November 2., hétfő
Alig vártam a mai napot!!! Az unalmas szünet után, a csúfos
halloween buli után, azután, hogy mindenki ejtett (Virág luv Dorián,
Kinga gyűlöl, Cortez Vikizik, a fiúk menőznek a bandájukkal…), ma
végre megérkezett az egyetlen ember, akire számíthatok!
Konkrétan Arnold nyakába borultam, amikor második szünetre
végre beesett a suliba!
– Jó ég, mi történt? – kérdezte, miközben zavartan megpaskolta a
vállam. Csak fél perccel később engedtem el, addig minden
fájdalmamat, minden rossz emlékemet, minden rémesen kínos
pillanatot megpróbáltam belesűríteni abba az üdvözlésbe.
– Soha, de soha többet ne hagyj itt ennyi időre! – fakadtam ki,
amikor végre meg tudtam szólalni. Arnold összeráncolt
szemöldökkel nézett rám, azt hiszem, magyarázatot várt. – Rémes
volt! – kezdtem.
Az udvarra kiérve két forrócsokival megálltunk a szokott
helyünkön, és a szemerkélő esőben beszélgettünk. Mindent
elhadartam neki. Hogy Virág mostanában mennyire elfoglalt és hogy
természetesen tolerálom, és vele örülök, de közben nagyon egyedül
vagyok. Hogy Kinga még mindig dühöng (ráadásul mára megjelent a
suliújság, úgyhogy egy darabig még biztosan nem áll szóba velem).
Hogy Cortezék néha normálisak, de néha meg, ha olyan kedvük van,
akkor elég bunkók vagy egyszerűen észre sem vesznek. Viki, aki
menő, és mindenki imádja, meg együtt lógnak, nélküle szinte semmi
nem történhet, egyszerűen mindenhol ott van. Kapkodva elmeséltem
a halloween bulit, hogy úgy éreztem magam, mint Taylor Swift a
klipben, amikor ő ott áll, külön, a menő fiú meg ünnepelteti magát,
és ott az a gonosz lány… Arnold furán nézett, de azt hiszem,
körülbelül értett.
– Ez történt! – fújtam ki magam.
– Nos, egy ideig azt hittem, hogy elfogy a levegőd, de ügyesen
beosztottad – utalt arra, hogy enyhén hadartam. Vagyis egy szuszra
mondtam el mindent. Hopp. e – Sajnálom, hogy ennyire rosszul
teltek a napjaid.
– Mindegy, elmúlt! Mesélj! Milyen volt? Mit láttál? Hol vannak a
fényképek? – sürgettem.
– Természetesen mindent el fogok mesélni, de gondoltam, előbb
odaadom az ajándékod.
– Hű – mosolyodtam el. – Kapok ajándékot?
– Hogyne kapnál. A suliboxomban van.
Hát, Arnold tényleg gondolt rám, hozott négy különböző
könyvjelzőt (Eiffel-torony, Louvre, Mona Lisa, Napóleon) meg egy
tollat (Párizs felirattal), és még egy kis noteszt is kaptam, aminek
minden oldalán a Notre-Dame van. Hurrá, szuper dolgok.
A duplamagyaron (Kardosnak mindenki leadta a Faust
dolgozatot. A tizenkettőből hét a netről, egy üresen, a maradék négy
beadandó ötös lett. A szokásos sztori.
Egy egész órás fizika összefoglaló után (na, ez a tézé még érdekes
lesz), ebédszünetben ismét az udvarra mentünk, Arnoldhoz és
hozzám csatlakozott Karcsi is, úgyhogy könyvekről beszélgettünk.
Én most kezdtem Salinger Franny és Zoeyját, Arnold Jonah Black
fekete naplóját olvassa éppen. Karcsi meg a Harry Potter 7. kötetét.
(Testhezálló!)
Virág közben odasétált hozzánk. Megigazította a kapucnis
pulcsijának cipzárját, úgy, hogy jól látható legyen a nyakában lógó
bőrszíj, amin egy D medál volt. Igazából szinte megfagyott, de azért
ki nem hagyta volna, hogy mindenki jól lássa szerelme kezdőbetűjét
a nyakában. e
– Kéred a szendvicsem? – nyújtottam felé anyu remekművét.
– Ühüm. Mi van benne?
– Sonka, sajt, tormakrém, uborka. Csak a szokásos gyomorrontás
– vontam meg a vállam, mire Karcsi elnevette magát.
– Ijj, nem jó, ki kell szednem a sonkát belőle – fintorgott Virág.
– Miért?
– Mert vegetáriánus vagyok – közölte úgy, mintha ez tökre
normális lenne.
– Mi? Mióta? És egyáltalán miért? – döbbentem le. Ha valakinek
a steak a kedvenc étele, akkor jogosan furcsállom, ha hirtelen vega
lesz.
– Dorián nem eszik húst, és így én sem – mondta.
– Nos, az, hogy Dorián nem eszik húst, látszik rajta – felelt
Arnold, Dorián nem túl fiús alkatára célozva. – Viszont a
vegetarianizmusnak komoly kultúrája van, a hiányzó fehérjét
pótolják, rendszerint szójával, és mivel még növésben vagy,
javaslom, hogy gondold át, mert ez olyan életmódváltás, amire a
szervezeted talán nincs felkészülve – magyarázta. Virág közben csak
a vállát vonogatta.
– Nem gáz, már két napja nem ettem húst, elvagyok pogival.
– Le fogsz gyengülni. Van egy jó könyvem, amiben rengeteg
recept van, odaadom, és akkor annak alapján pótolhatod a hús
– Ajj már, most ez miért olyan nagy ügy? Csak hús. Majd kajálok
több tésztát – rázta a fejét Virág, kicsit hisztisen.
– Dorián miatt nem kell ezt csinálnod. Ő vega, te nem. Attól még
passzoltok! – szóltam bele a vitába én is.
– Reni, ezt te nem értheted! – förmedt rám Virág, rá egyáltalán
nem jellemző stílusban. – Dorián a barátom, és szeretnék neki
megfelelni! Nagy a nyomás, tele van lánybarátokkal, régi
barátnőkkel, egy csomóan hajtanak rá. Vega vagyok, és kész! –
szögezte le nyersen.
– Megfelelni, nagy a nyomás… – ismételte halkan Arnold. – Ez
nem úgy hangzik, mintha kiegyensúlyozott lenne a kapcsolatotok.
– Mit okoskodsz állandóan? – kérdezte Virág undokul.
– Virág, mi van veled? – csodálkoztam.
– Semmi, bocs – túrt bele a hajába idegesen. – Csak megismertem
Dorián barátait, a volt barátnőjével együtt.
– Na és? – nógattam, mert Virág nem akarta folytatni.
– Semmi – rázta meg a fejét. – Később beszélünk – intett, é
lehajtott fejjel már el is indult az ajtó felé. Mindhárman kérdőn
néztünk utána.
– Nem azt mondtad, hogy soha nem láttad még ilyen boldognak?
