjén.
– Jó! Az ajánlóidat pedig…
– Már leadtam – mosolyogtam. Kinga fontoskodva téblábolt
még pár percet, aztán rájött, hogy nem tud belénk kötni, úgyhogy
elrohant. – Hű. Ha megtudja, hogy Timi elfogadta a nyári
könyvajánló mellékletem… – súgtam félve Arnoldnak.
– Hány oldal lett?
– Négy – nevettem fel.
– Vigasztaljon, hogy egy nyári szünete lesz arra, hogy
kiheverje.
Még beszélgettünk a mellékletemről, amikor Virág berontott a
könyvtár ajtaján, mire mindketten összerezzentünk. A könyvtár
csendes hely, nem jellemző, hogy ilyen hévvel érkezzen valaki.
– Mi az? – pattantam le az asztalról.
– Megvan a kettes! – üvöltötte.
– Gyerekek, csendet – förmedt ránk a könyvtárosnő, aki az
asztalánál adminisztrált.
Hatalmas kő esett le a szívemről, azonnal Virág nyakába
borultam, és szorosan átöleltem. Aztán belenyilallt a gyomromba a
fájdalom, és lesütött szemmel, szinte motyogva kérdeztem.
– És Cortez?
– Megvan neki is.
– Komolyan? – toltam el magamtól Virágot. – Hogyan?
– Nemtom. Asszem, megtanulta a verset, mert elmondta.
Csodálkozva néztem, aztán mosolyogva bólintottam. Nem
kerestem a választ arra, hogy hogyan csinálta, mert tudtam.
Megtanulta. Hogy miért? Azt hiszem, mert nem akart megbukni.
Egyébként a legtöbb tanórán beszélgettünk, DVD-ztünk, vagy
az udvaron lóghattunk, így, hogy szinte mindenkit lezártak már, a
tanárok is sokkal lazábban kezelték az év végét. Szinte csak egy
jegy volt függőben. A rajzom. LNa persze. Vladár simán
elkérhetne bármelyik óráról, de nem teszi. Az utolsó pillanatig vár,
hogy kétségek közt őrlődjek és nehogy fesztelenül teljenek az
utolsó napjaim.
Cortez: 5/5 – wow. JMindenből átcsúszott.
Virág: 5/5 – ő is. J
Én: 5/1 – én még nem. Ez a bizonytalanság annyira nyomasztó,
hogy szinte elemészt. Őrület. L
Hosszú hétvége: 5/4 – mivel hétfőn Pünkösd, nincs suli,
úgyhogy Virággal és Arnolddal megbeszéltük, hogy átjönnek a
hétvégén. J
Facebook: 5/5* – Cortez írt bejegyzést az irodalomról, Ricsi és
Dave kommentálta is, és hosszas, nagyon hosszas kínlódás után én
is írtam. Csak egy smileyt, de az tőlem eléggé kifejező, nem is
kellett több.
Edina: 5/2 – hát ez fura. Ma ebédszünetben láttam, hogy egy
tizenegyedikes fiúval nevetgél az udvaron. Cortez pedig felé sem
nézett. Komolyan, tippem sincs. Lehet, hogy már nem járnak? Hű.