Sz.J.G. 3. Egyedül December 16-31.

December 16., szerda


A téli szünet előtti utolsó hét irtó pörgősre sikerült. A diákok
bezsongtak, a szaktanárok képtelenek voltak normális tanórákat
leadni, ezért a legtöbb órán filmeztünk, beszélgettünk vagy éppen
kimentünk az udvarra. A sulirádió megállás nélkül üvöltette a
karácsonyi dalokat, Korponay korizni vitte a jelentkező diákokat, a
büfében pedig a fahéjas forró csokin kívül lehet kapni diósmézes
puszedlit és csokis-mandarinos sütit is. e Tanulnivalót már nemigen
kaptunk, de azért valamennyi szaktanár figyelmeztetett minket, hogy
a téli szünet után bekeményítenek, mert a félév vége vészesen közel
van. Persze ez a világon senkit nem érdekelt. Majd, gondolom,
szünet után lesz pánik, ahogy az lenni szokott.
Duplamatekon Gazdag tanárnő betetette az Egy csodálatos elmét,
így akit érdekelt, az az első padokban ülve nézhette, a többiek pedig
elfoglalták magukat. Andris és Robi PSP-zett, Cortez, Ricsi, Dave és
Zsolti a hátsó padokban röhögött valamin, amit Dave telefonján
néztek, Arnold a padomon ülve olvasott, úgyhogy igazából csak
Kinga, Gábor és Jacques nézte a filmet. Én éppen a suliújságajánlóimhoz
jegyzeteltem, amikor Virág odahúzta mellém a székét.
Ezer éve nem beszélgettünk már lyukas órán, úgyhogy
rámosolyogtam és őszintén örültem, hogy odaült.
– Mit csinálsz? – kérdezte, és kifésülte a szeméből a haját, hogy
belelásson a füzetembe.
– Csak az ajánlók – vontam meg a vállam.
– Jaj, annyira nincs kedvem a téli szünethez – szomorkodott, aztán
rögtön elmesélte, hogy mennyire végtelenül rémes lesz. Mert szinte
az egészet az apukájával és A NŐ-vel tölti, de mivel velük még
mindig nem beszél (a kistestvére miatt), így totál szótlanul telik majd
a szünidő.
– Azért lehet, hogy jó lesz – biztattam mosolyogva.
– Ááá – legyintett. – És Doriánnal is csak szilveszterkor
találkozunk. Utálom az egészet. Hülye szünet!
Virág panaszkodott még egy sort, aztán teljesen ledöbbentett.
Ugyanis megkérdezte, hogy nincs-e kedvem velük tölteni a
szilvesztert.
– Mármint? – pislogtam értetlenül.
– Hát lesz egy konci 31-én, este nyolckor kezdődik, aztán utána
megyünk haza. Juj, annyira naon jó lenne, ha jönnél… – csillant fel a
szeme. Mind a kettő.
– Ööö, nem hiszem, hogy elengednek – mondtam, és tényleg ez
volt az igazság.
– De miért? Nemár, tök jó lesz. Leszünk vagy tizenketten,
meghallgatjuk a koncertet, aztán hazamegyünk. Hárman nagykorúak,
meg Dorián is már tizenhét múlt, kérdezd meg anyukádat. Légysziiii.
Hm. Szilveszterkor valami emó koncert? Nem is tudom. Viszont
Arnold elutazik az egész szünetre, Cortez pénteken elrepül a
szüleihez, Jacques sem lesz itthon, Virág az apukájánál, Kinga tele
programokkal… valószínűleg szét fogom unni magam, miért is ne
lenne jó ötlet legalább egy koncertre elmenni?
– Megkérdezem – bólintottam.
– Juj, de jó! – sipákolt hangosan. Örültem, hogy örül.
Virág visszaült a helyére és a telefonjával babrált, én meg
mosolyogva néztem. Arnold összecsukta a könyvét, és egy pillanat
alatt elrontotta a kedvem.
– Ez egy mérhetetlenül rossz ötlet.
– Miért? – csodálkoztam.
– Mert nem ismered Virág barátait, újabban őt se nagyon ismered,
Szilveszterkor ennyi idősen egy idegen társasággal egy olyan
együttes koncertjén, amit még csak nem is ismersz… Gondolkozz.
– Csak egy koncert, és megyünk haza.
– Örülnék, ha nem mennél.
– De szeretnék Virággal lenni.
Arnold gondterhelten nézett rám.
– Ha itthon lennék, elkísérnélek, de így… Nem helyes.
– Nem értem, miért – motyogtam értetlenül. Arnold túlreagálja a
dolgot.
Hazaérve persze már egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek az
egész. A suliban még úgy éreztem, hogy teljesen normális dolog, ha
elkéredzkedem, anyuék igent mondanak, aztán ennyi. A szüleim előtt
állva azonban szorongva, tele kétségekkel már úgy tűnt, kábé annyi
esélyem van elmenni, mintha azt jelenteném be. hogy elindulok
megmászni a Mount Everestet. Talán azt előbb támogatnák.
– Hogy mi? – kérdezte anyu a haja tövéig felszaladt
szemöldökkel. Ez az „igazán megdöbbentem” nézése volt, és csak
ritkán látni.
– Egy koncert – dadogtam.
– Szilveszterkor? Tizenöt évesen? A Moszkva tér környékén?
Este?
Igen. Ez így már nem hangzott annyira jól.
– Igen, de sokan leszünk, és hamar hazajönnék, és Dorián barátai
közt sokan nagykorúak, és csak egy koncert…
– Kizárt dolog. Nem mehetsz. Meghívhatod a kis barátaidat, ha
gondolod, de biztosan nem mész el.
– Értem – bólintottam. Végül is gyorsan ment. Igaz, nem pozitív,
de legalább hamar túl lettünk rajta.
Én még csendben tettem-vettem a konyhában, amikor apu hirtelen
a pártomat kezdte fogni. Szerinte meg kéne gondolniuk, elvégre a
szociális életem minimális, és egy koncert nem a világ vége. Anyu
érvelt, hogy nagyon fiatal vagyok, semmi keresnivalóm ott. Apu
kontrázott, hogy visznek-hoznak, és akkor mindenki jól jár. Anyu
vitatkozott, mert szerinte rengeteg baj történhet egy ilyen
alkalommal. Apu nem értett egyet, mert szerinte baj akármikor,
akárhol történhet, de így korlátozzák a szabadságom, amivel azt
fogják elérni, hogy problémás leszek. És ez így ment egy jó ideig,
míg anyuék totál összevitáztak rajtam meg a nevetséges szilveszteri
ötletemen. Mivel nem akartam problémát, közbeszóltam.
– Tényleg nem baj. Kibírom, ha nem megyek, tulajdonképpen
egyáltalán nem fontos. Majd jövőre – vontam meg a vállam. Anyu
helyeslően bólintott, apu pedig felháborodott, mert szerinte jó gyerek
vagyok, megérdemlem, hogy néha engedjenek kicsit.
A szüleim kamaszkezelő könyvekből olvastak fel egymásnak pro
és kontra érveket, én meg inkább felmentem a szobámba. Egy
Toblerone csokival (apu hozta a reptérről, egy szatyor édességgel
együtt, amit ügyesen eldugtam) leültem a laptopom elé, és ráírtam
Virágra, aki nem volt elragadtatva. Másolom.
Virág üzenete: Ajj már!!! Akkor tuti én se mehetek.
Reni üzenete: Miért?
Virág üzenete: Mert anyu nem kedveli Doriánt… Azt mondta,
hogy örülne, ha veled mennék. Ajj, ez nem igaz. Így is tiszta gáz a
szünetem, most még a szilveszter is…
Reni üzenete: Sajnálom. Én megkérdeztem, tényleg. De azért van
abban valami, hogy nem mehetünk.
Virág üzenete: Jó, nem érdekel. Kiléptem.
Virág állapota nem elérhető.
Óriási. Virág végre megint normális volt velem (legalábbis úgy
tűnt), erre nem mehet el nélkülem valami borzalmas koncertre. Na,
ezen tuti soha nem lép túl. Mivel nem tudtam mit tenni, csak
reméltem, hogy egyszer megbékél. e
Sulirádió: 5/5* – nem tudom, honnan szedik ezeket a feldolgozott
karácsonyi zenéket, de nagyon klasszak.
Szilveszter terv: 5/1 – e
Cortez: 5/3 – hát, úgy tűnik, ez megint egy „nem vesz észre hét”.
Talán majd jövőre. Jó esélyek. Éljen.
Jonah Black 5/5* – mind a négy részt kiolvastam! Imádom.
Annyira nagyon jó!
Ajánlók: 5/2 – nem igazán haladtam vele, így megkértem Karcsit,
hogy segítsen be. Örömmel tette, úgyhogy megírja nekem a januári
film- és zeneajánlót. Így marad nekem a könyv és a fotók.


December 17., csütörtök


Reggel apu kitett a sulinál, én meg a szállingózó hóesésben
odasétáltam a fiúkhoz.
– Reni – nyújtott felém Dave egy szórólapot. Elolvastam a
klasszul megszerkesztett, színes sorokat, és mosolyogva néztem fel.
– Koncertetek lesz?
– Aha – biccentett Ricsi. – Jössz?
– Megkérdezem, hogy elengednek-e. Hol lesz?
– Nos – húzta ki magát Dave büszkén. – Én szerveztem,
Zsoltiéknál lesz szilveszterkor, házibulival együtt.
– Odaszervezted Zsoltiékhoz a Jalapeno-koncertet? – nevettem el
magam.
– Hé! Ez igenis komoly dolog! Menedzser vagyok, az a dolgom,
hogy minden flottul menjen.
– Értem – bólintottam és igyekeztem nem vigyorogni, miközben
az együttes fotóit néztem a szórólapon. – De te hogy leszel ott? –
kérdeztem hirtelen Corteztől. Úgy tudtam, elutazik a szüleihez.
– Harmincadikán jövök vissza – közölte mellékesen.
– Klassz lenne, ha jönnél, Ren! Tök jó buli lesz – vigyorgott
Ricsi.
Gyorsan végiggondoltam, mennyi esély van arra, hogy
elengedjenek. Anyuék tegnap mondtak nemet egy koncertre, nem túl
valószínű, hogy mára meggondolták magukat és elengednek egy
másikra. Viszont Zsoltiék tíz percre laknak tőlünk, talán ez mérvadó.
– Ha tudok, akkor elmegyek – bólintottam.
Virág sétált oda hozzánk búskomor, lassú léptekkel. Megállt
mellettem és bánatos fél szemével nézett.
– Szép, boldog jó reggelt, emó – vigyorgott Zsolti. Virág csak
hümmögött.
– Látom, ma is utálsz mindent. Tessék, ez majd feldob – nyomott
a kezébe Ricsi egy szórólapot. Közbe akartam szólni, hogy ne, de
addigra Virág elvette és elolvasta a meghívást.
– Ez mi? – nézett fel értetlenül.
– Koncert, szilveszterkor. Zsoltiéknál! Én szerveztem –
dörzsölgette a kezét Dave.
– Fú, de jó – dünnyögte Virág kedvetlenül.
– Gyere el, klassz lesz. Egy csomóan jönnek – próbálkozott
tovább Zsolti.
– Kik?
– Hát, úgy kábé az egész suli. Meg Reni is! Jó lesz, gyere el –
mosolygott Dave. Én lesütöttem a szemem, de hiába. Virág szó
szerint rám förmedt.
– Elmész? Elmész Zsoltiékhoz?
– Nem! – ráztam a fejem automatikusan, de a négy fiú kérdőn
nézett rám. Te jó ég, milyen rémes helyzet! – Illetve – javítottam ki
magam – még nem tudom, meg kell kérdeznem otthon…
– Ez aztán baromi jó! – kiáltotta Virág. – Velem nem jössz el,
pedig tudod, hogy nélküled nem fognak elengedni, erre a hülye,
béna, amatőr házikoncertre meg elkéred magad!
– Virág, állj le – ráztam meg a fejem óvatosan, mert a fiúk
pislogás nélkül meredtek rá.
– Nem állok! Szerettem volna, ha eljössz velem, de persze ahhoz
nincs kedved! Talán meg se kérdezted! Csak nemet mondtál. Kösz
szépen, Reni! Én akkor is elmegyek!
– Virág – mosolygott Dave erőltetett kedvességgel, hogy kicsit
könnyítsen a helyzeten. – Jó buli lesz, gyere te is velünk. Zenélünk,
meg lesz karaoke…
– Nem érdekel a béna bulitok, a béna zenélésetek meg az egész
bénázásotok! Én igazi koncertre megyek, akkor is, ha Reni nem jön
el!
– Menj a francba! – szólt Ricsi hirtelen, és mindenki elhallgatott.
Éreztem, hogy Virág ezúttal túllőtt a célon, a fiúk zenéjének
degradálása mindenkit komolyan érintett. A feszültség ott volt a
hideg levegőben, senki nem szólt, csak bámult maga elé. Az egyre
sűrűbben szálló hópelyheket nézve azon agyaltam, hogy voltam-e
már ennyire kínos szituációban. Azt hiszem, még nem.
Virág egy megfagyott hódarabot rugdosott a cipőjével, végül
felnézett. Azt hittem, az arca bűnbánó lesz vagy hogy legalább némi
sajnálat tükröződik rajta, de nem. Mérges volt. De nagyon. Szó
nélkül ott hagyott minket, mi pedig tovább ácsorogtunk.
– Nápolyit valaki? – kérdezte Zsolti, aki magára vállalta, hogy
megtöri a csendet.
– Nem, köszi – suttogtam. – Azt hiszem, bemegyek – mondtam.
– Azért megkérdezed a szüleid a buliról? – szólt utánam Dave.
– Persze – biccentettem, és felmentem a lépcsőn.
– Reni! – Megfordultam, és Cortez szemébe néztem. – Ha eljössz,
egyedül gyere – mondta, én pedig bólintottam. Cortez dühös volt,
eddig ritkán láttam ilyennek. Igazából mind a négyen csalódottak
voltak, pedig próbálták hülyéskedéssel meg röhögéssel elnyomni, én
azért mégis láttam az arcukon, hogy Virág nagyon megbántotta őket.
Sőt. Egész nap nem szóltak hozzá, kikerülték (Ricsi egyszer neki
is ment), továbbá szünetekben azzal szórakoztak, hogy Doriánt
dobálták koszos hóval. Hű, de jó hangulatban telt a nap. Ráadásul
ebédszünetben Kinga felült a padomra, és nagyképűen közölte, hogy
van kivel mennie a holnapi karácsonyi bulira.
– Nocsak, a suliból igent mondtál valakinek? – kérdeztem
meglepetten.
– Na persze, az kéne még! – nevetett kínosan. – Olivér jön,
úgyhogy ő lesz a kísérőm.
– Úgy tudtam a Szent Johannás bulikra csak az itt tanulók
jöhetnek…
– Megbeszéltem Mádayval.
– Gratulálok – vontam meg a vállam.
– Na, és te kivel jössz?
– Jacques hívott meg – válaszoltam. Az előttem ülő francia
osztálytársam zavart mosollyal fordult felénk.
– Látom, ragaszkodsz a nyomikhoz – jegyezte meg Kinga.
Jacques csalódottan fordult vissza. Szegény.
– Örülnék, ha nem bántanál meg állandóan mindenkit.
– Védjék meg magukat – húzta fel a fél szemöldökét Kinga.
Csatára kész. Mint mindig. – Na, szóval akkor a ma délután jó?
Gondolom, ráérsz, hiszen mi más dolgod lenne, de azért úgy illik,
hogy megkérdezzem.
– Miről van szó?
– Renáta, hol az agyad? Már háromszor mondtam, hogy a holnapi
osztálykarácsonyra mi készítjük a szendvicseket.
– Ó, tényleg – kaptam a fejemhez. – Persze, jó a délután.
Igaz, hogy a suliújsággal még sehol nem tartok, igaz, hogy Cortez
kézzel készített ajándékából még semmi nincs, ha az a papírcsákó,
amit kínomban hajtogattam, nem számít annak. És igaz, hogy éppen
egy össznépi utálkozás kirobbantója voltam. Hogyne, minden
vágyam Kinga tempójában szendvicseket készíteni.
– Jó. Akkor hat körül jövök. Az utolsó színjátszós próbát nem
hagyhatom ki, bár természetesen mindenki szövegét tudom, ha
esetleg be kell ugranom…
– Hat körül várlak – zártam le a szóáradatot. Kinga vette a célzást
és ott hagyott, én pedig tovább ücsörögtem a padomban. Nem egy jó
nap, az biztos.
Mivel ma egy óra sem volt megtartva, én egész nap olvastam,
Arnold pedig csendben ült mellettem. Igazán értékeltem, hogy
tolerálja a csendes napjaimat, semmi, de semmi kedvem nem volt
beszélgetni. Úgy érzem, lassan minden szétesik körülöttem.
Hazaérve anyut az étkezőasztalnál találtam, egy gitárkatalógust
lapozgatott, de amikor meglátott, gyorsan elrejtette egy magazin alá.
e Úgy csináltam, mintha nem vettem volna észre, aztán
beszámoltam a mai napomról. Na, igen. Most jön a java. Azonnal
igent mondott arra, hogy szilveszter este Zsoltiékhoz menjek, sőt,
örült neki, hogy a kis barátaim olyan jó programot hoztak össze, mint
egy házikoncert. Hogy Virág gyűlöl, az senkit nem érdekel. Mivel
láthatólag nem dobott fel a szilveszteri programom, anyu
megkérdezte, hogy mi bajom.
– Csak Virág. Úgy érzem, cserben hagytam.
– Miért nem megy ő is a kis osztálytársaitokhoz?
– Mert összevesztek.
– Az ilyen hamar elmúlik. A gyerekek veszekszenek, kibékülnek
– mosolygott anyu. Hát, én ezt nem így látom, de mindegy.
– Szerinte nem fair, ha vele nem tudok elmenni, Zsoltiékhoz pedig
megyek. Nem érezném jól magam. Az lesz a legjobb, ha mindkettőre
nemet mondok és itthon maradok.
Anyut komolyan megdöbbentettem, erre a lépésemre nem
számított. Felmentem a szobámba, és hatig szenvedtem Cortez
ajándékával. Megpróbáltam hajtogatni valamit, de mikor már egy
halom összegyűrt papír hevert körülöttem, megsajnáltam azt a fél
erdőt, amit emiatt vágtak ki, úgyhogy abbahagytam a pazarlást.
Rátértem a rajzolásra. Ezen hamar túlléptem, nem is kommentálom.
Egy halom kreatív oldalt végigböngésztem, és rájöttem, képtelen
vagyok varrni, fonni, festeni, ragasztani… igazából mindenre
képtelen vagyok. Óriási. Kinga pontban hatkor megérkezett, vállán
vászontáskával, amit nejlonszatyor helyett használ.
– Az osztálypénzből vettem alapanyagokat – kezdte, és levette a
fehér kabátját, majd a kezembe adta, úgyhogy felakasztottam.
Utánamentem a konyhába, és segítettem kipakolni.
– Hogy haladsz az ajándékkészítéssel? – kérdeztem, miközben
felvágtuk a baguette-eket kis karikákra.
– Természetesen kész vagyok. Bár elég komoly fejtörést okozott,
hogy egy egyéniség nélküli embernek mit készíthetnék…
– Kit is húztál?
– Téged.
– Kösz – röhögtem el magam kínosan. – Én még sehol nem tartok.
– Ez jellemző rád. Igazából sokkal több szabadidőd van, mint
nekem, tekintettel arra, hogy én edzésre járok, újságot írok…
– Tudom, tudom – szóltam közbe, mert egyáltalán nem volt
kedvem végighallgatni Kinga unásig elismételt programlistáját.
– Csak azt mondom, hogy ha kevesebb időt fordítanál az
önmarcangolásra, akkor sokkal eredményesebb lennél.
– Észben tartom – bólintottam, és átadtam az üveg
csemegeuborkát, hogy bontsa ki, mert nekem nem ment. Kinga egy
laza mozdulattal lecsavarta az üveg fedelét, és visszaadta.
– Lássuk csak. Virág vegetáriánus, Dave nem eszik disznóhúst,
Gábor allergiás a Piros Aranyra, úgyhogy ezeket tegyük teljesen
külön tálra – mutatott a kis szendvicsekre, amikre már rátettem a
szalámit, a sajtot, a félbevágott csemegeuborkát, és éppen kis
pöttyökben nyomtam rá a Piros Aranyat.
– Oké, akkor az a rész a vega-kóser-antiallergén – mosolyogtam a
másik tálra, amit éppen Kinga készített.
– Mikor áll már el a havazás? – nézett Kinga csalódottan az
ablakra.
– Anyu szerint egész éjjel esni fog.
– Őrült jó.
Kinga tempójának hála, egy óra alatt elkészültünk a holnapi
osztálykarácsony szendvicseivel. De sajnos amikor elment, megint
rám szakadt a feladat, miszerint készítenem kell valamit Corteznek.
Mit adhatnék egy olyan srácnak, akiért mindenki rajong? Akinek
gyönyörű, menő barátnője van? Akinek mindenki a legjobb haverja
akar lenni? Vacsoráig még csak zavart, hogy nem készültem el, utána
viszont kezdtem kiborulni. Már arra is gondoltam, hogy adok
valamit, amit nem is én készítettem, de az túl átlátszó lenne. Este
kilenckor tehetetlenül ültem a babzsák fotelemben, és komolyan
megfontoltam, hogy talán el sem megyek az osztálykarácsonyra,
amikor betelt a pohár. Egyszerre szakadt ki belőlem minden. Hogy
mennyire kiborít Virág viselkedése, hogy Arnold annyira elfoglalt
mostanában, nincs is rám ideje. Hogy a fiúk bulijára nem fogok
elmenni, mert lelkiismeret-furdalásom lenne Virág miatt. Hogy az
egész Cortez dolog mennyire nagyon bánt, és hogy semmit nem
tehetek. Hogy boldogtalannak érzem magam és szomorúnak, mert
egyedül vagyok. Tök egyedül. Negyven perc alatt írtam meg,
franciául. Nem érdekel, hogy milyen lett, kiadtam magamból, és
most kicsit jobb. És az sem érdekel, hogy mit fog szólni hozzá.
Belázadtam. Azt hiszem, igazi kamasz lettem.
A napom: 5/1 – végre vége!
Téli szünet: 5/1* – persze, minden álmom két hétig kuksolni a
szobámban.
Sulikarácsony: 5/2 – anyu kikölcsönzött nekem egy Mikulásruhát,
normál esetben jópofának is tartanám, de most nincs normál eset.
Virág és Ricsiék: 5/1*** – menthetetlenül összevesztek. Ez
rémes.
Msn: 5/1 – rejtve kapcsolódtam, de amúgy sem volt senki…
Alszom: 5/5 – végre egy jó ötlet.


December 18., péntek


Reggelre annyi hó esett, hogy apuval majdnem egy órán keresztül
lapátoltunk. Igen, indult már jobban is a reggelem. A suli előtt
kiszálltam, és vigyázva, nehogy leejtsem a tálcát, óvatosan
odalépkedtem a fiúkhoz.
– Kajaaa – üdvözölt Zsolti. Illetve azt hiszem, a szendvicseknek
köszönt.
– Zsolt, mi lenne, ha megvárnád, amíg felérünk a terembe? Ne
egyél már az utcán! – ért hozzánk Kinga, szinte velem egy időben.
– Na, a ló zabos ma reggel – vigyorgott Zsolti.
– Ha tudni akarod, igen! Mérges vagyok! Sőt! Dühös! Olivér nem
tud feljönni, a vonatok késnek a havazás miatt, így el sem indul.
Emiatt nem látja az előadásom, és egyedül jövök az esti karácsonyi
bulira – dühöngött Kinga.
– Na és? Mindig egyedül jössz – vonta meg a vállát Dave,
miközben Twitteren adott helyzetjelentést arról, hogy éppen a suli
előtt áll. Fogalmam sincs, ki követi, de mindennap ugyanazt írja,
szóval nem lehet túl érdekes.
– Igen, ez igaz. De annyira örültem volna neki. Így idén már nem
is találkozunk – mondta Kinga kissé csalódottan.
– Gyere velem a bulira – bökte ki hirtelen Zsolti. Nem tudom,
hogy komolyan gondolta-e, mert mindenki elröhögte magát,
beleértve Kingát is.
– Na, bemegyek, mert megfagyok – intett, és már ott is hagyott
minket.
A Szent Johannába lépve igazi karácsonyi hangulat fogadott, az
aulában lévő feldíszített fenyőn piros és kék égősorok égtek, a
sulirádióból pedig valami punk-christmas dal üvöltött, ami miatt
Máday betorzult arccal ütötte a stúdió ajtaját. e
A termünk idén több okból kifolyólag sem nyerte meg a
teremdíszítő versenyt. Egyrészt, mert mint mindent, ezt is Baranyai
tanárnő osztálya nyerte. Másrészt meg. A fiúk feladata lett volna
díszeket hozni, de természetesen elfelejtették, így csak Gábor és
Jacques hozott girlandokat, amiket két perc alatt fellógattunk. Kinga
persze tombolt, de már nem volt mit tenni. Azért a táblára felírtuk,
hogy kellemes ünnepeket. Ez is több, mint a semmi.
Az ajándékozás viccesen telt, meglepő módon a legtöbben
komolyan vették a feladatot, Kinga például sötétzöld sálat
horgolt(!!!) nekem, Gábor autómodellt ajándékozott Jacques-nak,
Dave fotómontázst készített Robinak valami együttesről, Andris egy
CD-t írt Gábornak, meg ilyesmi. Persze voltak, akik elhülyülték,
például Zsolti aláírt papírfecnit adott Arnoldnak, aki ezt egyáltalán
nem értékelte. Mondjuk, megértem. Az ajándékozás legdurvább
pillanata az volt, amikor Cortez következett. Virágot húzta. Egy
baromi jól sikerült képkeretet kapott, pink alapon fekete
halálfejekkel. Amikor Virág kibontotta, látszott rajta, hogy tetszik
neki, de mivel még beszélőviszonyban sincsenek, csak bólintott
egyet, Cortez meg már ott is hagyta. Elképesztően kellemetlen volt
az egész. e
Aztán én következtem. Az összehajtott lapot olyan szorosan
fogtam a tenyeremben, hogy teljesen összegyűrődött.
– Boldog karácsonyt – mondtam halkan, és odaadtam. Cortez
mosolyogva megköszönte, aztán összeráncolt szemöldökkel
kibontotta a minire összehajtott papírt.
– Mi van, Cortez, levelet kaptál? – röhögött Ricsi, és a beszólása
miatt mindenki érdeklődve nézett felénk. Dave fontoskodva
odapattant, és belelesett a lapba, aztán röhögve felkiáltott.
– Vers!
Égővörös fejjel néztem körbe, közben mindenki azon vihogott,
hogy verset írtam.
– Nem az! – szóltam, de a hangom elveszett a ricsajban. Cortez
nem figyelt a körülötte zajló eseményekre, csak olvasott, én pedig
próbáltam kiolvasni az arcából, hogy mit gondolhat. Annyira
remegett a lábam, hogy úgy éreztem, bármikor összecsuklik alattam,
de az izgatottságtól mégsem tudtam leülni. Mikor végigolvasta, csak
felnézett.
– Ez mi? – kérdezte. Számítottam rá, hogy elsőre nem fogja tudni,
így zavartan a hajamat piszkáltam és közben megvontam a vállam.
– Dalszöveg. Illetve annak szántam. Lehet, hogy béna, meg nem
is tudom… csak úgy írtam, hátha egyszer jól jön – suttogtam alig
hallhatóan. Cortez még egyszer beleolvasott, aztán egy laza
mozdulattal átnyújtotta Ricsinek, aki kikapta a kezéből. Ő ugyanúgy
némán átolvasta, és mikor végzett, Zsoltinak nyújtotta. Zsolti olvasás
után Dave-nek, úgyhogy mire mindenki túlesett rajta, a fülemben
dobogó vértől szinte semmit nem hallottam.
A fiúk összenéztek párszor, én ebből semmit nem értettem, végül
Dave lépett mellém, és bizalmasan a vállamra tette a kezét.
– Mint a banda menedzsere, engedd meg, hogy elsőként
gratuláljak.
– Mihez? – csodálkoztam.
– Van egy dalszövegírónk! – kiáltotta Ricsi boldogan, mire
mindenki ujjongani meg füttyögni kezdett.
Zavartan mosolyogtam, miközben a többiek sorban olvasták az
írásom. Hű. Írtam egy dalszöveget, amit jónak találnak! Persze
hozzátartozik, hogy én a Je m’enfous (Nem érdekel) című, kissé
depresszív hangvételű írásomat elkeseredett, melankolikus dalnak
szántam, de Ricsi közölte, hogy a szövegemből lázadó, pörgős punk
számot írnak majd. Hát, felőlem. e
Szóval az osztálykarácsony klasszul telt, leszámítva, hogy
Virághoz senki nem ment oda, így egyedül üldögélt a padjában és
zenét hallgatott. Ja, és azt leszámítva, hogy Gábor véletlenül mégis
evett a Piros Aranyból, úgyhogy érte jöttek a szülei, mert bedagadt az
arca. e
Osztálykarácsony után szerettem volna normálisan elköszönni
Corteztől, de nem úgy alakult, ahogy terveztem, mert közben Arnold
is pakolt, így mellette maradtam. A folyosón azért sikerült pár szót
váltanom vele, de az nem nagyon számít. Kábé ennyi volt:
Reni: Jó utat meg kellemes ünnepeket!
Cortez: Kösz, neked is. Szilveszter?
Reni: Sajnos nem tudok menni.
Cortez: Oké. Akkor jövőre találkozunk. A vállára kapta a táskáját,
és már el is tűnt a folyosón. Rémes volt hallani, hogy jövőre látom
legközelebb.
– Mehetünk – csukta be a szekrényajtaját Arnold.
– Azért hívsz majd? Meg üzensz?
– Persze – mosolygott. – Te megleszel? – kérdezte, és őszintén
szomorúnak tűnt.
– Valahogy biztos. Majd olvasok. És, ha minden igaz, karácsony
után gitározni fogok – vigyorogtam.
Arnold csak a fejét csóválva mosolygott, aztán eszébe jutott
valami, és beletúrt a táskájába.
– Majdnem elfelejtettem. Pár CD, ha nagyon unatkozol, hallgasd
meg, érdemes.
– Köszi – vettem el, és átnéztem őket. Egyik előadót sem
ismerem, de ez nem újdonság. e
Jacques este hatra jött értem, amint megláttuk egymást, kitört
belőlünk a nevetés. Az iskolai bulik témája mindig ötletes, az idei
szekrényekbe dugott szórólapokon „Karácsonyi buli a Szent
Johannában, megjelenés tetőtől talpig Mikulás-ruhában” szerepelt,
így a suliba csak úgy özönlöttek a Mikulások. e Mindenki komolyan
vette a feladatot, az összes diák kölcsönzött Mikulás-göncben
parádézott, néhány végzős lány pedig a Lindsay Lohan-filmből
ismert, miniszoknyás verziót választotta. Őket Máday még az
aulában visszafordította.
Jacques-kal felültünk a tesiterem lelátójára, és amíg ő azon
nevetgélt, hogy mindenki milyen viccesen néz ki, én szomorúan
néztem körbe. Se Arnold, se Cortez, se Gábor (injekciót kapott), se
Virág. Oké, Virág jelen volt, de átült Doriánék osztályához. e A
színjátszósok karácsonyi előadása után (halálra untuk, Dave el is
aludt rajta, Zsolti pedig végigcsörögte, mert nem tudta hangtalanul
kiszedni a chipset a zacskóból) hivatalosan is elkezdődött a
karácsonyi buli. A stúdiósok a színpadon egymás után tették be a
jobbnál jobb zenéket, és összességében szinte mindenki jól érezte
magát. Szinte.
Szóltam Jacques-nak, hogy átmegyek a büfébe, aztán feltettem a
Mikulás-kabátom kapucniját, és átvágtam az udvaron. A kivilágított
égősorok között sétálva kisebb társaságok jöttek velem szemben,
röhögtek meg a szünetet tervezgették… Jó nekik. Átértem az aulába,
ahol Kinga és az a-s lányok csapata beszélgetett.
– Rémes, hogy Olivér nem tudott eljönni – fújtatott Kinga
mérgesen.
– Nekem mondod? Én Krisztiánnal jöttem, remélem, senki nem
látott minket együtt – panaszolta Dina.
– Az a te bajod. Engem nem érdekel, hogy egyedül érkeztem,
rengetegen hívtak, én döntöttem így – jelentette ki Kinga
nagyképűen.
– Aha, persze, sokan hívtak… Én csak Zsoltiról tudok – vihogott
az egyik a-s lány, és mintha ragályos lenne, a többi is rákezdett.
– Ha tudni akarod, Zsoltin kívül többen is meghívtak!
– Jöhettél volna vele. Szép pár lennétek – viháncolt Edina
gúnyosan, és láttam Kinga arcán, hogy kezd elszakadni a cérna.
– Na, persze! Majd pont Zsolttal fogom lejáratni magam! Még
csak az kéne! – magyarázta hangosan, én pedig ösztönösen
megráztam a fejem.
– Kinga! – szóltam rá, de nem figyelt.
– Egész este azon görcsölnék, hogy mikor lép rá a hatalmas
súlyával a lábamra. Vagy hogy mikor ken majonézt a hajamba… –
folytatta.
– Kinga!!! – kiáltottam élesen, de késő volt.
– Zsolti borzalmasan gáz, akkor sem mutatkoznék vele, ha ő lenne
az egyetlen ember a… Renáta, mondd, miért üvöltesz? –nézett rám
hirtelen, mintha csak akkor venne észre. A fejemet csóváltam, és a
szám szélét rágva figyeltem, ahogy Zsolti kiáll a büfé sorából és
hitetlenül mered ránk. Kinga hátrafordult és konkrétan lefehéredett.
Zsolti pár pillanatig pislogott, aztán mosolyogva kikerült minket,
és az udvar felé indult.
– Szerintetek hallotta? – kérdezte Kinga, tettetett vigyorral az
arcán.
Az a-sokból kitört a röhögés, Kinga úgy tett, mint aki semmi
rosszat nem csinált, én pedig kisiettem az udvarra.
– Zsolti, várj már! – loholtam, mire végre megállt és bevárt.
– Minden oké? – kérdeztem.
– Persze – bólintott a lehető legtermészetesebben.
– Jó, csak mert…
– Figyelj – nézett rám komolyan, én pedig elharaptam a mondat
végét. – Nem érdekel, amit mond. Tényleg. Ő csak Kinga.
– Igen, de tudod, hogy néha túllő a célon, és nem is mindig
szándékosan…
– Nem bántott meg, nehogy azt hidd. Mit érdekel engem? –
röhögött erőltetetten. A mozdulatai, a mosolya és a viselkedése
nemtörődömségről árulkodott. A szeme azonban nem tetszett. Tele
volt szomorúsággal és csalódottsággal. Olyan nagyon sajnáltam!
– Tudom. Ne is foglalkozz vele. Hülyeség.
– Jó – biccentett.
– Nem jössz vissza a büfébe? Én is oda tartottam…
– Kösz, nem – rázta meg a fejét, és átvágott az udvaron. Rémes
este, az egész olyan feszült volt, hogy senki mellett nem tudtam pár
percnél tovább ülni. Ricsiék vibráltak Virág miatt, Zsolti abban a
pillanatban elment, ahogy Kinga odaült hozzánk, Kinga idegbeteg
volt Olivér miatt, Virág duzzogott, amiért Doriántól elszakítják a
szünetben, Andris és Robi még mindig pikkeltek Virágra, amiért
beárulta őket… Összességében egy élmény volt az osztályommal
tölteni a szünet előtti utolsó estét. Végighallgattam Avril Losing Grip
című számát, és miközben a diákok táncoltak meg szórakoztak, a mi
sorunk némán ücsörgött és gondolatban teljesen máshol járt.
Úgyhogy fogtam magam és hazamentem.
A mai napom: 5/1* – amikor azt hinném, hogy már nem lehet
rosszabb… Mindig van rosszabb.
Twitter: 5/2 – elolvastam Cortez utolsó bejegyzését, amit a
reptérről írt. Viki válaszolt rá neki, olyasmiket, mint: „hiányozni
fogsz”, „úúúgy várom már, hogy gyere”… Csodás. e
Téli szünet: 5/1 – éljen. Mindenki utál mindenkit, ezért
valószínűleg én itthon fogok ülni végig. De jó. e
Vacsora: Cordon Bleu. Blö.


December 30., szerda


A téli szünet rémes! Az unalom összes szinonimáját
megkerestem, de nincs annyi, hogy minden napra jusson egy.
Komolyan, az égvilágon semmit nem tudtam csinálni. Egész végig
itthon voltam, segítettem anyunak takarítani meg díszíteni,
filmeztünk (Született feleségek, nem vagyok oda érte), néha
elkísértem dolgozni, meg ilyesmi. Amikor pedig anyu nem ért rá,
akkor apu mellett üldögéltem, csendben olvastam vagy éppen őt
néztem. Ez, azt hiszem, megrémítette, mert egy idő után ő is lerázott.
Aztán olvastam. Sokat Victor Hugótól a Nyomorultakat már régen
terveztem, csak túl hosszú volt iskolaidőre. Hát, most volt rá időm.
Egyébként iszonyúan tetszik. Meg átrendeztem a tolltartómat, színek
szerint raktam a tankönyveket… Neteztem is néha, de az msn
kongott az ürességtől, mindenki volt valahol… e
Karácsony után viszont megváltozott minden, ugyanis kaptam egy
kezdőknek való akusztikus gitárt! Éljen! Iszonyatosan örülök neki,
meg fel is raktam róla egy fotót a Facebookra, de senki nem
kommentálta, így két nap után leszedtem. A gitárhoz kaptam egy
könyvet (Muszty-Dobay: Gitáriskola), úgyhogy simán elfoglaltam
magam. Négy napig tanultam a Megfogtam egy szúnyogot című dalt,
és többször is előadtam anyuéknak, akik eleinte mondták, hogy még
gyakoroljak, aztán egy idő után már azt mondták, inkább ne.
Egyébként a babzsák fotelemben üldögélve irtó romantikus látványt
nyújthattam a gitárommal a kezemben, és ha a hangot levesszük,
akár még egy béna film szomorú jelenetének is elmenne. Mert azért
rengeteget szomorkodtam. Cortez egyszer sem írt, az üzenőfalon
néha megjelent egy-egy új képe, amit rögtön egymillióan
kommentáltak, úgyhogy nem álltam be a sorba, nem írtam rá semmit.
Amúgy elvileg ma érkezik haza, de úgyse látom, csak jövőre…
Arnold a nagyszüleinél tölti a szünetet, kétszer írt mailt, egyszer meg
hívott, de mivel nem sokat tudtam mesélni, hamar letettük. Justine is
elutazott az ünnepekre, úgyhogy még a francia levelezőtársammal
sem tudtam csetelni, pedig jó lett volna. És ami a legdurvább. Virág
egyszer sem jelentkezett! Semmi, még egy sms se jött tőle.
Hihetetlen.
Kora délután anyu a konyhában húst darált, én pedig a gitárommal
a kezemben lementem hozzá, hogy megmutassam a legújabb
Megfogtam egy szúnyogot-előadásom.
– Reni, ez csodálatos volt – mosolygott. Igen, szerintem se ment
rosszul, de, mondjuk, a darálót kikapcsolhatta volna a zenélésem
közben. Mindegy. Félretettem a gitárt, és csendben üldögéltem a
konyhapulton.
– Segítsek valamit? – kérdeztem.
– Nem, mindjárt végzek.
– Oké. Kivasaljam az ágyneműt? – jutott eszembe. Anyu furán
nézett rám. Szerintem nem sejtette, hogy az unalomnak tényleg
nincsenek határai.
– Nem, még ráér.
– Hát jó. Akkor csak itt ülök tovább – bólintottam. Anyu
megmosta a kezét, aztán elém állt. Közvetlenül elém.
– Virág nem hívott?
– Nem, még mindig haragszik – vontam meg a vállam
tehetetlenül.
– Akkor talán hívd fel te – javasolta, én meg egyáltalán nem
értettem.
– Miért?
– Hogy egyeztessétek a holnap estét – mondta anyu, és mikor
látta, hogy elkerekedik a szemem, halványan elmosolyodott.
– Tényleg? – kaptam a szám elé a kezem.
– Igen, de vannak szabályok! – tette hozzá szigorúan, amikor látta,
hogy már előszedem a telefonom a zsebemből. Abbahagytam a
mobil nyomkodását, és csillogó szemmel vártam. Nem semmi
instrukciók, az biztos.
– Felhívtam a helyet, nyolckor kezdődik a koncert, a szervező
szerint kis csúszással, ha fél kilenckor kezdik, akkor is véget ér fél
tizenegyre.
– Értem! – ujjongtam.
– Rendben. Beszéltem Virág anyukájával, visz titeket, be is kísér
– biztos, ami biztos, majd háromnegyed tizenegykor ott van értetek,
ti a kijáratnál várjátok, és pontban tizenegy órakor itthon vagy!
Nos, azt hiszem, ilyen lehet az idegenlégió. e Mindegy, a lényeg,
hogy elengedtek! Hűű!
Mikor anyu szinte mindent elmondott – hogy kell viselkedni
idegen helyen, senkivel ne álljak szóba, maradjak Virággal és
Doriánnal végig, igyak sok folyadékot, nehogy elájuljak a koncerten
(?) stb.) – végre felmehettem a szobámba. Virág második csörgésre
felvette, elég unott hangon szólt bele, azt hiszem, neki is elege van a
szünetből.
– Csak azért hívlak, hogy mit vegyek fel holnap. Sose voltam még
ilyen koncerten… – kezdtem, aztán eltartottam a fülemtől a telefont,
mert Virág ész nélkül sikított. Azt hiszem, örült. e
– Fúúú, Reni, ez annyira jóóó! El se hiszem!
– Én se – bólintottam, rádöbbenve, hogy emós koncertre megyek.
Hű.
Virággal egymás szavába vágva hadartunk arról, hogy mit kéne
felvenni meg hogy milyen lesz, és hogy minden milyen klassz.
– Jaj, képzeld, kaptam egy gitárt! – jutott hirtelen eszembe.
– Azta! És milyen?
– Barna – mondtam.
– Dejóóó! És tudsz már valamit?
– Megfogtam egy szúnyogot.
– De hát tél van – szólt Virág némi töprengés után. Nem túl okos.
– Nem, ez egy dal – nevettem el magam.
– Jaa, nem ismerem. Fú, az én karácsonyom borzalmas volt. Apu
és A NŐ tudod, mit vettek nekem? Bakancsot! Színes, napocskás
bakancsot. Ki hord ilyet? Még egy halálfej sincs rajta!
– Sajnálom – mosolyogtam. Úgy tűnik, Virág apukája unja az
emo stílust.
– Ebből is látszik, hogy mennyire nem ismernek. Mindegy, végre
itthon vagyok, és holnap konciii – ujjongott.
Még legalább negyedórát beszéltünk úgy, hogy visszahívtuk
egymást, de így is eléggé megcsappant az egyenlegem. Mindegy,
újra beszélünk, és holnap együtt megyünk koncertre. De jó! e
Elmehetek holnap: 5/5*** – wow. e
Megfogtam egy szúnyogot: 5/? – nem is tudom. Anyuék már nem
támogatnak annyira. Hogy leszek így menő gitáros?
Zsoltiak bulija: 5/2 – azért remélem, jól sikerül majd nekik. e
Mit vegyek fel?: 5/1*** – te jó ég, fogalmam sincs.
Tatárbeefsteak: 5/2 – nyers hús, pirítóssal. No comment.


December 31., csütörtök


A világ leghosszabb napja! De komolyan. Ma mindenből jutott.
Sírás, őrült nagy balhé, káosz, csók, értetlenség, üvöltözés, koncert,
szemrehányás, Cortez, veszekedés, toporzékolás, félelem és életem
végéig szobafogság. Mivel úgy tűnik, soha többet nem mehetek
sehova, és a szobámban minden elektronikai szerkezet ki lett iktatva
(egyedül villany van), így részletesen le tudom írni a dolgokat. Sőt,
ha azt vesszük, még pár regény írása is belefér, időm, az van…
Na, akkor sorjában. Kora estig minden klasszul ment, izgultam,
meg ilyesmi, de amúgy semmi extra. Kiválasztottam, hogy mit
veszek fel (fehér kötött kardigán, a Kingától kapott sál, farmer és
bakancs), ami egyébként egy emós bulira nem volt túl jó választás,
de ez a legkevesebb. Virág anyukája hétre jött értünk, a kocsiban
Virág és Dorián hátul ült, így én beszálltam előre. Mivel anyuék
kikísértek, még elláttak pár jó tanáccsal, ugyanazokkal, mint amiket
tegnap este óta folyamatosan ismételgetnek. Amíg mi a kocsiban
ültünk, a felnőttek váltottak pár szót egymás között, ami ránk,
„gyerekekre” abszolút nem tartozott.
– Egyszer biztos elindulunk – dünnyögte Dorián, mire
hátrafordultam hozzájuk.
– Mindjárt megyünk, csak anyuék még beszélgetnek – közöltem,
hátha magától nem veszi észre. Dorián feketére festett szemét
forgatva kibámult az ablakon. Kedvem lett volna rászólni, de Virág,
fején egy csörgővel (!) mosolyogva figyelt, úgyhogy inkább hagytam
az egészet. Amúgy sem túl szerencsés induláskor összeveszni, ha
már egyszer együtt töltjük az estét.
Pár perccel később már lefelé haladtunk a dombos úton, és
miközben Virág anyukája rádiót hallgatott, a két emós néma
csendben utazott hátul, én az ablakon át nézelődtem. Még sosem
voltam sehol szilveszterkor, így meglepett, hogy mennyien vannak
az utakon. A buszmegállókban csoportokban ácsorogtak az emberek,
dudákat fújtak, röhögtek, és szinte mindenkinek a kezében volt
valami üveg. A koncert helyszíne előtt nagy volt a nyüzsgés, és
mivel Virág anyukája pont a bejáratnál tett ki minket, rögtön
beálltunk a sorba. A kapunál ácsorgó emberek mind emósok voltak,
Dorián oda is köszönt pár tagnak, akik odaálltak hozzánk, így máris
egy társaságba csöppentünk. Kifizettük a belépőket, Virág anyukája
egészen addig eljött velünk.
– Háromnegyed tizenegykor itt felveszlek titeket. Pont itt –
mutatott arra a helyre, ahol álltunk.
– Rendben – motyogtuk mindannyian, mert Dorián haverjai már
kezdtek kiröhögni minket, amiért szülővel érkeztünk.
– Viselkedjetek rendesen, ahogy megbeszéltük – búcsúzott el,
azzal otthagyott minket.
Dorián emós barátai folyamatosan cikiztek, mi meg igyekeztünk
nem tudomást venni róluk, bár Virágot láthatólag zavarta a dolog.
Engem nem nagyon érdekelt, ők idősebbek, tizenhét-tizennyolc év
körüliek, de elég szomorú, ha azért nevetnek, mert két tizenöt éves
lányt elhoznak egy koncertre. No comment.
A jegyszedő félbetépte a felé nyújtott jegyeket, aztán mogorván
végignézett rajtunk.
– Melyikőtök anyja hívogat folyamatosan? – kérdezte fáradtan.
– Mi nem tudunk ilyesmiről – vonogatta a vállát Dorián.
– Jó, mert egy nő szünet nélkül vonalban van, hogy figyeljek a
lányára meg a kis barátaira. Ez egy koncert, nem játszóház! –
panaszolta. Behúzott nyakkal somfordáltam be az ajtón, és Virággal
mosolyogva összenéztünk.
Virág elkérte a kabátomat, hogy beadja a ruhatárba, én meg addig
gyorsan rácsörögtem anyura. Biztosítottam róla, hogy megérkeztem,
minden rendben és hogy ne hívogassa a jegyszedőt, hanem
koncentráljon a vendégeire, mert ha miattam végigidegeskedi az
estét, akkor semmi értelme nem volt egész nap főzni. Mondta, hogy
apu kollégái már megérkeztek, úgyhogy kiadtam parancsba, hogy
most már tényleg nyugodtan foglalkozzon velük, én megvagyok.
Illetve akkor még úgy volt.
Virág és Dorián hamarosan visszaért a ruhatárból, de akkor
elmentek üdítőt venni, én meg leültem a koncertterem előtt kirakott
kerek alumíniumasztalok egyikéhez, és a kardigánom ujját húzogatva
nézelődtem. Rengeteg fekete csőfarmer, tornacipő, manga haj,
füstös, fekete szemfesték. Csak úgy hemzsegtek az emósok. Addig
nyújtogattam a kardigánom ujját, míg végül teljesen kitágult és
rálógott a kézfejemre. Kicsit kellemetlenül éreztem magam, mert
mindenki beszélgetett valakivel (sőt, inkább ordított, mert nagyon
nagy volt a zaj), jó pár lány nyakában szerpentin szalag lógott,
vihogva konfettit szórtak egymás hajába, na és dudáltak. Ész nélkül.
– Juj, Reni, annyira klassz ez az egész – pattant mellém Virág
hirtelen, és a kezembe nyomott egy üveges kólát szívószállal.
– Igen, tényleg jó – biccentettem, majdnem őszintén.
– Hú, nézd, ott vannak Bettiék – állt fel Virág, aki összességében
tizenkét másodpercet ült mellettem, aztán odarohant egy emós
társasághoz, akik Dorián barátai lehettek. Virágot üdvözölték, rögtön
nyakon szórták konfettivel, meg megpróbálták elszedni tőle a fején
lévő csörgőt, de nem adta, ragaszkodott hozzá.
Ott álltak és beszélgettek, én pedig nem tudtam, hogy odamenjek
vagy ne. Ha odamegyek, akkor vajon bemutatnak? Vagy csak kérdőn
rám néznek? Esetleg tudomást sem vesznek rólam? Nem tudtam, mit
tegyek, végül maradtam az asztalnál, egyedül, a kólámmal. Virág
összevissza pattogott, elment Bettivel a mosdóba, aztán láttam a
pultnál fantát kérni, utána egyszer csak Dorián ölelgette, majd megint
Bettivel ment be a koncertterembe. Hirtelen rám tört az utálatos „mit
keresek én itt” érzés, és bármit megadtam volna azért, hogy otthon
lehessek. Ennek semmi értelme nem volt. Virág egy csapat emós
lánnyal rohangált fel-alá, Doriánra amúgy sem nagyon számítottam,
és nem is csalódtam benne, egyszer sem jött oda hozzám, így a szám
szélét rágva nézegettem az órám. Még csak nyolc óra volt. Juj.
– Reni – tűnt fel hirtelen Virág előttem, és bár ő megállt, a fején
lévő csörgő tovább mozgott. – Bemegyünk a terembe, mert az első
sorban szeretnénk állni.
– Oké – vontam meg a vállam.
– Jó, akkor majd jössz?
– Persze.
Virág az égvilágon semmit nem vett észre abból, hogy kicsit
berágtam rá, amiért teljesen egyedül hagyott, csak mosolygott,
megragadta Betti kezét, aztán együtt berohantak a koncertterembe,
egy halom sikongató lánnyal együtt. Óriási.
Hosszú percekig karba tett kézzel ücsörögve figyeltem a
mászkálást az asztalom előtt, és minden erőmmel azon voltam, hogy
gyorsabban teljen az idő.
– Szia – ült le mellém hirtelen egy fiú. Kérdőn néztem rá, aztán
körbe, hogy hátha egy ismerős meglát és kiment a helyzetből. A fiú
fürkésző tekintettel vizslatott. – Valakivel csendkirályt játszol, itt
hagyott, és nem tudtál utánaszólni, mert akkor veszítenél? – kérdezte,
én pedig próbáltam szigorú arccal magam elé bámulni, de ezen
elmosolyodtam.
– Szóval eltaláltam – biccentett büszkén. – Láttam, hogy
Doriánékkal jöttél. Gondolom, te vagy Virág barátnője.
Még mindig nem reagáltam, csak az órámra néztem, jelezve, hogy
nem szórakoztat a beszélgetés.
– Mondanám, hogy tehetségesen kiszúrom a kívülállókat, de
mivel egyedül te vagy fehér kardigánban, ez most nem jött be –
folytatta.
Kiittam a kólásüvegem aljáról az üdítőmet, a szívószál közben
szürcsögő hangot adott ki, de szerencsére elnyomta a hangzavar.
Ahogy hallottam, a koncert elkezdődött, vagy legalábbis valakik
zenélni kezdtek.
– Bírom az olyan embereket, akik nem fárasztanak le. Utálom az
üres fecsegést – magyarázta a srác, és láthatólag egyáltalán nem
zavarta, hogy egy árva szót sem szóltam hozzá. Ő viszont megállás
nélkül beszélt. Csak egyszer néztem rá, amikor már leült mellém,
úgyhogy csak az arcát tudtam megnézni. Emós fiú, fekete, oldalra
fésült, vasalt hajjal, viszonylag kedves arccal és feketére festett
körmökkel. Juj.
Lassan senki nem maradt kint, az utolsó emberek, akik a pultnál
rendeltek, még sietve berohantak a terembe, aztán hirtelen nyugi lett,
megszűnt a nyüzsgés. Csak a bentről kiszűrődő zene hallatszott, amit
szokás szerint nem ismertem.
– Nem érdekel a koncert? – kérdezte a fiú, aki még mindig
mellettem ücsörgött.
– Nem igazán – szólaltam meg végül, pedig nem akartam, de ez
kicsúszott a számon.
– Akkor miért jöttél?
Ezt a kérdést akár zokon is vehettem volna, de tekintettel arra,
hogy az előtérben ültem egyedül, nem volt miért megsértődnöm.
– Virágot kísértem el – vontam meg a vállam.
– Értem. És itt fogsz ülni végig?
– Igen – feleltem némi töprengés után. Virág valahol elöl ugrált,
nem volt kedvem bemenni, átnyomulni a rengeteg emberen, hogy
mellé furakodhassak, annak meg nem láttam értelmét, hogy hátul
álljak meg tök egyedül. e
– Hát jó – bólintott a fiú, de ahelyett, hogy felállt volna, odahúzott
még egy széket, kényelmesen feltette a lábát, és. És ott maradt.
– Mit csinálsz? – kérdeztem zavartan.
– Ülök.
– Miért itt?
– Nem foglalt a szék.
– És a koncert? – csodálkoztam.
– Már ezerszer hallottam – mosolygott, és tényleg ott maradt
velem.
Jó, elég furán nézhettünk ki egymás mellett. Mindketten csendben
magunk elé néztünk, és a teremből kiszűrődő zenét hallgattuk. Két
szám után Dorián jött ki, és a mosdóból visszafele megállt előttünk.
– Mi az, Peti, bébiszitterkedsz? – kérdezte sunyi vigyorral a fején,
mire én felháborodottan néztem, a mellettem ülő (ezek szerint) Peti
pedig csak elküldte melegebb tájakra. Úgy tűnt, ők ketten nincsenek
igazán jóban. Dorián röhögve visszament a koncertre, én meg
dühösen néztem utána.
– Komolyan utálom ezt a gyereket – dünnyögte Peti, én meg
kérdőn felé fordultam.
– Miért?
– Osztálytársak voltunk tavaly. Igazi barom. Bocs, ha kedveled,
nem akartam keverni…
– Nem! Egyáltalán nem! Virág a barátom, Doriánhoz semmi
közöm – válaszoltam azonnal.
Peti, látva, hogy nem bánt meg Dorián becsmérlésével, elmesélte,
hogy miért nem kedveli. Az ok meglepett. Állítólag Dorián az előző
sulijában még egyáltalán nem volt emós, hanem a „szépfiúkhoz”
tartozott, akik menő DJ-k zenéit hallgatják, meg állandóan tele
vannak barátnőkkel. Aztán egyszer csak rájött, hogy az emós lányok
mennyire fogékonyak az érzékeny srácokra, meg hogy ez mennyire
„könnyen” bejön, és akkor egyik napról a másikra átváltott fura, meg
nem értett, világfájdalommal teli stílusra.
– Ezt Virág tuti, hogy nem hallotta még – ráztam a fejem
szomorúan.
– Virág kedves lány, beszélgettem vele párszor, őszintén nem is
értettem, hogy mit keres Doriánnal.
– Nem tudom – sóhajtottam, és magamban hozzátettem, hogy
sajnos Virág jelenleg nem lát a szerelemtől, úgyhogy számára Dorián
szent és sérthetetlen.
– Kérsz valamit inni? – tápászkodott fel Peti, én meg ösztönösen
nemet mondtam. – Itt akarsz ülni egy üres kólásüveggel a koncert
végéig? – kérdezte visszafojtott mosollyal. Jogos.
– Jó, akkor egy kólát. Köszönöm – vontam meg a vállam
zavartan. Peti elindult, de utánaszóltam, hogy bontatlan üveggel
hozza, majd én kinyitom. Jó, ez lehet, hogy ciki, de anyuék a
lelkemre kötötték, hogy szórakozóhelyen soha, semmilyen
körülmények között ne igyak bele olyasmibe, amit nem előttem
bontanak ki. Szerencsémre Peti nem gúnyolt ki, egyszerűen
visszajött az üdítővel, aztán azzal szórakoztunk, hogy megpróbáltuk
kibontani. Végül sikerült. e
Tulajdonképpen egy idő után örültem a társaságának. Egyrészt
nem egyedül ültem végig a koncertet a termen kívül, másrészt Peti
egészen jó fej. Miután visszajött az üdítővel, már nem voltam
annyira ellenséges, és beszélgetni kezdtünk. Kicsit szégyelltem
magam, mert Dorián miatt elég előítéletes lettem az emós fiúkkal
szemben, pedig valószínű, hogy csak ő ilyen, mások attól még
lehetnek rendesek. Peti például teljesen normális. Velem szembe
fordította a székét, felült törökülésbe, és egy csomót beszélgettünk
könyvekről (Twilight-fan, ez fura egy fiútól, de mindegy), zenéről
(egy-két bandát ismerek csak azok közül, akiket szeret), filmekről
(totál más a kedvencünk) meg úgy általában mindenről. Nem cikizett
a zenei ízlésem miatt, és nem röhögött ki, amiért nem ismertem az
általa említett előadókat, viszont figyelt, amikor „mindenképpen el
kell olvasni” könyvekről beszéltem, sőt, a telefonjába el is mentette a
címeket. Összességében jót beszélgettünk, és már nem bántam, hogy
velem maradt. A koncert vége előtt, amikor már kezdtek kifelé
szállingózni az emberek, Peti felállt és odament egy társasághoz,
akik a ruhatárhoz indultak. Azt hittem, hogy már vissza se jön, de a
kabátjával a kezében egyszer csak megjelent előttem.
– Mi léptünk – köszönt el, miközben felhúzta a dzsekije cipzárját
–, nincs kedved velünk jönni? Átmegyünk egy másik helyre.
– Köszi, de jönnek értem – feleltem mosolyogva.
– Oké, akkor további szép estét. És boldog újévet – intett, aztán a
barátaival együtt a kijárat felé igyekezett. Lehajtott fejjel a pulcsim
ujját tanulmányoztam, amikor hirtelen megállt előttem valaki.
Felnéztem. Peti jött vissza. Kérdőn néztem rá.
– Elfelejtettem bemutatkozni – szólt zavartan.
Hát, így ismerkedtem meg Dorián volt osztálytársával, a tizenhét
éves, emós sráccal, Petivel. Miután bemutatkoztunk egymásnak,
tényleg elment, én pedig felálltam, mert a koncertnek vége lett, és
özönleni kezdtek az emberek kifelé. Próbáltam az ajtó közelében
maradni, de egy csomóan nekem jöttek meg félrelöktek, így
kénytelen voltam kicsit arrébb állni, és próbáltam kiszúrni Virágot a
tömegben. Nem tűnt könnyű feladatnak, szinte mindenki ugyanúgy
nézett ki.
Miután egy rakás ember kikerült (vagy éppen nem), végre
megláttam Bettiéket. Igaz, ők nem ismernek engem, de azért
odanyomultam hozzájuk.
– Virág még bent van? – kérdeztem. Először egy rakás festett
szempár meredt rám kérdőn, azon tanakodva, hogy ki vagyok, végül
Betti megvonta a vállát.
– Asszem leléptek – vonogatta a vállát.
– Mi? Hova? – riadtam meg.
– Fogalmam sincs. Mi mentünk – vette át hirtelen a felé tartott
kabátot, amit az egyik barátja hozott a ruhatárból.
Mint egy rakás szerencsétlenség, úgy álltam ott. Képtelen voltam
felfogni a hallottakat, Virág nem hagyhatott itt!!!
Riadtan kapkodtam a fejem, hátha meglátom, közben hagytam,
hogy a tömeg a kijárat felé sodorjon. Az ajtón kiérve megcsapta az
arcom a jéghideg levegő, és ösztönösen összehúztam magamon a
kardigánom. Óriási. Szilveszter este, a mínusz 6 fokban
(meteorológiai befolyásoltság, simán meg tudom állapítani), egy
nyomorult kardigánban ácsorogtam az utcán. Merthogy Virágnál volt
a ruhatárjegy. No comment. A kijárat előtt fiatalok csoportjai
beszélgettek a koncertről meg az este további programjáról, én meg
remegő kézzel előkaptam a telefonom, és hívtam Virágot. Addig
csörgettem, amíg szét nem ment a vonal, de nem vette fel. Az órámra
néztem. Tíz óra három perc. Még háromnegyed óra, míg Virág
anyukája megérkezik, Virág sehol, nincs kabátom, fázom, mellettem
petárdák durrognak, minden robbanásnál félreugrottam a rémülettől.
Olyan erővel tört rám a sírógörcs, hogy rázkódott a vállam, és a
mobilomat szorongatva azon erőlködtem, hogy el ne ejtsem.
Lehunytam a szemem, és próbáltam koncentrálni. Virág nem veszi
fel, anyuék tuti, hogy megölnek, ha azzal hívom fel őket, hogy Virág
eltűnt, és ugyanezen érv miatt arról sem lehetett szó, hogy Virág
anyukáját hívjam. Ott álltam egyedül, az utcán, a távolban tűzijáték
robbant a levegőben, a közelemben lévő társaság elejtett egy
pezsgősüveget, aminek szilánkjai ezer darabban szóródtak szét az
úton. Rettegtem, hogy ott állok egyedül, sötétben, este. Remegő
ujjakkal tárcsáztam. Nem volt jobb ötletem.
Ricsi telefonja hetet (!) csörgött, már azt hittem, hogy fel sem
veszi, amikor hirtelen beleszólt. De nem ő, hanem Cortez.
– Boldog újévet – üvöltötte. A háttérben egy Beastie Boys-szám
üvöltött, egy nagyobb tömeg kórusban énekelte, hogy „Fight for your
right!”, én pedig zokogva kezdtem magyarázni.
– Nem hallok semmit, várj! – kiáltotta Cortez, és pár másodperc
múlva újra beleszólt, ezúttal sokkal jobban hallottam, azt hiszem,
bement valahová. – Mindjárt adom Ricsit, csak nem tud beszélni,
mert tele van a szája. Zsoltival versenyben esznek – röhögött Cortez.
– Nem kell ad-nod – szipogtam, és képtelen voltam rendesen
beszélni, folyamatosan rám tört a zokogás. Cortez, hallva a hangom,
rögtön stílust váltott.
– Mi történt? Baj van? – kérdezte komoran.
– Vi-rág… – bőgtem, aztán vettem egy szaggatott, nagy levegőt,
és megpróbáltam elmondani egy szuszra. – Virág itt hagyott, és itt
állok az utcán, és nem tudom, mit csináljak, és félek – hadartam,
aztán sikoltottam egyet, mert a lábamtól fél méterre robbant egy
petárda.
– Hol vagy? – kérdezte olyan dühösen, amilyennek még nem
hallottam a hangját.
Riadtan körbenéztem és elmondtam a címet. Annyit mondott,
hogy ne mozduljak, aztán lenyomta a telefont. Jó ötlet, mintha
tudnék mozdulni. Ruhatárjegy nélkül, buszjegy vagy bérlet nélkül,
egyedül… Eszembe sem volt elmozdulni. A szórakozóhely körül
egyre kevesebben lettek, a társaságok már mind elindultak, így
egyedül ácsorogtam az ajtó közelében. Az utcában azonban
(szemben volt a buszmegálló) pár srác hangoskodott, rugdosták a
kukát, egy idő után fel is borították, így a tartalma kiszóródott a
feketén csillogó járdára. Megpróbáltam a lehető legkevésbé feltűnő
lenni, így leültem a koncert kijárata melletti lépcsőfokra. Mínuszban
lefagyott lépcsőre ülni kabát nélkül nem szerencsés. Viszont annyira
elkeseredtem, annyira féltem, és olyan nagyon haragudtam Virágra
az egész miatt, hogy a legkevésbé sem érdekelt, ha megfázom.
Minden mozdulatra és minden távoli robbanásra felkaptam a fejem,
és vadul kalapáló szívvel agyaltam azon, hogy legyen már vége
ennek a napnak, érjek haza rendben, és utána nem érdekel semmi!
Egy közelben fellőtt tűzijáték először pirosra, majd sárgára festette a
fekete eget, én pedig reszketve, összekoccanó fogakkal, könnyes
szemmel néztem, ahogyan lehullik és kialszik. Annyira fáztam, hogy
szinte mozdulni sem bírtam, de eléggé láthatatlannak éreztem magam
ott, a lépcsőn kucorogva, így semmi esetre sem álltam volna fel. A
világ leghosszabb tizenkét perce után egy taxi kanyarodott elém,
csikorogva fékezett, én pedig rettegve figyeltem, már-már
felkészülve arra, hogy elrohanok, amikor Cortez pattant ki az
anyósülésről, a hátsó ajtón pedig Ricsi kászálódott ki.
– Jól vagy? – nyújtotta a kezét Cortez, én pedig megragadtam, és
engedtem, hogy felhúzzon. Meleg volt a keze, legalábbis az én
lefagyott, kékké színeződött ujjaimmal úgy éreztem.
– Nem – ráztam meg a fejem, és újra előtört belőlem a zokogás.
Cortez megölelt és megsimította a hajam, amit egy átlagos esetben a
világ legszebb pillanatának élek meg, de ez a mostani egy cseppet
sem volt átlagos. A tudat, hogy nem vagyok egyedül és valószínűleg
minden rendben lesz, hirtelen tört rám, az eget verdeső
adrenalinszintem kezdett visszaállni a normális mértékre, de a
mérhetetlen düh és csalódottság nem enyhült.
– Egyszerűen itt hagyott! Itt! – zokogtam. – Ahol petárdáznak
meg huligánok tombolnak! – mutattam a túloldalra, ahol a srácok
még mindig hangoskodtak, de Cortezzel magam mellett már nem is
tűntek olyan veszedelmes alakoknak. A félelemtől mindig túlzásokba
esünk.
– De nem értem! Hol van Virág? – kérdezte Ricsi, és
megdörzsölte a karjait. Akkor vettem észre, hogy ők is kabát nélkül,
egy szál pulcsiban fagyoskodnak a hidegben.
– Nem tudom. Amikor vége lett a koncertnek, már nem találtam.
Annyira mérges vagyok – ráztam a fejem, és közben egyik lábamról
a másikra álltam, de ez semmit nem ért, totál átfagytam.
– Srácok, kifizetnétek végre a fuvart? – lépett hozzánk a taxis.
– Persze – biccentett Cortez, aztán tapogatni kezdte a pulcsiját.
Nem nyert, a kabátjában volt a pénze. Ricsi széttárt karokkal rázta a
fejét. Mindhárman rám néztek (a taxis is), én pedig remegő ujjakkal
kihalásztam a táskámból a pénztárcám. Nem volt elég, de amim volt,
azt odaadtam. A taxis totál kibukott, hogy most mihez kezdjen,
szilveszter este neki ez óriási hiány, ha itt szobrozik velünk, amíg
valaki nem fizet.
– Megkeresem Virágot – szólt Ricsi idegesen.
– És ő fog fizetni? – kérdezte a taxis, és a hidegben fehér füstként
felszálló leheletét nézte idegesen.
– Ja – biccentett Ricsi, aztán felénk fordult. – Mindjárt jövök,
körbenézek – sétált el vacogva.
A taxis morogva (nem írom le, mert nem volt túl szép) visszaszállt
az autóba, ahol meleg volt, és fűtés, de minket nem hívott, hagyta,
hogy az úton álljunk a mínuszban, pulcsiban. Milyen kedves alak.
– Azt hiszem, fel kéne hívni a szüleidet – javasolta Cortez, én
pedig csalódottan bólintottam.
Soha nem féltem még ennyire egy hívástól sem. A telefon
kicsöngött, apu pedig azonnal felvette.
– Szia, apu, ne ijedj meg – kezdtem elcsukló hangon.
– Mi történt? – kérdezte, szinte meg sem várva a mondatom végét.
A háttérben hallottam, hogy anyu azonnal kérdezgetni kezdi.
– Értem tudnál jönni?
– Tizenkét perc – tette le a telefont, én pedig gombóccal a
torkomban éreztem, hogy patakokban folyik a könnyem.
– Jön – mondtam, mire Cortez bólintott, és a sarkon eltűnő Ricsi
után bámult.
Összefont karral álltam, próbáltam kontrollálni az izmaimat, de a
hidegtől annyira remegtem, hogy minden testrészem ugrált. Sokáig
álltunk szótlanul, egymással szemben, a robbanó petárdák hangját
hallgatva, miközben a fejünk felett az éjfél közeledtével egyre több
színes tűzijátékot lőttek fel, ami bevilágította a sötét égboltot.
– Annyira sajnálom – suttogtam, mire Cortez felém fordult, és a
szemembe nézett. Letöröltem az arcom, és szipogva folytattam –
Csak azért jöttem el, hogy Virág örüljön. És itt hagyott! Egyedül!
Nem mertem anyuékat hívni, de most már mindegy, úgy is nagyon
leszidnak – hadartam. – Ne haragudj, hogy iderángattalak titeket,
csak nem tudtam, kit hívhatnék…
Cortez csendben hallgatott, gondterhelt arcán láttam, hogy nagyon
dühös, és csak reméltem, hogy nem rám. Tény, hogy szilveszter este
megzavartam a bulijukat, a koncertjüket, és miattam eljöttek, de
reméltem, hogy egyszer jóvá tehetem nekik, hogy ennyire rendesek
voltak.
– Azért jó volt a buli? – kérdeztem, és annyira nevetségesnek
hatott a kérdésem, hogy félig sírva, félig nevetve néztem rá.
Cortez halványan elmosolyodott, aztán megölelt. Mínusz ezer fok,
sírás, reszketés, várakozó taxis, eltűnt Virág, őt kereső Ricsi, úton
lévő apu… ez mind eltörpült egy pillanatra, mert a gyomromban
hibernálódott lepkék egyszer csak felébredtek és vadul csapkodni
kezdtek. Cortez átölelt, közben megsimította a hajam, én pedig a
pulcsiját összekönnyezve (!) néztem a távolban fellőtt tűzijátékot.
Biztos, hogy borzalmasan fáztam, de már nem nagyon éreztem.
Aztán. Aztán olyasmi történt, ami jogosan kerül be életem
legvitatottabb, legérthetetlenebb és legdöbbenetesebb eseményei
közé. Még mindig nem tudom pontosan, hogy volt, de megpróbálom
figyelmen kívül hagyni azt a fura érzést a mellkasomban és
koncentrálni a pontos leírásra. Cortez megsimította a hajam, aztán
kicsit eltolt magától, hogy lássa az arcom. Emlékszem, még egyszer
megtöröltem a szemem, és utána ránéztem. Fél kezével még mindig
átkarolt, és óvatosan maga felé húzott. A döbbenettől reagálni sem
tudtam, de amikor egy pillanatra megállt, várva, hogy mit szólok a
dologhoz, és a szemembe nézett, én hajoltam közelebb hozzá.
Megcsókolt! Te jó ég! Ott álltunk, szétfagyva, petárdazajjal
körülvéve, az eget betöltő tűzijátékok alatt, és megcsókolt!
Hihetetlen volt és fura, és hirtelen, de közben pedig csodálatos és
elképesztő, és nem is értettem az egészet, aztán már véget is ért.
Ugyanis Ricsi kiáltott ránk messziről, valami olyasmit, hogy sehol
nem találja Virágot, mi pedig egy pillanat alatt elléptünk egymástól.
Én szédülve motyogtam valami olyasmit, hogy „nem igaz, hol
lehet Virág”, Cortez pedig dühösen forgolódott, „láthatólag” Virágot
keresve.
– Jól vagytok? – kérdezte tőlünk Ricsi, és eléggé gyanakodva
méregetett.
– Fázom – feleltem a karomat dörzsölgetve, Cortez pedig
megvonta a vállát.
Egy pillanatra még egymás szemébe néztünk, próbáltam
kiolvasni, hogy mi történt vagy mit jelent ez az egész, vagy hogy
egyáltalán mi van, de apu kocsija gördült be elénk, és szinte a
megállással egy időben kipattant belőle apu.
– Hol a kabátod? Miért sírsz? Fiúk, ti mit kerestek itt? De először
is, mi történt? – kezdte, mi pedig dideregve, lefagyott aggyal
próbáltunk koncentrálni, hogy megértsük a kérdést.
– A kabátom a ruhatárban van – feleltem, mert ezt volt a
legegyszerűbb megmagyarázni.
A taxis kiszállt a kocsiból, és azonnal apura förmedt.
– Maga fogja kifizetni a fuvart? Mert várakozok itt egy ideje,
szilveszter van, tiszta deficit az estém! – idegeskedett.
– Ki jött taxival? – kérdezte apu összeráncolt szemöldökkel,
miközben levette a kabátját és a vállamra terítette.
– Mi. De annyira siettünk, hogy még kabátot se hoztunk – felelte
Ricsi, és azt hiszem, megfagyott a raszta haja.
– Kifizetne végre?
– Hogy képzeli, ül az autóban, és nézi, ahogyan a gyerekek
megfagynak?
Na, akkor apu és a taxis őrült vitába kezdtek, ugyanis apu kikérte
magának, hogy a taxis felszámolt várakozási díjat, plusz még azt se
engedte meg, hogy a kocsiban várjunk, a taxis meg kiabált, hogy őt
nem érdekli az egész, valaki fizesse már ki. Cortez, Ricsi meg én
néma csendben álltunk, és zavartan hallgattuk az egészet.
– Gyerünk, üljetek be a kocsiba – szólt apu, aztán összeráncolt
szemöldökkel körbenézett. – Hol van Virág?
– Nem tudom – suttogtam, és tudtam, most jön az igazi balhé.
– Mi az, hogy nem tudod? Renáta, együtt engedtünk el titeket!
Hol van?
– Elment Doriánnal, nem tudom, nem találtam meg! – feleltem
sírva.
Innentől kezdve mindenki vitatkozni kezdett. Én érveltem, hogy
koncert után egyszerűen eltűnt, Ricsi arról magyarázott, hogy „le
kéne ütni” Doriánt, Cortez Virágot hibáztatta, merthogy itt ültem
kint, egyedül, apu kiabált, hogy Virág nélkül sehová nem megyünk,
azonnal kerítsük elő, a taxis pedig azért üvöltött, mert kérte a pénzét.
Apu dühösen felé fordult és kifizette, aztán olyan mérgesen, ahogyan
még sosem láttam, kérte Dorián számát. Senki nem tudta.
A taxis kitolatott és szélsebesen elhúzott, a helyére pedig azonnal
bekanyarodott Virág anyukája. Jaj, ne!
– Milyen volt a koncert? – kérdezte mosolyogva, miközben
kiszállt. Természetesen azonnal feltűnt neki, hogy Virág nincs
velünk, így kérdezősködni kezdett.
Oké, ez elég kínos volt, én végig lehajtott fejjel ácsorogtam, amíg
Virág anyukája ész nélkül hívogatta hol Virágot, hol pedig Doriánt.
Egyikük sem vette fel a telefont.
– De nem értem, miért engedted, hogy elmenjen? – kérdezte apu.
Tőlem. Kezdett úgy tűnni, én tehetek az egészről. Őrület.
– Én nem engedtem! Egyszerűen eltűnt, amikor vége lett a
koncertnek! Kerestem! Még a ruhatárból sem tudtam kivenni a
kabátom! – magyaráztam, és megint elsírtam magam. Mindenki
vibrált az idegtől.
Ott veszekedtek, egymással, velem, miközben mindenki
telefonált, de senkinek nem vették fel. Apu rám parancsolt, hogy
üljek be a kocsiba, úgyhogy a könnyeimet törölgetve beültem,
beszálltam előre, és feltekertem a fűtést. A szélvédőn keresztül, a
folyamatos sírástól elhomályosodott szemmel láttam, hogy mindenki
beszél, de a fűtés egyenletes zúgásától nem hallottam semmit. Nem
sokkal később mindenki egyfelé fordult, így előrehajoltam, és az
ablakon keresztül láttam, ahogy Virág igyekszik feléjük. Fején még
mindig ott volt a csörgő, és persze rajta volt kabát. A sajátját kikérte.
De rendes. e
Ki akartam szállni, de apu hátrafordult, és egy határozott
kézmozdulattal intett, hogy maradjak. Virágot először az anyukája
ragadta meg, de mivel Virág sírt (?), mindenki köré állt és beszéltek
hozzá. Semmit nem értettem az egészből, de tudtam, a mai estét soha
nem bocsátom meg neki. Ha sír, ha nevet, ha befordul, ha nem szólal
meg. Akkor sem. Ez több volt, mint sok! A barátságunknak örökre
vége!
Virág anyukája átkarolta Virágot, aztán a kocsijuk felé
igyekeztek. Virág oldalra fordította a fejét, a szélvédőn keresztül
egymás szemébe néztünk. Tényleg sírt. Én is. Szomorúnak tűnt. Én
is. Mondani akart valamit. De én elkaptam a fejem és lehunytam a
szemem. Nem vagyok rá kíváncsi.
Apu, Cortez és Ricsi váltottak még pár szót, aztán Ricsi elindult,
mire mindketten utánakaptak és visszahúzták. Hiába nyújtogattam a
nyakam, nem láttam, hogy Ricsi hova akart menni. Végül
mindhárman beültek a kocsiba, apu mellém, a két fiú pedig hátra.
Annyi érzés kavargott bennem, hogy azt hittem, szétmegy a fejem.
Az út több volt, mint kínos. Néma csendben telt, apu idegesen dobolt
a kormányon, Ricsi a telefonján pötyögött (azt hiszem, Dave-nek írt
helyzetjelentést), Cortez pedig szó nélkül ült mögöttem. Mindennél
jobban szerettem volna beszélni vele, merthogy történt köztünk
valami, ami igazán megbeszélésre vár, de nem volt lehetőségünk. A
kocsiban vágni lehetett a feszültséget. A lámpák gyér fényében
kanyarogtunk felfelé a dombos úton, míg végül apu megállt Zsoltiék
kocsibehajtóján. A ház összes ablaka világos volt, egy csomó árnyék
mászkált a függönyök mögött, és még felhúzott ablaknál is hallottam
a bömbölő zenét. A fiúk kiszálltak, apu is, én meg nyúltam, hogy
kinyissam az ajtóm, de apu határozottan megrázta a fejét. Bent
maradtam. A kocsi előtt Cortez, Ricsi és apu váltott pár szót,
komolynak tűntek, és idegesnek, aztán Dave jelent meg a kapuban,
fülén a headsettel, és rögtön magyarázni kezdett. Nyomában Zsolti,
aztán egymást lökdösve egyre többen jöttek ki az utcára. Igen, ha
balhé van, az megmozgatja a diákokat. Mindennél jobban szerettem
volna kiszállni, de nem lehetett.
Apu elköszönt az összegyűlt tömegtől, aztán visszaült mellém. A
szélvédő üvegén át pislogás nélkül néztem, ahogy Ricsi vadul
gesztikulálva, a kezével mutogatva magyaráz a többieknek, aztán a
mellette álló Cortezre tévedt a tekintetem. Ő is nézett, én is néztem
őt. Szavak nélkül, minden nélkül, csak bámultuk egymást, aztán…
aztán odaugrált hozzá Viki, és a nyakába ugrott. Úgy éreztem,
megszakad a szívem, és azonnal könnybe lábadt a szemem.
Lehajtottam a fejem és az ölembe ejtett kezemet tanulmányoztam,
remélve, hogy minél előbb elmegyünk onnan. Apu az út további
részén néma csendben hallgatta a szipogásom, egy szót sem szólt.
Örökkévalóságnak tűnt, mire hazaértünk, és bár egész este erre a
pillanatra vártam, most már annyira nem akartam kiszállni. De
muszáj volt.
A vendégek az étkezőasztalnál ültek, kicsit nyomott volt a
hangulat, amikor beléptünk. Egyszerre mindenki rám nézett, apu
kollégái és anyu fürkésző tekintettel méregettek. Az asztalon egy
csomó pirítós, tatár bifsztek, valami lencsés dolog, bontatlan pezsgő,
sütemények. Érintetlenül, rám várva. Jaj.
– Elnézést – szólt anyu erőltetett mosollyal, aztán a lépcső felé
mutatott, ami körülbelül annyit jelentett „indítsak felfelé”.
Hát, kaptam pár „kamaszproblémák, de mókás” nézést, de akadtak
olyanok is, akik afféle „most aztán bajban vagy” pillantással
meredtek rám. Klassz.
A szobámba lépve én megálltam középen, anyu pedig becsukta az
ajtót, és csípőre tett kézzel várta a magyarázatot. Mivel képtelen
voltam abbahagyni a bőgést, és annyira fájt az egész, hogy alig
kaptam levegőt, csak reméltem, hogy érti, amit mondani próbálok.
Mivel az őszinteség állítólag megkönnyíti az ember lelkét,
mindent elmondtam úgy, ahogy volt. Hogy Virág bement a
koncertre, én nem mentem vele, hogy ott ültem végig az előtérben,
hogy utána eltűnt, egyszerűen otthagyott! Hogy kint maradtam kabát
nélkül, hogy végső elkeseredésemben Ricsit hívtam. Hogy Cortez
vette fel, odajöttek értem, a taxist, a sírást. Hogy Cortez megcsókolt!
Hogy apu mennyire ideges volt. Hogy mennyire rossz minden,
mennyire sajnálom, és ha tehetném, akkor visszafordítanám az időt
és nem mennék sehova! Hogy otthon maradnék fura nyers húst enni,
hogy nem szomorkodnék, nem kéredzkednék el, eszembe se jutna!
Csak ne láttam volna Cortezt és Vikit együtt azután, hogy
megcsókolt!!!
Anyu türelmesen, bár kifejezetten idegesen, néha rángó arccal
hallgatott. De végighallgatott. A harmadik összegyűrt, telesírt,
szétszaggatott zsepit markolásztam, és egyszerűen képtelen voltam
abbahagyni a zokogást. Aztán sikerült, mert a döbbenettől
elfelejtettem még sírni is. Ugyanis anyu, nemhogy nem értékelte az
őszinteségemet, hanem egyszerűen dührohamot kapott tőle.
Megkaptam a „mégis mit képzelsz magadról?” szemrehányást, a
„taknyos tizenöt évesen késő éjjel egy olyan fiúval csókolózol,
akinek barátnője van?” kiakadást, az „elengedünk a barátnőddel,
akivel nem vigyáztok egymásra, és éjjel hajkurászni kell, mi van, ha
baja esik?” letolást. A „nem ismerünk rád” nézést és a „kabát nélkül,
az utcán ülsz mínuszban, teljesen elment az eszed?” szidalmat.
Szörnyen éreztem magam. Amúgy sem voltam túl jól, de anyu
kiakadása volt az utolsó, ami hiányzott a tökéletes estéhez.
Persze anyu megtoldotta még egy kis „hogy tehettél ilyet?”,
„csalódtunk benned”, „apáddal egyáltalán nem értjük a viselkedésed,
szégyelld magad” lelkizéssel, ami miatt a világ legundorítóbb
emberének éreztem magam. Aztán jött még egy félperces, néma
nézés, amibe anyu belesűrítette az összes csalódottságát, amit ma
este okoztam neki. Éljen.
– Sajnálom, eddig erre még nem volt példa, de… – szólt végül.
– Tudom, szobafogság – bólintottam könnyezve.
– Igen. Valamint – indult el anyu, felkapta a notebookom az
asztalomról, kivette a telefonom a táskámból, aztán némi töprengés
után elvette a távirányítóm(?) is. Ezekkel együtt indult ki a
szobámból, nekem pedig görcsbe rándult a gyomrom.
– Anyu – szóltam utána, amikor meghallottam a Basket Case-t. A
telefonom szólt. Cortez csengőhangja! Ááá – csak ezt felveszem,
utána mobil se kell, ígérem, soha többet – könyörögtem.
– Sajnálom – rázta meg a fejét és kinyomta(!) a mobilom.
– Neee – roskadtam le a babzsák fotelembe, és miután anyu
becsukta az ajtóm, eszméletlen sírás tört rám.
Háromnegyed tizenkettőkor még mindig bőgtem, és úgy
döntöttem, hogy átsírom magam az újévbe, miért is ne, amikor apu
kopogott be a szobámba.
– Lejöhetnél, ha gondolod. Mindjárt éjfél van – szólt. Láttam
rajta, hogy ő is haragszik.
Csak megvontam a vállam, mire apu már ki is indult.
– Apu – szóltam utána. Visszanézett, én pedig olyan nagyon
sajnáltam, hogy haragszik! – Pótvacsora? – kérdeztem.
– Talán majd máskor – felelte, és úgy éreztem, kiszakad a
mellkasom. Még soha nem volt rá példa, hogy nemet mondott.
Végül csak annyira mentem le éjfélkor, hogy boldog újévet
kívánjak, aztán már vissza is jöttem a szobámba. Az ablakomból
néztem a majdnem fél egyig tartó tűzijátékozást, közben pedig
fuldoklottam a sírástól. Óriási. Kavargott bennem minden. Virág,
Cortez és Ricsi, apu szemrehányó tekintete és anyu szavai. Mert
igaza volt. Corteznek barátnője van. És én engedtem, hogy
megcsókoljon. Te jó ég! Mit hittem? Überlúzer vagyok. Elegem van.
Szilveszter: 5/1*** – hatalmas NO COMMENT.