– kérdezte Arnold. Totál zavarodottan vontam meg a vállam.
– Azt hittem. De mostanában keveset beszéltünk.
– Értem.
Arnold és Karcsi tovább diskurált a könyvekről, én meg idegesen
néztem a becsukódó ajtó után. Virág fura. Mindegy, emós, biztos
múló szeszély. Csak rágörcsölt arra, hogy van barátja. Legalábbis
gondolom.
Olvasókör után az én javaslatomra Salingerről beszélgettünk.
Szerettem volna váltani pár szót Virággal, de a rajzosok előbb
végeztek, így nem várt meg. Cortez és Viki azonban még a suli előtt
ácsorgott, így miközben Arnolddal lesétáltunk a lépcsőn,
odaköszöntünk.
– Sziasztok!
– Cső – intett felénk Viki lazán. Cortez felnézett a telefonjából,
végigmért minket (nem túl kedvesen), aztán csak lehajtotta a fejét, és
tovább nyomkodta azt a vacakot.
Pár pillanatig levegőt sem kaptam, annyira megdöbbentem, végül
Arnold megragadta a karom és elhúzott onnan. Már a dombon felfelé
sétáltunk, a trapézfarmerom alját feláztatta az eső, azt bámultam egy
ideje, amikor végre meg tudtam szólalni.
– Javíts ki, ha tévedek – kezdtem halk, rekedt hangon –, de Cortez
rám nézett és nem köszönt.
– Igen, így láttam – bólintott Arnold.
– Aha. Értem – feleltem még mindig hitetlenül, és éreztem, hogy a
szívem szinte kiugrik a helyéről, annyira ideges voltam.
Hazaérve kezet mostam, ledobtam a táskám a szobám közepére,
és már be is nyomtam a gépem. Az msn pillanatok alatt betöltött.
Cortez offline volt, persze, hiszen biztos mentek próbálni, de azért
hagytam egy üzenetet, hogy este írjon rám, ha a gépnél van.
Kimondhatatlanul hosszú időnek éreztem, mire vacsora után ismét
ellenőriztem a gépem. Egy ablak villogott, „azonnali üzenetet kapott,
miközben nem volt elérhető”. Másolom.
Cortez üzenete: ???
Reni üzenete: Szia.
Cortez üzenete: Szia.
Reni üzenete: Valami baj van?
Cortez üzenete: ?
Reni üzenete: Mármint velem.
Cortez üzenete: Nincs, miért lenne?
Reni üzenete: Talán mert nem köszöntél.
Cortez üzenete: Bocs.
Reni üzenete: Nem gond, csak azt hittem, hogy haragszol, vagy
ilyesmi.
Cortez üzenete: Nem, Reni, nem haragszom! Éppen valami fontos
dolgot csináltam, és lekötött. De ezentúl megindoklom hogy mit
miért teszek.
Reni üzenete: Most mi bajod van?
Cortez üzenete: Mi lenne? Lépnem kell, majd később jövök, asap.
Reni üzenete: ??? Mi az az asap???
Cortez üzenete: As soon as possible. Angol. Tudod, néha nézz
bele…
Reni üzenete: Szia.
Cortez állapota nem elérhető, az üzenet nem kézbesíthető.
Pislogás nélkül meredtem a képernyőre. A torkom annyira
szorított, hogy nyelni is alig bírtam. Mi a baja Corteznek? Miért
ennyire undok? Amikor köszöntem, éppen a telefonjával szórakozott,
ne mondja már, hogy az annyira fontos, hogy nem tud egy „sziát”
mondani. Remegő gyomorral ráírtam Virágra. Másolom.
Reni üzenete: Virág, itt vagy???
Virág (Áj luv Dorián <3) állapota nincs a gépnél.
Hurrá. Gyorsan átfutottam az msn-listát. Hát, gondoltam,
megpróbálom a lehetetlent. Másolom.
Reni üzenete: Szia. Látom, hogy itt vagy, és ha nem tiltottál le,
akkor beszélhetnénk? Két perc szünet. Aztán.
Kinga üzenete: Még nem tiltottalak le. Még. Mit akarsz?
Reni üzenete: Tudom, tudom hogy nagyon be vagy rágva, de a
tanácsodat szeretném kérni.
Kinga üzenete: Nem érek rá, Olivérrel skype-olok. Oldd meg
egyedül.
Reni üzenete: Kérlek!
Kinga üzenete: Sajnálom.
Kinga állapota nem elérhető…
Ez kész. Dühösen meredtem a monitorra. Virág nem ér rá, Kingát
nem érdekli, hogy éppen őrlődök, Arnold nem foglalkozik a Cortezkérdéssel.
Ááááá!
Bevillant egy újabb ablak, amitől felcsillant a szemem. De hiába,
csak Jacques kért fel amőbázni.
Az egyórás netidőm el is úszott, úgyhogy dühösen lecsaptam a
notebookom tetejét, és miután négy percig dörzsöltem az arcom,
rájöttem, ettől nem lesz jobb semmi. Úgyhogy vettem pár jó mély
lélegzetet, és megpróbáltam ésszerűen végiggondolni a helyzetet. Ha
mindenki undok, akkor miért erőlködjek? Jó, borzasztóan fájt a
viselkedésük (Cortezé a top, de azért… Virág és Kinga se túl bájos),
de ha belegebedek, akkor sem tudok rajta változtatni. Majd lesz
valahogy. Ha emésztem magam, akkor úgysem történik semmi. Oké,
akkor kell egy terv. Kidolgozom.
Cortez: 5/1* – én ezt egyszerűen nem értem.
Kinga: 5/2 – nem is számítottam másra.
Virág: 5/2 – persze, ő elvan Doriánnal, az új vega hóbortjával, a
húsz új emós ismerősével, akik a Facebookon magához adták, és így
még a farmon is tudott bővíteni… Én meg nem szólhatok egy szót
sem, mert akkor én vagyok a szemét barátnő, aki nem örül a
kapcsolatának. Na, no comment. e
Arnold: 5/5 – este írt sms-t, hogy a Natgeón Dickens-műsor megy.
Gyorsan odakapcsoltam, és megnéztem. Jó volt. e
Új terv: 5/4 – még nem az igazi, de alakul.
November 16., hétfő
Jaj, nagyon nagyon rég írtam. Igazából akartam, csak
dackorszakomat éltem, így elő se vettem a naplóm, nehogy
visszalapozzak és még meglássam a sok nyavalygásom Cortezről.
Mert nem is akartam gondolni rá. Az elmúlt időszakban igyekeztem
minden olyasmit kizárni, ami negatív hatással van rám. Sajnos ebbe
minden Cortezzel kapcsolatos dolog beleesett, így a végeredmény,
hogy két hete szinte öt szót nem váltottunk. Összesen. Ami régen
engem kikészített volna, most azonban, látva, hogy őt ez mennyire
nem érdekli, úgy döntöttem, akkor engem se. Kész. Oké, ez így rém
egyszerűen hangzik, persze, leírva az is, de közben azért elég nehéz
volt. De összesen csak négyszer sírtam, az is inkább tehetetlen düh
volt, mint szomorúság, vagy ilyesmi. Tulajdonképpen meg kellett
ráznom magam és végiggondolni, hogy mi az, amin tudok
változtatni, és mi az, amin nem. Jó, a végeredmény az lett, hogy én,
egyedül semmin nem tudok, így várok. Cortezre, hogy hátha egyszer
észrevesz. Kingára, hogy hátha egyszer észhez tér és rájön, a haragja
nemcsak nevetséges, de már idegesítő is. És Virágra. Hogy ha kicsit
csitulnak az érzelmei, akkor talán változtat a dolgokon, és nem
100%-ban fog Doriánra koncentrálni, hanem, mondjuk, 50%-ban, a
maradékba pedig beférek én is. Meg a suli. Mert Virág jegyei
kétségbeejtően rosszak, és az a baj, hogy amíg régen még vette a
fáradságot, és leírta rólam a házit, újabban már erre sem hajlandó.
Tele van egyessel, és ez a legkevésbé sem érdekli. Van egy rózsaszín
(vagy inkább pink) köd a szeme előtt, és se kép, se hang. Próbáltam
figyelmeztetni, hogy kicsit koncentráljon a sulira vagy hogy néha
töltsön kis időt mással is (nem magamra gondoltam, hanem Sims
vagy rajzolás, mert újabban ezek sem érdeklik), de amikor szólok,
kikel magából és rögtön rám förmed. Szomorúan és tehetetlenül
figyelem, ahogy mindent eltaszít magától Dorián miatt, nyoma sincs
már a régi Virágnak, akit annyira nagyon szeretek. A naiv, végtelenül
aranyos emós barátnőm helyett egy idegbeteg, megfelelni vágyó,
mindig szomorú alak lett belőle, aki már nem is emlékszik azokra a
hülyülős-vihogós estékre, amikor Pete Wentzről álmodozott. És nem
tehetek érte semmit. A neon honlapján benéztem pár fórumba, ilyen
„S. O. S., a barátnőm megváltozott”, meg hasonló helyekre, de
mindenhol azt olvastam, hogy várni kell, hátha észhez tér.
Megfogadtam, bár nehéz volt. Próbáltam magam azzal nyugtatni,
hogy úgysem hallgat rám, csak rontanék az amúgy is feszült
helyzeten, ha állandóan szóba hoznám a dolgot. Viszont így, hogy
teljesen magamra maradtam, olyan dolgokkal kezdtem el
foglalkozni, ami szerintem hasznomra vált. Például tanultam. Sokat.
Annyira, hogy mindenből visszatornáztam magam ötösre. Csak a rajz
húzós, de mivel néma csendben, minden igyekezetemet összeszedve
dolgoztam Vladár óráin, kaptam egy kettest, amivel nem állok
bukásra. Meg rengeteget olvastam. Ami fontos, hiszen annyi jó
könyv van még, amit nem is ismerek. e És ami a legfontosabb.
Rengeteg időt töltöttem Arnolddal. Nemcsak suli után lógtunk együtt
meg Honfoglalóztunk esténként, de a hétvégéket is együtt töltöttük,
sőt, elmentem vele az IPM-klubba is, és meghallgattam egy nagyon
érdekes előadást. Úgyhogy, azt hiszem, jól vagyok. Néha azért fáj,
hogy így alakult, meg szomorkodni is szoktam (de csak esténként,
elalvás előtt), viszont nem tudok mit tenni. Ez van.
Ma reggel, ahogy beértem a suliba és megpillantottam néhány
abroncsos lányt rohangálni az aulában, rádöbbentem, hogy a hét
végén szalagavató. Elszaladt az idő. Na, mindegy. Kinyitottam a
suliboxom, kiszedtem az irodalomcuccom, közben pedig az ajtómra
ragasztott képeket néztem. Mivel a kidekorált szekrényem nem csalt
mosolyt az arcomra, sőt, inkább összeszorult a szívem, gyorsan
becsuktam. Virág állt meg mellettem, lila sálja nemcsak a nyakát, de
a fél arcát is takarta.
– Szia – köszöntem mosolyogva.
– Szia – köszönt vissza, és kinyitotta a szekrényét.
– Mi újság? – érdeklődtem, mert egész hétvégén nem is
beszéltünk.
– Tisztára fáradt vagyok – felélte álmosan. – Veled mizu? –
kérdezte, miközben ledobta a kapucniját.
– Semmi különös – vontam meg a vállam, mert egyébként is ez
volt az igazság. Közben meg elkalandozott a tekintetem. Virág haja
tényleg más színű lenne? – Fodrásznál voltál?
– Ühüm. Klassz lett, nem? – fordult körbe. Az eredetileg sötét
haja alját durván átfestették, és a fél szemébe lógó frufruját is
kiszőkítették. Elég emós.
– Igen, szép – bólintottam, a lehető legmeggyőzőbben.
– Annyira égetett, hogy végig sikoltoztam, de megérte. Dorián
szerint tökre menő!
– Hát, azért ahogy látom, megérte a fájdalom – mosolyogtam,
mert úgy tűnt, Virág elégedett.
– Ja, szerintem is. Csak anyu akadt ki teljesen.
– Nem tudott róla? – döbbentem le.
– Dehogy! – nevette el magát Virág. – Bettivel mentem. Betti.
Betti, Dorián régi sulijából. Dorián egyik lánybarátja.
Virág új barátja. Akivel ezek szerint együtt jár fodrászhoz. Óriási.
Volt egyszer egy lány. Úgy hívták, Reni. Mindegy, már senki nem
emlékszik rá…
Virág még magyarázott arról, hogy Betti milyen hajat csináltatott
meg hogy mennyit nevettek, és hogy milyen vicces volt az egész, én
meg türelmesen hallgattam.
Csengetéskor bementünk a terembe, Kardos rögtön utánunk
érkezett.
– Röpdolgozat, a bukásra állók előre ülnek, a többiek hátra –
jelentette be köszönés nélkül. Nem aratott osztatlan sikert hétfő
reggel.
Feltápászkodtam, mögöttem Cortez is automatikusan felállt,
úgyhogy helyet cseréltünk. Kardos Csokonai életrajzát adta ki
feladatul, én meg Cortez helyén, összekulcsolt karral néztem az elöl
ülőkre. Cortez unottan kapcsolgatta a tollát, Virág nyöszörgött, Ricsi
puskázni próbált, Robi valamit dúdolt. e
– Virág, fejezd be a szenvedést, mi a problémád? – förmedt rá
Kardos szigorúan.
– Én ezt nem tudom, fogalmam sincs róla. Beadhatom? –
nyávogott.
– Még gondolkozz, hátha eszedbe jut valami.
– Ajj már – hajtotta le a fejét a padra, és firkálgatni kezdte a lapot.
Próbáltam pisszegni Virágnak, de annyira passzív-agresszív
viselkedést tanúsított, hogy képtelen voltam súgni neki.
Cortez hátradőlt a széken, így láthattam, hogy tök üres a lapja.
– Pszt – sziszegtem, mire kissé félre fordította a fejét. – Diktálom,
oké?
Csak egy aprót bólintott, úgyhogy elkezdtem lesúgni Csokonai
életét. Amikor félig teleírta a papírt, hirtelen abbahagyta.
– Még van tovább is – erősködtem.
– Szerinted beveszi, hogy ennyit tudok? Elég lesz – suttogta,
miközben felállt és elmosolyodott. Annyira rég volt, amikor utoljára
láttam így, hogy azonnal görcsbe rándult a gyomrom, és
megmagyarázhatatlan boldogság fogott el.
Kardos átfutotta a papírt, és szerintem próbált belekötni, de mivel
egy életrajzba nehezen lehet, a hiányosságok miatt végül adott egy
hármast. Mivel ez ritka alkalom, az egész osztály elismerően
bólintott. A többiek is összelestek egy kettest, egyedül Virágnak nem
sikerült. Fizikán feleltem, ötöst kaptam, aztán Ricsi is felelt, ő is
ötöst kapott. Tehát összességében kétszer feleltem ötösre fizikából,
de a másodikat Ricsi kapta. Kifejezetten örült, ezer éve nem kapott
ehhez hasonló jegyet. e
Utolsó órán (tesi) felmentett voltam, úgyhogy csak a tesiterem
lelátóján ültem és néztem az órát. Nem tudom, hányszor lőhetem
még el a „rémesen görcsöl a hasam, nem bírok tornázni” sztorit, de
anyu egyelőre még írogatja a felmentést. Egy darabig néztem a fiúk
focizását meg a lányok hasizomgyakorlatait (Virág kikészült tőle),
aztán előszedtem a könyvem, és olvasni kezdtem (A tizennégy
karátos autó). Éppen belemerültem Rejtő zseniális történetébe,
amikor hirtelen Kinga huppant le mellém a székre.
– Nem tornázol? – kérdeztem furán.
– Már megcsináltam a száz felülést, ötöst kaptam – jelentette ki
nagyképűen. Hű. Száz felülés. Az kilencvenkilenccel több, mint
amennyit én tudok.
– Klassz – bólintottam.
– Mivel nem vagyunk beszélőviszonyban, gyors leszek – kezdte,
és mielőtt bármit mondhattam volna, feltette a kezét. – Még mindig
nem találtam fotóst, illetve ott volt az a kilencedikes lány, de amikor
rászóltam, remegni kezdett a keze, és elmosódott képeket csinált.
Úgyhogy egyszer kérdezem meg. Vállalod?
– Ööö, persze – feleltem zavartan.
– Helyes. Akkor a szalagavatón maradj mellettem, csináld, amit
mondok, és ne remegjen a kezed!
– Igyekszem.
– Rendben. Akkor ennyi – pattant fel sportosan, és meghúzta a
fájdalmasan szoros copfját.
– Kinga – szóltam utána. Mintha csak szívességet tenne, úgy
fordult vissza felém. – Nem akartalak kifúrni. Én akkor tényleg
segíteni szerettem volna. De mindegy, igazából már nem fontos, csak
azért kicsit zavar, hogy továbbra sem hiszel nekem – vontam meg a
vállam. Kinga szikrázó szemmel meredt rám, látszott rajta, hogy arra
vár, mikor húzom csőbe. Mivel ez nem történt meg, rá egyáltalán
nem jellemző módon sóhajtott egyet, és visszaült.
– Jó, hagyjuk. Úgysem tudnál a helyemre kerülni. A mostani
riportba belerokkantál volna.
– Mi volt az?
– A 12/b lánybandája – vigyorgott.
– Hű. Az nehéz lehetett – néztem elismerően. Kinga arcvonásai
megenyhültek, amitől eléggé feldobódtam. – Nincs kedved
valamikor átjönni? – kérdeztem hirtelen.
– Minek?
– Nem tudom, Simsezhetnénk, vagy ilyesmi.
– Na, ne röhögtess – forgatta a szemét. – Egyáltalán semmi
kedvem ostoba játékokkal játszani.
– Oké, csak kérdeztem.
– Vigyázz, labdaaaa! – üvöltötte Zsolti. Én ösztönösen lebuktam,
Kinga azonban feltartotta a karját, és reflexből elkapta a felénk rúgott
bőrlasztit.
– Nagyon szép! – kiáltott fel Korponay tanárnő a lelátóra. Kinga
csak önelégülten bólogatott.
Hazaérve megcsináltam a leckéimet, aztán benyomtam a gépem.
Az msn tele volt, de csak egy-két ember volt elérhető. Hirtelen
bevillant egy ablak, amin meglepődtem. Másolom.
Kinga üzenete: Na, jó, unom a fancsali képedet, úgyhogy van egy
sztorim, ami biztosan feldob.
Reni üzenete: Mi az?
Kinga üzenete: Edina és Ricsi. Szakítottak.
Reni üzenete: ??? Komoly? Miért? Hogyan?
Kinga üzenete: Tudtam, hogy érdekel.
Kinga videóhívást indított.
Majdnem félórán keresztül beszéltünk, közben még nevettem is,
mert Kinga stílusában egy szakítós sztori, hát az nem semmi. A
lényeg, hogy egyébként már majdnem egy hete nem járnak együtt,
csak Ricsi elfelejtett szólni Edinának. (!!!) Aztán állítólag tök vicces
volt, mert Edina hívogatta meg nyafogott, hogy Ricsi miért nem
foglalkozik vele, amikor Ricsi mondta, hogy de hát már nem is
járnak. Nos, Edina így tudta meg. Azóta állítólag csinált a
Facebookon egy „Ricsi-ellenes klubot”, de nincs nagy tábora, csak
öten léptek be. e
Kinga videóhívása egyébként nem (csak) emiatt az elképesztő
sztori miatt dobott fel teljesen. Hanem mert most már biztos, hogy
kibékültünk. Végre!
Virág: 5/1 – nem is üzent msn-en. e
Virág haja: 5/2 – nagyon fura, ráadásul a fiúk iszonyat kiröhögték.
e
Arnold: 5/5* – vár Honfoglalón, úgyhogy sietnem kell.
Kinga: 5/5 – nagyon örülök. Komolyan.
Anyu: 5/4 – aggasztja, hogy sokat vagyok egyedül mostanában,
úgyhogy valami ciki programot akar a hétvégére.
Kvízpart: 5/2 – ma meg sem közelítettem a csúcsom. Jaj. e
Sulirádió: 5/5 – ma egész nap Robbie Williams szólt. Hurrá. e
Máday: 5/1 – végigüvöltötte az ebédszünetet Virág haja miatt,
őrült kínos volt. e
November 17., kedd
Reggel apu kitett a suli előtt, én pedig odasétáltam a fiúkhoz. A
hideg, szeles időben megigazítottam a Szent Johannás sálam, kicsit a
szám elé tettem, de azért még így is fáztam.
– Sziasztok – köszöntem. A fiúk nem voltak túl lelkesek, csak
bambán biccentettek felém. – Készültetek föciből?
Ez egy tipikus, kora reggeli költői kérdésem volt. Válasz helyett
csak néhány összeráncolt szemöldököt és lesajnáló pillantást kaptam.
– Azt se tudtam, hogy van ma föci – jegyezte meg Ricsi.
– Van. És felelünk – vontam meg a vállam.
A fiúkat ez nem igazán érdekelte, tovább ácsorogtak fáradtan.
Hamar kiderült, hogy valami sorozatpremiert néztek a neten, elég
későig. Ehhez nem igazán tudtam hozzászólni, ahogy ismerem
magam, körülbelül tíz év, és megtudom, hogy miről volt szó.
Amúgy se vagyok képben soha, semmilyen trendi dologgal, de
amióta Virág nem bombáz infókkal, azóta semmiről nem tudok.
Ráadásul sikerült kicsit tovább néznem Cortezt a kelleténél (a belebújós
snowboard dzsekije ultramenő, a „most keltem fel” kócos
frizurája kifogástalan, a hajnali, rettenetesen hideg szélben kicsit
könnyes, mélykék szempár…). Pont nem hallottam, hogy Dave
nekem szól. Jaj. Zavartan megráztam a fejem, és hebegtem egy
„bocs”-félét.
– Na, szóval – kezdte Dave elölről. – Virág nem küld vissza
ajándékot a farmon!
– Tudom – bólintottam szomorúan. – Mostanában nem igazán
játszik.
– De miért nem? Leelőztem, sokkal több XP-m van, mint neki!
Pedig ő nagy fan!
– Igen, de nincs rá ideje.
– Na, ebben az egyben támogatom emót – szólt közbe Ricsi. –Ki a
fene akar mindennap rajzolt farmon ültetni?
– Ez igenis komoly dolog! – szállt vitába Dave.
– Mindennap egyenként megfejni a virtuális csirkéket, gratulálok,
nagyszerű elfoglaltság – vigyorgott Ricsi cinikusan.
– A csirkéket nem fejik – szóltam bele határozottan.
– A virtuálisakat igen.
– Jó, tudjátok mit? Itt hagylak titeket. Megyek a farmomra, ahol
egyedül lehetek – jelentette ki Dave sértődötten, és előkapta a
csúcsszuper telefonját, majd pillanatokon belül nyomkodni kezdte.
Dave csak elméletben hagyott ott minket, vagyis a társaságunkban
állva farmozott a mobilján, én meg mellé álltam és figyeltem a
ténykedését.
Azután a fiúk a próbáról kezdtek beszélni, úgyhogy otthagytam
őket.
Arnold negyvenperces késéssel érkezett (Monsieur Durand
megkérte, hogy kint várakozzon), úgyhogy csengetéskor siettem ki a
folyosóra.
– Elaludtál? – kérdeztem csodálkozva.
– Nem – felelte.
– Oké – vontam meg a vállam. Arnold ilyen. Van, hogy nincs
kedve elmagyarázni a dolgokat.
A büfében vettünk forrócsokit, aztán kimentünk az udvarra.
Baromi hideg volt, úgyhogy a forró italokkal a kezünkben, vacogva
ácsorogtunk. Karcsi is csatlakozott hozzánk, nem volt túl jó kedve,
szomorúan, lehajtott fejjel bámulta a cipője orrát.
– Mi a gond? – kérdeztem.
– Á, semmi. Elestem a lépcsőn.
– Sajnálom. Fáj?
– Nem. De mindenki látta, és kinevettek! – panaszolta szomorúan.
Vigasztalóan megveregetettem Karcsi vállát, és szívesen mondtam
volna, hogy ez nem gáz, vagy ilyesmi, de nem akartam hazudni. A
nyomik sorsa, hogy nyilvánosan elesnek és ezzel jókedvre derítik a
menő diákokat. Ilyen az élet.
Arnold a könyvét bújta, Karcsi a megaláztatásán próbált túllépni,
én meg csak úgy ácsorogtam, összekoccanó fogakkal, és a nyüzsgő
udvart figyeltem. Virág és Dorián az ajtóban álltak, együtt búsultak
„emósan”. Kinga az a-s lányok társaságában hangoskodott. A
sulirádió elnyomta a hangját, de néhány szavából kitaláltam, hogy
valakit éppen szapul. Cortezék az örökös „leghangosabb”
társaságként az árkádok alatt. Rengetegen csatlakoztak hozzájuk, egy
egész csoport verődött össze körülöttük, sztorizgattak, röhögtek,
menőztek. Szomorúan néztem feléjük, és ismét rájöttem, hogy nem
vagyok közéjük való. e
– Bemegyünk? – kérdeztem hirtelen.
– Fázol? – pislogott Karcsi a szemüvege mögül.
– Igen – feleltem. Részben ez volt az igazság. Arnold összecsukta
a könyvét, és a szemembe nézett. Ő tudta, hogy nem csak ezért
akarok bemenni. Persze hogy tudta.
Az épület ajtajához lépve Virág és Dorián félreállt, hogy be
tudjunk menni.
– Bocs – szóltam halkan, miközben átléptem közöttük.
Szó nélkül tovább beszélgettek, maximum egy gyors pillantást
kaptam, és már folytatták is, amit megzavartunk.
Viszont a többi szünetben nem mentem le az udvarra, hanem a
helyemen ülve olvastam (már amennyire tudtam Andris és Robi
folyamatos vitatkozásától).
Infón Tölgyessy feleltetett (Robi és Gábor felelt, természetesen
ötösre), aztán elfoglalhattuk magunkat. Honfoglalózni akartam, de
Arnold valami nyelvvizsgaoldalon böngészett, így nem akartam
zavarni. A mellettem lévő gépen Virág a MySpace-oldalán lógott.
– Mit csinálsz? – érdeklődtem. Virág fél füléből kivette a
fülhallgatót, és mosolyogva válaszolt.
– Válaszolok az üzikre. Egy csomó új arc jelölt be, Dorián
haverjai.
– Szuper – bólintottam. – Bővítetted a top barátaid?
– Igen, de még így is szanálnom kellett – görgette az egeret, és
megmutatta.
Kicsit módosult, úgyhogy alaposan átnéztem. Dorián az első,
utána valami emós haver. Harmadikként a FOB, negyedik én. Utána
egy rakás ismeretlen, végül, utolsó helyen Pierre, a francia „jó
hétvégét” haverja.
– Ööö – néztem fel. – Klassz lett. De hol vannak Cortezék?
– Kivettem őket a topból. Nem fértek el!
– Aha – bólintottam nem túl boldogan.
– Na, mindegy, gyorsan befejezem, mert még Facebookon is
válaszolnom kell, „lájkolok” pár kommentet – vigyorgott boldogan.
Arnold felénk fordult.
– Nem gondolod, Virág, hogy kicsit addiktív vagy a közösségi
portálokkal kapcsolatban?
– Az miaz? – pislogott Virág, hatalmas barna szemével.
– Függő – suttogtam halkan.
– Nemtom’ – vonogatta a vállát. – Fontos, hogy tartsuk a
kapcsolatot, erre tökre jó a net – magyarázta. Arnold olyan mérgesen
nézett rá, hogy azt hittem, Virág mindjárt rákérdez, hogy mi baja, de
szerencsére Virág ritkán vesz észre ilyesmiket.
– Igen, a kapcsolattartás fontos dolog! Az igazi kapcsolattartás!
De miket beszélek? – legyintett Arnold. – Menj, „lájkolj
kommenteket”.
Virág nem foglalkozott Arnold célozgatásával, visszadugta a
fülhallgatót, és halkan dúdolva (talán 30STM-számot énekelt)
pötyögött tovább.
Én eléggé untam magam, semmit nem tudtam csinálni, pedig
láthatólag mindenki elvolt. Cortez egy gördeszkás oldalon, Ricsi a
Korn honlapján, Zsolti a YouTube-on. Kinga lovas fórumon, Jacques
és Gábor egy online szókereső játék oldalán, Andris és Robi pedig
valami öldöklős borzalommal fárasztották az agyukat. Ráláttam még
Dave gépére is, a monitoron éppen betöltődött a Farmville. Csendben
felálltam, és odamentem hozzá.
– Ideülhetek? – kérdeztem.
– Hogyne, hozz ide széket.
– Mit csinálsz?
– Ültetek.
– Klassz – huppantam le, és óra végéig a virtuális vetést
bámultam.
Hazaérve megcsináltam a leckém, aztán kihalásztam a táskámból
Douglas Adams Galaxis útikalauz stopposoknak című könyvét.
Arnold ajánlotta, elmondása szerint az egyik kedvence, úgyhogy úgy
döntöttem, belekezdek. Vacsoráig le sem tudtam tenni, és annyira
szerettem volna gyorsan továbbolvasni, hogy pillanatok alatt
megettem a tányéromon lévő ételt (nem volt könnyű, nagyon nem).
A gépem be se kapcsoltam. Minek? Inkább sietek olvasni.
Virág: 5/2 – a Jalapeno nem top barátja a MySpace-en. Ez azért
elég durva.
Föci: 5/3 – tényleg feleltünk. Kinga ötöst kapott, Zsolti egyest.
Jaj. e
Oasis – Stand by me: 5/5* – most ez a kedvenc dalom.
Galaxis: 5/5** – wooow. Csak úgy, wooow.
November 19., csütörtök
A tegnapi nap abszolút eseménytelen volt, elő se vettem a naplóm.
A csütörtök viszont nagyon nem tartozik a kedvenc napjaim közé
így, hogy duplaórával kezdünk Vladárral.
A szekrényemből kivettem mindent, ami csak egy rajzórára
kellhet, nehogy a tanár belém kössön. Még a gyurmát meg a
vízfestéket is becipeltem az asztalomra, ami csengetésre úgy nézett
ki, mintha egy hobbibolt kirakata lenne. A helyemen ülve teljes
kiőrlésű rozskiflit ettem sovány sajttal meg szívbarát vajjal, és
közben azon agyaltam, hogy most diabéteszes lettem és nem tudok
róla, vagy vajon anyu miért csomagol egyre furább dolgokat.
– Mit eszünk? – állt meg mellettem Zsolti. A többes szám arra
vonatkozott, hogy kérne. Kiszedtem a táskámból a másik
szendvicsem, és odaadtam neki.
Na, ilyen se sokszor van, de Zsoltinak kifejezetten nem ízlett.
– Ebben semmi értelmes nincs! – közölte.
– Nem tudom, miért, anyu csomagolta – vontam meg a vállam.
– Zsolt, belehalnál, ha egyszer megennél egy kalóriaszegény
szendvicset? – pakolt ki Kinga a táskájából, és természetesen nem
bírta ki, hogy ne szóljon bele valamibe.
– Valószínűleg igen – válaszolta Zsolti őszintén, mire mindenki
elnevette magát. – Lemegyek, kérek a büfés nénitől majonézt! –
sietett ki a teremből, biztos távolságra tartva magától a szendvicsem.
– Ostoba – fújtatott Kinga, aztán összeráncolt szemöldökkel
felnézett. – Andris, Robi! Mit keres egy DVD-lejátszó a tévén?
Máday ki fog akadni!
– Csak ha meglátja – vigyorgott Robi.
A fiúk csengetésig filmeztek (valami sorozatot bámultak DVD-n),
én meg leültem a helyemre, számítva arra, hogy Vladár tuti belém
köt, ha nem várom csendben, „mintadiákként”. Virág komótosan
bejött a terembe, levágta magát a mellettem lévő padba, és a karjára
hajtotta a fejét. A haja az arcába hullott, úgyhogy nem láttam, merre
néz. Szomorúan bámultam a kiszőkített hajtincseket, amik inkább
fehérnek hatottak, és a homloka fölött, közvetlenül a frufru tövénél le
is égett a festéktől.
Az ajtócsapódásra néztem fel, Vladár megérkezett. Hogy miért
örül ennek mindig mindenki? A tanár köszönt, és rögtön rá is tért a
mai óra témájára. Aztán hirtelen nyílt az ajtó. Azt hittem, Arnold, de
helyette Timi lépett be a terembe. Hófehér, abroncsos szoknyája alól
kilátszott a farmere.
– Miben segíthetek? – fordult felé Vladár, krétával a kezében.
– Máday igazgatóhelyettes asszony küldött, elkérnék pár diákot.
Most tartjuk a főpróbát, és az iskolaújsághoz szükség lesz anyagra.
– Természetesen – biccentett a tanár.
– Köszönöm – mosolygott Timi. – Kinga, Arnold, Reni.
– Neményi még nincs itt – pördült meg Vladár a tengelye körül,
és egyenesen felém nézett. – Rentai pedig nem mehet!
Döbbenten néztem hol Timire (aki azonnal vitába szállt,
mondván, hogy Máday kér engem), hol pedig Vladárra, aki hallani
sem akart a dologról. Kinga közben már felállt, összepakolt és
önelégült arccal pattant Timi mellé. Sütött róla, hogy most „ő fontos”
és „szükség van rá”. A többieket viszont egy cseppet sem érdekelte,
rajtam kívül mindenki szereti a rajzórát, ők ilyenkor szoktak
feltöltődni. Én meg leamortizálódni. Na, mindegy. A vita kimenetele
hol nekem kedvezett, olyankor feltápászkodtam, hol pedig abszolút
úgy tűnt, hogy maradnom kell, olyankor visszaültem.
– Rentai éppen kettesre áll, a mai órán jegyre dolgozunk, nem
mehet el!
– Ő az iskolaújság ideiglenes fotósa, kell a főpróbához!
Ez így ment egy darabig, végül Vladár egy „mit bánom én,
felőlem megbukhat” kijelentéssel az utamra engedett. Néma
csendben összepakoltam, és igyekezve, hogy ne mosolyogjak vissza
Cortezre, elindultam az ajtó felé. Közben sikerült nekimennem Virág
padjának, aki álmosan nézett fel.
– Hova mész? – suttogta.
– Szalagavató-próbára – feleltem.
– Már tizenkettedikesek vagyunk? – nézett körbe értetlenül.
– Virág, bármennyire is untat az órám, kizárt, hogy két évet
végigalszol. Örülnék, ha aktivizálnád magad – szólt rá Vladár
szigorúan.
– Elnézést – ásította Virág.
– Rentai!
Megtorpantam és a szám szélét rágva fordultam vissza a tanárhoz.
– A jövő hétre elkészíted, és leosztályzom!
– Természetesen – bólintottam.
– Ne szemtelenkedj!
– Tessék? – csodálkoztam. Vladárnak komoly üldözési mániája
van, konkrétan egy sima, tisztelettudó választ sem fogad el tőlem.
– Ne zavard az órát! – intett a kezével türelmetlenül, jelezve, hogy
látni sem akar.
Becsuktam magam után az ajtót, és a folyosón összenevettem
Timivel, aki igazán viccesnek találta, hogy Vladár ennyire gyűlöl.
– Nevessetek csak, valóban vicces – motyogta Kinga. – Majd
meglátjuk, ki nevet a végén.
– Várjatok itt, hozom Krisztiánt.
Timi bement az a-sok termébe, azalatt mi, Kingával a folyosón
ácsorogtunk. Arnold örökös későként sétált a folyosón, amikor
meglátott minket, megtorpant.
– Vladár órája alatt Reni a folyosón… Érdekes.
– Nem, nem – nevettem el magam. – Nem az, aminek látszik.
– Nagyon reméltem – lépett hozzánk, és felhajtotta a katonai
hátitáskája tetejét, hogy kivegyen belőle valamit. – Tessék, Oasis-
CD.–
Köszönöm, én meg elhoztam a nyelvvizsgakönyvet. A
munkafüzetbe már beleírtam, de csak ceruzával, ki lehet radírozni.
Arnolddal kicseréltük az egymásnak hozott dolgokat, közben
Kinga összefont karral állt mellettünk, és minket nézett.
– Nagyszerűen unalmasak vagytok – közölte egyszerűen. – Ez
csak felsőfokú? – forgatta Arnold a kezében a könyvet, ügyet sem
vetve Kinga undok megjegyzésére.
– Közép- és felsőfok. Felsőfokra mész?
– Igen.
– Ki megy felsőfokú nyelvvizsgára? – hőkölt meg Kinga.
– Én – felelte Arnold.
– Mikor?
– Januárban.
– Minek? Az emelt szintű érettségin majd megcsinálod.
Mivel Kingának ezúttal igaza volt, én is furcsán néztem Arnoldra.
– Azért, mert így döntöttem – válaszolta Arnold a saját stílusában.
Kinga azonnal vitatkozni kezdett, úgyhogy ők jól elvoltak,
üvöltöztek a csendes folyosón.
Hirtelen kinyílt az ajtó, és Vladár dühös feje jelent meg.
– Rentai! Ha már egyszer ellógod a tanórámat, megtennéd, hogy
máshol zavarod a tanulást? Vannak, akik komolyan veszik a
tárgyamat!
– Elnézést kérek! – sütöttem le a szemem. Semmi értelme nem lett
volna megpróbálnom megértetni Madárral, hogy én egy szót sem
szóltam. Úgyse hinné el.
Timi és Krisztián csatlakozott hozzánk (Krisztiánt nem szívesen
engedte el Gazdag tanárnő), úgyhogy sietve átmentünk a tesiterembe.
Az osztálytáncpróbák zajlottak, Timi rögtön otthagyott minket és
beállt, mi pedig egy gyors megbeszélést követően elhelyezkedtünk.
Kinga a mobilja felvevőjét benyomva meginterjúvolta a
tánctanárt, pár végzős diákot és az osztályfőnököket is, én pedig
szorosan a nyomában maradva fényképeket készítettem. A
keringőpróbák a második órában voltak, és egyáltalán nem omlottam
össze a hírtől, miszerint nem mehetek vissza Vladár órájára. e
A stúdiósok a fényeket állították, a két végzős osztály a
bevonulást gyakorolta, végül elkezdődött a Once Upon a December
című dal. Bizonyára elég ramatyul vagyok érzelmileg, ezért is
fordulhatott elő, hogy amint meghallottam a szám elejét,
automatikusan megtöröltem a szemem. Ez azért is kellemetlen, mert
főpróba lévén összesen hétszer kezdték játszani, én meg hétszer
érzékenyültem el.
– Renáta, ideggyenge vagy? Szedd már össze magad! – szólt rám
Kinga bájosan.
– Nem, jól vagyok – vettem elő egy zsepit. – Csak szép ez a dal.
Kinga a szemét forgatva unottan nézett.
– Ez egy mesefilm zenéje!
– Jó, de… mindegy – vontam meg a vállam.
– Csinálj még képet – utasított.
Lesétáltam a lelátó lépcsőjén, és a táncoló párok között mászkálva
készítettem további fotókat, amiket egyébként este (mivel most már
mindenki úgy kezel, mint a suliújság fotósát) fel is töltöttem a Szent
Johanna honlapjára.
Suli után Arnold átjött, és együtt írtuk meg az angolházit.
Egyszerűen nem boldogultam vele egyedül, nagyon nehéz.
Vacsora: 5/2 – lasagne. Állítólag. De nem úgy nézett ki. e
Szalagavató: 5/5 – a táncok alapján nagyon szép lesz!
Justine: 5/5* – a francia levelezőtársam írt mailt, sokat mesélt
meg kérdezett, és egy csomó képet csatolt. Ma már letelt a netezési
időm, de holnap mindenképp válaszolok neki.
Facebook: 5/1* – régen csekkoltam Cortez oldalát. Ma megtettem.
Kár volt. Viki, minden mennyiségben.
Komment, képek, virtuális koktélküldés, virtuális ölelés. Ah,
agyrém! Lehetne az egész lány virtuális!
Galaxis: 5/5 – igen, minden könyvre azt mondom, hogy a
kedvencem, de ez most tényleg. Komolyan! e
Msn: 5/2 – sehol senki, viszont megváltoztattam a személyes
üzenetem. Most így néz ki:
Reni – Ne ess pánikba
November 20., péntek
Őrült nap, ma mindenki a holnapi szalagavatóval foglalkozott. Én
is rohangáltam, egyrészt, mert olyan helyet kellett keresnem a
tornateremben, ahol nem zavarok senkit (szülők, nézők, profi fotós,
táncolók), másrészt, mert valamilyen megmagyarázhatatlan okból
Kinga úgy érezte, ő a szervező, és mindenkit ugráltatott. Ez azért jó,
mert senki nem mert vele ellenkezni, így jól lefáradtunk. Jó hír
viszont, hogy az angolházimra kaptam egy ötöst. e Ofőórára Haller
jókedvűen érkezett, megbeszéltük, hogy mi történt a héten. Vagyis
nem láttunk DVD-t a teremben, ez biztosan tévedés, Ricsi nem
ragasztott rágót a kémialabor székére, miért tette volna, Andris és
Robi nem hozott be Band Hero-t a suliba, hiszen tudják, hogy tilos.
Én nem akasztottam ki Vladárt, mivel szeretem a rajzot és a tanárt is.
e Virág nem aludta végig a duplamatekot, mert tudja, hogy javítania
kell. Cortez nem hallgatott zenét egész kedden, hiszen tudja, hogy
tanórák alatt nem szabad. Dave nem hozott be laptopot, hogy azon
játsszon a Facebookon, mivel az nagy pofátlanság lenne… Tehát
csak a szokásos. Haller mosolyogva bólogatott.
– Értem. Rendben. Azonban, ha mégis előfordult volna néhány
eset a felsoroltak közül…
– Dehooogy! – üvöltötte Zsolti.
– Jó. Akkor a következő. Kinga, kérlek, oszd ki ezeket a lapokat –
nyújtott Kingának az ofő egy csomag írólapot.
– Nemár, röpdoli? – szörnyülködött Virág.
– Emó, ofőiből? Ne legyél sötét – lökte meg Ricsi a széke hátulját.
Virág vihogva körbenézett.
Kinga fontoskodva kiosztotta a lapokat, aztán Haller feltett egy
jópofa kérdést. Egyszerűnek tűnt, de azért a „milyen három dolgot
vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?”eléggé kifogott rajtunk. Jó
pár percig gondolkoztam, mire végül írni kezdtem. Haller türelmesen
várakozott, aztán, amikor kezdett egyre hangosabb lenni a röhögés és
egyre többen forgolódtak a másik papírja után kapkodva, az ofő
beszedette a lapokat. Természetesen Kinga járt körbe.
– Milyen eredeti – közölte szárazon, amikor leolvasta a
válaszaimat.
– Hé, ne olvasd már! – nyúltam utána.
– Reni, névvel kérem beadni, úgyis felolvassuk – mosolygott rám
az ofő.
Na, erre a kijelentésre négyen vissza is kérték a lapot, de hiába,
Robi válaszai közt ott maradt „Máday fotója”, Andris papírján pedig
Gondos. e Mi jót nevettünk rajta. Haller annyira nem.
– Rendben, akkor a következő. Elemlámpa, esőkabát, Dickenskönyv
– olvasta fel.
– Ez csak Ren lehet – kiáltotta Ricsi.
– Így van.
– Minek az esőkabát? – ordított rám Zsolti, miközben perecet
evett.
– Mert az ilyen trópusi szigeteken sok a vihar, nem ázom meg,
ráadásul ha az esőkabátot kiterítem, összegyűlik rajta a csapadék,
ami létfontosságú, merthogy ha nincs iható víz a szigeten, akkor így
össze lehet gyűjteni – magyaráztam. A többiek néma csendben
bámultak rám, azt hiszem, ez a kimerítő válasz elgondolkodtatta
őket, így azonnal zavarba jöttem. – De lehet, hogy hülyeség –
mentegetőztem.
– Nem, nagyon jó válasz! – védett meg az ofő.
– Akkor inkább kulacs! – magyarázta Zsolti.
– Igen, Zsolti, ez is ötletes, mégsem látom a válaszaid között.
Lássuk csak. XXL pizza, dobszerkó és Lost-DVD – olvasta fel Zsolti
válaszait a tanár, mire mindenkiből kitört a röhögés.
A pizza is elég vicces volt, de ha valaki magával viszi a Lost
sorozatot egy lakatlan szigetre… No comment. e Az osztályfőnöki
óra nagyon jó hangulatban telt, a válaszok viccesek voltak. Ricsi
például gördeszkát vinne, meg mp3 lejátszót, „telenyomva” Kornnal,
meg vinne még egy házat (?), hogy legyen hol laknia. Ezt senki nem
értette. Virág Doriánt vinné, mármint a barátját. Meg Doriánt, a
kutyáját is. Aztán elvinné még a kedvenc mangáját. Arnold
Vonnegut Galapagosz című könyvét, iránytűt és kovakövet a
tűzgyújtáshoz. (Mindketten rendszeresen nézzük Bear Gryllis
műsorát a Discoveryn. e ) Cortez vinné a gitárját, a telefonját (sok
zene, játék, Twitter) és öngyújtót. Jacques válasza sudoku,
keresztrejtvény és marokkó volt. Ő ilyen játékosan töltené magányos,
számkivetett napjait. e
– A következő – olvasta az ofő, és egy pillanatra megakadt. –
Tehát – futott neki újra. – 64 GB iPod touch, 3 G iPhone 3 megapixeles
kamerával és Macbook.
– Ez én vagyok – jelentkezett Dave.
– Nem mondod – fordult felé Ricsi röhögve.
– Dave, elmondanád, mik ezek? – csodálkozott az ofő.
– Inkább ne – szólt közbe Cortez unottan.
– Csak a létfontosságú Apple cuccaim – felelte büszkén.
– Értem – vakargatta a homlokát az ofő.
Dave fura válaszai után Kingáé végképp furának tűnt, mert ő
vinné a lovát, amin Zsolti borzasztóan jól szórakozott, egészen addig,
amíg Kinga ki nem verte a kezéből a perecét. Mivel kezdett
elszabadulni a pokol, az ofő befejezte az órát. Szegény Gábor csak a
szünetben mondta el, hogy az övé kimaradt a felolvasásból. Ami
nemcsak azért gáz, mert nem tudtuk meg, hogy ő mit válaszolt,
hanem mert… jaj. Szóval ez senkinek nem tűnt fel. e
Hazaérve megcsináltam a házikat hétfőre, aztán beleástam magam
a decemberi ajánlókba. A korlátlan netezésem közben válaszoltam
Justine-nek. Ő küldött nekem képet, amin a barátaival van, és egy
ideig én is gondoltam rá, hogy küldök valami régebbi képet, amin
Virág és Arnold is rajta van, esetleg egy tavalyi fotót, amin a fiúk is
szerepelnek, de végül nem küldtem. Hogy miért nem? Mert nincs
olyan képem, ami mostani és a barátaimmal vagyok rajta. e
Ofőóra: 5/5 – vicces volt, tetszett.
Hétvége: 5/4 – holnap szalagavató, legalább látom a többieket is.
Apu munkatársa: 5/2 – nálunk vacsoráztak, megkaptam a
szokásos kérdéseket. Milyen a suli, mi van a fiúkkal, aztán
halkabban, hogy anyuék ne hallják, újra megkérdezték, hogy mi van
a fiúkkal, végül mikor apu elmesélte, hogy IPM klubba „járok” (ami
azért enyhe túlzás, mivel egyszer voltam), annyit mondtak, hogy
„milyen fura gyerek” vagyok. Ezt megkaptam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése