Január 1., péntek
Boldog újévet a világnak és boldog elkárhozást nekem. Az
hagyján, hogy szinte egy percet sem aludtam, mert egy rakás
szemrehányó tekintettel álmodtam, úgyhogy reggelig forgolódtam,
de estére sikerült annyira belázasodnom, hogy két gyógyszertől sem
nagyon akart lemenni. Először azt hittem, hogy a sok sírástól van az
egész, de amikor száraz, ugatásszerű köhögéssel szórakoztattam
magam, miközben majd’ kiszakadt a mellkasom, akkor már úgy tűnt,
tegnap megfáztam. Örök tanulság, ne ülj mínuszban a lépcsőn, mert
az hülyeség. e Egyébként meg pocsékul vagyok, a köhögés, láz, fájó
végtagok még nem minden, hozzájön még a „mi van?” érzés, ami
kezd felemészteni. Notebook és telefon nélkül senkit nem tudok
elérni, bármit megadnék, hogy néhány szót váltsak Cortezzel, csak
párat, hogy tudjam, ő mit gondolt… Á, reménytelen. Ráadásul a
notebookomba volt dugva töltésre a zenelejátszóm, így anyu azt is
elvette. Ezért előszedtem az Arnoldtól kölcsönkapott CD-ket, de csak
egyhez volt hangulatom, úgyhogy ma egész nap The Walrust
hallgattam. A Tidal Wave most a kedvenc számom, borzalmasan jót
tudok rá sírni. Igaz, anyu rám szólt, hogy ha nem fejezem be a
bőgést, akkor még inkább belázasodok, de nem olyan könnyű nem
sírni, amikor annyira fáj, hogy szinte beleőrülök. e
Köhögés: 5/1* – jaj.
Tidal Wave.– 5/5*** a világ legjobb dala, ma, azt hiszem,
hetvenszer hallgattam meg. Kéne a dalszövege, csak nincs gépem…
Ah, mindegy.
Cortez: 5/? – nem tudom. Az a csók… te jó ég! Tökéletes volt!
Csak az a baj, hogy Corteznek barátnője van, így ezt az egészet nem
tudom hova rakni. e
Virág: 5/1 – sokat gondolkoztam. Azt hiszem, soha többet nem
szólok hozzá. Megérdemli.
A szobám: 5/1 – tiszta 19. század. Semmi nincs benne, amin
kommunikálni lehet a külvilággal. Jaj!!!
Január 4., hétfő
Az idei év első tanítási napja. A többieknek. Hurrá. Nekem pedig
látogatás a dokinál, aki azon túl, hogy iszonyatosan leszidott, amiért
ennyire lebetegedtem, kiírt egész hétre és utamra engedett, hogy jövő
hét hétfőn menjek vissza, meglátjuk, meggyógyultam-e.
Életemben ilyen tragikus hírt nem hallottam még. Egy hétig nem
mehetek suliba??? Amikor jövő héten tanulmányi versenyhét van, és
számítanak rám? Amikor Cortezzel beszélnem kéne? Amikor nincs
telefonom, sem pedig notebookom? Amikor anyuék elzártak a
külvilágtól, hogy tanuljak a szilveszteri hibából, ami még csak nem
is az enyém? Nincs igazság. Ez tény.
Mivel fekvőbetegnek nyilvánítottak, hazaérve bevettem a
gyógyszereket, aztán felmentem a szobámba, és az ágyamon fekve a
plafont néztem, miközben a Tidal Wave-et hallgattam. Ez lett a
hivatalos „Cortez megcsókolt, azóta sem beszéltünk, és fogalmam
sincs, mi van, de megszakadt a szívem” dalom. Óriási. Délután anyu
bekopogott a szobámba, és mondta, hogy Arnold van itt. Végre!
Valaki, aki láthatta Cortezt!
– Hogy vagy? – kérdezte, amint belépett, és aggódva
megjegyezte, hogy szörnyen sápadt vagyok és légcsőhurutszerű a
köhögésem.
– Elmúlik – vonogattam a vállam. – Te hogy vagy? –
érdeklődtem, közben pedig felültem, és a mellkasomat szorítva
köhintettem párat. Mint egy elefánt. Mindegy, ez van.
Arnold megemlítette, hogy jól telt a szünete, bár eléggé
felzaklatta, ami velem történt. Na, persze, Virágtól tudja.
– Megkért, hogy ezt adjam oda – húzott ki a táskájából egy
levelet, és lerakta elém. Én automatikusan visszanyújtottam.
– Nem érdekel – közöltem.
– Reni, legalább olvasd el. Nagyon kiborult – mondta. Na, nekem
ennyi kellett, két köhögés között ráförmedtem.
– Ő borult ki? Nagyszerű. Mert úgy tudom, hogy engem hagytak
ott. Én fáztam meg, én betegedtem le. Én ültem tök egyedül
szilveszter este egy olyan koncert helyszíne előtt, ami még csak nem
is érdekelt!
– Tudom, teljesen igazad van – bólintott. – De olvasd el.
– Nem! – jelentettem ki határozottan, és félbetéptem a levelet.
Arnold bólintott és visszakérte a kettészakított papírokat. – Mi volt a
suliban? – váltottam témát idegesen.
– A jövő heti versenyhétről szólt minden, továbbá megjelent a
suliújság, hoztam is belőle egy példányt – matatott a táskájában.
– Köszi.
Csendben lapozgattam a magazint, de rájöttem, hogy egyáltalán
nem érdekel.
– Reni, valamiről beszélni szeretnék veled – mondta hirtelen.
– Oké. Csak még azt mondd meg – szakítottam félbe –, Cortez
nem üzent nekem semmit?
– Nem volt ma iskolában – válaszolta, én pedig elkerekedett
szemmel néztem rá.
– Mi? Miért?
– Nem tudom, nem vagyunk olyan kapcsolatban, hogy érdekeljen
– vonta meg a vállát.
– Értem.
– Szóval van valami, ami bizalmas, azonban szeretném, ha tudnál
róla…
– Oké, persze – biccentettem. – De – tűnődtem el – tényleg nem
hallottál semmit Cortezről?
– Nem, Reni, nem hallottam.
– És Ricsi? Ő se mondott semmit?
– Ő sem volt ma iskolában. Meghallgatsz?
– Bocs, persze! Szóval valami fontos dolog – koncentráltam, de az
agyam ezerrel pörgött.
– Igen. Emlékszel, év elején elutaztam tanítási időben…
– Igen – bólogattam, aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Itt a
mobilod? Egy hívás, rövid leszek.
Arnold mélyen a szemembe nézett, aztán megrázta a fejét, és
felállt.
– Mi az? – csodálkoztam.
– Tudod… – kezdte, de megakadt. – Tessék, itt a házi – nyomott a
kezembe egy halom papírt.
– Elmész? – döbbentem le, és már tudtam, most nagyot hibáztam.
– Sajnálom, ne haragudj, figyelek! Tényleg.
– Nem fontos – legyintett. – Jobbulást, pihenj sokat.
– Ne menj el! – szóltam utána szomorúan, de Arnold kiment a
szobámból.
Hogy lehetek ilyen szívtelen? Az egyetlen barátom eljön hozzám,
és én még annyira sem vagyok képes, hogy meghallgatom.
Visszadőltem az ágyamra és azon tanakodtam, hogy mennyire
vagyok dög? Nagyon. No comment.
Arnold: 5/1 – sajnálom! Annyira sajnálom!
Telefon: 5/1 – ááá, felhívtam volna, de ugye nincs min. Őrület.
Köhögés: 5/2 – megérdemlem. Tényleg.
Cortez és Ricsi: 5/? – miért nem voltak suliban?
Versenyhét: 5/1 – lecsúsztam az egészről. e
Virág: 5/1* – nem érdekel a nevetséges levele, miatta van minden,
nem fogok meghatódni pár soron, amikor minden széthullik
körülöttem!
Zene: 5/5 – legalább Arnold CD-i nagyon jók. Arnold.
Megbántottam. e
Elegem van: 5/5* – nagyon.
Január 8., péntek
Azzal, hogy megbántottam Arnoldot, tulajdonképpen
elszakítottam magam az egyetlen embertől, aki igazán fontos, aki
figyelt rám és aki látogatott. Volna. Merthogy hétfő óta Arnold
egyszerűen nem jött át. Én meg azon túl, hogy maratoni
szobafogságot élvezek, még mindig nem vagyok annyira jól, hogy
bármit tehetnék az ügy érdekében. A hetem rémesen telt, azért nem is
írtam naplót, mert végig nyöszörögtem volna, és semmi kedvem nem
volt a kiakadásomat részletezni. Anyu szigorúan tartotta magát a
büntetésemhez, továbbra sem kaptam vissza a notebookom és a
telefonom, úgyhogy maradtak a nomád körülmények. Próbálkoztam
tükörrel belevilágítani a járókelők szemébe, hátha észrevesznek és
feldobnak egy mobilt, de nem jött be. Aztán próbáltam galambot
fogni a galambpostámhoz, de arra, hogy januárban berepüljön egy
postagalamb az ablakomon, elég kevés esély volt, de legalább
megpróbáltam. Amúgy pedig szenvedtem. Borzalmasan. Minden
kavargott bennem, és az, hogy nem tudtam semmiről, teljesen
kiakasztott. Viszont sok időm volt, így kitaláltam, hogy a „Reni
véget nem érő kínlódása” remek cím lenne önéletrajzi ihletésű
regényemhez. Azt hiszem, be fogok golyózni.
Délután a luxusbörtönömbe látogató érkezett. Nem az, akire
számítottam (Arnold, Cortez, Ricsi, akárki), de legalább valaki átjött.
– Tessék, úgy látom, végérvényesen egyedül maradtál, senkid
nincs – dobta le Kinga az ágyam szélére a jegyzeteit. Pont ez
hiányzott nekem, amikor amúgy is kiutált a világ.
– Kösz. Itt a telefonod? – kérdeztem reménykedve.
– Anyukád elkérte, mielőtt feljöttem. Mondd már el, hogy mi
történt, mindenki hallgat és kerüli a szilveszteri témát.
– Nincs kedvem beszélni róla.
– Virág küldött neked egy rajzot.
– Nem kell – ráztam meg a fejem ösztönösen.
– Hát, jó. Ahogy gondolod. Csak annyit árulj el, hogy most téged
kell sajnálni vagy te hibáztál?
– Nem csináltam semmit – vontam meg a vállam.
– Na, persze. Jó. Szomorúan hallottam, hogy a tanulmányi héten
semmin nem indulhatsz. Én három kategóriában is képviselem az
osztályunkat.
– Majd drukkolok – feleltem unottan.
– Elvárom. Ezenkívül Arnold, Gábor és Robi jelentkeztek még,
senki más. Virág sem megy a rajzra, ami különös, de hiába
kérdeztem, csak morgott valamit. Nem értek emóul, úgyhogy
fogalmam sincs, mi baja – közölte. – Ja – jutott hirtelen eszébe. –
Még Ricsi indul a kémián, de valamit kitalált, hogy miként mentheti
ki magát.
– Volt suliban? – csillant fel a szemem.
– Igen, szerdán jött, tegnap meg már Cortez is befáradt.
Megfáztak vagy mi volt – mesélte. – De mindenki olyan titokzatos…
– Cortez nem üzent nekem semmit? – húztam ki magam hirtelen,
és éreztem, hogy vadul kalapál a szívem.
– Minek nézel, postásnak? Velem senki ne üzengessen. Virág
rajzát is csak azért hoztam el, mert könyörgött. Biztos nem kell?
Egész ügyes.
– Nem, nem kérem – legyintettem. – Szóval Cortez semmit nem
mondott neked?
– Nem szokott. Ráadásul mivel Zsolt berágott rám a karácsonyi
bulin, azóta nem beszéltem a fiúkkal. Duzzogjanak csak, mit bánom
én.
Szóval Kingával amúgy sem beszélnek Cortezék. Lehet, hogy
azért nem üzent nekem semmit. Vagy direkt? Túl sok idő telt el
szilveszter óta. Túl sok. Kinga felvont szemöldökkel, fürkésző arccal
nézte, ahogyan elbambulok.
– Tudnom kéne valamiről?
– Nem – vágtam rá, aztán elgondolkoztam. Senkivel nem tudom
megbeszélni a történteket. Anyu kiakadt, apu mérges, Virággal soha
többet nem beszélek, Arnoldnak amúgy sem mondanám el, Cortez
nem jelentkezik… – Szerinted – suttogtam, Kinga pedig bizalmasan
közelebb ült – megcsókolhat valaki valakit, ha közben van barátnője?
Kinga pislogás nélkül meredt rám, először azt hittem, nem érti, de
hamar kiderült, hogy tökéletesen ért. Ő volt az utolsó, aki még nem
tett nekem szemrehányást semmiért. Eddig. Hurrá.
– Renáta, neked teljesen elment az eszed? – förmedt rám
hangosan. – Barátnője van! Barátnője! Mégis mit gondoltál? És
egyáltalán hogy képzelted?
– Kinga, állj le! – ráztam a fejem, és próbáltam védekezni, de
beleköhögtem. Majdnem megfulladtam, bár Kingát ez egy cseppet
sem akadályozta meg abban, hogy tovább üvöltsön.
– Te akarsz lenni a „másik lány”? Vagy mi ütött beléd?
– Semmi! Nem tudom! Rosszul jött ki az egész!
– Hogy jöhetett volna ki jól, ha egyszer barátnője van!
Úgy döntöttem, ha még egyszer kimondja, hogy „barátnő”, akkor
egyszerűen elküldöm haza! Kinga tovább magyarázott a
megcsalásról, a harmadikról, az erkölcsről, és az a legszomorúbb,
hogy mindezzel tisztában voltam és igazat is adtam neki. Soha nem
gondoltam volna, hogy velem ez megtörténhet. Teljesen kiakadtam.
Megint.
– Szerencséd, hogy van valami, ami miatt valamennyire
megbocsátható, amit tettél – közölte.
– Van ilyen? – fogtam a fejem idegesen.
– Igen. Te előbb voltál Corteznek, mint Viktória – mondta,
közben pedig anyu benyitott a szobámba, és Kinga felé nyújtotta a
telefonját, ami egyre hangosodó Hello Moto csörgéssel jelzett.
– Hogy micsoda? – ráztam a fejem értetlenül.
– Mennem kell – állt fel, és átvette a mobilját. – Írd meg a házit,
és jövő hétre szedd össze magad! Szeretném, ha látnád, ahogyan
megnyerem a tanulmányi versenyhetet – vigyorgott, és a füléhez
tartva a készüléket kiment a szobámból.
Semmit nem értettem. Vacsoránál óvatosan megkérdeztem, hogy
mi lenne, ha netezhetnék egy félórát.
– Nem – nézett anyu határozottan.
– A tevéim éheznek, a farmomon megrohadt mindenem…
– Reni, a büntetés lényege, hogy legyen időd átgondolni a hibákat.
..
– Átgondoltam. Mindent. Sokszor – erősködtem.
Hiába. Nem engedtek. Valamelyik kamaszkezelő könyv a
határozottságot említhette, mert anyuék egyáltalán nem enyhültek
meg, pedig igyekeztem annyira szerencsétlen arcot vágni, amilyet
csak lehet. És nem.
Tudomásul vettem, mást úgysem tehetek. A távirányítóm,
mondjuk, nem hiányzott, mégis azt kaptam vissza először. Próbáltam
vele sms-t küldeni, de nem lehet. Viszont, jövő héten, ha végre
mehetek suliba, akkor mindenképp említenem kell Andrisnak és
Robinak, hogy találjanak fel valami ilyesmit, mert van olyan
szituáció, amikor jól jönne. e
Kinga: 5/4 – legalább jött. Látott. Alázott. Ez van.
Arnold: 5/3 – annyira szeretném, ha nem haragudna.
Cortez: 5/? – megőrülök, hogy semmit nem tudok. Jár még
Vikivel? Jelentett neki valamit az a csók? Megsajnált vagy így
akarta? Jaj…
A Nyomorultak. 5/5* – kiolvastam. Átéreztem Jean Valjean
kínlódását a börtönben. Neki sem volt notebookja. e
Január 11., hétfő
A doki ma azt mondta, holnap mehetek suliba. Először boldogan
ujjongtam, és sok idő után mosolyogtam is, aztán hirtelen
abbahagytam. Mert holnap látom Cortezt. Beszélnünk is kéne. Ott
lesz Arnold, bocsánatot kell kérnem. Virág, akire szörnyen
haragszom. Kardos, aki ma várt volna a tanulmányi versenyre, de
nem tudtam menni. Félek. Nem tudom, hogy nézek szembe ennyi
mindennel.
Egész este házit írtam, aztán belekezdtem egy levélbe, amit
Corteznek szántam. Leírtam benne mindent, hogy mit gondolok,
hogy egyébként én soha nem tettem volna ilyet, ha nem róla van szó
és hogy szörnyen sajnálom. Egész klassz levél lett, szépen megírtam,
aztán betettem a „Cortez-dobozomba”, és úgy döntöttem, jobb, ha ezt
soha nem olvassa.
Vacsora: 5/2 – hal. És rizs. Halas rizs.
Internet: 5/1* – minden virtuális állatom kinyiffant szerintem.
Legalább lehibernálhattam volna a tevéimet.
Holnap: 5/1 – jaj, ne. Inkább ne.
Köhögés: 5/3 – ritkán, és már nem is fáj.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése