December 1., kedd
December van! e És megjelent a suliújság is. A portára belépve
leemeltem az állványról a decemberi számot, és azonnal fellapoztam.
Az ajánlóim nem lettek túl jók, viszont a képek, amiket én
készítettem, eléggé jól sikerültek. Büszke is voltam magamra. Sajna
senkinek nem tudtam elújságolni az örömöm, így végül Jacques-kal
beszéltük át, hogy milyen lett. Szerinte nagyon klassz.
Kinga már első óra előtt elemében volt, ma mi díszítettük a
folyosót. Kiosztotta a feladatokat, de mivel az osztály nagy része
passzív állapotban volt (értsd: Cortezék kiröhögték, Andris és Robi
először rábólintottak, majd utána röhögték ki, Virág a szemébe fésült
hajjal feküdt az asztalon), így végül Gábor, Jacques és én vettünk
részt benne. A gondnok adott girlandokat meg díszeket, úgyhogy a
szünetekben azzal foglalkoztunk, hogy felaggassuk őket. Ez még
nem is lett volna baj, de Kinga felügyelőként állt mellettünk, és
szüntelenül dirigált, hogy „kicsit arrébb”, „nem jó, ferde”, „mit
összebénáztok, ez nem igaz!”
– Kinga, mi lenne, ha segítenél? – néztem le a létráról.
– Sajnálom, én adom az instrukciókat! – közölte, aztán meglátta,
hogy a folyosó másik végében egy tizenegyedikes srác leszedi az
egyik díszt. – Hé! Te, ott! Igen, te! Állj meg! Hova rohansz? –
üvöltötte, és már el is rohant, otthagyva engem a létrán.
– Valaki… – néztem körbe szerencsétlenül. Merthogy addig
Kinga adogatta a díszeket. Cortez és Ricsi lépett ki a teremből,
Ricsi éppen összegyűrte a szendvicse csomagolását, és lazán
áthajította a szemben lévő nyitott teremajtón. Az a-sokhoz. e
– Mi a pálya, Ren? – nézett rám lazán. Egy létrán hajolgattam,
hogy elérjem a dobozban lévő girlandot, ügyelve, hogy le ne essek.
Úgy döntöttem, ez elég nyilvánvaló, így nem válaszoltam. Ricsi
„kedvesen” kikerült, Cortez azonban lehajolt és feladta nekem.
– Köszi – mosolyodtam el, miközben megragadtam a girlandot, és
elkezdtem feltenni. Mikor végeztem, egy kéz felém nyújtotta a
következő darabot. Vadul kalapáló szívvel vettem tudomásul, hogy
Cortez ott maradt velem, ami ultrarendes dolog volt. A lepkéim, akik
tavaly szeptemberben döntöttek úgy, hogy beköltöznek a
gyomromba, azonnal vadul csapkodni kezdtek, közben meg azon
agyaltam, hogy a lepkék miért nem alszanak téli álmot? Hülye
gondolatok.
Még fel sem fogtam, hogy Cortez milyen kedves, hogy ahelyett,
hogy a snowboard dzsekijében menőzne az udvaron, ott áll velem a
folyosón és segít adogatni a díszeket, amikor Arnold felért a büféből.
– Nem volt kakaópor, így fahéjjal szórtam be a tetejét – nyújtotta
felém a műanyag poharas kakaót.
– Oké, köszönöm – vettem át, és beleittam.
Arnold és Cortez egymással szemben állt, én meg köztük a létrán,
és mivel lekötötte őket, hogy mennyire utálják egymást, szóltam,
hogy valaki adjon fel egy díszt. Mindketten lehajoltak, azonban
Arnold gyorsabb volt, és már nyújtotta is felém. Cortez lesajnálóan
elröhögte magát, végül intett, hogy lelép.
– Köszi a segítséget – szóltam utána. Hátra se fordult, csak
felemelte a kezét, ami egy laza „nincs mit”-félét jelentett.
Arnold tovább adogatta a díszeket, Kinga pedig nem sokkal
később visszajött. Elmondása szerint „lerendezte a díszszaggatót”.
Nem tudom, hogy ez pontosan mit jelentett, de tuti, hogy ma eggyel
nőtt azoknak a száma, akik rettegnek Kingától. e
Infón tíz perc alatt mindenki megoldotta az órai munkát (ötöst
kaptunk), úgyhogy Tölgyessy engedte, hogy elfoglaljuk magunkat.
Egy ideig a YouTube-on lógtam, és miután kétszer végignéztem az
Oasis Masterplan videóklipjét, úgy döntöttem, felteszem a MySpaceoldalamra.
Arnold mellettem nyelvvizsgatesztet töltött, így őt nem
akartam zavarni, Dave gépén a farm volt betöltve, éppen nagyon
aratott. A kockák valami CS játékban lőttek terroristákat (?).
Tanácstalanul forgolódtam. Végül megakadt a tekintetem Virág
gépén. Facebook chaten volt, de gondoltam, csak szán rám két
percet.
– Virág, segítenél? MySpace-izé, és nem tudom, hogy kell
feltenni az oldalamra a videót. Hová kell beillesztenem, és melyik az
az URL?
– Juj, picit várj, most Bettiékkel csetelek, pont infójuk van nekik
is – mosolygott.
– Hát, jó – dőltem hátra a székemen, és vártam. Vártam. Vártam.
Tíz perc elteltével még mindig vártam, Virág lázasan gépelt,
szerintem meg is feledkezett rólam. e
– Mutasd – lépett mellém Cortez, és fél kezével az asztalomra
támaszkodva megragadta az egeret. – Mit akarsz kitenni?
– Ezt a videót – böktem a megnyitott ablakra. Cortez annyira
gyors volt, hogy szinte nem is tudtam követni. Ide kattintott, kijelölt,
másolt, beillesztett, okézott, mentett. És ott volt az oldalamon a klip.
e – Hű – néztem fel rá őszinte csodálattal (csodálatom több
dolognak is szólt, de most elsősorban a segítségének).
Csak lazán elmosolyodott és már ott is hagyott. A történethez
hozzátartozik, hogy Virág az óra végéig nem is nézett felém, tökre
elfelejtette, felőle várhattam volna egész nap. Jaj. e
Utolsó óránk töri volt, Barka kíméletlenül feleltetett. Gábor
négyese és Zsolti egyese után Dave került sorra, és meglepő módon
ötöst kapott! Le voltunk nyűgözve. Vagy sokkolva. Még Barka is
döbbenten, és hitetlenül írta be a jegyet. Óra végén aztán jól ki is
faggatták a többiek Dave-et. Vagyis Ricsi kegyetlenül kiröhögte,
amiért „stréber” lett. Dave csak mosolyogva rázta a fejét, aztán
kinyögte, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem tanult, viszont sokat
hallgatta a Belga Királyok a házban című számát, így minden
dátumot megjegyzett. Ügyes. e
Hazaérve sokat töprengtem. Cortez ma kétszer is tökre kedves
volt velem, és ez megint olyan hatással volt rám, aminek annyira
nem örültem. Mert boldog voltam, reményteli és ábrándozó. Egészen
addig, amíg fel nem mentem a Facebookra, és a falamon meg nem
láttam Viki legújabb feltöltött képét. Cortezről készült, valamikor
ma, suli után. Mosolyogva áll a próbateremben, Ricsi felé néz,
akinek raszta haja valami fura sapka alá van rejtve. Cortez vállán a
heveder, gitárja lazán lóg előre, fél kézzel fogja csak… A kép alatti
kommenteket olvasva összeszorult a mellkasom. Másolom.
Viki írta ezt: Úúúgy szeretem. :-*
Ricsi írta ezt: Én is téged. :D
Viki írta: Hülye. Ki beszélt rólad???
Ricsi írta-. Jólvanna LoooL, értem én…
Viki írta: :D
Ezek után nem volt kedvem netezni. Ezek után semmihez nem
volt kedvem.
Cortez: 5/1 – kedves volt ma velem. Éljen. Akár meg is
ünnepelhetném. Überlúzer vagyok. e
Belga: 5/5 – meghallgattam, tényleg jópofa.
Mr. O’Realy: 5/2 – eszméletlen mennyiségű fordítanivalót adott,
remélem, Arnold segít.
Vacsora: 5/4 – brassói. Nem volt rossz, megettem. Vagy csak
nagyon elkeseredtem…
Jonah Black: 5/? – Arnold tanácsára elkezdem. Neki nagyon
tetszett, úgyhogy kíváncsi vagyok.
Viki: 5/1* – szereti. Azt írta, szereti. Megyek sírni.
December 4., péntek
A tegnapi nap eléggé eseménytelenül telt, ezért nem volt mit
írnom.
Reggel kicsit szállingózott a hó, ezért anyu már nem volt otthon,
amikor indultam. Az uzsonnámat megtaláltam a hűtőben. Májkrémes
szendvics. Bah. Nem szeretem. Mindegy, Zsolti megette még első
óra előtt, én meg vettem a büfében sonkás croissant-t és Balaton
szeletet.
Duplaangol után (4/5-öt kaptam a fordításra) Arnolddal vettünk
forrócsokit, és kimentünk az udvarra. A hó még mindig szállingózott,
de nem esett annyi, hogy megmaradjon, csupán a füvet borította be
vékonyan a fehér hóréteg. Annyira hideg volt, hogy a kesztyűs
kezem közé szorítottam a műanyag poharat, de még így is átfagytam.
Arnold a szarvaslövő sapkájában ácsorgott mellettem, fél kezében
könyvet tartott (Jack London A vadon szava, franciául), és olvasott.
Másik oldalamon Karcsi didergett, fogai össze-összekoccantak, és
reszketve dörzsölgette a kezét. Az árkádok alatt álló társaság
hangosan beszélgetett, Cortezék köré gyűlt jó pár tizenkettedikes, és
sztorizgattak, röhögtek, menőztek. Kinga és az a-s lányok néhány
színjátszóssal együtt kicsit arrébb álltak, és bár fáztak, ki nem
hagyták volna, hogy a trendi sálakban és sapkákban, új kabátokban
és iszonyat szép csizmákban ne parádézzanak egy sort a hidegben.
Az udvar másik végében Virág és Dorián, a két szomorú emós
ácsorogott, szemükben és szívükben mély megvetés minden és
mindenki felé. Tőlük nem messze kilencedikesek egy csoportja,
nevetgéltek, sugdolóztak, vihorásztak... Az egész udvar zsibongott,
társaságokra bontva, mindenki ott és azokkal állt, ahol és akik közt a
helye van. Szomorú dolgok ezek. Beleittam a forrócsokimba, és bár a
büfés néni két tasak cukrot is adott hozzá, keserűnek éreztem. Nem a
csoki hibája. A sulirádióból üvöltött a Kiscsillag Légy szíves című
dala, és hirtelen minden mondatával azonosulni tudtam. A gyér
havazásban, a hamuszürke ég alatt állva annyira egyedül éreztem
magam, mint még soha. Máday kijött az ajtón, összerezzent a
hidegtől, majd a karóráját ellenőrizve várt pár pillanatot, végül
felnézett. Az udvar abban a pillanatban kivilágosodott, a gondnok
felkapcsolta a kültéri égősorokat, amitől piros, zöld és kék fények
kezdtek villózni. Ricsiék az árkádok alatt füttyögtek, a
kilencedikesek tapsoltak, Kinga pedig rögtön talált hibát a
díszítésben, így azzal volt elfoglalva. Szép lett az udvar. Tényleg.
Ofőórára Haller boldogan érkezett. Zsolti meg is kérdezte, hogy
ezúttal nem volt panasz ránk, vagy mi történt… e
– De, sajnos kaptam negatív visszajelzéseket néhány szaktanártól,
erre később rátérünk. – kezdte. – Most azonban egy fontosabb
dologról kell beszélnünk. A Szent Johanna idén nagy hangsúlyt
fektet az adakozásra…
– Ez mit jelent? – lóbálta a karját Ricsi.
– Egy másodperc, és kiderült volna – mosolygott az ofő
türelmesen. – Tehát. Először is szeretnék kérni egy diákot, aki az
adománygyűjtést szervezi.
Szinte még végig sem mondta, Kinga már feltette a kezét.
– Rendben, köszönöm, Kinga. Szeretném, ha választanál magad
mellé egy megbízható segítőt.
– Lássuk csak – térdelt fel fél térddel Kinga a székére, és úgy tett,
mintha gondolkozna. Persze mindenki behúzott nyakkal ült, és Kinga
igazán élvezte ezt a néhány kínos másodpercet. – Renáta – szólt
végül.
– Remek választás – bólogatott az ofő. Oké, én benne vagyok,
persze, de senkinek nem jut eszébe, hogy mi van, ha nem érek rá?
Vagy túl jól ismernek. Mindegy. – A feladat a következő…
Haller elég sokáig, jól érthetően magyarázta, hogy miről szól az
adománygyűjtés. A Szent Johanna tanulói (osztályonként a kijelölt
ember és segítője, tehát Kinga és én) a jövő hét folyamán,
csütörtökig fogadják az osztály tanulóinak adományait. Ezek után az
összegyűjtött adományokat bárki megvásárolhatja, a pénzt pedig egy
gyermekkórháznak utalják át.
– És miket kell adnunk? – kérdezte Andris.
– Tulajdonképpen bármit, ami már nem kell, és amiről úgy
gondoljátok, valaki megvenné.
– És mennyibe kerülnek majd ezek? Vagy ki dönti el, hogy mit
mennyiért adnak? – kérdezte Dave. Az ofő számított a kérdésre, mert
folyamatosan bólogatott.
– Nos, igen. Ügyeltünk arra, hogy ez ne legyen probléma.
Vagyis a diákok által elajándékozott tárgyakat Szent Johannapénzért
lehet megvenni. Ami annyit jelent, hogy a büfében lehet
váltani igazi pénzt Szent Johanna-pénzre, ami fizetőeszköz az
adományozáskor. Máday és az adakozást segítő diákok (ez esetben
Kinga és én is) döntik el, hogy melyik tárgyat mennyi Szent
Johanna-pénzért árulják majd.
Szinte az egész ofőóra elment azzal, hogy az adományozást
beszéltük át. Csengetéskor én még jegyzeteltem, amikor Kinga
megállt mellettem.
– Jól van, Renáta! Elvárom, hogy komolyan vedd a feladatot! A
lehető legjobb adományokat kell összeszednünk, írok egy listát arról,
ami szóba jöhet. Felkészültél?
– Tessék? – néztem rá furán.
– Össze kell gyűjtenünk az adományokat! Ez fontos. Komoly,
karitatív feladat, ami végre igazán hasznos!
– Igen, szerintem is – kezdtem. – De szerintem az úgy oké, ha
szólunk a többieknek, és behozzák, amit gondolnak – vonogattam a
vállam.
– Szerinted ezekkel ez működik? Próbáld csak ki! – nógatott..
– Ööö… – tápászkodtam fel. – Figyeljetek! Hahó – integettem, de
senki nem figyelt rám, páran pedig már az ajtó felé igyekeztek.
– Gratulálok, tekintélyt parancsoló vagy. Nem lehet figyelmen
kívül hagyni – gúnyolódott Kinga.
– Jő, akkor legyen a te módszered – tártam szét a karom. Kinga
határozottan bólintott, majd ráállt a székemre, és elordította magát.
– Mindenki fogja be! Na! – csapta össze a tenyerét. Az osztály
úgy nézett ki, mintha valaki leállított volna egy filmet. Mindenki
megtorpant. – Adományokat akarok, méghozzá hétfőre! Szedjétek
össze magatokat! És nem elpoénkodni!
– Kinga, hagyjál már… van jobb dolgunk is! – fújtatott Dave.
– Ezt mondd a lélegeztetőgépre kötött gyerekeknek, akik
kórházban töltik az ünnepeket. Biztosan megértik a „jobb dolgodat”!
– közölte Kinga. Az osztály egy emberként komorodott el, Dave
pedig szomorúan megrázta a fejét.
– Mit hozzak? – pötyögött a telefonjába. Kinga halványan
elmosolyodott.
– Bármit, ami nem kell és szívesen odaadod. De ne valami gagyit!
Fontos, hogy meg is vegyék!
Hazaérve átnéztem, hogy mi az, amit oda tudok adni és amit
valószínűleg meg is vesznek. Csak könyv jöhetett szóba, így
hosszasan gondolkoztam, hogy mitől vagyok képes megválni a jó cél
érdekében. Nehezebb volt, mint gondoltam, a legtöbb könyvemhez
görcsösen ragaszkodom, viszont Kinga beszólása a lélegeztetőgépről
meg a kórházban töltött ünnepekről meggyőzőbbnek bizonyult, így
végül sikerült kiválasztanom egy albumot, és egy régi, számomra
értékes darabot. Gyorsan fel is mentem az msn-re, és ráírtam
Kingára. Másolom.
Reni üzenete: Sikerült kiválasztanom, mit adok oda.
Kinga üzenete: Nagyszerű. Mi az?
Reni üzenete: Egy albumot, 1000 dinoszaurusz, és egy régi
Hemingway-könyvet.
Kinga üzenete: Ez minden? Egy ötéveseknek szóló dínós könyv
és egy dohos, szakadt Öreg halász-példányt?'
Reni üzenete: Azt hittem, az adományozás lényege az
adomány. :S
Kinga üzenete: Renáta, ez szörnyen szép, már-már kedvesen naiv,
de ki a fene fogja ezeket megvenni? Keress mást!!!
Reni üzenete: De…
Kinga üzenete: Nyomás!
Reni üzenete: Hát. jó. e
Bezártam az msn-t, és tovább gondolkoztam. Végül találtam egy
kitűzőt meg egy bontatlan csomag matricát Párizs nevezetességeiről,
amit talán a kilencedikesek megvesznek. De úgy döntöttem, akkor is
odaadom a könyveket, hátha…
Anyu totál odavolt az ötletért, hogy a Szent Johanna
jótékonykodik, elmondása szerint a diákoknak nagyon jót tesz, ha
megtanulnak önzetlenül adni, így hozzácsapott a csomagomhoz egy
tollat, amiben hőmérő is van. Igazi meteorológus adomány. e
Vacsora után olvastam, meg még egyszer megnéztem a netet.
Sehol senki, mindenki offline volt. Szomorúan néztem Cortez piros
színű nevét, és tudtam, kezd visszatérni, amit olyan nagyon próbálok
elnyomni magamban Viki felbukkanása óta. Hogy kimondhatatlanul
odavagyok érte. Biztos közrejátszik a téli hangulat, a szállingózó
hópelyhek, a suliban terjengő fahéj- és mandarinillat, a közelgő
ünnepek, és a tudat, hogy mindenki jól van, csak én vagyok szörnyen
egyedül. e
Ofőóra: 5/5 – tetszik az ötlet, és nagyon szívesen segítek.
Francia kultúra: 5/5 – Monsieur Durand-nal Napóleonról
beszélgettünk. Klassz volt.
TeveClub: 5/5 – Jól van a tevém, megtanult egy új trükköt. Virágé
meg éhen hal…
Sok házi: 5/1 – tuti egész hétvégén tanulni fogok… e
Cortez: 5/1* – Bármennyire is küzdök ellene, hiába. e
Kiscsillag: 5/5* – „Vigyetek el engem is lassúzni, srácok, légy
szíves…” e
December 7., hétfő
Apu ma elutazott egy üzleti továbbképzésre, így hajnali ötre jött
érte a taxi. Mivel mindenképpen szerettem volna elköszönni,
beállítottam az ébresztőmet, úgyhogy mire suliba indultam, már jó
pár órája fent voltam. Anyu gyorsan kirakott a Szent Johanna előtt
(késésben volt), én meg odasétáltam a fiúkhoz.
– Szeretném látni a hozott adományokat! Most! – lépett mellénk
Kinga. Pomponos sáljában, világos rózsaszín sapkájában és fehér,
szőrös gallérú kabátjában kifejezetten csinos volt, eltekintve az
eszelős tekintetétől. e
A fiúk sziszegtek egy sort, ami kábé annyit jelent, hogy totál
megfeledkeztek az egészről.
– Ööö, tessék – turkált Zsolti a zsebében, aztán előrángatott egy
összenyomott, megfagyott Snickerst.
– Ez valami vicc? – forgatta a szemét Kinga mérgesen.
– Én így adakozom – próbálkozott Zsolti.
– Annyira elegem van belőletek! Szívtelen dögök.
– Én elhoztam – szóltam, remélve, hogy kicsit menthetek a
helyzeten.
– Mutasd – parancsolt rám. Mivel nem tűnt túl nyugodtnak,
gyorsan kihalásztam a táskámból a dolgokat.
– Ezek semmit nem érnek! Kivéve talán ezt a jópofa tollat –
nézegette anyu ajándékát.
– Azt anyu adta, hátha valaki megveszi.
– Igen, ez biztos. De a többi nevetséges!
– Kinga, ezek a könyvek nekem sokat jelentenek, és az, hogy
megválok tőlük, bizonyíték arra, hogy szeretnék segíteni. Légyszi ne
tegyél megjegyzéseket!
– De ez a Hemingway-kötet úgy néz ki, mintha már kimosták
volna. Renáta, a neked értékes darabok nem biztos, hogy másnak is
azok!
– Ezt a könyvet egy antikváriumban vettem, nagyon régi, már
nem is lehet ezt a kiadást beszerezni!
– Jó, nem bánom. Majd leértékeljük, beletesszük egy csomagba,
úgy biztos elviszik…
– Kösz – bólintottam kissé csalódottan.
Kinga még rárontott a fiúkra, hogy szedjék össze magukat meg
hogy ne felejtsék el, aztán meglátta a suli felé közeledő Andrist és
Robit, úgyhogy megtámadta őket.
– Ez kész – röhögött Ricsi.
Ebédszünetig Kinga mindenkit kikészített idegileg. Hozzá
tartozik, hogy csak Gábor, Jacques és Arnold hozott adományt,
mindenki más megfeledkezett róla. Mivel én vagyok Kinga
kinevezett segédje, én tároltam a behozott cuccokat.
– Biztos, hogy ezt odaadod? – kérdeztem Arnoldtól, aki mellettem
állt és Virág suliboxának támaszkodva figyelte, amíg pakolok.
– Igen. Számomra felbecsülhetetlen értékű, remélem, hogy olyan
veszi meg, aki legalább annyira vigyáz rá, mint ahogy én óvtam.
– Hát, jó. Ez baromi szép dolog tőled – néztem rá a kezemben
tartott Louvre-albumra, amit Arnold Párizsban vásárolt.
– A jótékonykodás lényege, hogy önzetlenül váljunk meg szeretett
és nagyra becsült dolgainktól azért, hogy másoknak jót tegyünk.
– Igen! Én is ezért adom oda az antikvár Öreg halászt, de Kinga
kinevetett!
– Ha neked sokat jelent és képes vagy odaadni, akkor nincs okod
az aggodalomra. Megtetted, amit kellett – mosolyodott el.
– Na, jó – lépett hozzánk hirtelen Kinga. – Ez így nem lesz jó!
– Mi a gond? – kérdeztem aggódva. Kinga majd felrobbant a
dühtől.
– Szétnéztem más osztályokban. Az adományaik nemcsak
gyűlnek, de igen jók! Mi pedig pár idióta repülőmodellel, dohos
könyvvel meg szakadt zászlóval próbálkozunk! Megőrülök!
– Kinga, állj le – ráztam a fejem. – Jacques odaadta a Tour de
France-on vásárolt zászlóját, ez borzasztóan szép dolog tőle! Gábor
hetekig készítette a modellt, ő is önzetlenül lemondott róla. A
könyvemről meg szállj le!
– Azonnal beszélnem kell a többiekkel! – hagyott ott minket, meg
sem hallva az érvelésemet.
– Szerintem Kinga egy szép napon megőrül – mosolyogtam
Arnoldra.
– Minden bizonnyal – bólintott. Hát, ez van.
Suli után olvasókörön arról beszélgettünk, hogy ki mit szokott
olvasni az ünnepek alatt, úgyhogy összességében nagyon jó
hangulatban telt a szakkör. Arnolddal és Karcsival az aulán átvágva
igyekeztünk a kijárat felé, amikor szólítottak.
– Rentai!
Ez az a hang, ami néha kísért álmaimban, úgyhogy teljesen
ledermedtem, és a szám szélét rágva fordultam vissza. Vladár felém
sietett, és borzalmasan feszültnek tűnt.
– Hol van Virág? – förmedt rám.
– Tudtommal rajzszakkörön – feleltem.
– Hát, ott bizony nem volt – mondta Vladár idegesen.
– Virág kihagyta a rajzszakkört? – csodálkoztam, és már vettem is
elő a telefonom.
– Úgy tűnik. Azt hittem, veled van.
– Nem, én olvasókörön voltam – feleltem, és a fülemhez
szorítottam a telefonom. Kicsengett, és amíg vártam, úgy éreztem,
hogy felrobbanok. Már azt hittem, valami baj történt, és lehunyt
szemmel, folyamatosan motyogtam magamban, hogy vegye már fel,
amikor hirtelen beleszólt. Vidám hangon, egyáltalán nem úgy, mint
akinek baja van.
– Szia, Reniii!
– Virág, hol vagy? – kérdeztem köszönés nélkül.
– Doriánnal meg a többiekkel Mekiben. Miért? – kérdezett vissza
úgy, mintha én lennék rossz helyen, nem ő.
– Mert ma rajzszakkör volt! Nem mentél!
– Ja, ühüm. Izé. Gondoltam, ma kihagyom, mert hívtak hambizni,
és akkor… – fecsegett, a háttérből pedig őrülten nagy röhögés
hallatszott. Vladár kérdőn nézett rám, Arnold a fejét csóválva
várakozott, és addigra Cortez is odaért, kezében a rajzszakkörös
mappáját cipelte.
– Virág, ha nem mész szakkörre, akkor el kell kéredzkedni.
– Ajj már, csak egy szakkör…
– Nem, mert a szüleid is úgy tudják, hogy itt vagy. A tanárok
felelnek érted, mintha tanítás lenne.
– Jaj, Reni, ne legyél már ilyen. Csak eljöttem órák után. Figyusz,
most leteszem, mert kihűl a krumplim.
– Várj – szóltam, de Virág kinyomott. Tehetetlenül megráztam a
fejem.
– Hol van Bencze? – kérdezte Vladár.
– Azt hiszem, McDonald’s-ban – motyogtam.
A tanár idegesen biccentett, mint aki tudomásul vette, aztán szó
nélkül megfordult és elviharzott.
– A fenébe – suttogtam, és Cortezre néztem, akin látszott, hogy
ideges.
– Ebből baj lesz – jegyezte meg Arnold némi töprengés után.
– Micsoda felismerés – biccentett Cortez gúnyosan. Úgy tűnt, a
továbbiakban nem szándékoznak egyméteres távolságra állni
egymástól, úgyhogy Cortez lazán kikerült minket, felvette a
kapucniját, és kilökte a bejárati ajtót.
Hazaérve anyut kint találtam, éppen kültéri égősorokat rakott a
tujákra, úgyhogy szóltam, hogy mindjárt jövök segíteni, csak
felnézek a netre. Az msn betöltődött, Kinga ablaka azon nyomban
villogni kezdett, egy rakás üzenetet hagyott, ilyeneket, mint:
„Renáta, hol vagy?”, „Ha beléptél, azonnal írj rám!”, „Renáta, Dave
nem hajlandó válaszolni, beszélj vele”… Közben megnyílt egy másik
ablak, mire azonnal megremegett a kezem. Másolom:
Virág üzenete: Na, kösz szépen, ez jó nagy szenyaság volt! Miért
kellett elmondanod Vladárnak, hogy mekizek??? Hívta anyut, most
tök ideg!!! Rendes vagy. :-/
Gyorsan videóhívást indítottam, de Virág kinyomott, és rögtön
utána offline lett. Azt hiszem, elrejtette magát. Sírógörccsel zártam
be az ablakot, és kimentem a kertbe. Szerintem még soha, senki nem
díszített annyira szomorúan, mint én. e
Matekóra: 5/5 – kaptam egy ötöst felelésre.
Virág: 5/1* – nem hiszem el, hogy haragszik!!! És ha baja esik
útközben? Az anyukája úgy tudja, rajzon van, Vladáré a felelősség…
Áh, ez őrület!
Dorián: 5/1 – kezdem komolyan gyűlölni!!!
Jacques: 5/5 – még este rám írt, hogy elég jó-e az adománya, mert
Kinga kiabált vele. Biztosítottam róla, hogy szuper a zászló és hogy
Kingát bízza rám.
Díszítés: 5/1 – semmi kedvem nem volt hozzá. Szegény anyu,
hiába lelkesedett, egyszerűen nem lett jobb kedvem. Még a Last
Christmas miatt sem lázadtam. Fura, ez azt jelenti, nagyon kivagyok.
e
Karcsi: 5/4 – este beszéltünk telefonon, mert felhívott, hogy mit
ajándékozzon Arnoldnak a szülinapjára. e
Apu: 5/5* – este sikerült beszélnünk skype-on, de csak pár percet.
December 8., kedd
Adománygyűjtés reloaded. Kinga ma már tombolt. Totálisan
kikészült, kora reggel üvöltözött mindenkivel, hogy a többi osztály
milyen jó adományokat szerzett. Filmes plakátok (tizenegyedikes
fiúk), Idiot Side-os autogram kártyák (kilencedikesektől), Paris
Hilton füzetek és tollak (tizenkettedikes lányoktól)…
– Nem igaz, hogy ennyire bénák vagytok! Mi ez a baromság? –
emelt fel egy fejkendőt Kinga, aki éppen a teremben balhézott.
– Ember, óvatosan. Az a WOW-os ereklyém, eBayről rendeltem,
vigyázz már rá! – hőkölt meg Robi.
– És ér valamit ez a vacak? – kérdezte Kinga, furán méregetve a
darabot.
– Majd meglátod. Elviszik egy perc alatt…
– Jó, nem bánom. De mondja már meg valaki, hogy ez mi a
bánat? – kapott fel egy pólót a tanári asztalról, és kérdőn nézett. –A
Chuck Norris pólóm! – röhögött Zsolti.
– Zseniálisan értéktelen. Gratulálok.
– Szerinted – vágta rá Zsolti. – Ilyen nincs ám mindenkinek!
– Milyen kár – gúnyolódott Kinga, és félredobta. – Ki adott
kártyákat?
– Kinga, az az NBL kosárkártya-gyűjteményem, ha eldobod, mész
utána – nézett fel Cortez.
– Értékesnek tűnik – nézegette Kinga a műanyag tasakban őrzött
kártyákat.
– Az is – vonta meg a vállát Cortez.
– Szuper, végre valami! Jó, ez nagyon jó lesz – biccentett Kinga.
– Ez már kevésbé! Dave, mi a fenéért hoztál magadról egy képet? –
mutatta fel a fekete-fehér fotót, amin Dave mosolyog. Ezen mindenki
elnevette magát, Dave pedig büszkén meghajolt. – Szerinted ez
vicces? – förmedt rá Kinga.
– Ha senki nem veszi meg, akkor majd én – mondta Dave. –
Felmayer, hallottál már az egoizmus kifejezésről? – szólt a hátsó
padban olvasó Arnold.
– Nem, soha – vigyorgott Dave szemtelenül aranyosan, és tovább
erősködött, hogy igenis van igény a fotójára.
Kinga félretette, és felemelte az asztalon heverő újabb darabokat.
– Mangasorozat, teleragasztott Twilight matricaalbum és egy Fall
Out Boy póló. Virág, ez nem rossz – biccentett Kinga.
Furcsán néztem a feltartott pólóra, és egy belső hang
folyamatosan azt súgta, hogy ez így nem jó.
– Virág – néztem rá. – Ez a kedvenc pólód, biztos, hogy odaadod?
– Nekem már nem kell – vonta meg a vállát, és duzzogva
elfordította a fejét.
Sóhajtva néztem, az egész nem stimmelt. Oké, haragszik rám,
mert állítása szerint „beköptem”. Talán egyszer megérti, hogy csak
jót akartam neki. Viszont ami a pólót illeti. Na, ezzel nem tudtam
megbékélni. Virágnak sok Pete Wentz-es holmija van, és lehet, hogy
most annyira nem szereti vagy nem köti le. De ezt a pólót a hivatalos
FOB-oldalról rendelte, a megjelenés napján éjfélkor tette a kosarába,
nehogy elfogyjon. Fekete, női fazonú, elején I don’t care felirattal,
hátulján az együttes lógójával. Annyira imádta, hogy csak ritkán
hordta, és úgy vigyázott rá, mintha az élete függne tőle. És most
odaadja. Itt nem a jótékonykodásról van szó, mert Virág ruhatára
egymillió ehhez hasonló darabból áll, amit tuti, hogy megvennének.
A laikusnak ez csak egy póló, én azonban tudom a történetét. Azt
hiszem, ez most arról szól, hogy Virágot szinte semmi nem érdekli,
és félő, hogy később ezt bánni fogja.
Ebédszünetben Arnolddal és Karcsival az udvaron ácsorogtunk, és
miközben a sulirádió az RHCP Snow című dalát üvöltette, mi a
jótékonykodásról beszélgettünk.
– Remélem, megveszik, még a fan club online boltjából vettem –
dadogta Karcsi, aki láthatólag nehezen vált meg a hologrammos
Harry Potter kártyáitól.
– Az tuti – mosolyodtam el halványan, és közben próbáltam az
árkádok alatt álló Virággal szemkontaktust teremteni, de nem nézett
rám. Dorián viszont igen. Nem volt kedves pillantás, az biztos. Csak
tudnám, hogy ő miért haragszik, elvileg ő az, aki kiragadta Virágot a
társaságunkból és aki miatt Virágnak teljesen elment az esze.
Gratulálok nekik. e
Mivel Virággal egész nap nem tudtam beszélni, esélyem sem volt
meghívni, így csak hárman mentünk el suli után megünnepelni
Arnold szülinapját. Karcsival és Arnolddal egy közeli kávézóba
mentünk, és elég „lightosan” töltöttük a délutánt. Mondjuk, Arnold
amúgy sem szereti a nagy felhajtást, így neki ez teljesen rendben
volt, de én azért kicsit sajnáltam, hogy a tizenhatodik szülinapját
összesen hárman ünnepeljük meg forrócsokival és egy-egy szelet
csokitortával. Még egy főnek ott kellett volna lennie bármi áron!
Igen, Virágnak. No comment.
Adománygyűjtés: 5/3 – alakul, de Kinga elégedetlen. És hát a
diktátorokat nem tanácsos felbosszantani, így hallottam. e
Arnold: 5/5* – Kávézóban ülős, beszélgetős szülinap, ami szerinte
jól sikerült, mert azokkal volt, akiket kedvel. Ennek igazán örülök. e
Arnold ajándéka: 5/5 – teljesen odavolt a francia kiadású,
képekkel illusztrált Lovecraft-könyvért, aminek a beszerzése elég
komoly előkészületeket vett igénybe. Örök hála érte a
levelezőtársamnak, Justine-nek, aki segített megrendelni, mert Virág
nélkül totál bénázok a neten…
Jonah Black: 5/5* – Jonah irtó jófej, tök jó lenne egy ilyen barát!
Idol dolgozat: 5/? – most fejeztem be. Remélem, jól sikerült.
Izgulok.
Csörög a telefonom: 5/2 – A Cápa zenéje… Kinga. De hát este
negyed tíz van!!! Őrület.
December 9., szerda
Az egész nap feszülten telt, dogákat írtunk, szünetben Kingával
kellett kémkednem a többi osztályban, hogy ki milyen adományt
hozott, Ráadásul délután, amikor épp gondoltam, lazítok egy kicsit,
beállított.
– Renáta, velem kell jönnöd! – közölte mindenfajta bevezetés
nélkül. – Az adományokról van szó!
– Mi a baj velük?
– Kevés! Rossz! Láttam a tizenkettedikesekét! Ők fognak nyerni!
– Kinga, ez nem verseny! Adomány! Adtunk, megpróbáljuk
eladni, ennyi. Megtettünk mindent!
– Renáta, mi van veled? Nem érted, amit mondok? Ránk marad az
a sok lom, amit nagy nehezen összegyűjtöttünk. Senki nem veszi
meg!
– Ezt nem tudhatjuk.
– De, én tudom! Vedd a kabátodat!
Tudtam, hogy úgysem érdemes vitatkozni. Az előszobában
felkaptam a kabátom, meg a nyakam köré tekertem a sálam, és már
indultunk is. A fagyos hidegben sietve loholtam Kinga után, aki
előszedte a zsebéből a listáját, és végigfutotta.
– Jó, Zsoltival kezdünk, aztán Dave, Andris és Cortez.
– Cortez? – döbbentem le, és meg is álltam. Kinga visszajött
értem, megragadta a karom, és magával húzott.
– Igen. Cortez. Rengetegen kérdezgették, hogy mit adományoz,
mert szeretnék megvenni. Undorítóan népszerű – fújtatott Kinga, és
tovább magyarázott arról, hogy mennyi lány rajong Cortezért a
suliban. Magyarázta nekem, aki egy vagyok a sok közül. Hurrá.
A fiúknál viszonylag hamar végeztünk, kisebb viták árán
szereztünk dobverőket (Kinga elszedte Zsoltitól), metallicás passtartót
(Andris majdnem elbőgte magát, amiért oda kellett adnia, de
Kinga berontott a szobájába, és azonnal kiszúrta), és egy
pánikgombot. Ezt Dave-től kaptuk, a bigyoshopon rendelte, és
teljesen haszontalan dolog, de jópofa, és szívesebben odaadta, mint
például a tévéjét, pedig Kinga beőrült, és egy ideig azt akarta
elhozni. Kicsit túlpörgött. e
Az utolsó adománygyűjtő helyszín előtt megtorpantam és mély
levegőt vettem, miközben Kinga már becsöngetett. Cortezék háza.
Azóta nem jártam nála, amióta eltörte a lábát, és a házit hoztam. Rég
volt. Túl rég.
Cortez nagymamája beengedett minket, Kinga rögtön elhadarta,
hogy miről van szó.
– Szólok nekik – mosolygott ránk, és miközben én a többes
számot próbáltam megemészteni, Cortez nagymamája megjegyezte,
hogy régen látott és hogy örül nekem.
Kingával megálltunk a nappaliban, és amíg én illedelmesen
válaszolgattam Cortez nagymamájának kérdéseire, amik a sulira
vonatkoztak, Kinga a lépcsőt szuggerálta. A dobogásból tisztán
hallatszott, hogy Cortez nem egyedül jön le. Bingó. Viki szőke haja
csak úgy lengett körülötte, füstösre festett szeme és széles mosolya
sajnos kifejezetten szép volt, és lila cipzáros pulcsiban, fekete
gatyában is nagyon menőn nézett ki. A kabátomban, hótaposó
csizmámban és unalmas farmeremben úgy döntöttem, nem keresem
tovább az önbizalmam, valahol régen elhagytam már.
– Adomány? – vonta fel a szemöldökét Kinga.
– Az NBL kártyákat annak szántam – közölte Cortez.
– Kevés – tárta szét a karját Kinga.
– Mi kell még?
– Személyesebb. Amiért ölni tudnának a suliban.
– Mondjuk, egy póló? – kérdezte Cortez elég fura arckifejezéssel.
Kinga szeme felragyogott.
– Óriási! Sőt, add, ami rajtad van!
– Mivan? – röhögte el magát Cortez hitetlenül.
– Ez az! – csettintett Kinga. – A suliban a lányok egymásra
licitálnának egy pólódért, ami volt rajtad! Add ide!
– Te beteg vagy! – rázta a fejét Cortez. Kinga elindult felé, ezért
Cortez hátrálni kezdett.
– Mi az? Rágózol? Köpd ki, ebbe a zsepibe! – matatott Kinga a
zsebében, és előhúzott egy csomag pézsét.
Cortez először mosolygott, majd, amikor rájött, hogy talán Kinga
nem viccelt, felment a lépcsőn. Kinga utánarohant, és a pólójáért
nyaggatta.
– Most komolyan. Ti milyen suliba jártok? – röhögött Viki
jóízűen, és azt hiszem, tőlem kérdezte, de nem várta meg a választ,
hanem utánuk ment.
Cortez nagymamája hümmögött valamit, és elkaptam egy
pillantást, ahogyan Viki után nézett. Hú. Nem volt kedves, az biztos.
De aztán egy pillanat alatt váltott, és mosolyogva megkérdezte tőlem,
hogy kérek-e valamit inni. Mivel nem tudtam, hogy Kinga meddig
üldözi Cortezt az emeleten, elfogadtam.
Egyedül maradtam a nappaliban, és egy pillanatig tétlenül
ácsorogtam, tele szomorúsággal, fájdalommal, tehetetlenséggel és
önsajnálattal, amikor megpillantottam az asztalon Cortez sulicuccait.
Odaléptem és félretettem az irodalomkönyvet, ami alatt egy kinyitott
füzet hevert. Az oldal üres volt, a tetején azonban szerepelt a cím.
Idol – Joey Ramone.
Cortez példakép dogája, amit holnap kéne leadnia. A margóknál
firkák, sok-sok pötty, ami akkor kerül a füzetbe, amikor valaki ott
kopogtatja a tollát. Talán meg akarja írni. Talán csak nem tudta
elkezdeni. Hiszen címet adott neki! Ez már eleve nem teljesen üres
beadandó. Az a legszomorúbb az egészben, hogy egy pillanatig sem
hezitáltam. Nem foglalkoztam azzal, hogy Viki mennyire menő és
hogy mennyire borzalmasan tökéletes párost alkotnak. Sem azzal,
hogy Cortezre néha nagyon haragszom. Sőt, még az sem érdekelt,
hogy időnként bunkó velem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy
beadhat egy irodalomdogát, esélyt adva magának a kettesre.
Felkaptam az asztalon lévő tollat, és írni kezdtem. Annyira
belemerültem, hogy nem is hallottam, amikor Cortez nagymamája
visszajött.
– Gondolod, hogy ez így helyes? – kérdezte, én pedig
összerezzentem, és leejtettem a tollam.
– Nem, én csak… – dadogtam, de megakadtam. Cortez
nagymamája mellém lépett és belelesett a füzetbe. – Egy kis segítség,
hátha így könnyebb megírnia – védekeztem, pedig tudtam, hogy nem
haragszik, mert mosolygott.
– Látom – bólintott kedvesen.
Csendben álltunk, és az emeletről leszűrődő hangokon
mosolyogtunk, végül durva dobogással Kinga lecsörtetett.
– Na, ez már valami – mutatta fel a kezében tartott pólót. Cortez
kedvenc Ramones-logós felsője.
– Ügyes – dicsértem meg.
– Erre lesz a legnagyobb kereslet. Megnyerjük a versenyt! –
lelkesedett Kinga.
– Ez még mindig jótékonysági gyűjtés, és nem verseny –
emlékeztettem, mert úgy tűnt, totál elfelejtette.
– Lehet, de mi adjuk a legjobb adományokat! Tehát nyertünk.
Kellemest a hasznossal. Mehetünk – biccentett Kinga, aztán
megkérdezte még Cortez nagymamáját, hogy nincs-e véletlenül egy
szelet csoki, amibe Cortez már beleharapott.
– Sajnálom – csóválta a fejét mosolyogva, és összenéztünk. Kinga
morgott valami „kár, jó lett volna”-félét, aztán elindultunk.
Az utcára kiérve még visszanéztem, Cortez ablakára, de nem
láttam semmit. Viszont a tudat, hogy Viki ott lóg nála, elképesztően
fájt. Pedig ez normális. A barátnője. Járnak. e
– Nem értem, hogy miért nem adta oda a rágóját! Tudok olyan
kilencedikes lányról, aki biztosan megvette volna, hogy eltegye
emlékbe! – dühöngött folyamatosan Kinga. – Vagy jó, ha a rágó
túlzás, akkor legalább azt a pólót, ami rajta volt. Ez tiszta, nem ér
annyit!
– Ez a kedvenc pólója – szóltam halkan.
– Jó, de így nem adnak érte olyan sokat. Nézd csak meg – nyomta
a kezembe, én pedig mosolyogva megráztam a fejem.
– Hidd el, eleget adnak majd érte – forgattam a hidegtől
elgémberedett ujjaim között, és tudtam, egyike vagyok azoknak, akik
szívesen megvennék. No comment.
Hazaérve Kinga az étkezőasztalunknál rakosgatta az adományokat
(nálam tároltuk, úgyhogy Kinga maradt)
– Jó – nézett fel félóra csend után. – Ezek jók lesznek, elégedett
vagyok.
– Végre – hajtottam le a fejem az asztalra. Elértük. Kinga
lenyugszik. Éljen.
– Neked meg mi bajod? – kérdezte, felébredve az elmúlt napok
őrült pörgéséből, és úgy tűnt, hirtelen észrevette, hogy mi van
körülötte. Például én. Kifejezetten szomorúan.
– Semmi.
– Ugyan már. Nehogy azt mondd, hogy megint a Cortez és Viki
téma bontott ki?
– Kicsit – suttogtam.
– Renáta, elhasználtad a szánalmas jelző összes szinonimáját!
Nincs több! Kifújt!
– Mindig tudod, hogy dobj fel – bólogattam elkeseredve.
– Rémes vagy!
– Ez csak egy hullámvölgy – ráztam a fejem fáradtan.
– Tavaly szeptember óta? Gratulálok!
– Kinga, nem kell, hogy kioktass.
– Én nem úgy látom! Jó, járnak. Nem tegnap óta, volt időd
hozzászokni. Ha nem tetszik, tegyél ellene!
– Mégis hogyan?
– Mi az, ami miatt annyira menő Viki?
– Jó a haja, festi magát, haverként tekintenek rá, vagány, lázadó,
borzalmasan szép… – soroltam.
– Hagyd már abba! Ez mind semmi! Az egyetlen dolog, ami miatt
nem unják meg, amiért elviselik és amiért jó fejnek tartják, az a zene.
– Hogyan? – csodálkoztam.
– Renáta, használnád néha, ami a nyakadon van? Mert jó lenne…
– forgatta a szemét unottan. – Zene. Ez a közös pont. Csak ez.
Semmi más!
Pár percig csendben bámultam magam elé, és végiggondoltam a
hallottakat. És tényleg! Cortez azért lóg annyit Vikivel, mert egy
együttesben játszanak. Ricsiék azért kedvelik, mert állandóan együtt
próbálnak! A zene köti össze őket. Hogy ez eddig miért nem jutott
eszembe? Wow.
– Igazad van! – mondtam hirtelen. – Tudom, mit kell tennem!
– Na, végre! – dőlt hátra Kinga. – Akkor ezentúl hallgatod azokat
a számokat, amikről beszélnek, hogy legyen témátok, elmész a
próbákra és a koncertekre?
– Mi? Nem! – ráztam meg a fejem automatikusan.
– Hanem?
– Szeretnék egy gitárt! – böktem ki, és éreztem, ez a megoldás.
Kinga az orrnyergét dörzsölgette.
– Ez a legpocsékabb ötlet, amit valaha hallottam. Renáta, te
annyira vagy muzikális, mint egy szék! Verd ki a fejedből ezt az
őrültséget!
– Nem, igazad van! Ha gitároznék, akkor Cortez máshogy nézne
rám!
– Én nem ezt mondtam! Ezt az ötletet egyáltalán nem támogatom!
– Nem baj – mosolyogtam. – Megtanulok gitározni. És akkor
menő leszek.
– Engedd meg, hogy végigkísérjem ezt a nevetséges próbálkozást.
Annyira fogom élvezni – vigyorgott Kinga.
Így mosolyogtunk egymásra, én tele ambícióval és tervvel, Kinga
pedig határtalanul gúnyosan. De mindegy. e
Cortez: és Viki: 5/1 – e
Ramones póló: 5/5 – ott van a táskámban. Holnap odaadjuk.
Viszont kibírtam, hogy nem próbáltam fel!!! Jó, kétszer kiszedtem
megnézni, és egyszer magam elé tettem, de erős voltam. Éljen.
Apu: 5/5* – skype-on beszéltünk. e
Gitár: 5/3 – nézegettem a neten, de fogalmam sincs, mit kell
figyelembe venni. A színét? Mert láttam szép színűt. Na, erre
visszatérek még.
Farm: 5/1 – még mindig kell egy szomszéd. Nem igaz. e
Msn: 5/5 – csak egy pillanatra mentem be. Virág offline volt,
ahogyan Cortez is, viszont… Viszont hagyott üzenetet.
„Kösz.” Összesen ennyit írt, de örültem. Mert tudtam, megírja a
beadandót Kardosnak.
December 10., csütörtök
A rettegett rajz és művtöri után (szerencsére nem volt osztályzás)
beadtuk Kardosnak a házidogákat, aztán Gondosnak a kémiát (még
órán kijavította, Ricsi ötöst kapott, én négyest; ezt sose fogom
megérteni), Gazdag végig feleltetett, Monsieur Durand pedig
duplaórás tézét íratott. Kissé húzós volt a nap, ráadásul órák után az
adománygyűjtők (plusz a segédeik) mehettek adományokat
összesíteni.
Az egész osztály szó nélkül lelépett, még Arnold sem maradt ott
velem, mert mennie kellett valamit elintézni, így Kingával ketten
sétáltunk a kihalt folyosón, táskánkban cipelve az összeszedett
dolgokat. Máday a tesiterembe irányított minket, ahol a többi
osztályból már megérkeztek a gyűjtést szervezők. A tornaterem
lelátói üresek voltak, a pályán a szaktanárok (Kardos és Tölgyessy)
rendezgették az asztalokat sorokba. Ahogy beléptünk, Karcsi vadul
integetni kezdett, aminek következtében nem figyelt maga elé és
nekiment Szekeres tanár úrnak. A fiúk tesitanára afféle „semmi baj”
vállveregetéssel nyugtatta meg Karcsit, de a vékony kilencedikes
szinte összecsuklott a tanár keze alatt.
– Na, a nyomi haverod is itt van – közölte Kinga.
Nem vettem figyelembe a megjegyzését, csak visszaintegettem
Karcsinak, aztán vártam, hogy mi a teendő. A tanárok elrendezték az
asztalokat, majd Máday rátért a feladatunkra. Minden kétfős csapat
(összesen tizenhat csapat, osztályonként két ember) kap egy
szaktanárt, akivel megállapítják az adomány összegét Szent Johannapénzben.
És kezdődhetett a kirakodás. Mi Kardost kaptuk, aki
lelkesnek tűnt. Eleinte.
– Ez mégis mi akar lenni? – kérdezte. Naná, hogy Dave
pánikgombját nem tudta behatárolni.
– Ez… – töprengtem, végül elmagyaráztam, hogy a gombot a
billentyűzetre lehet ragasztani, és akkor ott jól mutat, de egyéb
funkciója nincs.
– Maximum egy Szent Johanna-pénz az ára – csóválta a fejét
Kardos, és mondott valami olyasmit, hogy „ez jellemző Felmayerre”.
– Kinga, ez nagyon szép gesztus. Biztosan megválsz tőle? –emelt
fel egy díjat Kardos.
– Igen. Szeretném, ha a befolyt összeg jó helyre kerülne, nekem
ennyit bőven megér – Kardos elismerően bólintott, aztán Kinga el is
rontotta a szép pillanatot. – Másrészt holnap reggel első dolgom lesz
visszavásárolni.
– Vagy úgy – motyogta Kardos, aztán kirakta a díj elé a cetlit,
miszerint százötven Szent Johanna-pénzbe kerül. A következő
darabnál összeszaladt a tanár szemöldöke, és óvatosan nyitotta ki az
albumot.
– Arnoldé – mondtam halkan.
– Igen, sejtettem. Remélem, holnap első leszek, és
megvásárolhatom az iskola könyvtárának – mosolygott. Én is
mosolyogtam. Kinga nem.
– Mi az, hogy százhetven Szent Johanna-pénz? Az én díjam miért
csak százötven? Nekem ezért a díjért kiment a vállam? –tajtékzott.
Kardos érvelni próbált, miszerint Arnold könyve nagyon értékes,
és persze Kinga díja is, de az album eszmei értéke… Mindegy, Kinga
begőzölt, és követelte, hogy az ő adományának ára is legyen
magasabb, úgyhogy ezen egy ideig ment a vita. Az én Öreg
halászom hatvan Szent Johanna-pénzt ért, amivel meg voltam
elégedve. Majdnem fél hét volt, mire végeztünk, és tényleg szörnyen
elfáradtam. Eleinte sok asztal felől hallottam nevetést meg
beszélgetést, de végül mindenki szabadulni akart, így monoton
tempóban áraztunk. Az osztály adományai közül a legértékesebb
darabok Ricsi CD-i, Arnold Louvre-albuma, Kinga díja és Cortez
pólója lett. Gyors fejszámolást végeztem, és rájöttem, hogy ha
holnap reggel beváltom a pénzem és semmi mást nem veszek, akkor
meg tudom venni Cortez pólóját és egy láncát (csak együtt kapható)
kerek kétszáz Szent Johanna-pénzért. Igaz, akkor kifújt a
zsebpénzem, de mindegy.
Mivel kora estére szakadni kezdett a hó, anyu hazafele felvett,
hogy ne gyalogoljak hegynek felfelé a sötétben. Kingát is vittük, aki
még akkor is dühöngött, amikor kiraktuk a házuknál. Sőt, ha jól
láttam a tükörből, még akkor is beszélt, amikor elhajtottunk.
Msn: 5/4 – Arnold várt, úgyhogy elmeséltem neki a délutánt. e
Virág: 5/1* – offline. Pedig havazik, és úgy szerettem volna
kimenni vele kutyát sétáltatni meg beszélgetni és nevetni, és
angyalkát csinálni a porhóban… e
Vacsora: 5/5 – anyu hozott szendvicset a Subwayből. e
Fáradt vagyok: 5/2 – még olvasok kicsit, aztán alszom.
December 11., péntek
Na, jó, az hogy tegnap este rákezdett a havazás, oké. De reggelig
esett. Sőt! Szakadt! Anyu már hajnalban elment, mindenhonnan
hívták, a közlekedés kaotikus, a hó meg csak nem áll el, úgyhogy
mikor felkeltem, egyedül voltam. Amikor kinéztem az ablakon,
minden hófehér volt. Az út, a járda, a fák, a kocsik, a háztetők.
Minden. Gyönyörű téli nap, brutálisan sok hóval. Ez szünetben
rendben van, de egy pénteki napon, amikor suliba kell menni… Hát,
nem tudom.
A reggelimet megtaláltam a konyhapulton (melegszendvics volt
valaha, de mivel anyu hajnalban csinálta, én már szétszáradtan,
megbarnult sajttal találtam meg), aztán elkészültem. A hótaposó
csizma hasznos, de ekkora havazást még ez sem bírt ki. A sulihoz
érve úgy éreztem magam, mintha lefutottam volna a maratont, totál
kifárasztott a hóban gyaloglás és a koncentrálás, hogy el ne essek. A
Szent Johanna előtt éppen óriási hógolyócsata folyt, igyekeztem
kimaradni belőle, de egy eltévedt lövedék fülön talált, így kezdett
elegem lenni az egészből. A hajamba tapadt havat próbáltam kirázni,
miközben beléptem az aulába. Máday szinte fellökött, ő pont kifele
igyekezett, hogy véget vessen a randalírozásnak.
Egyenesen a büféhez mentem, és kihalásztam a pénzem a
táskámból. Beváltottam Szent Johanna-pénzre, és fel sem mentem a
terembe, hanem egyenesért átvágtam az udvaron (a sulirádióból a Let
it Snow punk feldolgozása üvöltött) és bementem a tesiterembe. Még
viszonylag kevesen voltak, valószínűleg elakadtak az időjárás miatt,
így nyugodtan sétálhattam a telepakolt asztalok között. Miközben
nézelődtem, leszedtem magamról a sálat, és megtöröltem a fülem,
amiből kezdett kiolvadni a hó. Klassz. Mentem pár kört az asztalok
körül, de csak-csak visszatértem ugyanoda. A mi osztályunk
adományaihoz. Cortez pólója ott volt, de két kilencedikes lány már
ott sugdolózott meg viháncolt körülötte, úgyhogy gyorsan kellett
dönteni.
– Választottál valamit? – kérdezte Kardos, miután már elszédült
attól, hogy a bolyongásom nézze.
– Igen – szorongattam a kétszáz Szent Johanna-pénzem a
markomban.
– És mi lenne az?
Odanyúltam Cortez pólójához, és azt hiszem, meg is fogtam. De
elengedtem. Biztosan megőrültem, vagy valami ilyesmi, de végül
nem vettem meg. Hogy miért? Mert megakadt a tekintetem valamin,
amitől összeszorult a szívem. Virág FOB pólója. Szomorú lesz. Ha
egyszer magához tér és rádöbben, hogy odaadta, talán még sírni is
fog. Fájt belegondolni.
– Azt a pólót – mutattam szomorúan.
– Tessék, száztíz Szent Johanna-pénz lesz.
– Rendben.
Miközben kifizettem, Kinga és az a-s lányok odacsörtettek
mellém, és szinte arrébblöktek.
– Én ezt kérem – ragadta meg Edina Cortez pólóját és láncát.
– Egy pillanat. És ne sikongassatok – szólt rájuk élesen Kardos.
Virág pólójával a kezemben félreálltam, és néztem, ahogy Edina
ugrál a megszerzett darabbal.
– Mit vettél? – lépett hozzám Kinga.
– Ezt a pólót – mutattam fel egy pillanatra, és már le is ejtettem a
kezem.
– Ha jól sejtem, nem magadnak.
– Nem.
– Nem tudom, hogy sírjak vagy nevessek a naivitásodon.
– Nem kell reagálni rá – vontam meg a vállam.
– Na és Cortez „felbecsülhetetlen értékű” pólójával mi lesz? –
kérdezte gúnyosan.
– Úgy tűnik, jó helyre került.
Kingával mindketten a viháncoló Edinát néztük, aki feltartott
kézzel mutatta a világnak, hogy megszerezte. Kábé úgy örült neki,
mintha Cortezt nyerte volna el.
– Akarod, hogy kicsavarjam a kezéből? – nézett rám Kinga.
– Nem, de kösz – feleltem halvány mosollyal.
– Na, gyere, meghívlak egy pánikgombra – mondta lekezelően, és
visszarángatott az asztalhoz.
Nevetve néztem, ahogy megveszi nekem Dave kütyüjét kerek egy
Szent Johanna-pénzért, aztán mentünk még egy kört, hátha látok
valami érdekeset. A pólóról lemaradtam. De megvettem Virág FOB
relikviáját, remélve, hogy egyszer még keresni fogja, továbbá
beújítottam két könyvjelzőt, egy világítós tollat (semmi haszna, de
mindegy), egy Szívek szállodája magazint (Jess-poszterrel, wow), ja,
és kaptam ajándékba egy pánikgombot. e
Egyébként őrülten nagy sikere volt az adományozásnak, minden
szünetben tele volt a tesiterem, az összes diák ott kutakodott
„kincsekre” vadászva, néhányan pedig direkt hülyeségeket vettek.
Úgyhogy összességében nagyon vicces volt.
Irodalomórán Kardos ledobta az asztalra a kijavított beadandókat.
– Jó híreim vannak – kezdte.
– Kitűnő lett a dogám? – üvöltötte Zsolti.
– Akkor úgy kezdeném az órát, hogy sokkoló híreim vannak –
vágta rá Kardos, mire mindenki elnevette magát, Zsolti pedig lejjebb
csúszott a székén. – A dolgozatok jól sikerültek.
Az Anyegin beadandó (a netes segítség lehetősége miatt)
mindenkinek négyes vagy ötös lett, úgyhogy Kardos rátért a
példakép dolgozatokra.
– Érdekesnek találtam, hogy kiért rajongtok és hogy miért. Nem
mondom, néhány dolgozat meglepett, például nem tudtam, ki az a
Tony Hawk – olvasta ki a tanári zsebkönyvéből, mire Ricsi büszkén
bólintott. – Vagy éppen Lukács László.
– Tankcsapda! – üvöltötték egyszerre hatan, Kardos pedig
biccentett.
– Most már tudom. Tehát a dolgozatok jók lettek, így jó jegyek
születtek, az osztály nagy része pedig javított.
– Éljen – tapsolt Dave boldogan, de Kardos egy pillantással
elhallgattatta.
– Szeretném kiemelni Gábor Dolák-Saly Róbertről írt dolgozatát,
valamint Kinga Némethy Bertalan, világhírű edzőről szóló
fogalmazását. Gratulálok, kitűnő.
– Arnold, a húszoldalas Hunter S. Thompson-elemzésed kissé
hosszú, de természetesen kitűnő, így szeretném, ha lefordítanád
franciára is. Köszönöm – nyújtotta a vaskos köteget, Arnold pedig
komótosan kiment érte.
– Nagy Zsolt! – nézett fel a tanár, miközben a fejét rázta. –
Komolyan el kellett gondolkodnom a munkádon. Az első sorokat
olvasva kedvem lett volna rávágni az egyest, mert képtelen voltam
felfogni, hogy Vágási Feriről írtál a Szomszédok sorozatból – kezdte,
mire mindenkiből kitört a röhögés. Szegény Jacques értetlenül
forgolódott, úgyhogy suttogva mondtam, hogy később
elmagyarázom, miről van szó. – Viszont végül egy meglepően
értelmes dolgozatot sikerült összehoznod, így eltekintek a
hülyéskedéstől és közepest adok.
Zsolti teljesen meg volt elégedve, Kardos pedig kiosztotta a
dogákat, úgyhogy mindenki a másikét akarta olvasni, és nagyban
ment a röhögés, hogy kinek ki a példaképe. Már mindenki megkapta,
előttem azonban üres volt az asztal. És Cortez előtt is. A tanár várt
pár percet, amíg a többiek kiszórakozzák magukat Dave az Apple
alapítójáról írt dolgozatán vagy éppen Jacques-nak a műkorcsolyavilágbajnokról,
Brian Joubert-ről szóló írásán.
– Két igen meglepő írással is találkoztam. Az első AntaiKelemené,
aki – mutatta fel a lapokat – bebizonyította, hogy tud írni.
– Mosolyogva néztem a teleírt lapokat, és büszke voltam. – Igaz,
kicsit olyan, mintha kérdésekre válaszolnál, de, gondolom, kizárt,
hogy valaki segített.
– Tök egyedül írtam – közölte Cortez szemtelenül, és mindenki
visszatartott mosollyal figyelt.
– Értem. Leköteleztél. Négyes.
Cortez kiment a lapokért, és visszafele kacsintott egyet rám,
amitől, mondjuk, kis híján megfulladtam, de majd ha egyszer
feldolgozom ezt a pillanatot, akkor biztosan örülni fogok neki.
– És az utolsó dolgozat, amit direkt hagytam a végére. Reni.
– Igen? – kérdeztem összeszorult gyomorral. Még javában Cortez
körül járt az agyam, amikor rádöbbentem, talán valami baj van az
írásommal.
– Sokat gondolkoztam, hogy mit csináljak ezzel – kezdte. Én meg
majdnem elájultam. – Mivel a többiek dolgozatára is egy jegyet
adtam, így a tiédre sem adhatok többet. Akkor sem, ha
megérdemelnéd. Döbbenetesen jó írás, szeretném, ha olvasókörön
felolvasnád. Gratulálok.
Annyira zavartan mentem ki a lapomért, hogy közben belerúgtam
Jacques asztalának a lábába. Nem hittem volna, hogy Kardos
véleménye végül pozitív lesz, úgyhogy félig megkönnyebbülten,
félig pedig riadtan ültem vissza a helyemre. Mert az egész osztály
engem bámult.
Szünetben persze mindenki tudni akarta, hogy kiről írtam, sőt,
Kinga megpróbálta elvenni a dogámat, de sikerült elsüllyesztenem a
táskámba.
– Na, de most tényleg. Íróról? – kérdezte Zsolti.
– Nem, de mondom, nem fontos… – legyintettem.
– Renáta, mondd már meg! – idegeskedett Kinga. – Kiről írhattál
te?
– Semmi extra, ez csak egy beadandó – motyogtam.
– De nem értem, miért nem lehet elmondani? Úgyis megtudom.
Jobb lenne, ha elmondanád!
– Jó – sütöttem le a szemem. – Én anyuról írtam.
– Kiéről? – kérdezte Ricsi röhögve.
– Hát. Az enyémről – feleltem zavartam. A többieket egy
pillanatra elgondolkodtatta a válaszom, aztán rögtön utána lekötötte
őket az, hogy valaki hógolyót dobott az ablakunkra.
Bepakoltam a táskámba, közben Cortez mellém ért.
– Ügyes vagy – mondta őszintén.
– Köszi. Te is. Örülök, hogy megírtad – mosolyodtam el. –Mivel
„valaki” húsz kérdést írt a füzetembe, csak válaszolni kellett…
– Akkor is megírtad – vontam meg a vállam.
– Engedd meg, hogy én is gratuláljak – lépett hozzánk Arnold, de
szavait nem nekem, hanem Corteznek címezte. – Legszívesebben
napokig ünnepelnélek, amiért tizedikben félév közeledtével hajlandó
voltál írni pár oldalt. Sajnos nincs időm, de egyszer még bepótoljuk.
Egy karnevál talán méltó lenne – fejtegette száraz, gúnyos hangon.
– Neményi, fontoskodd arrébb magad, mert útban vagy – nézett
maga elé Cortez ott, ahol Arnold elzárta a padok közti utat.
– Parancsolj, most már nem vagyok útban – lépett félre Arnold,
szabadon hagyva a kijáratot. Cortez komoly arccal a szemébe nézett.
– Még mindig útban vagy – mondta, és kiment a teremből.
Döbbenten néztem utána. Jó, sose kedvelték egymást, de újabban
nem bírnak egy helyiségben lenni. Ami azért is kínos, mert egy
teremben tanulnak…
Ofőórára Haller büszkén jött, állítása szerint remekül alakul az
adománygyűjtés.
– Én vettem egy hologrammos Harry Potter-kártyát! – üvöltötte
Ricsi.
– Nagyszerű – bólintott az ofő lelkesen. – És hol van?
– Ráragasztottam annak a nyomi kilencedikesnek a hátára még
második szünetben – röhögött, mire az egész osztály tapsolni meg
őrjöngeni kezdett. Óriási. Emlékeztetnem kellett magam, hogy majd
ne felejtsem el leszedni Karcsiról. Na, mindegy.
– Nos. Egy igen fontos dologról szeretnék ma beszélni. A
karácsonyi húzásról!
Az egész osztály duruzsolni kezdett, úgyhogy Haller várt pár
pillanatot, végül folytatta.
– Mivel a diákok igen sokat költöttek az adományokra, az
igazgatóság és a szaktanárok egyöntetűen megszavazták, hogy idén
nem vásároljuk, hanem készítjük a karácsonyi ajándékokat.
Na, ennyi volt az öröm. Mindenki besavanyodott, és hát
természetesen én is.
– Mi ez már? Díszítgetünk, ajándékot gyártunk… Gyöngyöt fűzni
nem kell? A végén lányok leszünk – ordította Zsolti, mire a fiúk
többsége vadul bólogatott.
– Zsolti, nyugodj meg. Az ajándékkészítés nem gyöngyfűzésből
áll.
– Jó, de akkor is!
Ezzel eltelt vagy negyedóra, amíg a fiúk kidühöngték magukat,
végül, mivel úgysem tudtak mit tenni, belátták, hogy ez van.
Következett a húzás. Kicsit kedvetlenül ugyan, de mindenki
kihalászott egy cetlit Haller dobozából. Mikor hozzám ért, lehunytam
a szemem, és magamban végig azon imádkoztam, hogy Arnoldot
vagy Jacques-ot húzzam. Ők megértik, ha a saját kezűleg készített
ajándékom überbéna.
– Reni? – nézett rám az ofő kérdőn. Kicsit elidőztem a húzással.
Gyorsan belenyúltam a dobozba, és megragadtam egy cetlit.
Az ofő továbbment, én meg a padom alatt kibontottam a kis
papírfecnit. Jaj ne!!! Cortez! Ilyen nincs! Ááá!
Mikor mindenki húzott, körülbelül két perc alatt megvitattuk
egymással, hogy ki kinek készít ajándékot, úgyhogy idén nem kellett
titokzatoskodnunk.
– Pszt – rúgta meg Cortez a székem lábát, mire hátranéztem. –Kit
húztál?
Csak felé mutattam a papíromat, mire irtózatosan röhögni kezdett.
Égővörös fejjel vártam, hogy abbahagyja.
– Rajzolj valamit! – javasolta még mindig nevetve. Nagyon
vicces. Idegesen visszafordultam, és azon kattogott az agyam, hogy
mit készíthetnék neki. Mindenképp béna lesz, úgyhogy tökmindegy.
– Rendben. Most kimehettek az udvarra kulturáltan örülni a
hóesésnek – szólt az ofő. – De csendben – tette hozzá gyorsan,
amikor Zsolti széke felborult, Dave telefonja leesett, és Andris meg
Robi egymással versengve rohant az ajtó felé. – Virág, te ne. Veled
beszélni szeretnék.
Sejtettem, hogy miről lehet szó, ezért bátorító mosollyal néztem
rá, de nem viszonozta, csak lehajtott fejjel kikullogott a tanári
asztalhoz.
A folyosóra érve szóltam Arnoldnak, hogy maradjunk, mert tudni
akartam, hogy mit mondott az ofő.
– Hé, Ren, suli után jössz szánkózni? – kérdezte Ricsi, miközben
kikerült.
– Nem, ma semmiképp – ráztam a fejem.
– Miért? – nézett rám Dave.
– Mert apu nincs itthon, anyu sokáig dolgozik, és el kéne
lapátolnom a havat a járdáról meg a kocsifeljáróról, hogy ne anyunak
kelljen munka után – magyaráztam.
– Kell segíteni? – kérdezte Zsolti.
– Nem, köszi, Arnold segít – mosolyogtam. Cortez és Ricsi
rázkódó vállal mentek tovább, azt hiszem, Arnoldot röhögték ki. Jó,
nem annyira erős, de tuti, hogy ketten könnyen ellapátoljuk…
Csengetésig a folyosón várakoztunk, aztán végre kijött Virág.
– Mi volt? – kérdeztem idegesen.
Ahogy sejtettem. Az ofő kioktatta Virágot a rajzszakkörről való
lógás következményeiről, a botrányosan rossz jegyeiről, a be nem
adott dolgozatairól (kémia és irodalom) és legfőképp arról, hogy
Dorián mennyire rossz hatással van rá. Virág ezt persze tök
tragikusan, afféle „mindenki el akar szakítani minket egymástól”
dologként éli meg, és képtelen felfogni, hogy nem a világ esküdött
össze ellenük, hanem egyszerűen aggódunk érte. De nem értette,
pedig a modern Rómeó és Júlia-sztorija még engem sem hatott meg,
amikor legalább hét tárgyból bukásra áll és az égvilágon semmi nem
érdekli, csak a búskomor barátja. Mivel nem bólogattam megértően,
ott is hagyott a folyosón, és rohant le az udvarra, hogy Doriánnal
együtt utálhassák a világot. Klassz.
Virág: 5/1 – offline volt msn-en.
Hólapátolás: 5/2 – kikészültünk. Szerencsére Karcsi is segített, de
rengeteg volt.
Karácsonyi ajándék: 5/1* – én nem tudok készíteni semmit.
Ráadásul Corteznek?! Jaj.
Farmville: 5/5* – Arnold magához adott. Ez minden tekintetben
ütközik az elveivel, de hála neki, lett egy új szomszédom és
bővíthettem! Hurrá!!!
Idol dolgozat: 5/5 – azért büszke vagyok, hogy ennyire jól
sikerült! e
Adományozás: 5/5 – minden elfogyott, Borrel igazgató teljesen
odavolt, sokat gyűjtöttünk! Hurrá! e
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése