Sz.J.G 3.Egyedül Augusztus 31-Szeptember 7.

Adatlap részletek a közösségi portálról
Név: Bencze Virág (Emó)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: I LUV Dorián!!! <3 <3 <3
Érdeklődési kör: Dorián
Klubtagság: Emo; Pete Wentz; My Chemical Romance; AFC;
Twilight
Név: Neményi Arnold
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia, angol
Magamról: „A zsenialitás és a hülyeség között az a különbség,
hogy az előbbinek határai vannak.” Albert Einstein
Érdeklődési kör: könyvek, olvasás, elmélkedés
Klubtagság: Mindhalálig Beatles!; In memoriam John Lennon;
Moly.hu; Oasis
Név: Zsidák Gábor (Gábor)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Mindig jókedvű, vidám srác. e
Érdeklődési kör: természetjárás, tanulás, kutyasétáltatás, sudoku
Klubtagság: Gáborok klubja, Monty Python repülő cirkusza;
stand up comedy
Név: Jacques Chatelain (Jacques)
Kor: 15
Beszélt nyelv: francia, magyar
Magamról: A nyári szünet merveilleux volt.
Érdeklődési kör: főzés, sudoku, beszélgetés
Klubtagság: Paris Je t’aime; Remi Gaillard, Gordon Ramsay; Tv
Paprika
Név: Pósa Richárd (Ricsi, Richie, Rich)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Állítsátok meg a földet, ki akarok szállni!!!
*
Cortez, este próba? e
*
Neményi! A te okoskodásodnak is lehetnének határai!!!
Érdeklődési kör: zenélés
Klubtagság: Jalapeno; Bassz gitárosok; Raszta vagyok; Korn;
Bajnokok Ligája RulZ; „Honnan tudod??? – Hát láttam a
Facebookon!”
Név: Szatmáry Kinga (Kinga)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Kérnék mindenkit, hogy ne jelöljön be értelmetlen
fényképeken! Nem vagyok kólásdoboz, fülbevaló, plüss, kavics, de
még mogyoró sem!!!! Köszönöm!
Érdeklődési kör: versenyzés, skype, tanulás, suliújság,
környezetvédelem
Klubtagság: Lovasok; Hogyan óvjuk környezetünket; 1000 tagot
a fehér bálnák megmentéséért!; Még léteznek okos és szép emberek
Név: Haraszti Róbert (Robi)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: James Hetfield
Érdeklődési kör: csak a Rock!!!; Wii; Guitar Hero
Klubtagság: I luv Máday; Amíg a föld kerek, mindig lesznek
rockerek!; Antipop; Metallica
Név: Szenyor Nagy Zsolt (Zsolti)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Újabban verseket írok. Íme egy gyöngyszem:
„Ott áll, Ő, Máday Emilia, feje mindig lila.
Ugyan, Emilia, ne legyen ránk pipa!”
by Nagy Zsolt
Érdeklődési kör: dobolás; emberek idegesítése
Klubtagság: Jalapeno; I luv Máday; Vágási Feri LoL; Bajnokok
ligája RulZ;
„Matek órán megnézem hány óra… 9:30,
Megnézem félóra múlva… 9:35”,
„Mit olvastál utoljára? TV újság”
Név: Bernáth András (Andris, Andrew)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: Ozzy Osbourne
Érdeklődési kör: Wii; rock zene; Guitar Hero
Klubtagság: AC/DC; Black Sabbath; Metálosok-rockerek; I luv
Máday
Név: Felmayer Dávid (Dave)
Kor: 15
Beszélt nyelv: magyar, francia
Magamról: „Ami nincs fent a YouTube-on, az meg sem történt,
amit nem talál a Google, az nem is létezik, aki nincs regisztrálva a
Facebook-on, az nem is ember!”
*
Zenekarok menedzselését vállalom.
Érd.: e-mail, telefon, skype, msn, személyesen (suli vagy otthon,
esetleg Zsoltiék garázsa)
Érdeklődési kör: sajnos nincs időm…
Klubtagság: Jalapeno; Bajnokok Ligája RulZ; Szám nélkül nem
veszem fel a telefont!; Csak Apple;
Név: Antai-Kelemen Ádám (Cortez)
Kor: 16
Beszélt nyelv: magyar, angol, francia, spanyol
Magamról: „Nem vagyok flegma, sem bunkó, csak nincs kedvem
hozzád”
Érdeklődési kör: gitár
Klubtagság: Jalapeno; SkaPunk; Born in the USA,, Bajnokok
Ligája RulZ; Ramones

Augusztus 31., hétfő

Hurrá, vége a nyárnak! Oké, biztosan a világ legbénább tinije
lehetek, valószínűleg ez a mondat egyetlen velem egykorú szájából
sem hangzik el, de őszintén nem érdekel, akkor is totál feldob a
holnapi sulikezdés! e Persze a nagy várakozásban a nap
csigalassúsággal telt, sőt, sokáig úgy tűnt, hogy soha nem fog véget
érni. Tipikus. Mindegy, amíg anyut vártam (szülőire ment),
megpróbáltam elfoglalni magam, olvastam kicsit, de a béna izgalom
miatt nem kötött le a könyv, átnéztem az ápiszban vásárolt cuccaimat
(csak a szokásos, tollak, füzetek), majd pakolgattam kicsit a
szobámban. Aztán inkább úgy döntöttem, hogy összegzem a nyaram,
ha már végre vége. Nos, az eredmény: A legjobb dolgok a nyáron:
– Virággal, aki hivatalosan is a besztfrendem, baromi sokat
lógtunk együtt, amikor nem az apukájával és a mostohaanyjával
(Kriszti, de Virág csak úgy nevezi: A NŐ) töltötte az idejét, akkor
szinte mindig átjött, és Simseztünk, meg DVD-ztünk, meg
megpróbáltuk elsajátítani a jóga alapjait a videómegosztóról (kevés
sikerrel). Szóval úgy általában elvoltunk.
– Arnolddal is igen sok időt töltöttem, könyvtárba jártunk, meg
néha lógtunk a városban, de volt, hogy csak a kertben ültünk és
olvastunk. Nagyon örültem a társaságának, mert azon túl, hogy őt
tartom a világ legintelligensebb, legértelmesebb és legokosabb
emberének, a vele eltöltött délutánok során sikerült visszaszereznem
azokat az agysejtjeimet, amik akkor pusztultak el, amikor Virággal
Robert Pattinson nevű kutyáját sétáltattuk és órákat csevegtünk arról,
hogy Pete Wentz szerinte mennyire, de mennyire nagyon kúl. e
– A könyvek, amiket kiolvastam. Bár Arnold könyvlistáját meg
sem közelíti, mégis sikerült elég sokat „elfogyasztanom”. Az összes
kötelezőn túl további tizenkét regényt olvastam ki a nyáron (hármat
franciául, ha már egyszer francia alapítványi suliba járok). Úgyhogy
szinte végigolvastam a szünetet, és nem mellesleg mindegyik könyv
tetszett.
– Sikerült szépen lebarnulnom, ami miatt, mondjuk, kijöttek a
szeplőim, de nem számít, mert legalább van színem, és a hajamat is
kiszívta a nap, így nem világosbarna, hanem, mint minden nyár
végén, sötétszőke. Hurrá. e
– Az osztálytársaim, akikkel sikerült tartanom a kapcsolatot a
nyári szünet alatt is (erre általánosban soha nem volt példa).
Majdnem mindenki ultraelfoglalt volt a szünetben, mégis írtak mailt
meg sms-t, és ez igazán jólesett, feldobták az amúgy unalmas, tétlen
és hosszú napjaimat.
– Esküvő! e Virág apukája a nyáron újraházasodott, és mint
Virág legjobb barátnőjét, engem is meghívtak. A szertartás szép volt
(bár ne lett volna olyan átkozottul kényelmetlen a cipőm!), meg jól is
éreztem magam. Kár, hogy Virág, aki még mindig kissé túlérzékeny
a szülei válása miatt, nem volt boldogabb, mert így az összes fotón
„emós koszorúslányként” totál fancsali képet vág.
– Nyaralás anyuékkal, Egy hét, tengerpart, egymillió fok, olvasás
a homokban fekve. Ez nagyon-nagyon jó volt akkor is, ha anyu a
szabija alatt sem tudott leállni (meteorológus lévén folyamatosan az
eget kémlelte), és akkor is, ha apu nem kapcsolta ki a mobilját, így
szinte az egész hetet végigkonzultálta valami kollégájával. Ennek
ellenére tényleg jól telt a nyaralás, bár tizenöt évesen, millió
komplexussal nem rajongtam kifejezetten a „bikiniben fogok
mutatkozni” dologért, de be kellett látnom, hogy nem ülhet az ember
felöltözve a napernyő alatt, mert az fura. Oké, kivéve Virág esetében,
aki durván emós, emiatt ő tényleg így nyaral. e
– Cortez, akit sikerült végigkövetnem a közösségiken a szünet
alatt. Hiába volt a szüleinél Amerikában, majd augusztus végén
Ricsiékkel a Balcsin, hála a technikának, a közösségi portáloknak és
a Twitternek, bármikor csekkolhattam, hogy mi van vele. Jó, lehet,
hogy ez szánalmas, de sokkal könnyebb volt követni a tweetjeit, mint
remegő gyomorral megkérdezni tőle a neten, mi újság.
Hát, kábé ennyi jó dolog történt velem a nyáron, és akkor most
jön a feketeleves. A legrosszabb dolgok a nyáron:
– Unalom, unalom, unalom! Azokon a napokon, amikor Virág
nyaralt, Arnold nem ért rá, egy mailem sem jött, nem kötött le a net,
kiolvastam mindent, amit találtam otthon (beleértve még a
csokipapíron lévő infókat is), anyuék dolgoztak, egyszóval semmi,
de semmi nem történt, olyankor nehéz volt.
– Hiányzott a suli! Komolyan, ez gáz, de akkor is. Hiányoztak a
többiek, hiányzott a rendszeresség, a tanulás meg hogy lekössenek
valamivel. Néha még egy rajzórát is bevállaltam volna, csak legyen
már vége a nyárnak! Hű, ez tényleg elég drasztikusan hangzik. e
– Cortez. Kaptam tőle két mailt a nyár folyamán, mindkettő
körlevél volt. Ennyi, semmi több. e
– A többiek nyara. Valószínűleg mindenkinek élvezetesebb és
eseménydúsabb szünete volt, mint nekem, a netre feltöltött képek és
állapotjelentések alapján kétlem, hogy lesz alkalmam megszólalni az
első héten. Jacques, a francia osztálytársam egész nyáron Párizsban
volt, Virág két hétig Korfun, Arnold a szüleivel Madridban. Andris
és Robi valami elképesztő Guitar Hero-csúcsot döntött, a két kocka
Twitter-oldalán valami olyasmit láttam, hogy hetvenkét órán át
játszottak, pár perces megszakításokkal. Őrültek. e Kinga
lovastáborban volt, előre rettegek a beszámolójától, már a Facebookbejegyzései
alapján is ultranagyképű, úgyhogy várom a
megaláztatást. Hurrá. És végül a „balhés négyes”, vagyis a suli egyik
legmenőbb társasága, Cortez, Ricsi, Dave és Zsolti, akik
augusztusban a Balcsin Ricsiék nyaralójában lógtak (szülői
felügyelettel, ha jól tudom, Ricsi anyukája volt végig velük) és
leginkább zenéltek. Hát, nagyjából ennyit az osztálytársaimról és az
eseménydús szünetükről. Hoppá. Kihagytam valakit. Zsidák Gábor.
Gáborról annyi információm van, hogy… Nem, nincs semmi. Akkor
lehet, hogy valakinek bénább nyara volt az enyémnél. Hurrááááá!
Anyu majdnem nyolcra ért haza, a szülői értekezlet kissé
elhúzódott, így nem tudott vacsorát főzni. Apuval komolyan
örültünk. Szívből. e
– Haller tanár úr borzasztóan lelkes – mesélte anyu a szülőin
történteket, félig behajolva a hűtőbe. Ez nem lepett meg, az ofő
hajlamos túlpörögni… – A Szent Johannában rengeteg új program
lesz, új szakkörök és… – folytatta, majd mosolyogva megakadt
rajtam a tekintete. – De tudom, hogy most csak az érdekel, hogy a kis
barátaiddal újra találkozz…
– Hát, igazából tényleg jó lesz újra látni őket. Néhányuk igazán
hiányzott… – sóhajtottam. Anyu kicsit félrebillentette a fejét, ez
tipikusan a „jaj, de bájos ez a kamaszszerelem dolog” nézése volt,
ami szerintem tökre lealázó, olyan, mintha kinevetne érte, vagy
valami ilyesmi. Pedig az, amit Cortez iránt érzek, nem afféle
szeszélyes, gyerekes dolog. Ez igenis komoly!
Anyu még elhadarta, amit a szülőin hallott, aztán megengedte,
hogy a szobámban vacsorázzak. Becsuktam magam mögött az ajtóm,
majd tányérral az ölemben lehuppantam a babzsák fotelemre, és
miközben ettem, benyomtam a notebookom. Az msn estére fullon
volt, valamennyi osztálytársam a neten lógott, a nevük mellett
mindenféle fura üzenet. Bemásolom: Virág (I Luv Pete Wentz,
holnap suliiiiiiiiii) – állapota elérhető. Arnold (indiszponált) –
állapota nincs a gépnél. Zsolti – The King (egészen biztosan nem
akar iskolába menni) – állapota elérhető. Ricsi (Tony Hawkot
jáccccom) – állapota elfoglalt. Dave (Maffiózókat nézek, de közben
elérhető vagyok mobilon) – állapota nincs a gépnél. Andris (WoW) –
állapota elfoglalt. Robi (WoW) – állapota elfoglalt. Jacques (bonsoir)
– állapota elérhető. Kinga (holnap reggel 7:45-kor találkozunk) –
állapota elfoglalt. Gábor (végre suli, jó lesz újra találkozni a
barátokkal) – állapota elérhető. És végül, amitől automatikusan
megdobbant a szívem, Cortez (nevermind) – állapota elfoglalt.
Mosolyogva olvastam az üzeneteket, aztán automatikusan
fogadtam Virág videóhívását.
Miközben vacsoráztam (felvágott, Medve sajt, két kifli, joghurt,
paradicsom, uborka), Virággal a webkamerán keresztül azon
tanakodtunk, hogy milyen lesz tizedikesként a Szent Johannába
menni. Hű.
Izgalom: 5/5 – nagyon várom a holnapot. e
Ruha: 5/1 – te jó ég, még nem tudom, mit veszek fel!!! Ebből
őrült hiszti lesz reggel. e
L. M. Montgomery Váratlan utazás-. 5/5 – csak most fogom
elkezdeni olvasni, de Anne Shirleyből kiindulva nyugodt szívvel
adok rá 5-öt. e
Cortez: 5/5 – holnap látom. Holnap látom!!! Áááá.

Szeptember 1., kedd

Egy igen rémes, forgolódásokkal teli, izgatott éjszaka után sikerült
olyan nyúzottan ébrednem, hogy borzalom. Ez jellemző. A
tanévkezdés mindig lehetőséget ad arra, hogy megújulva, jó
formában lássanak minket a többiek a hosszú nyár után. Nekem is ez
volt a tervem, de mivel szétgörcsöltem magam azon, hogy milyen
lesz újra látni Cortezt, nem tudtam aludni, így karikás szemekkel
ébredtem. A karikás szem pedig nem új, hanem éppen a régi formám.
Óriási.
Anyu hagyott üzenetet a hűtőn, miszerint ma legalább 30 fok lesz
délután, meg hogy az uzsonnám a hűtőben van. Ezután következett a
reggel azon része, amire nem vagyok túl büszke. A toporzékolós,
„mit vegyek fel” félóra. Szegény apu próbált kamaszkezelő
szakkönyvből megoldást találni, de mire fellapozta a „mit tegyünk,
ha a gyermekünk megvadul és tépi magán a világoskék pólóját”
részt, addigra lenyugodtam. Szerencsére a szüleim irtóra
felkészültek, minden problémát, reakciót és viselkedést átlátnak,
komolyan, ezerszer többet tudnak a kamaszokról, mint én, aki elvileg
az vagyok. Virág szokás szerint a kapunkban várakozott, és ahogy
kiértem, azonnal egymás nyakába ugrottunk. Egyébként Virág
emósabb, mint valaha. Fekete haja leér az álláig, fél szemébe fésülve
hordja, hátul pedig feltupírozza. Valamennyi ruhája összesen három
színből áll: fekete, pink és lila. Ma pont egy fekete csőnadrágot vett
fel pink tornacipővel és pink-fekete csillagmintás pólóval.
Kiegészítőként a karján körülbelül harminc vékony fémkarkötő
csilingelt minden mozdulatra. Amíg apu kiállt, mi örömünkben
ugráltunk egy sort, egymás szavába vágva, folyamatosan visongatva.
Amikor beszálltunk, apu valami olyasmi mondott, hogy „de hiszen
tegnap este beszéltetek egymással”. Nem reagáltam, van, amit egy
felnőtt sosem fog megérteni. Például azt, hogy hiába beszéltünk este
Virággal msn-en, azóta eltelt tizenkét óra, és annyi idő alatt igenis
borzalmasan sok dolog történt, még úgy is, ha abból nyolcat
aludtunk.
Apu kitett minket a járdán, és miközben a kocsi elkanyarodott,
némán néztünk az épületre az út túloldalán, ami felé minden irányból
érkeztek a diákok. Kicsit megremegett a gyomrom, régóta vártam,
hogy elkezdődjön, mégis, ahogy ösztönösen a bejárat előtti lépcsőre
tévedt a tekintetem, szerettem volna visszafordulni, felrohanni a
dombos utcán és meg sem állni hazáig. De nem tehettem. Jobb túl
lenni az egészen” alapon indultunk meg Virággal, és miközben
átvágtunk az úttesten, Virág biztatóan megszorította a karom.
– Ren, emó! – köszönt ránk messziről Ricsi; raszta haja egy
fejpánttal volt hátrafogva. Háromnegyedes gatyát, deszkás cipőt és
valami RATM pólót viselt. (Ez egy banda rövidítése, Virág később
elmondta.) – Mi a pálya?
– Jujj, képzeld – vágta rá Virág, egyik lábáról a másikra állva,
totál izgatottan.
– Jujj, mi' van? – gúnyolódott Ricsi tettetett érdeklődéssel. Én
elmosolyodtam, Virág azonban nem vette észre a cinizmust, lelkesen
kezdte magyarázni, hogy azt hiszi, a nyáron látta messziről AFC
Tomit. Ricsi amolyan „ez tényleg őrülten érdekes” bólintással inkább
felém fordult és a nyaramról érdeklődött.
– Eltelt – feleltem szűkszavúan, és türelmetlenül néztem körbe. –
Többiek?
Persze igazából Cortez érdekelt, de mégsem kérdezhettem rá, az
feltűnő lenne. Ricsi válaszra nyitotta a száját, de abban a pillanatban
megállt mellettünk egy fekete autó, és Dave pattant ki belőle.
– Szia – köszöntem, mire Dave feltartotta az ujját, jelezve, hogy
várjak egy kicsit, aztán beszélt pár szót a füléből lógó headsettel.
Mikor fontoskodva benyomta a gombot és immáron ténylegesen
velünk volt, elnézést kért, de „ezt a hívást fogadnia kellett”.
Hát, Dave nem sokat változott, gondoltam. A következő
pillanatban Zsolti lépett hozzánk, kezében egy doboz vaníliás
karikával. Az érkezése alapján ő is megtartotta a reggeli jó szokásait.
Mármint a folytonos evésre gondolok.
– Csoki! – mondta (azt hiszem, köszönésnek szánta), miközben a
szájából kiesett… talán egy fél karika. Zsolti nem zavartatta magát,
körbekínálta a dobozt.
– Hogy telt a szünet? – kérdeztem úgy általánosságban a fiúktól.
– Várj, mutatom – pattant mellém Dave azonnal, előkapta a
mobilját (valami „legújabb, brutális teljesítményű, érintőképernyős
csoda”), és ujjaival lazán nyomogatta a képernyőt, amin sorban
érkeztek a képek. A legtöbb a Balatonon készült, és ahogy megláttam
Cortezt a felvételen, azonnal összeugrott a gyomrom. A kép alapján
sokat változott a nyáron. Helyesebb, mint valaha.
Amíg a képeket bámultam, a többiek a sulikezdésről beszéltek.
– Azért szerintem klassz, hogy elkezdődött. Uncsi volt a nyár –
vonta meg a vállát Virág.
– Én még bírtam volna. Legalább egy évig – röhögött Zsolti.
– Látod, azt én is kibírtam volna, ha egy évig nem jössz iskolába –
szólalt meg egy nyers hang mögöttünk. Hátrafordultam, bár
természetesen rögtön tudtam, hogy osztályunk harmadik és egyben
utolsó lánytagja érkezett meg a maga bájos módján.
– Nyerítést hallok, elszabadult egy ló? – nézett körbe „riadt”
tekintettel Zsolti, majd hangosan röhögött az eszméletlen poénján.
Kinga lesajnálóan megrázta a fejét, és végigmérte a fiúkat.
– Azon kívül, hogy bénán zenélgettetek és valami nevetséges
bandát alapítottatok, csináltatok valami értelmeset is a nyáron? –
kérdezte gúnyosan. Ahhoz képest, hogy totál lenézően viselkedett,
teljesen tisztában volt a fiúk programjával, ergo fix, hogy követte
őket Twitteren. Jellemző.
– Szerinted ez nem elég? Egész augusztusban próbáltunk –
közölte Ricsi.
– Szánalmas – kontrázott rögtön Kinga. – Én lovastáborban
voltam, edzettem, volt két díjugratóversenyem, háromszor
próbáltunk a színjátszókörrel, csupán szorgalomból, ezenkívül
kiolvastam a kötelezőket és elkészítettem egy táblázatot a félévre,
hogy mindenben maximális energiával tudjak részt venni. Örülök,
hogy egyedül én töltöttem hasznosan a nyaram – jelentette ki.
– Én is kiolvastam minden kötelezőt – védtem meg magam, mert
úgy éreztem, Kinga ugyanúgy rám is célozgatott, mint a többiekre.
Mint mindig, most is kár volt megszólalnom, mert Kinga öt
másodperc alatt alázott le a következő mondatával:
– Renáta, nem lep meg, hogy otthon gubbasztottál és a temérdek
szabadidődben olvasással ütötted el az időt, mi mást is tehettél
volna?
A szám szélét rágva némán néztem, ahogy felmegy a lépcsőn. Hát
igen. Kinga nem változott sem stílusban, sem pedig kinézetben.
Ugyanolyan kegyetlen, szúrós nézéssel hallgattat el bárkit, és a
fájdalmasan szoros copfja, valamint a tekintélyt parancsoló piros,
rövid ujjú blúza sem tette barátságosabbá, sőt…
– A ló megvadult a nyáron – jelentette ki Zsolti, aki enyhén szólva
nem jön ki Kingával. Mindannyian röhögve bólintottunk, Kinga év
eleji belépőjét nem is lehetett komolyan venni.
A többiek lassan elindultak a lépcsőn, én pedig a fejemet
kapkodva néztem körbe. Cortez! Miért nincs itt Cortez?
– Ricsi – szóltam halkan, miközben ketten lemaradtunk hátul. –
Cortez jön ma?
– Aha – bólintott. – Az előbb hívtam, elaludt. Éjjel a szüleivel
beszélt – magyarázta, de csak fél szemmel figyelt rám, mert közben
kezet fogott egy pár felsőbb évfolyamba járó diákkal, akik velünk
egy időben érkeztek a portára. Mondjuk, rólam tudomást sem vettek,
de ezt megszoktam. Ricsi és Cortez más eset, ők eleve idősebbek egy
évvel (mindketten a tizenhetet töltik), meg aztán totál menőnek
számítanak a suliban.
Mivel Ricsi a továbbiakban ügyet sem vetett rám, előresiettem a
többiekhez. A portán felmutattuk a belépőkártyánkat, ami a
táskánkon lévő kék-fehér, Szent Johannás passtartón lóg, közben
kikerültünk két tanácstalan kilencedikest, akik nem értették, hogy
most mit kell tenniük.
– Menj a portáshoz, húzasd ki a neved a listáról, aztán majd a
titkárságon átveheted a kártyád – szólt rájuk Dave. A kilencedikesek
hebegtek valami kösz-félét, mi pedig beléptünk az aulába. –
Taknyosok, fogalmuk sincs, hogy mennek itt a dolgok – legyintett
Dave, amolyan „idősebb és bölcsebb vagyok tizedikesként”
arckifejezéssel.
Szólni akartam, hogy egy éve mi is ugyanígy bénáztunk, de nem
volt alkalmam, mert a Jeanne d’Arc-szobor mellett álló
igazgatóhelyettes asszony arca felderült, amikor meglátott minket.
Vérszemet kapott, szinte csak erre várt.
– Máday – sziszegte Virág, de késő volt. A következő pillanatban
fülsüketítő kiabálástól visszhangzott az egyébként is zajos aula.
– Felmayer Dávid, azonnal tedd el a telefonod! – üvöltött Dave-re.
– De igazgatóhelyettes asszony, fontos hívásban vagyok – kezdte
Dave.
– Engem az sem érdekel, ha a Wall Streettel beszélsz, ez egy
iskola, elteszed vagy én teszem el!
Dave „majd visszahívlak, apu” köszönéssel eltette a telefont.
– Virág, könyörgöm, megvakulsz, fésüld már ki a szemedből a
hajad! – fogta a fejét Máday, mire Virág lehajtott fejjel kullogott
tovább.
– Nagy Zsolt, miért, miért kell állva enned? Tudtommal nem vagy
ló.
– Én nem, de ismerek az osztályban olyat, aki az – törölte le a
morzsát Zsolti az arcáról, és teli szájjal a büfénél sorban álló Kingára
röhögött.
– Roppant szellemes – bólogatott Máday türelmetlenül, aztán
átnézett rajtam és a mögöttem érkezőket kezdte szemügyre venni.
– Pósa, a gördeszkádat két percen belül a szekrényben akarom
tudni!
– Igenis! – jött Ricsi válasza a hátunk mögül, aztán hatalmasat
röhögött az idősebbekkel.
Hát, kábé így érkeztünk meg tizedikesként.
Máday még mondani akart valamit, de elterelte a figyelmét egy
kilencedikes lány, aki elvileg szoknyát viselt, de az olyan rövid volt,
hogy inkább úgy tűnt, a pólója lóg le egy kicsit. Az ig. helyettes feje
azonnal bevörösödött, és ész nélkül ordítani kezdett.
– Az alsó ruházat nélkül érkező kilencedikes diák azonnal idejön!
Az aulában lévő tanulók egy emberként fordultak szegény lány
irányába, aki megtorpant a bejáratnál, majd rettegve és elég
bizonytalanul lépegetett a tomboló ig. helyettes felé. Hát, nem lennék
a helyében. Kilencedikesként kihúzni a gyufát, ráadásul első nap,
Mádaynál. Na, igen. Máday. Ha egyszer elkap, akkor véged.
Egyszerűen nem ismer kegyelmet. Többek között neki köszönhető,
hogy a suliban nincs piercing, tetkó, miniszoknya, erős smink, mély
dekoltázs, de még sötét körömlakk sem. A szülök persze hálásak, a
diákok kevésbé. Ez van.
Virággal beálltunk a büfé sorába, közben pedig csendben
nézelődtünk. Valamennyi diák csoportokban vonult, mindenki tele
volt nyári sztorival, így elég nagy ricsaj keletkezett, de azért jól
hallatszott a sulirádió, ami Bryan Adams Summer of 69 című dalával
köszöntötte az érkezőket. Kakaós csigával a kezünkben mentünk fel
a lépcsőn. Az első emelet utolsó terme a miénk (szemben az a-soké),
úgyhogy Virággal lassan sétáltunk végig a folyosón, ahol igencsak
nagy káosz uralkodott. Ricsi gördeszkázott (Máday még sosem kapta
el, de rajta van az ügyön), a hírhedten undok és kirekesztő négy a-s
lány a suliboxoknál trécselt, Zsoltit Dave kergette valamiért, kis híján
fellöktek minket. És akkor még nem mentünk be a terembe. Ott még
inkább elszabadult a pokol, ahogy beléptünk, őrült lármában és egy
vitában találtuk magunkat.
– Kapcsoljátok már ki ezt a degenerált zenét! – csapkodta Kinga a
lovas mappáját a padjához, folyamatosan üvöltve Andrissal és
Robival, akik egy távirányítóval hangosították a teremben lévő tévét.
– Sziasztok – kiáltottam, de azt hiszem, senki nem hallotta meg.
Andris Metallica, Robi pedig AC/DC pólót viselt, amin
automatikusan elmosolyodtam. A maratoni Guitar Hero hatására úgy
tűnt, a kockák rockerek lettek! Vicces.
– Komolyan mondom, kiverem a kezedből, ha nem halkítod le! –
rikácsolta Kinga.
A fiúk erre elszaladtak az ablak felőli padsorhoz (pont, ahol én
pakoltam le), és onnan szekálták tovább Kingát, miközben a Seek
and Destroy eszméletlen decibellel üvöltött a tévéből.
– Kaptunk távirányítót a tévéhez? – csodálkozott Virág, mire
megráztam a fejem.
– Tuti, hogy a kockák hozták – vontam meg a vállam. Többek
között Andris és Robi miatt bővül folyamatosan a házirend, akiket ez
nem igazán zavar, állandóan sikerül kijátszaniuk, miközben
mindenféle dekódert meg kábelt dugdosnak a tévébe, ahol így, a
többi teremmel ellentétben, legalább ötven csatorna fogható. És ezek
szerint beújítottak valami metál adót is. Óriási.
Ügyet sem vetve a hangzavarra, leültem az egyszemélyes
padomba, és miközben Virág IM-et olvasott a mellettem lévő
asztalnál, Kinga radírral dobálta Andrist és Robit, én kihasználtam az
alkalmat és fellapoztam a Váratlan utazást.
Jacques lépett be a terembe. Francia osztálytársunk érkezése
eléggé feldobott, és láthatólag ő is boldog volt, hogy újra lát, mert
rögtön az én padomhoz lépett, és „Bonjour, Réni” köszöntéssel ült le
elém.
– Nézd már, itt van Zsák! – röhögött Zsolti, ahogy belépett a
terembe.
Jacques kedvesen mosolyogva intett nekik, aztán Zsolti megdobta
egy összegyűrt alufólia labdával. Mindketten lehajtottuk a fejünket,
pedig nem kellett volna, mert Zsolti véletlenül Virágot találta el, aki
letette a magazint, és visszadobta, de célt tévesztett. Dave idegesen
lefogta a headset mikrofonját, lehajolt, és visszahajította. A
következő pillanatban már repkedtek az alufólia labdák, a tévé
továbbra is üvöltött, Kingával együtt, Andris és Robi kergetőzött, én
Jacques száját szuggeráltam, hátha le tudom olvasni, hogy mit mesél,
merthogy folyamatosan mondott valamit, Ricsi a gördeszkájával
próbált ugratni (a tanári asztalra!!!), Gábor pedig az ajtóban őrködött.
Örömmel állapítottam meg, hogy komoly, érett és stabil tizedikesek
lettünk.
– Jön Haller – mondta hirtelen Gábor, és visszaugrott a terembe.
A következő pillanatban mindenki a helyére pattant, tévé kikapcs, és
mint a „kisangyalok” vártuk az ofőt.
Haller tanár úr becsukta maga mögött az ajtót, és töprengve
feltolta az orrán a szemüvegét.
– Innen jött ez a rémes zaj?
– Az a-sok voltak – kiáltotta Zsolti.
– Értem – bólintott az ofő, és mosolyogva végignézett rajtunk. Azt
hiszem, meghatotta, hogy újra lát minket, pedig annyira nem voltunk
szívderítő látvány. Virág az újságból tépkedett ki Pete Wentzképeket,
Ricsi a fingerboardját tologatta a padján, Zsolti vonalzóval
bökdöste az előtte ülő Kinga fejét, aki próbált mereven maga elé
nézni, és időnként idegbeteg módon hátracsapott. Dave zenét
hallgatott a telefonján, Andris és Robi PSP-vel látszott a pad alatt.
Egyedül Gábor, Jacques és én figyeltünk.
– Üdvözlök mindenkit a tizedik évfolyamon – húzta ki az ofő a
zsebéből a kis beszédet, amit nekünk írt. Sajna tovább nem
olvashatta, mert Ricsi egy hangos „Üdv!” kiáltással, fél kezét
felemelve intett az ofőnek, mire a teremben kitört a röhögés.
Szegény ofő totál kiesett a szerepéből, úgyhogy a padokat
pásztázva rátért a hiányzókra.
– Cortez – üvöltötte Zsolti.
– Tehát Antai-Kelemen Ádám – jegyezte le az ofő, de Ricsi
rögtön beleszólt, hogy Cortez elaludt, második órára jön. – Értem.
Még valaki?
– Arnold, de mindjárt jön – szóltam. A következő pillanatban nyílt
az ajtó, és Arnold lépett be nyugodtan, láthatólag egyáltalán nem
sietett.
– Arnold, első nap késni? – cicegett az ofő.
– Elnézést, tanár úr, de ma reggel sokat töprengtem, és érdekes
paradoxont véltem felfedezni a… – kezdte, mire az ofő egy
legyintéssel félbeszakította.
– Rendben, menj, gyorsan ülj le…
Mosolyogva néztem Arnoldot, aki kilencedikben bizonyította,
hogy milyen tudással rendelkezik, így bármikor kivágta magát a
késésből. A legtöbb tanár ezért csak legyint, komolyan, még ők sem
mernek szólni, mert tartanak a kimerítő magyarázattól. e Arnold
elsétált a padom mellett, arcába hulló tincsei között találkozott a
tekintetünk, mosolyogva tátogtam egy „sziát”, aztán elhaladt
mellettem. Fél vállára dobott katonai hátizsákján millió kitűző
csilingelt, ahogy minden lépésnél összeütődtek. Arnold bevágta
magát a középső padsor utolsó padjába, fellapozta a regényét, és
azonnal olvasni kezdett.
Már csak egy hely volt szabad, mögöttem. Cortezé.
– Nos, remélem, jól telt a nyár! – kulcsolta össze az ofő maga
előtt a kezét. Érdeklődő arcot vágott, azonban hamar összeszaladt a
szemöldöke, amint legalább kilencen kezdték üvölteni a nyár
legnagyobb sztoriját (Zsolti), poénját (Ricsi), versenyét (Kinga),
találkozását (Virág azt hiszi, látta AFC Tomit) stb. Szegény Haller
bólogatott meg kapkodta a fejét, végül egy „örülök, hogy jól
éreztétek magatokat” mondattal lezárta az egészet.
– Most pedig – ellenőrizte az óráját – hallgassuk meg az évnyitó
beszédet.
Az ofő bekapcsolta a teremben lévő tévét, ahol Charles Borrel
igazgató úr (alias Borrel Károly) röviden köszöntötte a régi diákokat
és a két új kilencedikes osztályt. Aztán a képernyőről szinte kilökték
az igazgatót, és ijesztően közelről (még én is hátrahőköltem)
megjelent Máday feje, aki szigorú arccal kiselőadást tartott a
házirend bővítéséről.
– Huh, még jó, hogy nem 3D-ben néztük. Szörnyethaltam volna –
közölte Dave, amikor a tévé képernyője elsötétedett.
– Felmayer, ne szemtelenkedj, a házirend bővítése fontos – szidta
le az ofő. Dave vállat vont, és tovább játszott a telefonjával.
Körülbelül harminc másodpercenként néztem az órámra, és
minden erőmmel azon voltam, hogy sikerüljön felgyorsítanom az
időt, ami így, hogy állandóan csekkoltam, egyáltalán nem akart telni.
Örökkévalóságnak tűnt, mire végre megszólalt a csengő, és az
osztály egy emberként pattant fel. Virág megállt a padomnál, fél
szemmel rám nézett (a másikat eltakarta a haja), és kedvesen
bólintott.
– Ahogy megbeszéltük, oké?
– Oké – sóhajtottam és feltápászkodtam.
Ahogy kiléptünk a teremből, nekem azonnal a torkomba ugrott a
gyomrom, és dobolni kezdett a fülemben a vér. Az érzés leírhatatlan.
A folyosó másik végén állt, a lépcsőnél. Sötét, szinte fekete haja
„most keltem fel” kuszán állt, és mosolyogva beszélgetett a körülötte
állókkal (akik egyre többen lettek). Fekete, kapucnis pólót, farmert és
fekete-fehér deszkás cipőt viselt, nyakán feszült a fa nyaklánc, ami
totál menőn néz ki. Fél kezében a gördeszkáját fogta, másikban egy
üveg kólát, amibe néha beleivott. Annyiszor, de annyiszor
elképzeltem a nyáron, hogy milyen lesz újra látni. Hát, őt ilyennek
képzeltem. A találkozást már nem.
Cortez fél vállán megrántva a táskáját elindult a folyosón felénk,
közben Ricsiékkel röhögött. Egy rakás diák, akik piócaként lógtak
rajta, rögtön követte. Az a-s lányok (köztük Edina, a Cortez-őrült)
elsétáltak mellettük, közben kórusban nyávogták, hogy „szijaa,
Cortez”. Komolyan, az egész olyan volt, mint egy béna tinifilmben,
amikor megérkezik a legmenőbb diák és szinte megáll az élet. Csak
ez nem film volt.
A torkomban dobogó szívvel néztem, ahogy felénk sétál, és bár
Virág bátorítón megszorította a karom, nekem végem volt. A
gyomromban az egész nyáron át békésen szunyókáló lepkék
egyszerre ébredtek fel, és úgy döntöttek, hogy ki akarnak szabadulni.
A saját szívverésemen kívül semmit nem hallottam, pedig
mindenkinek mozgott a szája, ergo beszéltek. Lassított felvételként
érzékeltem az egészet. Cortez lehajtott fejjel, mosolyogva lépett még
egyet, lassan megemelte a fejét, ránk nézett, nyitotta a száját… És itt
vége a lassított felvételnek. – Sziasztok – köszönt, és bement a
terembe. A döbbenettől mozdulni sem tudtam. Ennyi? Erre vártam
két hónapot? Annyi, de annyi mindent akartam kérdezni és
mondani!. Hogy hogy telt a nyara, meg milyen volt a szüleinél
Amerikában. Meg hogy nagyon sajnálom, hogy nem tudtam
megköszönni kilencedik év végén, hogy miatta nem buktam meg
rajzból. És hogy hiányzott, meg hogy sokat néztem a neten, és
szívesen váltottam volna pár szót msn-en, de mindig offline volt.
Meg hogy év végén el sem tudtam köszönni tőle, és ez annyira
bántott egész nyáron… Igen, sok mondanivalóm lett volna. De mivel
Cortez egy laza köszönéssel lerendezett, mindent megtartottam
magamnak. Klassz.
Csengetéskor bementünk a terembe (addig Virág próbált
magamhoz téríteni, mert kicsit összezuhantam), és beültem a
padomba. Idegesen kopogtattam az asztalon, körbe-körbe néztem,
végül erőt vettem magamon és hátrafordultam. Cortez sms-t irt a
telefonján, felnézett rám, és egy pillanatra találkozott a tekintetünk.
Mivel azonnal elvesztem a sötétkék szempárban, zavartan elkaptam a
fejem és visszafordultam.
Magamban gyorsan összegeztem a dolgokat. Körülbelül
százötven év, mire Cortez szemébe birok nézni tíz másodpercnél
több ideig. Utána még kétszáz, mire tudok vele úgy beszélgetni, hogy
nem kapok hányingert és nem pirosodik ki a fejem. És további ezer,
mire összeszedem minden bátorságom és megmondom, hogy
szeretem. Óriási, tehát ezerháromszázötven év múlva visszatérünk a
dologra. No comment.
Az ofő bejött a terembe, és folytattuk az osztályfőnöki órát.
– Tanár úr – jelentkezett Dave azonnal. – Kinőttem a tesicuccom
meg az ünneplőt is.
– Én is – üvöltötte azonnal Zsolti.
– Te inkább kihíztad – fordult felé összefont karokkal Kinga.
Zsolti ahelyett, hogy megsértődött volna, simán kiröhögte Kingát,
aki azonnal „gyerekes és nevetséges” viselkedésről kezdett
magyarázni.
– Rendben! – csitította el őket az ofő. – Akinek új méret kell,
szünetben lemegy a titkárságra. Most pedig lediktálom a félév
menetét.
Egész órán lázasan körmöltem, igyekeztem az első oldalhoz méltó
„gyöngybetűkkel” írni, de sajna a tempó miatt kapkodva, kuszán
sikerültek a sorok. Virág ötlete is meghiúsult, ő szeretett volna színes
pontokat és alpontokat írni, lila kihúzóval kiemelni a fontosabb
dolgokat, de már az elején lemaradt, végül egy „Ajj már, akkor nem
írok” mondattal befejezte az egészet, ráborult a padjára és óra végéig
aludt. Csengetéskor Arnolddal felráztuk, és mentünk szünetre.
Leültünk az udvar közepén kirakott padra (ez szinte a mi
helyünknek számít), és amíg én a Váratlan utazást olvastam, Arnold
az IPM-et, Virág csigalassúsággal másolta az ofő diktálását. Olvasás
közben néha fellestem a lapokból, és az árkádok alatt ácsorgó
Cortezék felé néztem, akik felsőbb évesek társaságában, borzalmas
hangosan sztorizgattak meg röhögtek. Az udvaron lévő diákok közül
mindenki kicsit irigykedve vetett rájuk egy-egy lopott pillantást. Hát
igen. A gimi legmenőbb srácai, egy csoportban, az árkádok alatt.
Minden fiú álma köztük állni, minden lány álma, hogy észrevegyék.
Na persze.
Éppen lapoztam volna a könyvemben, amikor Virág az ölébe
ejtette a füzetet, hirtelen kifésülte a szeméből a haját, és immáron két
szemmel bámult az udvarra vezető ajtó felé.
– Mi az? – kérdeztem totál hiába, mert Virágnál se kép, se hang
effektus lépett fel. Meg se hallotta, amit kérdeztem. Felvont
szemöldökkel néztem arra, amerre Virág tekintette rabságba esett,
aztán egy pillanat alatt zavartan összeráncoltam a szemöldököm.
A fiú, akit Virág bámult pislogás nélkül, egyértelműen új srác
volt. A jó idő ellenére fekete-fehér csíkos, hosszú ujjú pólót viselt,
amire rávett egy fekete rövid ujjút. Csőszárú fekete farmert hordott
tornacipővel. Éjfekete haja, amely emósan a szemébe volt fésülve,
erős kontrasztot alkotott fehér arcával. Merengő, bánatos tekintettel,
csendben bolyongott az árkádok alatt. Kutattam az emlékeim között,
aztán hirtelen beugrott. Év végén egy tizedikes elhagyta a Szent
Johannát, ezért új diák érkezett a helyére tizenegyedikbe. És ezek
szerint ő az. A Pete Wentz-klón. Az emók emója. Az, akit Virág
pislogás nélkül, legalább két perce bámul.
Az udvaron lévő diákok vetettek rá egy rövid pillantást (oké,
Ricsiék kicsit többet, mert Zsolti beszólt valamit, amin hatalmasat
röhögtek, az emós srác meg tovább sétált), de különösebb
felfordulást nem okozott az új fiú. Illetve egy aprót mégis. Virágnál,
aki hirtelen észhez tért és zavartan lehajtotta a fejét. Törökülésben
ülve az összekulcsolt kezeit tanulmányozta, mintha csak baromi
érdekes lenne, közben pedig rákvörös volt a feje. Arnold kérdőn rám
nézett, aztán a titokzatos emós fiúra, végül unottan legyintett, és a
fejét rázva tovább olvasott. Neki ez túl gyerekes. Nekünk egyáltalán
nem.Mosolyogva vállat vontam, és tudomásul vettem, hogy Virág egy
pillanat alatt, kíméletlenül és végtelenül beszerelmesedett. Első
látásra. Pont.
Ma csak négy osztályfőnöki volt, megint Hallerrel jött óránk.
Következett az órarend. Mivel Virág sokkot kapott a szerelemtől,
neki is leírtam, ő inkább egész órán csendben maga elé bámult.
– Ne már! Szerdán duplamatek, duplafizika? Ki készítette ezt az
órarendet, Hannibál Lecter? – üvöltötte Zsolti totál kiakadva.
– Kábé. Hétfőn első két óra Kardossal? Mennyi igazolatlanom
lehet egy évben? – számolgatott Cortez kissé megrettenve a hét eleji
találkozástól a magyartanárral.
– Jaj, ne! – kaptam a szám elé a kezem, mire mindenki felém
fordult.
– Reni, valami probléma van? – kérdezte az ofő.
– Nem, semmi – ráztam a fejem.
– Talán a csütörtöki órarend nem kedvez Renátának. Szegény –
mosolyodott el gúnyosan Kinga. Annyi emberség volt az arcán, mint
egy éhes leopárdnak.
– Ja, tényleg – röhögött fel Dave. – Csütörtök rajz, művtöri
egymás után.
– Ren, neked véged – dobott hozzám Ricsi egy tollat. Lehajoltam
és felvettem, közben kínosan elmosolyodtam.
Miért? Miért van az, hogy minden osztálytársam megretten a
magyartól, a matektól vagy esetleg Gondos ijesztő fejétől a
kémialaborban, én pedig a rajztanártól készülök ki? Ez nem fair!
Mennyire kúl, hogy mindenki sebtében másolja a matekházit és
görcsöl tézé alatt? Nekem ezzel sosem volt gondom. Bezzeg egy
csendélet. Jobban megizzaszt, mint a sulikörök Korponay tanárnőnél.
Jaj nekem.
Kicsöngettek a negyedik óráról, és minden diák rekordidő alatt,
körülbelül négy perc átlaggal hagyta el a sulit.
Virággal és Arnolddal a dombon felfelé baktattunk, és
igyekeztünk a fák árnyékában megvitatni az első napot.
– Hát, van, ami nem változott – mondta Arnold eltűnődve.
–Például? – kérdeztem, aztán lassítottam, mert szúrni kezdett az
oldalam. Már egy éve, hogy a II. kerületbe költöztünk, de a hegyen
felfelé való séta még mindig kifog rajtam, pláne, ha leszakad a hátam
a táskától.
– Például az iskolai hierarchia, a kasztrendszer, „a menő eltapossa
a gyengét” elv. Ez számomra érthetetlen, de még érthetetlenebb a
tinilányok rajongása, akik úgy somfordálnak és sustorognak
bizonyos tagok körül, hogy nézni is rossz.
Csendben lapítottam, mert pontosan tudtam, hogy Arnold mire és
kikre gondol. Legjobb barátom lévén soha nem nézte jó szemmel,
hogy odavagyok Cortezért, hogy Ricsiéknek önként átadom a házim
és segítek, ahogy csak tudok. Szerinte kihasználnak. Lehet.
Mindenesetre ezáltal van velük egyfajta kapcsolatom akkor is, ha ez
minimális. Persze nem okolom Arnoldot, amiért így látja, hiszen
nekem akar jót. Így az ilyen megjegyzéseit általában nem reagálom
le, csak hallgatok, jelezve, hogy megértettem. Vele eszembe sem
jutna vitába szállni, egyrészt, mert Arnold érvelése bárkit a földbe
döngöl, másrészt pedig, ami a nagyobb gond, átkozottul nem kedveli
Cortezt, és félő, hogy egy megjegyzésem alapján úgy ítélné meg,
hogy szembeszállok vele Cortezért. Ezért csendben bólintottam.
– Hű – szólalt meg Virág annyira hirtelen, hogy mindketten
ránéztünk. – Láttátok az új srácot?
– Aham – bólintottam, visszatartva a nevetésem.
– Hű – sóhajtotta ismét.
– Örülök, Virág, hogy összetetten és kimerítően megfogalmaztad
az érzéseidet – gúnyolódott Arnold.
– Hagyd már – löktem meg nevetve.
Otthon átnéztem a mintegy tíz kiló tankönyvet, amit hazacipeltem,
majd az új órarendem alapján bepakoltam holnapra. Miközben anyu
vacsorát készített, én megmostam egy almát, és felültem a
konyhapultra.
– Mi volt a suliban? – kérdezte két klopfolás között. Tippem
sincs, mit klopfolt, a vacsiban nem volt hús. Mindegy.
– Semmi extra – vontam meg a vállam. Kár volt. Anyu
szemöldöke összeszaladt. Tilos, tilos egy szülőnek azt válaszolni,
hogy „semmi nem történt a suliban”! Mikor tanulom már meg?
– Semmi extra, első nap? – kérdezte gyanakodva. – Reni, a
kamaszválaszok közül a leggyakoribb, a „semmi nem volt az
iskolában”. Ez a válasz elfojtott problémákat rejt, megaláztatást, sok
esetben a tinédzser zavarodott és kiszámíthatatlan…
– Anya! – szakítottam félbe, mielőtt még rám fogná, hogy
mindenféle bajom van. – Oké – sóhajtottam. – A többiek jó fejek, jó
volt újra látni őket. Sztorizgattak a nyárról, mindenki elmesélte, hogy
mit csinált. Néhányan, mint például Dave, többször is. Összesen
hétszer. – Kutattam az agyamban. – Jött valami emós srác a
tizenegyedikbe, Virág első látásra beleesett, Arnold lesajnálta. Aztán
az ofő totál lelkes, vinnünk kell posztereket a teremben lévő
plakáttartóba, de ezen összevesztek, mert Kinga lovat akar, Andris és
Robi metált, mert ők most rockerek, Ricsi gördeszkát, Virág AFC
Tomit, Dave pedig magát… – hadartam. Beleharaptam az almába,
megrágtam párszor, közben anyu türelmesen várakozott. Végre
lenyeltem, és folytathattam. – Az a-s lányok gonoszabbak, mint
valaha, azt hiszik, hogy menők, ami igaz is, de mindegy. Kinga
kíméletlen, ma összesen hétszer tett rám gúnyos, megsemmisítő
megjegyzést, legalábbis addig számoltam. Asszem, ennyi – vontam
meg a vállam.
– Értem. Nem hagytál ki semmit? Vagy senkit? – kopogtatott
anyu türelmetlenül a konyhapulton.
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Mi van a hősünkkel?
Aha! Szóval erre ment ki az egész. Cortez érdekli. Ráadásul úgy
tűnik, ez a „hős” dolog megmarad; amióta Virág kilencedikben
rajzolt nekem egy szuper Cortez mangát, anyu csak így nevezi.
– Hát, Cortez jól van – legyintettem, és szerettem volna hamar túl
lenni ezen a beszélgetésen. – Felnézek a netre vacsi előtt.
– Rendben. Tudod, hogy hétköznapra visszaállt a netkorlátozás,
ami annyit jelent, hogy iskolaidőben napi…
– …egy óra. Tudom – fejeztem be anyu helyett, aki lassan
nehezebben éli meg a kamaszkoromat, mint én.
Az msn azonnal betöltött, és szinte még át sem tudtam nézni,
hogy ki van online, amikor Virág videóhívást indított.
– Reniiii! – kiáltotta.
– Baj van? – néztem bele a kamerába riadtan.
– Mindent tudok – sipította.
– Virág, nyugi. Miről van szó?
– Doriánról?
– Kiről?
– Dorián?
– Az meg ki?
– Dorián, akit szeretek!
– Ó – bólintottam. Tehát van neve. Óriási. – Mit derítettél ki?
– Bíró Dorián, tizenhét éves, tizenegyedikes. Átlinkelem.
– Oké.
Na jó! Virág konkrétan mindent kiderített a srácról, ami annyira
nem nehéz. A közösségi keresőjébe beírta sulinak a Szent Johannát,
és mivel évfolyamonként két osztály van, mindkettőben tizenkét
diákkal, a találati arány hamar leszűkült. Szóval Dorián hamar
meglett, de azért mégis durva, hogy egy óra alatt még a kedvenc
színét is megtudjuk valakinek, akit csak egyszer láttunk. Doriánnak
körülbelül hat közösségi lapját néztem át hirtelen, és egész idő alatt
azon vacilláltam, hogy ez vajon helyes-e. És hogy jó-e az, ha az első
beszélgetésük előtt Virág tudja, hogy mit szeret, mit gondol, olvassa
a blogját, megnézi a képeit… fura dolgok ezek. Oké, nem vagyok
egy modern gondolkodó, emiatt a legtöbben cikinek is tartanak, de
nem lenne jobb, ha az emberek az őrült kattintgatás előtt
beszélgetnének? Rendben, hivatalosan is ódivatúnak minősítem
magam. No comment. e
– Ez klassz – bólintottam.
– És láttad a képeit? Az a halálfejes pólós kép, úúú, na, az a
kedvencem. Beállítom háttérképnek!
– Virág, Virág! – tettem fel a kezem. – Még nem is ismered.
Maradjon Pete Wentz a háttered, legalább, amíg nem köszöntök
egymásnak Doriánnal.
– Miért? Hiszen szeretem! – pislogott Virág a kamerába.
– Oké, én értem – kezdtem, aztán megakadtam. Hogy tudnék én
tanácsot adni Virágnak, amikor a magam dolgát is képtelen vagyok
irányítani? Nekem is ott van Virág Cortezről készült rajza az
íróasztalom fölötti tükrön. Én is lementettem a képeit. Én is úgy
estem bele, hogy egy szót sem váltottunk. – Tedd háttérnek –
bólintottam végül.
– Oksi – tapsikolt Virág a kamerába.
Hiába, a netkorlátozás húzós dolog, alig beszéltünk Virággal,
amikor anyu szólt, hogy kész a vacsora és letelt az időm. Na, ez nem
fair. Egész nyáron untam a netet, sehol nem volt senki, erre
sulikezdéskor mindenki az msn-en lóg, nekem meg korlátozva van.
Pech.
Vacsora után a babzsák fotelemben ülve olvastam, amikor
kopogtak az ajtómon. A könyvet az ölembe téve felnéztem. Apu
lépett be a szobámba.
– Milyen volt az első nap?
– Káosz – feleltem egyszerűen.
– Az jó – mosolyodott el megértően, aztán megállt az asztalomnál,
felkapott egy-egy tollat meg noteszt, forgatta az ujjai között, aztán
visszarakta, és inkább zsebre tett kézzel tanulmányozta az
íróasztalom fölötti tükröt, amit szétdekoráltam. Beatles-kép, Cortez
manga, Virággal közös, „felfelé nézünk emósan” fotó, néhány post
it- és egy könyvlista Arnoldtól.
– A Beatles még menő? – érdeklődött apu.
– Nekem igen. A korosztályom szerint vérciki, de például Cortez
nagymamájával azonos az ízlésem. Talán vele kéne lógnom –
hadartam.
– Cinizmus? – ráncolta a szemöldökét apu.
– Öniróniának nevezném – bólogattam.
Apu pár pillanatig tehetetlenül ácsorgott a szobámban, aztán
kiment. Láttam rajta, hogy szeretne tanácsot adni meg hogy tudja,
hogy bajom van, de nem tudta elkezdeni. Tíz perccel később a
konyhában találkoztunk. A titkos esti zugevésünk mindig jó alkalom
arra, hogy amíg anyu tudta nélkül pótvacsorázunk, meg is beszéljük
az élet nagy dolgait.
– Szóval ez a baj. Hogy Cortez nem vesz észre – bólintott apu,
miközben beleharapott a vajas-mézes molnárkába.
– Hát, tulajdonképpen igen. Mert annyira elterveztem, hogy nyár
végén majd az új énem lehengerli, meg minden. Még abban a béna
tesztben is az jött ki, hogy belém szeret, amit Virággal töltöttem ki a
nyáron…
– Értem. Nos, a fiúk néha furák. Tudod, sokszor nem mutatják ki
az érzéseiket.
– Apu, Cortez azért nem mutatja ki, mert nincs neki. Irántam
semmi. Nulla.
– Akkor talán felejtsd el. Nem éri meg szomorkodni miatta.
– Könnyű azt mondani – vontam meg a vállam. – De amikor meg
észrevesz, akkor tök kedves. Mondjuk, ma pont nem vett észre, de…
nem tudom. Nehéz. Cortez totál menő, minden lány összesúg utána.
A kilencedikesek is csak pislogtak rá, a felsőbb évfolyamba járók is
az ő társaságát keresik.
– Népszerűségi index? – kérdezte apu.
– Kábé úgy néz most ki, hogy 60% Cortez, 30% Ricsi. A maradék
meg eloszlik az összes többi diák között.
– Ajjaj – vakargatta meg a homlokát apu.
– Igen. Szerintem is.
Újra suli: 5/5 – nagyon hiányzott!
Cortez: 5/5* – nagyon hiányzott!
Cortez: 5/1 – nagyon nem szólt hozzám. e
Órarend: 5/2 – nagyon húzós. e
Virág: 5/4 – nagyon szerelmes. e
Váratlan utazás: 5/5 – nagyon tetszik.
Szóismétlés: 5/1 – tényleg hatszor írtam, hogy nagyon? Jaj. e

Szeptember 2. szerda

Reggel némi hezitálás után rövid ujjú zöld pólót vettem fel
trapézfarmerrel és kockás Converse-szel. Apu türelmesen várakozott,
még akkor sem szólt, amikor hatodszorra szedtem ki a hajgumit a
hajamból, mert nem tetszett, végül kiengedve hagytam. Virág a
kapuban ácsorgott, és hát, ez a szerelem dolog nagyon jót tett neki,
sokkal vidámabb volt, mint eddig bármikor. Oké, teljesen feketében
volt, viszont a haját oldalra tűzte egy hatalmas, csillag alakú csattal,
így mindkét szeme szabadon maradt.
A kocsiban némán utaztunk, a pár perces út után pedig
kiszálltunk, és szinte egymás szavába vágva magyaráztunk. Tipikus
reggel.
– És a zenék, amiket szeret! Én is ugyanazokat hallgatom! –
ecsetelte tovább Virág, hogy mit derített ki a neten imádott
Doriánjáról.
– Az klassz – bólintottam.
– És egyébként is. Ott van az a kép, amin felfelé néz, és a szemébe
lóg a haja, na az tök kúl és… – Virág megakadt, és nagyokat
pislogva nézett rám. – Szomorú vagy!
– Dehogy – ráztam meg a fejem, mert nem akartam elvenni az
örömét. – Na szóval, bejelölted? – tereltem el a szót magamról és a
„Cortez nem vesz észre” című szomorú történetemről.
– Ááá. Csak csekkoltam.
Odaértünk a lépcsőhöz, ahol Zsolti, Ricsi és Cortez ácsorgott.
– Sziasztok – köszöntem. A fiúk csak intettek, és tovább beszéltek
valami riffről. Csalódottan mentem fel a lépcsőn, és ezúttal nem is
akartam palástolni, hogy mennyire rosszulesik Cortez viselkedése. –
Nem értem. Év végén tök jól kijöttünk egymással. Most meg rám se
néz – sóhajtottam.
Virág szomorúan elmosolyodott, ami annyit jelentett, hogy ő sem
tud mit mondani a dologra. Jaj nekem!
– Renáta! – szólt rám élesen egy hang az aulában, amitől teljesen
ledermedtem. Máday. Jaj nekem 2! Mivel a ruhámon nem találtam
kivetnivalót, kérdőn néztem az ig. helyettesre. – Órák után
megbeszélés!
– Rendben – bólintottam megkönnyebbülten. Szerencsére csak a
suliújságról van szó.
Virággal felbaktattunk a lépcsőn, és amíg én bánatosan
merengtem, ő ide-oda tekergette a nyakát, láthatóan nagyon keresett
valakit. e
A suliboxunkhoz érve kinyitottuk a szekrényeket, és bepakoltunk.
– Nocsak. A földet bámuló, magába roskadt Renáta és hű barátja,
szótlan Virág. A suli legszánalmasabb diákjai – nyitotta ki
mellettünk Kinga a szekrényét. Mi lehet rémesebb annál, mint hogy
Cortez nem köszön és Máday rám ordít korán reggel? Nem kérdés.
Kinga. Ez volt a Jaj nekem 3! És még nyolc óra sem volt.
– Kinga, szállj le rólunk – ráztam a fejem fáradtan.
– Borzalmasak vagytok. Rátok nézek és elalszom.
– Akkor irányíts hozzánk pár insomniást! Hátha valakivel még jót
is teszünk – vágtam rá és éreztem, hogy kezd elfogyni a türelmem.
– Pszt – jelzett Virág, és azonnal elbújt a szekrényajtaja
takarásába. Végignéztem a folyosón, és láttam, hogy Dorián az egyik
terem ajtaja előtt ácsorog. Sajna Kinga elég okos lány, rögtön
észrevette, hogy valami van, ezért előbb Virágra (aki a szekrényébe
bújt), rám (aki a folyosót bámultam), majd Doriánra nézett. Azonnal
átlátta a dolgokat, és hangosan nevetni kezdett.
– Hagyd már abba! – förmedtem rá, de nem csillapodott, csak
vihogott, totál kárörvendően.
– Ez annyira béna – törölgette a szemét, pedig nem is könnyezett.
Még hogy színjátszós! Na persze. – Most már Virág is rajonghat
titokban valakiért!
– Kinga, fejezd már be! És halkabban! – kérleltem, mert féltem,
hogy Dorián meghallja.
Kinga egy utolsót mosolygott, aztán legyintve elfordult tőlünk és
kinyitotta a szekrényét.
Csak egy pillantást vetettem oda, aztán mégis sikerült sokáig
néznem a nyitott szekrényajtaját. Múlt évben Vilmos herceg és egy
halom ló bámult az ajtajáról, most azonban egy fiú. Ugyanaz a fiú,
több képen, kettőn ráadásul Kingával.
– Ő ki? – szaladt ki a számon, mert bár Kinga egy vipera, mégis
úgy tűnt, erre szívesen fog válaszolni. Nem tévedtem. Nagyképűen,
lekezelően és nagyon gúnyosan, de közölte, hogy a képen Olivér
látható, a barátja.
– Van barátod? – nyílt tágra Virág szeme.
– Virág, baj van a felfogásoddal? Mondom, ő itt Olivér, a
barátom.
Még egyszer ránéztem a képekre. Olivér a lovak között, Olivér
lovon ülve, Olivér és Kinga mosolyog a kamerába, háttérben lovak,
Olivér, ahogy ránevet a lóra… Kétségtelenül a lovastáborban
találkoztak.
– Nos, ha megbocsátotok, amíg ti összesúgtok és titkon
reménykedtek, addig én válaszolok a barátom sms-ére.
Kinga átdobta a haját a válla fölött, megperdült és fontoskodva
bement a terembe. Totál lealázott minket. Ez annyira nem viselt meg,
viszont az üzenete, ami a nyitott szekrényajtajából nézett ránk, az
már inkább. Ha Kingának barátja van, az a vég. Innentől kezdve ez a
trend, emiatt viszont mi, Virággal még cikibbek vagyunk. No
comment.
Becsaptam a szekrényajtóm, és bár szívesen bementem volna a
terembe, mivel Dorián a folyosó másik végén állt, kint maradtam
Virággal. Csengetésig ácsorogtunk a saját termünk ajtaja előtt, és
addig a következő beszélgetés zajlott le köztünk. Virág: „Idenéz?”
Én: ”Nem.” Virág: „Most?” Én: „Nem.” Virág: „Mit csinál?” Én:
Áll.” Virág: „Idenéz?” Én: „Nem.” Közben Cortezék szó nélkül
átléptek köztünk és behúztak a terembe. Anélkül, hogy egy szót szólt
volna.
Első órán rögtön egy új tanárral kezdtünk: megismertük Baranyai
Zitát, a biosztanárt. Kedvesnek tűnik, lényegében végigbeszélgettük
az órát, érdeklődött a nyárról, meg ilyenek. Sok minden nem derült
ki róla, az első órán minden tanár ultralaza és jó fej, Ha jól
emlékszem, tavaly első rajzórán még Vladár is szimpinek tűnt. Haha!
e
Biosz után következett a fél osztály rémálma, a duplamatek.
Gazdag tanárnő közölte, hogy kemény évünk lesz, a tavalyi
átcsúszók (voltak egy páran) szedjék össze magukat. Az év eleji „jaj
lesz nektek” monológ után elfoglalhattuk magunkat, és miközben
Gazdag adminisztrált a tanári asztalnál, a néma csönd halk
duruzsolássá erősödött. Andris és Robi felült az első padokra, és
halkan tévézett (valami zenecsatornát bámultak), Zsolti, Dave,
Cortez és Ricsi a hátsó padoknál nézett videókat Dave telóján, Kinga
levelet írt (kézzel, papírra! Éljen a retro szerelem e ), Jacques
képregényt olvasott (Lucky Luke), Gábor egyedül akasztófázott,
hozzám pedig odaült Arnold és Virág. Amíg mi Arnolddal az IPM
rejtvényét oldottuk meg, Virág előszedett egy üres füzetet, és
elkezdte teleírni Dorián nevével.
– Mégis mit művelsz? – vetett egy pillantást Arnold Virág
füzetére.
– Semmit – nevetgélt Virág zavartan.
Arnold kérdőn rám nézett, de én csak mosolyogva megráztam a
fejem. Ha Virág tele akar írni egy egész vonalas füzetet Dorián
nevével, akkor tegye. Infón Tölgyessy békén hagyott minket, teljesen
lenyűgözte, hogy Andris és Robi milyen eredményt ért el a Guitar
Hero-ban, és egy ideig képtelen volt elhinni, hogy majd’ három
napig játszottak. Mivel erről felvétel is készült, csekkolták a
YouTube-on.
Amíg ők ezzel foglalkoztak, mi Arnolddal Honfoglalóztunk, de
négyszer mentett meg attól, hogy a harmadik játékos ledöntse a
váram. Arnold csak hümmögött és rosszallóan nézett rám.
Ebédszünetben az udvarra mentünk, és mindhárman a
gondolatainkba merültünk. A nap szikrázóan sütött, legalább
huszonöt fok volt, a diákok többsége jókedvűen, teli energiával és
élménnyel zajongott, a sulirádió vidám punk-ska zenét játszott,
egyszóval minden olyan klassz volt, kivéve három mélabús arcot.
Igen, azok mi voltunk. Virág, aki maga elé bámulva ábrándozott,
Arnold, aki elítéli a jó hangulatot, mert feleslegesnek tartja, és én, aki
a könnyeimmel küszködve bámultam Cortezékre, akik a szokott
helyükön ácsorogtak zajosan, jókedvűen. Óriási.
Nap végére totál kikészültem, összeszámoltam, összesen
huszonhárom alkalom lett volna, hogy Cortezzel beszéljek, de
semmi. Nulla. Még csak felém se nézett. És még hátravolt a suliújság
megbeszélése. A szerkesztőség termébe utolsóként érkeztünk
Arnolddal, már mindenki ott volt. Kinga csettintgetett is az óráját
nézve, jelezve, hogy késtünk, de nem izgatott, inkább Arnolddal
leültünk. Én egy székre, ő a padra.
– Nos – csapta össze a tenyerét Timi, a főszerkesztő. – Örülök,
hogy itt vagytok, remélem, jól telt a nyár, szép színetek van,
nagyszerű, haladjunk – hadarta. Ez azt jelentette, hogy baromira nem
érdekli semmilyen élménybeszámoló.
– Én készítettem fotókat, szerintem sokat felhasználhatnánk a
magazinban… – szólt közbe Kinga.
– Miről?
– A lovastábor…
– Nem kell. Haladjunk – nyitotta ki a jegyzetfüzetét, és már
kezdte volna, amikor Kinga felhördült.
– Már elnézést, de én komolyan sokat foglalkoztam a fotózással a
nyáron, vethetnél egy pillantást a felvételekre…
– Kinga, őszintén senkit nem érdekelnek a lovak, nem rakhatjuk
be az újságba. Biztosan nagyon szép képek, a lovak is szépek, meg
ez így egyben őrült jó, tedd fel a netre. Most pedig haladjunk.
– De…
– Nincs de! – zárta le szigorúan. Hát, ha van valaki, akit Kinga
nem tud manipulálni, az Timi. Nem véletlenül ő a főszerkesztő, a
végzős lány hihetetlenül profi és kemény, és ez így van jól, pont
ezért ennyire nívós és keresett a Szent Johanna havi magazinja. – A
következőket kell S. O. S. megbeszélnünk – nyomott meg egy
gombot Timi, mire a kivetítőn megjelent a grafika. – Három
suliújságos ballagott el tavaly tizenkettedikben, köztük Dani, a fotós.
Ezek a helyek most szabadok. Tudom, hogy mindenkinek megvan a
saját cikke, sokan szeretitek, még többen utáljátok, éppen ezért, a
nyílt szakkörök hete előtt cserélhettek – magyarázta.
– Ez mit jelent? – suttogtam. Arnold kicsit lehajolt és halkan
válaszolt.
– A jó témákat elosztjuk most, és ami senkinek nem kell, az
marad a kilencedikeseknek a nyílt szakkörök hetén.
– Aha – bólintottam.
– Először is, a riport oldal. Érdekel valakit? – kérdezte Timi.
Automatikusan feltettem a kezem, de azt hiszem, Kinga egy
másodperccel gyorsabb volt. Körbenéztem, még az a-s Krisztián
lengette a karját. A suliújság riport oldala az egyik legmenőbb, ott
jelenik meg az interjú, amit a legtöbben olvasnak.
– Sejtettem, akkor döntsünk. Mindenki kap pontosan két percet,
hogy érveljen, miért neki adjam. Kinga, kezdheted. –hadarta Timi, és
az óráját csekkolva már el is kezdte mérni Kinga idejét.
– Rendben – pattant fel Kinga. – Először is, interjút készíteni
nagyon nehéz, ehhez kell magabiztosság, intelligencia és jó
beszédkészség. Krisztián, te ezen a ponton ki is szállhatsz a
versenyből – mondta Kinga gorombán, mire szegény Krisztián
zavartan letette a kezét.
– Ezt majd én eldöntöm, de mondd tovább – szólt közbe Timi.
– Értem. Továbbá szükség van kapcsolatokra, kell, hogy az
embert ismerjék, senki nem ad szívesen interjút Renátának, amikor
az iskola 90%-a azt sem tudja, hogy kicsoda. Meg merem
kockáztatni, hogy még némelyik tanár sem emlékszik rá.
– Kösz – sziszegtem.
– Sajnálom, de ez az igazság. Egy riporter rátermett, mer
kérdezni, zavarba hoz, összezavar, a lényegre tör. Úgy érzem, ez az
én szakterületem, ha én leszek a Szent Johanna iskolaújság új
riportere, ígérem, egy kérdés sem marad megválaszolatlanul,
lerántom a leplet, és addig üldözöm a riportalanyt, amíg zokogva be
nem vallja, ami érdekli az olvasót. Köszönöm – mosolyodott el
Kinga, bár a tekintete kissé eszelős volt.
A szerkesztőségben némi csend után hangos taps csattant fel, ami
még több erőt adott Kingának, aki felvont szemöldökkel rám nézett.
– Te jössz.
Óriási, ezek után mit mondhatnék? Komótosan feltápászkodtam,
és egy pillanatig haboztam, az agyam folyamatosan kattogott. Végül
kínosan elnevettem magam, és megráztam a fejem.
– Sajnálom, embereket megalázni, kihasználni a zavarukat, majd
arcátlanul megírni… ez tényleg Kinga asztala – közöltem. Kinga
ügyet sem vetett arra, hogy ezzel a kissé negatív jellemzéssel
mindenki egyetért, csak elégedetten hátradőlt.
– Én is így gondolom, jól döntöttél, Reni – szólt rám Timi. –
Maradt a fotós… Kinga, tedd le a kezed, nem vihetsz el mindent.
– De szeretném megkapni a fotós helyét is.
– Majd ha egyszemélyes újságot készítesz, minden te leszel
benne. Most azonban örülj a riport oldaladnak. Tehát. Senki nem
viszi, akkor marad a kilencedikeseknek. Reni, te cserélnéd a
kultúrát?
– Nem is tudom. A könyvajánlót szeretem írni, azt megtartanám,
de a film- és zenerovat nem igazán megy, ahhoz eddig is mindig
kértem segítséget.
– Az ajánlókat nem lehet szétbontani, egyben van. Írod vagy nem?
– Írom – bólintottam, mert egy tizenegyedikes fiú és egy végzős
lány már jelentkezett is a helyemre.
Tény, hogy a kultúra rovatot csak a film- és zeneajánlók miatt
olvassák, a könyvajánlóm szinte senkit nem érdekel, pedig abba
fektettem a legtöbb energiát (a zenét és filmet legtöbbször Virág
tanácsára csaptam össze). De legalább egy olyan rovatom van,
aminek egy részét olvassák. Még mindig jobb, mint a semmi.
– Maradt még a keresztrejtvény és vicc oldal – állapította meg
Timi, kérdőn végignézve a társaságon.
– Én részemről kivenném. Totál béna, ráadásul kit érdekel? –
csattant fel Kinga.
– Virág például mindig megcsinálja az útvesztőt, szerintem sokan
szeretik – feleltem.
– Mert Virág értelmi szintje alacsony – kontrázott Kinga.
– Nincs igazad – emelte fel Timi a jegyzetfüzetét, és beleolvasott.
– A statisztikák alapján a diákok 78%-a minden hónapban
megcsinálja a keresztrejtvényt. 50% Gondos órája alatt, 25%
osztályfőnökin, a többi eloszlik.
Arnold feltette a kezét, mire Timi automatikusan megrázta a fejét.
– Két okból nem kapod meg – kezdte. – Az első, hogy a te
feladványodat biztos, hogy senki nem tudná megoldani. – Erre
mindenki elnevette magát. Arnold unottan megvonta a vállát. – A
másik komolyabb ok. Hogy neked mást szántam – fejezte be Timi.
– Mit? – kérdezte egyszerre Kinga és Arnold.
– Mivel végzős vagyok és ezermillió dolgom van, kezdve a
szalagavató próbájától egészen az érettségiig, úgy döntöttünk, hogy
Arnold lesz a főszerkesztő-helyettes, mindent ő szerkeszt, húz, és írat
át, hozzám már csak jóváhagyásra jön az anyag – jelentette ki.
A teremben hirtelen csend lett, mindenki a hallottakat emésztette.
Timi szerint a Szent Johannában még soha, senki nem érte el ezt
tizedikesként, mégis, amikor Mádayval egyeztettek, mindketten
kizárólag rá gondoltak. Őszinte büszkeséggel néztem Arnoldra, tök
meghitt pillanat volt, elvégre ez nagy dolog, meg minden. Sajna,
Kinga ocsúdott fel először a döbbenetből.
– Mi van??? – sipította, hangja megütötte azt a magasságot, hogy
a közelében ülő Krisztián majdnem elájult.
– Rendben, végeztünk, Arnold és Kinga kivételével mindenki
mehet, jó délutánt – szólt Timi, és kicsit szomorúan nézett utánunk, a
szabad emberek után. Merthogy ő totál ott ragadt délutánra,
tekintettel arra, hogy Kinga azonnal odapattant és érvelni kezdett
Arnold kinevezése ellen. Szerintem még mindig ott vitáznak. e
Hazaérve bepakoltam a táskámba, kicsit begörcsölt a gyomrom a
holnapi első két órától (rajz és művtöri Vladárral), aztán olvastam a
Váratlan utazást. Neteztem egy órát vacsora után, de azon kívül,
hogy meghallgattam Virág tanakodását arról, hogy melyik Doriánképet
nyomtassa ki és hordja magánál, és azon kívül, hogy
amőbáztam egyet Jacques-kal, az égvilágon senki nem írt rám.
Cortez neve mellett a kis felkiáltójel pedig azt jelentette, hogy
elfoglalt. Hurrá.
Suliújság: 5/5 – maradt a rovatom, Arnold a főszerkesztőhelyettes,
Kinga a riporter. Érdekes és főleg őrült vitás évünk lesz.
Cortez: 5/1 – nem is tudok mit mondani. Egész nyáron arra
vártam, hogy… Á, mindegy.
Kinga: 5/2 – megnéztem a közösségin Olivért, Kinga barátját.
Tizenhét éves, debreceni (tehát távkapcsolat), lovaspólózik, és a
feltöltött képei alapján (huszonnégy lovakról, tizenegy Kingáról)
igazán kedveli Kingát. Hihetetlen, hogy valaki kedveli Kingát.
Dorián: 5/? – fura emós srác, csak bolyongani láttuk a folyosón.
Virág szerint kúl. Nem is tudom.
Holnap: 5/1* – jaj nekem 4! Jön a rajz.

Szeptember 3., csütörtök

Minden kétséget kizáróan totál béna vagyok, de úgy rettegtem az
első találkozástól Vladárral, mint más egy duplaórás töritézé előtt.
Jellemző. Anyu az uzsonnámat csomagolta (sonkás, főtt tojásos,
mustáros dolog, amit Zsolti fogyasztott el), közben pedig próbált
nyugtatni.
– Új év, új esélyek. A tanár úr biztosan elfelejtette már, hogy
voltak nézeteltérések köztetek.
Pislogás nélkül meredtem anyura. Képtelen voltam elfogadni,
hogy ő ezt elhiszi. Először is Vladár nem felejt el semmit, a tanárok,
főképp a gonosz tanárok nem a szenilitásukról híresek. Másodszor
pedig, nézeteltérések? Milyen nézeteltérések? Vladár rám szállt,
minden erejével azon volt, hogy megbuktasson, miatta kis híján évet
kellett ismételnem (ha év végén Cortez nem vállalja be a
rajzszakkört, akkor Vladár az utolsó jegyért rajzoltat, ami bukta)!
Nekünk nincs semmiféle nézeteltérésünk. Vladár gyűlöl, és hát, hogy
őszinte legyek, nekem sincs a top 5 barátlistámban.
Anyu pár biztató szó és egy „nem, biztosan nincs olyan felsőd,
amin Picasso-kép van” fejrázás után engedett el, hogy első két
órámat magával a nagybetűs Gonosszal töltsem. No comment.
Annyira koncentráltam a dologra, hogy a suli előtt ácsorgó
fiúknak csak odaköszöntem, majd Virággal be is mentünk. Na, nem
mintha a fiúk bánták volna a rohanást, konkrétan az sem biztos, hogy
visszaköszöntek.
Kivettem a suliboxomból a rajzcuccom, és már csengetés előtt a
helyemen ültem, várva az órát. Új év, tiszta lap. Ezt hajtogattam
magamban. Mindhiába.
Vladár becsukta maga mögött az ajtót, és mosolyogva végignézett
a diákokon. Amikor hozzám ért, én kedvesen rámosolyogtam,
remélve, hogy szent a béke. Nos, a tiszta lapról annyit, hogy Vladár
egyáltalán nem mosolygott vissza, sőt, elkapta a fejét, és az óra
további részében nem is nézett rám. Mindegy, legalább megúsztam
ennyivel. A többiek persze soha nem fogják megérteni, hogy lehet
ennyire félni a „jó fej” Vladártól, amikor érdeklődött a nyárról meg
meghallgatta az élménybeszámolókat, és még nevetett is Zsoltin,
amikor arról magyarázott, hogy kilökte Dave-et a vízibicikliből.
– Nem is löktél ki! Magamtól ugrottam – védte magát Dave, de
senki nem hitt neki.
A kegyetlenül hosszú és részemről szótlanul töltött második óra
végén Vladár összecsukta a tanári zsebkönyvét, és kért még pár szót.
– Virág, akkor úgy készülj, hogy jövő héten, a nyílt szakkörök
hetén képregényrajzolás lesz, a kilencedikesek élvezni fogják.
– Jó, akkor viszem a mangáim! – bólogatott Virág. Vladár
biccentett és az ajtó felé indult, de mielőtt kiment volna, megtorpant.
– Antai-Kelemen. Hétfőn utolsó óra után rajzszakkör – közölte.
– Tudom – szólt Cortez a hátam mögül, nekem pedig
megremegett a gyomrom.
Abban a pillanatban megszólalt a csengő, és az osztály
felbolydult. Andris és Robi csatlakoztatták a tévéhez a magukkal
hozott X-Boxot (ha ezt Máday tudná!), Ricsi valami Korn-számot
üvöltetett a telefonján, Dave és Zsolti a „vízibicikli” sztorit próbálták
tisztázni, Virág a „Dorián-füzetébe” írogatta Dorián nevét, én pedig
egy csapat pillangóval a gyomromban hátrafordultam. Cortez
miattam kell, hogy rajzra járjon, holott, ezer százalék, hogy a háta
közepére nem kívánja az egészet. Úgy éreztem, ideje
megköszönnöm. Éppen a zenelejátszója zsinórját vezette át a fehér
pólója nyakán és felállni készült, amikor észrevette, hogy nézem.
Nagy levegőt akartam venni, de szaggatottra sikerült, ezért azt
hiszem, leginkább hörögtem. Nagyszerű. Képtelen voltam kinyögni
bármit is. Mégis mit mondhatnék? Hogy kösz? Ez két hónap után
elég hülyén venné ki magát. Vagy hogy milyen rendes? Ugyan, az
olyan béna. Cortez mélyen a szemembe nézett, úgyhogy ha
lehetséges, még inkább zavarba jöttem. Egy pillanatig úgy tűnt, egy
hullámhosszon vagyunk, azt hittem, ugyanarra gondolunk. Hamar
kiderült, hogy nem.
– Milyen óra jön? – kérdezte. Ennyit a mély, hosszú
szemezésünkről, ami nem is az volt, mivel kiderült, hogy Cortez
azért bámult rám, mert az órarenden filózott. No comment.
– Irodalom – feleltem.
Cortez kissé lesápadt, én pedig felálltam, mert Arnold odaért a
padomhoz. Lementünk az udvarra, és mindhárman dühöngtünk. Én
azért, mert Cortezzel már megint nem sikerült beszélnem (legalábbis
úgy, ahogy szerettem volna), Virág azért, mert a „Dorián-füzetének”
utolsó előtti oldalán rontott (a kapkodásban Doiránt írt), Arnold
pedig azért, mert elmondása szerint végtelenül fárasztó és
megerőltető követnie a folyamatos hisztinket. e
Irodalomra Kardos pontosan érkezett, vékony, csontos arca
nyúzottnak tűnt, ha jól sejtem, akkor kikészült az első napoktól.
Becsukta maga mögött az ajtót, és kifejezéstelenül meredt ránk,
amolyan „még egyszer végig kell hallgatnom a nyári élményeket”
tekintettel.
– Hogy telt a nyár a tanár úrnak? – üvöltötte előre Zsolti a jól
bevált szöveget.
– Nagyszerűen, és nektek? – sóhajtotta Kardos.
Mintha mindenki csak erre várt volna, elkezdték bekiabálni az
unalomig ismételt beszámolókat.
– Ez tényleg érdekes. A kötelező olvasmányokkal hogy álltok? Ki
olvasta őket? – terelte el a szót.
Ösztönösen feltettem a kezem, általában ahol elhangzik az olvasni
szó, ott én jelentkezem. Körbenéztem, rajtam kívül Kinga és Arnold
lóbálta a kezét.
– A többiek? – húzta fel a szemöldökét Kardos. Ez volt az ijesztő
nézése, jó páran meg is remegtek.
– Tanár úr, én már megrendeltem a neten, de még nem jött meg –
próbálkozott Dave.
– Felmayer, június óta még gyalog is odaért volna a futár.
Javaslom, hogy látogass el egy könyvesboltba – hallgattatta el Daveet
egy „gyilkos-Kardos-pillantással”, ami Máday üvöltése után simán
nyeri a legrettegettebb szituációt a suliban. A legenda szerint. e
– Szedjétek össze magatokat, és kezdjétek olvasni a kötelezőket,
mert minden házi dolgozatot duplán ellenőrzök, és aki még egyszer
az internetről plagizált dolgozattal próbálkozik, azt megbuktatom.
Kérdés?
Természetesen senkinek nem volt. Kardos ezután közölte, hogy
kulturáltan elfoglalhatjuk magunkat, úgyhogy én egész órán
olvastam. A szünetben a tanár szólt Arnoldnak és nekem, tehát
mialatt a többiek kiviharzottak a teremből, mi a tanári asztalhoz
mentünk.
– A jövő heti nyílt szakkörök hetéről szeretnék besz… – kezdte,
majd dühösen felnézett. – Bernáth, Haraszti! Még itt vagyok! – szólt
mérgesen Andrisra és Robira. – Mellesleg mit dugtatok a tévébe?
– Semmit, semmit – pakolta el villámgyorsan Robi a játékkonzolt.
Kardos a fejét csóválva, hitetlenül meredt rájuk, majd
visszafordult hozzánk.
– Ötleteket várnék, hogy mit mutassunk be a kilencedikeseknek.
– Poe – vágta rá Arnold.
– Ez nagyon jó ötlet, csakhogy az a pár lézengő, aki betéved a
könyvtárba hétfő délután, a kilencedikesek szintjéből és tudásából
kiindulva sírva fut hazáig, ha Poe-ról próbálunk diskurálni velük.
– Én az Alkonyatot javaslom – mondtam halkan. Arnold afféle
„nemááár” nézéssel jutalmazott, Kardos viszont bólintott.
– Rendben, elég populáris, mindenki ismeri, és leköti az
érdeklődőket. Reni, csináld meg az előadást!
Azzal kiviharzott a teremből, mielőtt még fellázadhattam volna.
Ez nem volt szép. Ötlethiány ürügyén kikéri a véleményünket,
közben pedig arról van szó, hogy előadást kell tartani belőle. Óriási.
– Ezt megkaptam – néztem Arnoldra.
– Megcsinálod, jó lesz az. De választhattál volna mást is! Ha már
vámpír, akkor Stoker!
– Tudom, de a cél, hogy rávegyük a kilencedikeseket az
olvasókörre! Ehhez Twilight kell.
– Te tudod – tette fel a kezét, és egész szünetben a „napfényben
csillogó vámpírok” képtelenségén zsörtölődött.
A büfében sorban állva Virág szinte végig a földet szuggerálta,
ugyanis Dorián az aulában tartózkodott, ami miatt Virág fel sem mert
nézni. Az udvarra kiérve a szokásos helyünkre sétáltunk, miközben a
sulirádióból egy Green Day-szám szólt. A nap ragyogóan sütött, így
feltettem a pilóta fazonú napszemüm, és a kezemre támaszkodva,
lehunyt szemmel meredtem az ég felé, közben pedig Arnold és Virág
beszélgetését hallgattam. A kettejük eszmecseréje mindig tökre
szórakoztat, konkrétan soha, semmiről nem tudják meggyőzni a
másikat, a legtöbbször pedig a sima beszélgetés sem megy nekik.
– Virág, utoljára kérdezem. Hogy érted, hogy a nyarad legjobb
pillanata volt, amikor azt hiszed, láttad AFC Tomit? Hogy lehet „azt
hiszem, látni” valakit?
– Hát úgy, hogy azt hiszem, ő volt.
– De nem biztos… – próbálta értelmezni Arnold.
– Csak asszem – vonogatta a vállát Virág.
– Rendben. A legutóbbi tesztem alapján száznegyvenkettes
intelligenciahányadossal rendelkezem, de tudod mit? Ezt nem értem
– tárta szét a karját.
Virág válaszra nyitotta a száját, de mivel meglátta, hogy Dorián
kilép az udvarra, automatikusan lehajtotta a fejét és úgy is maradt.
Arnold ezt már tényleg nem tudta hova rakni, úgyhogy rám nézett.
– Virág az anyukájával vásárolt a bevásárlóközpontban, és a
mozgólépcső tetejéről egy pillanatra látott valakit, aki szerinte AFC
Tomi volt. Mire leért, már nem volt ott. Ezért azt hiszi, hogy látta.
– Értem. Akkor már csak egy kérdésem van.
– Igen?
– Virág, miért gondolod, hogy ez engem egy cseppet is érdekel?
Mert komolyan mondom, minimálisan sem.
– Ajj már, csak meséltem. Én is meghallgatom amikor a fura,
dohos szagú könyveidről mesélsz… – motyogta Virág teljesen
lehajtott fejjel.
– Még ha neked mondanám! Azokat Reninek mesélem. És mi az,
hogy dohos?
Ismét lehunytam a szemem, és próbáltam feltöltődni az arcomat
égető napsugaraktól. Virág és Arnold vitája eltartott egészen a szünet
végéig.
A kémialaborba lépve beültem a kétszemélyes padba, és
elővettem a füzetem. Ricsi levágta magát mellém (Gondos névsor
szerinti ülésrendje miatt mellettem Ricsi ül), és csengetésig a legelső
padban ülő Cortezzel beszéltek, átkiabálva a fél osztályon.
– A francnak van kedve kémiázni – nyöszörgött Zsolti.
– Zsolt, megértem, hogy nehezen viseled az iskolát, tekintettel
arra, hogy egy csimpánznak is több esze van nálad, de elhallgatnál?
Van, aki szeretne tanulni – közölte Kinga felszegett állal.
Kinga kijelentésére körülbelül öten „húúúú”-ztak, Zsolti pedig
simán kiröhögte. Csengetéskor a labor másik ajtaján (a tanári asztal
mögötti titkos ajtó, a suliban terjengő legendák szerint Gondos ott
kísérletezi ki magának a lángvörös hajszíneit) belépett a tanárnő.
A laborban azonnal csend lett, Gondos pedig letette az asztalára a
tanári zsebkönyvét, és fürkészve nézte az osztályt.
– Felmayer, jelents! – szólt rá Dave-re.
Dave komótosan feltápászkodott és körbenézett.
– Tanárnőnek jelentem, minden rendben – forgolódott. Gondos
szemöldöke felszaladt, szinte felért a piros, egybefésült hajáig.
– Ez meg milyen jelentés? Rendesen mondd el! Hiányzik?
– Semmi. A nyári szünet egy kicsit. Meg bővítenem kéne a
telefonom memóriáját, szóval egy jó micro sd kártya igazán
hiányzik.
Szinte mindenki elnevette magát. Gondos nem. Bár Dave
leülhetett, biztos voltam benne, hogy amint a tanítás rendesen
elkezdődik, izzasztó percek várnak rá a táblánál. Jaj. e
Gondost egyáltalán nem érdekelte a szünetünk, elsorolta a tanév
menetét, a tézék számát, meg ilyesmi, aztán hagyta, hogy mindenki
ellegyen. Úgy csinált, mintha írogatna valamit, de közben tudtuk,
hogy figyel. A beszélgetésekre, a lármásokra, a nagyszájúakra és a
feltételezett rendbontókra. Dave beszólása, Zsolti evése az óra alatt
és Cortez nyílt zenehallgatása az első padban mind olyan dolog, amit
Gondos megjegyez. A mellettem ülő Ricsi viszont megúszta. Totális
protekciósként semmi baja nem eshet, ő Gondos kedvenc tanítványa.
Kilencedikben olyan profin lesett le rólam mindent, hogy nemcsak
kitűnő lett, de a tanár azóta is úgy gondolja, hogy Ricsi segített
nekem. Vicces. Egyébként Ricsi azt sem tudja, hogy mi az a
periódusos rendszer.
Csendben olvastam a helyemen, mellettem Ricsi a fingerboardját
tologatta, és láthatólag unatkozott, mert a kis gördeszkával kétszer
ráment a könyvemre, úgyhogy végül becsuktam és odaadtam neki
akadálypályának.
– Egész nyáron olvastál, mi? – kérdezte összeráncolt
szemöldökkel, amikor átfutotta a Váratlan utazás tartalmát.
– Nem, nem egész nyáron. De sokat – feleltem halkan.
– És amúgy mit csináltál?
– Leginkább Virággal és Arnolddal voltam. Meg nyaraltam
anyuékkal – meséltem. Ricsi ugratott egyet a könyvemen, és raszta
tincsei alól felnézett rám.
– Neményivel lógtál?
– Igen, vele is – bólintottam. Persze hogy Arnolddal lógtam, ő a
legjobb barátom. Nem is értettem Ricsi döbbenetét, de nem is
lehetett nagyon fontos, mert a következő pillanatban Ricsi azzal
fárasztott, hogy egész nyáron basszusgitározni tanult és hogy baromi
jól megy neki.
Kémia után még jött egy matek és két francia Monsieur Durandnal.
Matekon belekezdtünk az új anyagba (a legtöbb osztálytársam
legnagyobb felháborodására), a két francia viszont szinte elrepült. A
Szent Johanna erősen francia kötődésű suli, így ebből a tárgyból
kivétel nélkül mindenki jól teljesít. Még szép, hiszen a felvételi is
francia nyelven folyt.
Utolsó óra után Virággal a suliboxunkhoz léptünk, és kinyitottuk a
szekrényeket. Természetesen előre megbeszéltük, hogy
kiplakátoljuk, mert a tavalyi képeket év végén le kellett szedni,
üresen pedig nem maradhat, az totál ciki.
Csendben néztem, ahogy Virág Dorián kinyomtatott fotóját
celluxszal rögzíti a szekrényajtajára. Én sose merném kitenni Cortez
képét, mert félnék, hogy meglátja. Éppen elég stressz a tükrömön
lévő rajz róla, amit állandóan lekapok, ha jön hozzám valaki. Na jó,
Virág, Arnold és Kinga érkezésekor maradhat. Ők tudnak a dologról.
Megvártam, amíg Virág beilleszti a világ összes Pete Wentz-képét
a szekrényébe, aminek a fala végül annyira zsúfolt lett, hogy egy
milliméter szabad hely sem maradt.
– Na?
– Igazán szép – bólintottam.
Virág vidáman ugrabugrált, aztán rátértünk az én suliboxomra is.
Nekem nem volt annyi képem, csak párat ragasztottam be: Beatles,
Oasis, Eiffel-torony, Shakespeare, egy kép az Állj mellém! című
filmből (a kedvenc filmem) és két dalszöveg, az Across the Universe
és a Wonderwall.
– Klassz lett – léptünk hátra egészen a falig, és mindketten
elismerően néztük a kitárt szekrényajtókat.
Kinga felvont szemöldökkel lépkedett felénk a folyosón, már
vártam, hogy beszóljon vagy ilyesmi. Ez nem történt meg, helyette
ahogy odalépett, becsapta Virág szekrényajtaját, és összefont karral
nekidőlt.
– Hé! – háborodtam fel azonnal, de elharaptam a végét, ugyanis
Dorián közvetlenül Kinga mögött jött, és majdnem meglátta a saját
képét a szekrényajtón! Tényleg, egy másodpercen múlott.
Virág automatikusan lehajtotta a fejét és a cipője orrát
tanulmányozta, mi pedig Kingával némán néztünk farkasszemet,
amíg Dorián elhaladt köztünk. Nem köszönt, csak némán lépkedett,
azonban két lépés után visszanézett a fejét leszegő Virágra! Csak egy
pillanatra, de akkor is! Visszanézett!
– Kösz, Kinga, totál ciki lett volna, ha meglátja! – sziszegtem
hálásan. Kinga unottan legyintett, ellökte magát a szekrénytől, és
rápillantott az én szekrényajtómra, aminek nyitva maradt az ajtaja.
– Renáta, ez igazán unalmas, a dekoráció maximális
személyiséghiányra utal – hadarta kíméletlenül. Hát, lehet, hogy
Virágot megmentette egy őrült ciki helyzettől, de attól ő még Kinga.
Imádja, ha megalázhat másokat.
– Neked Clint Eastwood van a szekrényedben, az sem jobb! –
vágtam rá dühösen. Elvégre, ha ő személyiséghiányosnak nevezhet
(ami nem is igaz, legalábbis remélem), akkor én is cikizhetem kicsit.
Azt hiszem, a cowboyos példa rosszul eshetett neki, Kinga kikérte
magának, hogy Olivérrel, a barátjával viccelni mertem, aztán
elviharzott.
Fáradtan néztem utána, aztán szóltam Virágnak, hogy nyugodtan
felnézhet, Dorián elment, és mi is elindultunk haza. A dombon
felfelé baktatva kénytelen voltam nyolcszor elmesélni, hogy
pontosan hogy történt a „Dorián visszanézett” dolog.
– Úgy nézett, mint aki belém esett? – kérdezte Virág.
Sokadszorra.
– Nem, nem, hanem inkább olyan volt, mintha fél szemmel látott
volna valami érdekeset, és visszanézett, hogy jobban szemügyre
vegyen – feleltem. Sokadszorra.
Virág visszafojtott mosollyal, csillogó szemmel lépkedett
mellettem, én pedig tényleg örültem, hogy örül. Igaz, este az msn-en
még kétszer el kellett mesélnem neki azt a tíz másodperces jelenetet,
de szívesen tettem.
Vacsora közben feltűnően csendben voltam, és a szüleimnek,
akiknek legalább három könyvük van csak arról, hogy mit tegyenek,
ha a gyerek nem beszél, azonnal feltűnt a szótlanságom.
Mindenképp a fejükbe vették, hogy feldobnak, ezért apu beígért
egy hétvégi DVD-zést, anyu megkért, hogy vasárnap menjek vele
dolgozni a meteorológiai intézetbe, és utána csavargunk egy nagyot,
meg ilyesmi. Bágyadtan néztem rájuk, végül, tekintettel arra, hogy a
hétvégém totál szabad, olyannyira, hogy ennél szabadabb már nem is
lehetne, bólintottam. Felőlem.
Sulibox: 5/5* – nekem tetszik. Nem is unalmas!
Virág: 5/5 – totál bezsongott. e
Cortez: 5/1 – hagyjuk. e
Vladár: 5/2 – nem kötött belém, ezért jár a két pont.
Váratlan utazás: 5/5* – megyek olvasni e
Teveclub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém. Viszont láttam,
Virág két napja nem látogatta a sajátját, úgyhogy mindjárt üzenek
neki.

Szeptember 4., péntek

Reggel fél nyolckor, amikor már indulóban voltunk apuval, Virág
a következő sms-t küldte: Jujjjjjj elaludtam, várj meg, rohanok,
mindjárt megyek, jujjjjj.”
Virág 7:55-kor rohant lefelé a dombon, és azonnal bepattant a
kocsiba.
– Mi történt? – fordultam hátra, miközben apu kikanyarodott az
útra és kicsit gyorsan indult meg a suli felé.
– Ajj, későn aludtam el, és reggel nem is hallottam a telóm,
háromszor kinyomtam.
– Mit csináltál? – kérdeztem.
– A MySpace-en lógtam – közölte egyszerűen, miközben egy lila
kiscica mintás hajkefével próbálta feltupírozni a haját a hátsó ülésen.
– Ó – biccentettem. A MySpace. Virág kedvenc oldala, komolyan,
képes órákat szörfözni az együttesek között, sőt, az a kezdőlapja is. –
De nincs netkorlátozásod? – töprengtem, mire Virág mutatóujját a
szája elé tette, jelezve, hogy apu előtt egy szót se a dologról.
Na, igen. Virágnak is van egyórás netkorlátozása, az ötletet tavaly
anyu kezdeményezte, Virág anyukája pedig rögtön egyetértett. Csak
azzal nem számolt senki, hogy Virág állandóan felnyomja a jelszót,
így a napi egy óra után esténként még simán netezik. e
Őrülten rohanva pattantunk ki a kocsiból, éppen bezuhantunk az
aulába, amikor megszólalt a csengő. Máday rosszallóan a karórájára
nézett, és kétszer megkopogtatta a számlapot.
– Elnézést – ragadtam meg Virág karját, és sietős léptekkel
húztunk el az ig. helyettes mellett.
Duplaangollal kezdtünk, és szerencsére Mr. O’Realy előtt
zuhantunk a nyelvi előadóba.
A három hosszú, négyszemélyes padsornál csak a középső sor
három széke volt üres. Virággal beültünk a tavalyi helyünkre, és a
rohanástól fáradtan meredtünk a tanárra, aki mosolyogva köszöntött
minket, aztán szólt három mondatot az osztályhoz. Biztos kedves
szavak voltak, a többség viszont értetlenül bámult, és forgolódva azt
kérdezgették, hogy „Mi? Mit mondott? Nem értem. Cortez, fordítsd
le, légyszi…”
Na, igen. Franciából mindenki baromi erős, viszont a legtöbben
csak kilencedikben kezdtünk angolt tanulni. Ez amúgy is gáz, pláne,
ha hozzávesszük, hogy Arnoldon, Jacques-on és Cortezen kívül az
osztály egy sima mondatot sem ért meg. e
Cortez kivette a füléből a fülhallgatóját, és unottan elhadarta,
hogy Mr. O’Realy mennyire örül, hogy újra lát minket.
A tanár türelmesen kivárta, amíg mindenki megérti, hogy mit
szeretne mondani, aztán, mivel tizedikesként először találkoztunk,
bekapcsolta a tévét, és szólt, hogy aki szeretné nézni a filmet, tegye
fel az asztalokon lévő fejhallgatót, a többiek pedig csendben
ellehetnek. (Ezt is Cortez fordította.) Virág azonnal felrakta a fülére,
és pillanatok alatt bekapcsolódott a Twist Olivérbe, és mivel Arnold
örökös későként még nem érkezett meg, unottan pillantottam körbe.
Végül óvatosan hátrafordultam, és az utolsó padsorban ülő négyesre
néztem. Dave a telefonján játszott, Zsolti a könyökével lökdöste,
hátha elrontja. Ricsi a feje monoton mozgatásából kiindulva zenét
hallgatott, Cortez pedig a füzetbe firkált valamit. Mikor észrevette,
hogy megfordultam, felnézett a lapokból.
– Szerinted milyen? – fordította meg a füzetet, hogy rendesen meg
tudjam nézni.
Kicsit szapora lélegzettel vettem tudomásul, hogy nemcsak
hozzám szólt, de egyenesen kikéri a véleményem a… Miről is?
Összeráncolt szemöldökkel néztem a filccel rajzolt dologra.
– Klassz – bólintottam. – De mi ez?
– Logót tervezek – vonta meg a vállát. Hű, de menő!
– Milyen logót?
– A bandánknak.
– Ez lesz az együttesetek logója? – néztem újra a papírra.
Nemcsak beszélget velem, véleményt kér, de beavat a bandájuk
dolgaiba! Végre! Észrevett!
– Nem, ezek csak próbák. De valami ilyesmit gondoltam – bökött
a filccel az egyik rajzra, amiben fura betűkkel volt valami írva…
– Jala… – próbálkoztam a kiolvasással, mire Cortez mosolyogva
közbeszólt.
– Jalapeno – biccentett. – Az egy…
– Chilifajta – fejeztem be helyette. Mivel Cortez elismerő
csodálkozással nézett rám, zavart mosollyal megvontam a vállam. –
Anyu hobbiszakács – magyarázkodtam, közben pedig azon kattogott
az agyam, hogy mi most tényleg befejezzük egymás mondatait? Mert
oké, a témában egyáltalán nem vagyok jártas, de láttam már
filmekben, hogy két ember között ez jót jelent. A végén legalábbis
mindig garantált a „hepiend”.
– Hát, ha engem kérdezel, akkor ez tökre jó. De Virág jobban ért a
grafikai dolgokhoz, kérdezd meg tőle – mondtam még mindig az
ábrákat nézve.
Cortez mosolyogva bólintott, és kicsit előrehajolva megbökte
Virág hátát a tollával.
– Mi az? – fordult hátra a szemét dörzsölve. Azt hiszem, őt
annyira nem kötötte le a Twist Olivér, simán bealudt rajta.
– Szerinted melyik a jobb? – kérdezte Cortez, mire Virág
felemelte a füzetet, és erősen tanulmányozni kezdte a rajzokat.
– Ez, de én itt húznék bele egy… – kezdte. Cortez automatikusan
felé tartotta a filcet,
Virág megfordította a székét, és odahúzta közvetlenül a
mögöttünk lévő padhoz. Ők ketten néma csendben javítgatták a
logókat, én pedig kiszálltam a témából, mert ha valamihez tényleg
nem értek, akkor az a rajz.
– Cortez, hétfőre fejezd be a firkálást, szükségem van az együttes
hivatalos logójára – szólt oda Dave, akinek a kezéből Zsolti végre
kivette a telefont.
– Nyugi, meglesz – biccentett Cortez.
– Minek kell hétfőre? – csodálkoztam. Ricsi abbahagyta a
fejrázást, és unottan a plafonra nézett.
– Mivel mindhárman értünk a zenéléshez, és Dave képtelen
kimaradni valamiből, úgy döntött, ő menedzsel minket – hadarta.
Nem akartam megbántani Dave-et, de ösztönösen elnevettem
magam.
– Most mi van? Azt hiszed, nem leszek jó menedzser? –
háborodott fel.
– Dehogy! – közöltem, de sajna még mindig mosolyogtam. –Csak
ez viccesen hangzik.
– Egyáltalán nem vicces. Komolyan veszem a menedzseri
feladataimat! Összesen két napja vagyok menedzser, de már
szereztem próbatermet, szerkesztem a MySpace-oldalt, kész a
YouTube, a Twitter és a Facebook, sőt, beüzemeltem az egyik régi
telefonomat egy új számmal, amin csak az együttes ügyeit intézem! –
közölte.
Csodálkozva néztem rá, aztán a többiekre. Cortez, bár lehajtotta a
fejét, a válla rángott, így rögtön tudtam, hogy nevet. Zsolti a telefon
nyomkodása közben helyesbített:
– Nem intéztél semmilyen próbatermet! Megkértem apámat, hogy
használhassuk a garázst.
– Jó, de kinek az ötlete volt? – hadakozott Dave.
– Az enyém – vágta rá Zsolti.
– Jó, de kinek az ötlete volt, hogy kell egy próbaterem? Ha jól
emlékszem, én voltam, aki elkezdte pedzegetni.
– Dave, még a hülye is tudja, hogy a zenészek próbálnak valahol.
Az, hogy te mondtad ki hangosan, nem jelenti azt, hogy mi nem
kerestük a legjobb helyet – röhögött Ricsi.
Dave, mivel nem akart tovább égni, kikapta Zsolti kezéből a
telefonját, a füléhez emelte és úgy csinált, mintha hívása lenne.
Értetlenül néztünk rá, majd kitört belőlünk a nevetés.
– Végül mi lett a bandátok neve? – kérdezte Virág, még mindig
Cortez füzetébe rajzolgatva.
– Jalapeno – felelték a fiúk egyszerre.
– Jaj már, miért nem Pete Wentz? – csettintett Virág csalódottan.
– Emó, ne legyél sötét – rázta meg a fejét Ricsi. A következő
pillanatban mindenki egyszerre kezdett beszélni, én pedig
mosolyogva néztem őket.
Az elmúlt napokban tudtam, hogy hiányzik a társaságuk (és nem
csak Cortez), hogy beszélgessünk meg nevessünk együtt, de az, hogy
mennyire rosszul éreztem magam a sulikezdés óta, csak akkor derült
ki, amikor minden újra olyan volt, mint régen. És én komolyan
nagyon örültem. Arnold az óra felénél esett be, váltott pár szót
angolul a tanárral (simán kimagyarázta a késést), aztán levágta magát
mellém.
– Miről maradtam le?
– Twist Olivér angolul, angol felirattal a tévében – feleltem.
– Értem.
Arnold előszedte a táskájából Michael Crichton Jurassic Park
című könyvét, fellapozta, és már el is merült a sorokban.
– Dickens-rajongó, te nem nézed? – kérdezte egy fél pillanatra
felnézve a könyvből, amikor észrevette, hogy csendben ücsörgök
mellette.
– Láttam egyszer, olvastam kétszer – magyaráztam. – Meg
egyébként is, Cortezékkel beszélgetünk a bandájukról.
– Őrülten izgalmas – közölte unottan, majd tovább olvasott, én
pedig visszafordultam a fiúkhoz, akik éppen hatalmasat röhögtek
valamin.
– Virág, hagyjál már a hülyeségeddel, biztos, hogy azt nem adjuk
elő – fogta a fejét Ricsi. Azt hiszem, Virág valami emó számot akart
velük megtanultatni.
– Tényleg, milyen zenéket játszotok? – érdeklődtem.
– Olyat, amit te biztosan nem ismersz – felelte Cortez, fel sem
nézve a füzetéből.
A többiek nevettek, én pedig a döbbenettől nem is tudtam
reagálni. Fürkészve néztem Cortezt, hogy ezt vajon hogy értette. Azt
hiszem, megbántott. Oké, biztos tényleg nem ismerem azokat a
zenéket, de azért válaszolhatott volna rendesen. Így nemcsak nem
tudtam meg, hogy milyen műfajt képviselnek, de jól le is égetett.
Hurrá.
– Leginkább punk meg ska-punk dalokat, de még nem írtunk saját
zenét, csak feldolgozásokat nyomunk – nézett rám Ricsi, aki legalább
nem röhögött ki, hanem normálisan válaszolt.
– Aha. Klassz – mondtam, és visszafordultam a helyemre.
Előszedtem a könyvem, és óra végéig olvastam.
Csengetéskor kimentünk az udvarra, leültünk a padra, és amíg
Arnolddal a Kvízpart-eredményeinkről beszéltünk, Virág továbbra is
az együttes logóját tervezgette. Hirtelen megállt előttünk két
kilencedikes lány.
– Te vagy Virág, ugye? – kérdezte az egyikük.
– Ühüm.
– És te jársz rajzszakkörre, ugye?
– Ühüm – bólogatott Virág, és nagy, barna szeme csodálkozva
csillogott.
– És igaz, hogy Cortez is rajzszakkörös? – érdeklődött tovább a
lány.
– Ühüm – ismételte meg Virág harmadszorra.
– Kösz – szólt a lány, és elhúzta a barátnőjét. Miközben
távolodtak, hallottam, amint megvitatják, hogy ha Cortez jár rajzra,
akkor a nyílt szakkörök hetén tuti, hogy ők is mennek.
A szám szélét rágva néztem utánuk, majd a tenyerembe temettem
az arcom. Te jó ég, mégis mit szeretnék? Szinte minden lány
Cortezért rajong a suliban, az első hét elegendő volt ahhoz, hogy a
kilencedikesek is rászálljanak. Ehhez még ott vannak a felsőbb
évesek, akik állandóan rajta lógnak, plusz a négy a-s lány, akik
folyamatosan ürügyet keresnek arra, hogy Edina Cortez közelében
lehessen.
– Oké vagy? – kérdezte Virág, kizökkentve a gondolataimból.
– Azt hiszem – mosolyodtam el halványan. – Dorián-veszély –
tettem hozzá gyorsan. Virág egy pillanat alatt lesápadt és lehajtotta a
fejét. Szünet végéig a füvet bámulta.
A sulirádió befejezte a Sum4l-dalt, amit játszott, majd a stúdiós
hangja szólalt meg.
– Megkérném a stúdió ajtaja előtt sorban álló kilencedikeseket és
a gyengébb felfogású felsőbb éveseket, hogy ne próbálkozzanak! Ez
nem kívánságműsor, nincs dalkérés! Három kemény éven át
tanultunk, még fizikából is átmentünk csak azért, hogy
tizenkettedikben, stabil átlaggal sulirádiósok lehessünk! De tudjátok
mit? Megérte. Mert most mi adjuk a zenét, azt, amit akarunk,
úgyhogy húzás az ajtó elől! – hadarta mérgesen.
Az udvaron álló diákok elismerően tapsolni kezdtek, majd
elkezdődött egy Marilyn Manson-szám. Sajna nem mehetett végig,
mert időközben Máday elért a stúdióig és rárontott a két végzős
rádiósra. Mindegy, a feléig hallottuk.
Második angolon Mr. O’Realy folytatta a filmnézést, és amíg
Virág hátrafordulva rajzolt Cortezzel, én játszottam a sértődöttet
(sajna senkit nem érdekelt) és Arnolddal sudokuztunk.
Ofőórán Haller közölte, hogy tök érdekes játékot talált ki nekünk,
amit fel is írt a táblára. Mondjuk, amíg háttal állt, gazdát cserélt egy
szendvics (odaadtam Virágnak, amit anyu készített), Robi és Andris
beüzemelte a PSP-t a pad alatt, Zsolti felállt és kidobta a chipses
zacskót a szemétbe, Dave meg gyorsban elküldött egy sms-t.
– Nos – fordult meg az ofő boldogan. Addigra persze rend lett.
Felnéztem a táblára, és elolvastam a feladatot, ami így szólt:
„Ha lenne egy hajód, mi lenne a neve?”
– Tanár úr, nem értem. Kapunk egy hajót? – üvöltötte be Dave.
– Nem, Dávid, egyáltalán nem erről van szó – mosolyodott el az
ofő. – A játék lényege, hogy név nélkül mindenki leírja egy papírra
azt a nevet, amit a hajójának adna.
– Tanár úr, ez mire jó? – kérdezte Robi.
– Ez csak egy érdekes feladat.
– Akármit írhatunk? – lóbálta a kezét Ricsi.
– Igen, és ígérem, nem olvassuk fel. Csak én fogom látni, és én is
név nélkül.
Mindannyian kitéptünk egy lapot a füzetünkből, és elkezdődött a
töprengés. Szinte hallottam, ahogy kattognak az agyak, végül szinte
mindenki lefirkált valamit. Az ujjaimmal a padon kopogtattam és az
üres lapomat bámultam. Hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem írni, de
a C betűnél megakadtam és áthúztam, olyan sebesen, hogy kicsit ki is
szakadt a papír.
– Tanár úr, összeszedhetem? – pattant fel Kinga türelmetlenül, és
miután az ofő bólintott, körbejárt.
Pár pillanatig mindenki csendben nézte a tanári asztalon lévő
papírköteget, aztán egyszerre kezdték el beordítani, hogy olvassuk
fel.
– Nem, úgy beszéltük meg, hogy csak én látom majd – rázta a
fejét az ofő.
– Ne már! – kiáltotta Zsolti. – Vicces lesz, úgyis mindenki
elhülyülte!
Lehunytam a szemem és hálát adtam, hogy nem fejeztem be, amit
eredetileg akartam írni.
– Ne olvassuk fel, mert egyáltalán nem érdekel, hogy Zsolti
mekkora poént talált ki, és óra végén úgyis lefáraszt vele – szólt
Cortez unottan.
– De, de! Olvassuk fel! Az enyém tökre jó lett! – tapsikolt Virág
izgatottan.
– Csak nem Pete Wentz? – kérdezte, mire Virág csalódottan
rászólt, hogy most elrontotta a meglepit.
Mivel a többség hallani akarta (csak Kinga, Cortez és Arnold
nem), az ofő felemelte az első lapot a kupac tetején, és
megköszörülte a torkát.
– Pete Wentz.
Virág vigyorogva bólogatott, közben Ricsi és Dave is felé dobott
egy alufólia labdát.
– Hogy lehet egy hajó neve Pete Wentz? Ez kész! – röhögte ki
Zsolti.
– A következő kicsit nehezebb lesz – mosolygott az ofő. –
Metallica.
– Ez vagy Beavis, vagy Butt-Head – közölte Cortez Andrisra és
Robira célozva, mire az egész osztály felröhögött. Még az ofő is
elmosolyodott, majd rögtön utána felolvasta az AC/DC hajónevet.
Tényleg Andrisé és Robié volt. e
– A következő: Olivér.
– Kinga – szóltam automatikusan. Az ofő kérdőn Kingára nézett,
aki határozottan bólintott.
– Ki a bánat az az Olivér? – kérdezte Dave.
– A barátom – mondta.
A fiúk gúnyosan „húúúú”-ztak egyet, mire Kinga dühösen
magyarázni kezdte, hogy ez igenis komoly dolog és Olivér a legjobb
lovaspólós, és a lovastábor és blablabla.
– Hé, Kingának van barátja, Telivér. Muhahha – ordította Zsolti.
Ezen mindenki jót szórakozott, Kinga pedig sértődötten összefonta a
karját, és az ofőtől kért segítséget, hogy csitítsa már el az „eszetlen”
Zsoltit.
– Rendben, elég lesz – tette fel a kezét Haller. Egymás után
felolvasta a hajóneveket: Paris (Jacques hajóneve a szülővárosa
után), Dopi (Gáboré, a kutyája után, azt hiszem.), Faith No More
(Ricsi neve a kedvenc bandája után) és Microsoft (Dave választása
Bill Gates iránti tisztelete jeléül).
– Titanic? – csodálkozott az ofő. Mindannyian Zsolti felé néztünk,
aki elégedetten bólintott.
– Tényleg oltári poén volt – szólta le Cortez.
– Most miért? Poén. Érted. Titanic – vihogott.
– A következő – nézett a lapra az ofő. – Definitely Maybe.
Mindenki kérdőn forgolódott, miközben feltettem a kezem.
Egy Oasis-album után választottam ezt a hajónevet, egyrészt, mert
egész nyáron ezt a CD-t hallgattam, ráadásul Arnold fordítása
alapján a „Mindenképpen talán” név passzol a hajómhoz, tekintettel
arra, hogy még azt sem tudnám egyedül eldönteni, hogy kifusson-e a
kikötőből vagy sem.
– Hát, erre senki nem jött volna rá – közölte Kinga. – Nem is
fontos, haladjunk – türelmetlenkedett.
– Kösz – néztem rá döbbenten. Azért szívesen elmagyaráztam
volna.
– Nos – emelte fel az ofő a maradék lapok egyikét. Tartott egy kis
szünetet, aztán összeráncolt szemöldökkel megszólalt. – Reni.
– Igen? – kérdeztem.
– Nem, úgy értem, ez szerepel a papíron.
– Ó – bólintottam döbbenten. Az osztályban hamar zúgolódás
keletkezett, mindenki körbe-körbe forgolódott. Hirtelen annyira
zavarba jöttem, hogy szinte lángolt az egész arcom.
– Biztos Reni írta – kiáltotta Dave.
– Én most voltam, ha figyeltél volna – válaszoltam. – És
egyébként is, nem adnám a hajómnak a saját nevem!
– Én igen – kontrázott Dave, mire egy csomóan elnevették
magukat.
– Oké, ki nem volt még? – térdelt fel Virág a székére. –Jacques?
– Már volt – szólt Robi.
– Az enyém – emelte fel a kezét végül Arnold, mire az egész
teremben döbbent csend lett.
– Értem – biccentett az ofő. Összeráncolt szemöldökkel
hátrafordultam és széttártam a karom. Arnold megvonta a vállát, és
visszamélyedt a Jurassic Park olvasásába.
– Az utolsó lap pedig – vette a kezébe az ofő. – Lucy in the Sky.
– Enyém – lóbálta meg a karját Cortez kizárásos alapon.
A többiek hamar túlléptek a dolgon, és egymásnak ordibálva
vitatták meg a leghülyébb hajónevet (Zsolti nyert), miközben az ofő
leült a tanári asztalhoz, és gondterhelten nézett végig rajtunk.
– Lucy in the Sky? – fordultam hátra Cortezhez.
– Aha.
– Ez egy Beatles-dal, hogy jutott eszedbe? – mosolyodtam el.
– A nagyanyám miatt. Szereti – vonta meg a vállát.
– Ez a nicknevem a Honfoglalón – mondtam, remélve, hogy
érdekli. Tévedtem.
– Jó neked – bólintott Cortez türelmetlenül, és bedugta a fülébe a
zenelejátszója fülhallgatóját.
Nyitottam a szám, de képtelen voltam megszólalni. Cortez ritka
bunkó, ma már másodszorra. Nem is tudtam hova tenni a dolgokat,
de amúgy is csengettek, úgyhogy értetlenül felálltam.
A szünetben aztán jól elővettem Arnoldot, hogy miért adná a
hajójának az én nevem.
– Hajlamos vagyok a tengeribetegségre és ha lenne egy hajóm, a
barátságunkra való tekintettel átruháznám rád, így téged illet a név –
közölte unottan, és látszólag le is zárta a témát.
– Ó! Hát, kösz – bólintottam. Oké, ha ezt tudom, akkor én is
valami személyesebb nevet adok a képzeletbeli hajómnak. Ja, és
klassz tudni, hogy Arnold adna nekem egy hajót. Rendes. e
Tesi előtt átballagtunk az udvar másik végében lévő különálló
tesiterembe. Egyébként is kicsit frusztrált voltam Cortez beszólásai
miatt, de az első közös tesióra az a-sokkal még jobban kiakasztott.
Az öltözőben én már a kék-fehér Szent Johannás
egyenmelegítőmben ültem a padon, és vártam, hogy Virág
elkészüljön, miközben szemben Kinga az a-s lányok társaságában
öltözött. Folyamatosan csacsogtak, szó volt Olivérről, a romantikus
nyári lovastáborról, valami új filmről, a jövő heti nyílt szakkörök
hetéről, és terítékre került a „Cortez mennyire jól néz ki” téma is. A
térdemen könyökölve hallgattam az eszmefuttatásukat, de úgy
éreztem, a csevegésüktől szétrobban a fejem.
– Megvagyok, mehetünk – pattant fel Virág, és megigazította a
halálfejes fejpántját, amivel hátrafogta a haját.
– Renáta, egy szóra! – kiáltott utánam Kinga. Megtorpantam az
ajtóban, és hagytam, hogy az a-sok kimenjenek előttem.
– Megvárlak az udvaron, oksi? – intett Virág. És otthagyott
Kingával az öltözőben.
Fáradtnak éreztem magam, Cortez komolyan vérig sértett, ennél
még az is jobb volt, amikor levegőnek nézett, úgyhogy egyáltalán
nem voltam kíváncsi Kingára.
– Oké, béna vagyok, ciki, nincs személyiségem, idegesítelek,
szánalmasnak tartasz, rossz rám nézni – motyogtam monoton
hangon. – Kihagytam valamit, vagy ennyit akartál közölni? –néztem
végül a szemébe. Kinga felvonta a fél szemöldökét, és megrázta a
fejét.
– Tudod mit? Megérdemled a sorsod – felelte kíméletlenül, és
kisétált az öltözőből.
A „ma mindenki meghülyült” elv alapján sóhajtottam egy
hatalmasat és kiballagtam az udvarra.
A fiúk fociztak, az ő tanáruk (Szekeres Tamás) elég laza; bezzeg
Korponay tanárnő! Rögtön azzal kezdte, hogy látja, a nyáron kissé
„eltunyultunk”, úgyhogy kezdésnek húsz sulikört javasolt. Virággal
félig ájultan fejeztük be az órát, és tényleg nem érdekelt minket,
hogy Kinga és az a-sok hat kört ránk vertek, a fiúk kiröhögtek,
Korponay pedig végig üvöltött velünk. Majdnem meghaltunk. e
Utolsó óra után (irodalom Kardossal) Virággal és Arnolddal
indultam haza, közben a hétvégéről beszélgettünk. Arnold a szülei
ügyvédi irodájában segít kartonokat rendszerezni, úgyhogy Virággal
úgy döntöttünk, Simsezni fogunk.
Hazaérve kicsit tétlennek éreztem magam, így bepakoltam
hétfőre, aztán kiültem a kerti pagoda árnyékába, és olvastam. Kábé
így telt a délutánom. Elég menő. Pff. e
Amíg anyu vacsorát készített (mandulás csirke valami fura állagú
szósszal), gondoltam, felnézek a netre. Az msn azonnal betöltött, és
amíg fogadtam Virág videóhívását, gyorsan végigfutottam a
névsoron, hogy ki van online. Aztán hirtelen bevillant egy ablak,
amitől megremegett a gyomrom. Másolom.
Cortez üzenete: Vagy?
Reni üzenete: Igen.
Cortez üzenete: Mit csinálsz a hétvégén?
Reni üzenete: Pill.
Aztán remegő kézzel ablakot váltottam, és Virág bambulását
láttam a kamerában.
– Viráááág! – kiáltottam, amitől szegény totál megrémült.
– Mi az?
– Cortez! Cortez azt kérdezi, mit csinálok a hétvégén!
– Te jó ég! – kapott a szájához. – És mit válaszoltál?
– Hogy pill!
– Jaj, gyorsan, írj neki?
– Oké.
Reni üzenete: Bocs, itt. Szóval semmit.
Cortez üzenete: Van kedved takarítani?
Reni üzenete: Tessék??
Cortez üzenete: Lol, nem úgy értem. :D Holnap meg akarjuk
csinálni a próbatermet, és ki kell pucolnunk. Poén lesz. Gyertek
Virággal.
Vadul dobogó szívvel olvastam a sorokat.
– Na, mi az??? – zökkentett ki Virág a gondolataimból, aki
egészen közel hajolt a webkamerához, szinte már átmászott a
gépemen. e
– Elhívott minket, hogy segítsünk kipofozni a próbatermüket.
– Húúúú – kerekedett el Virág szeme.
– Szerintem is. Ugye, megyünk?
– Persze. Naná – bólogatott vigyorogva.
– Akkor írom neki.
Reni üzenete: Oké, persze.
Cortez üzenete: Jó, akkor holnap délelőtt Zsoltiéknál.
Reni üzenete: Várj. Virág kérdezi, hogy hozhatja-e Doriánt.
Cortez üzenete: ??? Mi?
Reni üzenete: A kutyáját.
Cortez üzenete: Nem más volt a neve?
Reni üzenete: De, először Pete Wentz, aztán Robert Pattinson, de
most már Dorián.
Cortez üzenete: Ez kész. :D
Reni üzenete: 3
Cortez üzenete: De akkor biztos oké a holnap? Nincs más
programod? Könyvtár? Múzeum? Könyvtármúzeum? LoL.
Reni üzenete: Nagyon vicces.
Cortez üzenete: :D Na léptem.
Reni üzenete: Szia.
Egy pár pillanatig néztem az egymásnak küldött sorokat, végül
elmosolyodtam. Elhívott. Klassz. e
A vacsoránál az örömöm kicsit alábbhagyott, amikor is közöltem
anyuékkal a programom.
– Jaj de bájos! A kis barátaid zenélgetnek! – mosolygott anyu.
– Hogy érted, hogy Zsoltiék garázsában? Mit keres a lányom egy
garázsban? – értetlenkedett apu.
– Nem, ez próbaterem. És Virággal megyek. Szerintem ki kell
pakolni, meg rendet rakunk…
– Miért takarítasz másoknál? – rázta a fejét apu.
– Nem én takarítok! Együtt. És poén lesz. Ugye elmehetek? –
kérdeztem, olyan „légysziiiiii” arcot vágva. Apu elég negatív jeleket
küldött, de anyut megnyertem.
– Persze hogy mehetsz. Jót tesz a közös program a kis
osztálytársaiddal.
Apu egész vacsora alatt arról beszélt, hogy szerinte nem helyes,
hogy más garázsát takarítom, ráadásul a mienkben is akad
tennivaló… Próbáltam meggyőzni, hogy engem nem a garázsok
érdekelnek, tehát nem azért megyek holnap. Mindegy. Anyu viszont,
azt hiszem, értett. A héten először látott igazán örülni valaminek. e
Cortez: 5/4 – jó, lehet, ma megbántott párszor, de akkor is!
Elhívott. e
Arnold: 5/5 – szétvert a Honfoglalón, négyszer ledöntötte a
váram, egyáltalán nem kegyelmezett. Viszont a hajónév dolog rendes
volt tőle. e
Ofőóra: 5/2 – fura játék, annyira nem tetszett, és totál káosz lett a
vége. e
A-s lányok: 5/1* – Edina jó formában volt ma, az egyik sulikörnél
félrelökött, így majdnem nekiestem a kerítésnek. Örülök, hogy
kedvel.
Kinga: 5/2 – mivel estére lenyugodtam, próbáltam megkérdezni
msn-en, hogy mit akart mondani, de „Olivérrel beszélek éppen, nem
zavar???” üzenettel lerázott. Klassz.

Szeptember 5., szombat

Virág reggel tízre jött át, addigra pont elkészültem. Fehér, rövid
ujjú pólót vettem fel kertészfarmerrel és valaha fehér, mostanra
inkább rongyos, szürkés színű tornacipővel, amit nyugodtan
tönkretehetek.
– Klassz a kendőd – köszöntem Virágnak, aki szintén pakoláshoz
öltözött, haját egy fekete-fehér halálfejes fejkendő alá rejtette.
– Köszi. Indulhatunk? – kérdezte.
– Mindjárt, csak meg kell várni aput.
Na, igen. Aput valószínűleg komoly rémálmok gyötörték, amiért
„egyszem lánya” olyan veszélyes programot talált magának, mint pár
osztálytársával garázst pakolni. Képtelen voltam elmagyarázni neki,
hogy ebben semmi rossz nincs, ragaszkodott hozzá, hogy elvigyen
minket. Az utat gyalog is kibírtuk volna, Zsolti apukájának a háza
durván negyedórás séta, de így, hogy apu vitt minket, 10:07-re ott
voltunk.
– Ren, Emó – jött ki elénk Ricsi a kapuba, aztán amikor észrevette
aput, köszönt neki is.
– Szervusz, Richárd. Régen láttalak. Hogy vagy?
– Köszönöm, minden atom – bólintott Ricsi.
– Gondolom, ez jót jelent – fordult felém apu elég értetlenül, mire
mosolyogva bólintottam.
Bementünk a kapun, a garázsajtó fel volt nyitva, így rögtön
láttam, hogy a többiek nagy munkában vannak. Cortez a szája elé
kötött kendővel éppen egy dobozt emelt fel, Zsolti a pólója nyakát
húzta fel az arcáig, és megemelte a másik oldalt. Dave a garázs előtt
állt, és irányította őket néhány „kicsit arrébb, nem jó, vigyázz,
leejted” utasítással. Cortez letette a dobozt, a délelőtti napsütésben
csak úgy szállt a por.
– Dave, vagy segíts, vagy fogd be! – szólt rá. Dave láthatólag egy
ideje akadályozta a haladást.
A fiúk, ahogy megláttak minket, köszöntek, aztán folytatták a
dolgukat.
– Szerintem akkor… – fordultam apuhoz, úgy látva, hogy ideje
elköszönnünk.
– Már megyek is. Ne emelj semmit! És ne lélegezd be a port! És
egyél valamit! És… – gondolkozott apu, miközben én zavartan egyik
lábamról a másikra álltam. – Lassan kezdek ciki lenni, ugye?
– Lassan – sziszegtem mosolyogva. Apu megértően bólintott, és
elköszönt tőlünk.
A kapu felé menet összefutott Zsolti apukájával, így a felnőttek
gondterhelten meredtek felénk, miközben megbeszélték, hogy
„zenéljenek csak a srácok, mi is ezt tettük, de rég volt…” stb.
Közben mi odasétáltunk a fiúkhoz, és Virág elengedte a pórázon
tartott Doriánt (mármint a kutyát).
– Virág, fogd vissza a kutyádat, én itt most dolgozom – közölte
Dave, aki a pakoló Cortezt és Zsoltit kamerázta.
– Mit csinálsz? – léptem mellé.
– Videókat, amiket majd felteszek az együttes YouTubechanneljére.
– Azt, hogy pakolnak? – csodálkoztam.
– Reni, Reni – támaszkodott Dave a vállamra, ami miatt kicsit
furán néztem rá. – Látszik, hogy az utolsó együttes, amit hallgattál,
1920-ban feloszlott… – mosolygott lesajnálóan.
– Hé! Nem is! – kértem ki magamnak.
– Mostanában már más a menő. A mai bandák a képeket Twitterre
és Facebookra küldik mobilról… Az „így készült” és „kulisszák
mögött” videókat a YouTube-ra tolják fel…
– Oké, én mindent értek – löktem le Dave könyökét a vállamról,
merthogy miért is támaszkodik rám? – És tök jó, hogy nézegethetnek
képeket valami pakolásról meg videót arról, hogy dobozokat
emelnek, de őszintén szólva ebből nem derül ki pontosan, hogy
zenészek vagy rakodómunkások. Szóval a zenéjük, az pontosan hol
található meg? – kérdeztem.
– Ott a pont, Ren, jó voltál – bólintott felém Ricsi mosolyogva.
– Nyugi. A MySpace folyamatban van – tette fel a kezét Dave. –
Készen lesz, amint valaki odaadja végre a logót – célozgatott
Cortezre, aki lehúzta a szájáról a kendőt.
– Este átküldőm. De a zenénket feltöltheted logó nélkül is…
– Most mi van, mindenki összefogott ellenem? Professzionális
munkát ígértem, úgyhogy kérlek, ne zavarjatok. Minden rendben
lesz. Még holnap megcsináljuk a fotókat, és mindent feltöltök.
– Dave, annyi kép van rólunk, mi a bánatnak csináljunk még?
válassz már ki egyet, és told fel a netre – sóhajtotta Zsolti.
– Nem! Én vagyok a menedzser és zenei producer. Azt mondom,
kell egy portfolió – erősködött Dave.
– Felőlem. De ha ma végezni akarunk, akkor talán el is
kezdhetnénk – lépett hozzám Cortez, és egyik kezében egy dobozos
kólát, másik kezében egy seprűt nyújtott felém.
– Köszi – mosolyodtam el zavartan.
– Mikor lesz ebédszünet? – kérdezte Zsolti, aki éppen ráült egy
dobozra.
– Fél tizenegy van. Most reggeliztél! – röhögött Ricsi.
– Csak kérdeztem. Mert ha leesik a vércukrom…
Zsolti kijelentésére hangosan felnevettünk, majd Ricsi „ilyen
csendben nem lehet dolgozni” megjegyzése után kezelésbe vette az
egyik dobozon heverő laptop zenelejátszóját, amiből felcsendült…
valami rémes hörgés.
– Ne mááár, Dorián megvadul a Korntól! – kiáltotta Virág.
Szegény kiskutyája körbe-körbe rohangált, el akarta kapni a saját
farkát, és folyamatosan ugatott. Nos, a Korn vagy mi tényleg nem
neki való. e
Délután egykor álltunk meg először, addig Cortez, Ricsi és Zsolti
kipakolt minden lomot a garázsból, mi, Virággal fellocsoltuk, hogy
ne fulladjunk bele a porba, Dave pedig mindent rögzített. Nagy
segítség.
– Oké, le kell ülnöm – fogta az oldalát Zsolti. Valószínűleg
beszorult a levegője.
A kocsibehajtóra kipakolt rekeszekre meg dobozokra ültünk le, és
végignézve magunkon megállapíthattuk, hogy rémesen koszosak
lettünk. e Virág visongatva csapkodta a karját, amire pókháló
ragadt, Zsolti közölte, hogy olyan éhes, hogy megkeresi azt a pókot
és megeszi, Ricsi zenét váltott a laptopon (Korn helyett jött valami
Slipknot), Dave maga felé fordította a kamerát, és köszönt a
nézőknek, Cortez pedig csendben rágózott. A fehér pólója csupa kosz
volt, a farmere a térdénél kikopott, a deszkás cipője fekete helyett
sötétszürke színűre váltott. Alkarján néhány karcolás keletkezett,
amit valamelyik dobozból kiálló kacat okozott. Totál menőn nézett
ki, a szikrázó napsütésben az egyébként szinte fekete hajában
sötétbarna tincsek csillantak meg. Ahogy körbenéztem a rekeszeken
ülő fiúkon, hirtelen ötlettől vezérelve előszedtem a telefonom, és az
ezeréves készülékkel csináltam néhány fotót.
– Reni, nem hiszem el, hogy még mindig ez a mobilod! – kapta ki
a kezemből Dave, és tartott egy kiselőadást arról, hogy ez mennyire
gáz.Próbáltam elmagyarázni Dave-nek, hogy addig, amíg tudok vele
sms-t küldeni meg telefonálni, sőt, még egy béna, de azért működő
kamera is van rajta, addig nekem jó ez.
Dave a „menthetetlenül műszaki analfabéta vagy” jelzővel illetett,
ami így, hogy a többiek is kinevettek, kifejezetten jólesett. e
– Srácok, gondoltam, éhesek vagytok – jött ki a házból Zsolti
apukája egy halom pizzás dobozt cipelve.
– Ó, hála az égnek! – pattant fel Zsolti. Hála Zsolti apukájának,
egy pillanat alatt leakadtunk a mobilom cikizéséről.
Legalább egy órán át lazsáltunk, evés után totál leapadt a
kedvünk, és egyikünknek sem akaródzott folytatni a takarítást.
Inkább a napsütésben ülve beszélgettünk, meg leginkább röhögtünk
Zsolti és Dave véget nem érő piszkálódásain (folyamatosan egymást
égették).
– Na, szép! Tudtam, hogy ezt a pakolást érdemes megnéznem –
sétált be a kapun Kinga. Döbbenten néztünk felé; az ő érkezésére
senki nem számított.
– Te hívtad a lovat? – suttogta felém Zsolti riadtan.
– Én? Én nem! – ráztam meg a fejem.
– Ne aggódjatok, nem maradok sokáig, csak edzésről jövök, és ezt
nem hagyhattam ki!
– Honnan tudtad…? – vakargatta meg a homlokát Ricsi.
– Mivel Dave belehalna, ha valamit nem kürtölne világgá,
természetesen olvastam a Twitteren.
Mindannyian az eget kémlelő Dave felé néztünk, aki úgy csinált,
mintha nem tudna semmiről.
– De már megyek is. Jó szórakozást! – fordult meg hirtelen Kinga.
Néztem a távolodó alakot, aztán visszafordultam a fáradtan ücsörgő
társaság felé. Ricsivel találkozott a tekintetünk, azt hiszem, egyre
gondoltunk.
– Várj! – szóltunk utána egyszerre. – Maradhatnál. Totál hullák
vagyunk, és még csak félig vagyunk készen – magyarázkodott Kicsi.
– És miért segítenék? – tette csípőre a kezét Kinga, és szúrós
pillantásokat lövellt felénk. A többiek a vállukat rángatták.
– Hát – köszörültem meg a torkom végül. – Irányíthatod a
munkát, mérheted az időt, kiabálhatsz… Egyszóval lehetne egy
boldog napod.
Kinga hunyorogva végiggondolta a hallottakat, és természetesen
bólintott. Naná, igazi diktátoralkat, neki egy ilyen program kész
kikapcsolódás.
– Rendben! – dobta le a táskáját az egyik dobozra, és összecsapta
a tenyerét. – Ricsi, kikapcsolod ezt az őrült hörgést, és átrakod
valami dallamos, inspiráló zenére, ami alatt halad is a munka. Dave,
tedd el a kamerát, és állj be segíteni. Zsolti, ezt most már add ide –
vette ki a kezéből a pizzaszelet megszáradt vígét, amit Zsolti még
rágcsált.
– Ne már! – nyúlt utána, de Kinga undorodva bedobta a dobozba,
és egy papír zsebkendővel letörölte a kezét.
– Ezeknek a pizzáknak minimum a felét te etted meg, úgyhogy
elég volt, állj fel!
Kinga három perc alatt rendet rakott a társaságban, kiosztotta a
feladatokat, és kíméletlen ellenőrzés alatt tartotta a munkát. Oké,
kicsit durva volt, meg néha kegyetlen beszólásokkal bombázott
minket. Viszont „hála neki”, délután négykor hullafáradtan rogytunk
le a kitakarított, berendezett garázsban.
– Na! – csapta össze a tenyerét elégedetten, és megigazított egy
Ramones-plakátot, ami kicsit ferdén lógott a falon. – Így kell ezt –
fordult körbe büszkén.
A dobszerkó a sarokban állt, előtte Cortez gitárja, állványon,
mellette az erősítő és Ricsi basszgitárja. A falakon együttesplakátok
lógtak, a legtöbbet nem ismertem, de akadt, amiről már hallottam
(például a Clash), alatta pedig egy kis hűtő, amit Kinga saját kezűleg,
gumikesztyűben takarított le, és végig olyasmit motyogott, hogy
„márpedig vele szemben egy hűtő nem nyerhet!”. Nos, ez így is lett.
Az érkezésemkor a hűtő úgy nézett ki, mintha ezeréves kosz rakódott
volna rá, az ajtót alig lehetett kinyitni, és a színe sárgásbarna volt.
Határozottan az volt az érzésem, hogy nincs ember, akinek gusztusa
lenne kivenni belőle valamit. Ehhez képest amikor készen lettünk, a
hűtő hófehéren csillogott, az elején szépen elrendezett hűtőmágnesek
sorakoztak, az üdítők pedig katonás sorban álltak, azt hiszem, szín
szerint rendezve. Hát, Kinga tényleg nem ismer lehetetlent, a hűtőn
kívül még újra fellocsolta a garázsban lévő betont, körbefújt
rovarirtóval, kicipelte a fűre a szőnyeget, majd ki is sikálta, és még
arra is volt energiája, hogy kijavítsa, amit szerinte mi, Virággal
elrontottunk (nekünk maradt a lestrapált, helyenként kiszakadt
ülőgarnitúra lepucolása).
– Hát, ez elég jó lett – nézett körbe elégedetten Dave.
– Igen, elmegy… – biccentett Kinga szigorúan. Tuti, hogy ő is
tökre odavolt a helyért, csak nem akarta mutatni. – Azt hiszem, most
már tényleg megyek – kapta fel a földről a táskáját, és átvetette a
vállán. Érdekes, annyit dolgozott, mint egy állat, mégsem viselte
meg, sőt, szinte kivirult. Na, igen. Kinga és a kihívások. e
– Maradj már – dobott felé Ricsi egy kólás kupakot –, ha már
eddig itt voltál, legalább hallgasd meg, ahogy játszunk.
Kinga türelmetlenül az órájára nézett és unottan bólintott.
– Jó, megnézem, hogy mit bénáztok, de hatra haza kell érnem,
mert Olivér vár a Skype-on – közölte, és felvette a kupakot a földről.
– Lennél szíves tartani a rendet, legalább pár percig? – szidta le
Ricsit, aki felvette a gitárját és a vállát vonogatva olyasmit mondott,
hogy a rend nem túl „rákendrolos”.
Zsolti beült a dobszerkójához, Cortez bedugta az erősítőbe a
kábelt, Ricsi állított a hevederen (valamiért azt szereti, ha a gitárja
lelóg a térdéig, és lehajolva játszik), pár perc múlva pedig elkezdtek
zenélni. Dave kamerázott, én pedig Virág és Kinga között ültem a
kanapén, és szinte pislogás nélkül figyeltem. Oké, még sosem voltam
zenekarpróbán, és tény, hogy legalább két napig csengeni fog a
fülem, de simán megérte. Ami a zenét illeti, jók voltak. Nagyon.
Feldolgozásokat játszottak, viszont teljesen áthangszerelték, amitől
punkosabb és gyorsabb tempójú lett minden dal. Nem az én stílusom,
mégis tetszett, úgyhogy szuperjól éreztem magam. És azért néhány
szó Cortezről mint zenészről. Hogy gördeszkázik (nem is
alapszinten), azt tudtam. Hogy gitározik (csak úgy lejátszik egy
csomó számot, mert miért ne), azzal is tisztában voltam. Hogy
anyanyelvi szinten beszél angolul (a szülei diplomaták, a fél életét
Amerikában töltötte velük), az sem újdonság számomra. Ez mind
tény. De akkor, amikor az ember azt hinné, hogy ennél már nem
lehet menőbb, mert az egyszerűen pofátlanság, akkor két barátjával
alapít egy bandát, felveszi a gitárját, megáll a mikrofon előtt és
bebizonyítja, hogy még egy garázsban próbáló, pár hetes punkrock
banda frontembereként is megállja a helyét. Sőt! A gyomromban
lévő lepkék vadul csapkodtak, a szívem majd kiugrott a helyéről, és
miközben ámulattal hallgattam a zenét, azon filóztam, mennyi az
esélye annak, hogy Cortez valaha úgy néz rám, ahogyan szeretném.
Túl a házi elkérésén, túl a cikizésen, túl a segítségkérésen. Nos, rövid
számolgatás után az eredmény: semmi. Az esélyem konkrétan
semmi. Hurrá.
A mai nap: 5/5 – soha nem éreztem még ennyire jól magam.
Cortez: 5/5* – annyira laza és menő és kúl… Szeretem. e
Kinga: 5/4 – oké, alig bírom felemelni a karom, már most olyan
izomlázam van, de nélküle tényleg soha nem lettünk volna kész.
Apu: 5/3 – beígértem a DVD-zést, úgyhogy mindjárt megszárítom
a hajam, és utána jöhet a Transformers. Jaj, ne!
Fényképek: 5/4 – a telómmal csinált fotók közül néhány nem lett
jó a napsütés miatt, a többi viszont klassz, úgyhogy majd átküldöm
Dave-nek, hogy nézze meg. Talán felhasználható. Remélem. e

Szeptember 7., hétfő”


A hétvégém összességében szuperül telt, bár a jókedvű pakolós,
rámolós, garázstakarítós szombat után a vasárnap egy kicsit
átlagosabbra sikeredett. Reggel bementem anyuval a meteorológiai
intézetbe, onnan fél egykor mentünk tovább vásárolni, hazaérve
pedig nekiültem az olvasóköri előadásnak. Ezzel elvoltam kora estig,
majd Virággal kimentünk megsétáltatni Doriánt (mármint a kutyát),
közben pedig olyan fontos dolgokról beszélgettünk, mint Cortez,
Dorián (mármint az ember, nem a kutya), mitesszereket eltüntető
arctonik, Pete Wentz rövid hajjal vagy emós hajjal menőbb-e, alhasi
görcsök és Farmville a Facebookon, amit beállítottam Virág miatt,
hogy szomszédok lehessünk. Szóval csak a szokásos
megbeszélnivalók. e
Első órán Kardossal kezdtünk, így az osztály viszonylag csendben
várta a tanárt csengetés után. Viszonylag.
– Felmayer elteszi a telefont, Antai-Kelemen elteszi a
zenelejátszót, Haraszti és Bernáth kikapcsolja a tévét, Nagy befejezi
az evést! – kezdte Kardos.
– Tanár úr! – tette fel a kezét Ricsi.
– Tessék?
– Beszélgetünk az órán? – vigyorodott el Ricsi, bepróbálkozva a
lehetetlennel. Vagyis lazsálni akart Kardos óráján. Bátor, én nem
kérdeztem volna meg.
– Természetesen, beszélgessünk – bólintott Kardos. Egy pár
embernek (mint pl. Virágnak) felcsillant a szeme, egészen a
következő mondatig. – Pósa, kezdheted is. Beszélgessünk kicsit a
Felvilágosodásról.
Ricsi, aki éppen a raszta hajába próbálta meg beleilleszteni a tollát
úgy, hogy ne essen ki, totál értetlenül meredt a tanárra.
– Sejtettem – legyintett Kardos. – Van valakinek bármi fogalma a
témáról?
Az osztály és Kardos legnagyobb döbbenetére Dave lóbálta meg a
kezét.
– Felmayer?
– Én tudom, mi a felvilágosodás – közölte Dave. Na, erre én is
kíváncsi voltam, ezért félig hátrafordultam. – A múltkor történt, hogy
a digitális fényképezőgépemet csatlakoztatni akartam a
notebookomhoz, de sehogy sem sikerült. Próbáltam pár percig, aztán
rájöttem, hogy az USB kábelt fordítva akartam csatlakoztatni a
porthoz – hadarta, és a mondat végén egy afféle „de ciki szitu volt”
arcot vágott. Oké, mindenki pislogás nélkül meredt rá. Végül Kinga a
homlokára csapott, és unottan megrázta a fejét.
– Idióta! Amiről te beszélsz, az megvilágosodás, nem
felvilágosodás!
Körülbelül két másodperc hatásszünet után az egész osztály
felröhögött, Dave pedig a vállát vonogatva mondogatta, hogy
tökmindegy, a kettő ugyanaz. Kardos két ujjával az orrnyergét
masszírozta, azt hiszem, sokkot kapott hétfő reggel. Hirtelen kinyílt
az ajtó, és Arnold lépett be.
– Elnézést a késésért – szólt, majd gyanakodva körbenézett. –
Lemaradtam valamiről?
– Felvilágosodás – legyintett Kardos, aki végre kinyitotta a
szemét.
– Klasszicizmus és szentimentalizmus? Nagyszerű – bólintott
Arnold.
Kardos egy „hála az égnek” nézéssel nyugtázta, hogy léteznek
még értelmes diákok, úgyhogy gyorsan a helyére küldte Arnoldot, és
még késést sem húzott a naplóba.
A Szent Johannában elkezdődött a nyílt szakkörök hete, úgyhogy
nagyjából az egész nap erről szólt, a suliboxok ajtajába szórólapokat
dugdostak, a rádió minden szünetben bemondta, hogy ma az
olvasókör, a rajzszakkör és az énekkar tart nyílt előadást.
Ebédszünetben az udvaron evés közben Virággal beszélgettünk,
mellettünk pedig Arnold némán olvasta az Alkonyat-előadásomat.
– Küldesz nekem tehenet? – kérdezte Virág, és a fogával letépte a
Túró Rudi csomagolását.
– Persze. Lovat sajnos még nem tudok – feleltem. Na, erre a
beszélgetésre Arnold felkapta a fejét. – Farmville – legyintettem.
– Értem – biccentett. – Jut eszembe, Virág, megtennéd, hogy nem
küldözgetsz nekem mindenféle meghívót játékokra? Nem áll
szándékomban virtuális farmot, kávézót, vidámparkot, de még
szigetet sem karbantartani.
– Miért nem? Tök jópofa – vonogatta a vállát Virág.
– Ennek egyszerű oka van. Kevesebb időm van, mint amennyire
igényt tartanék, de ha több időm lenne, annyi, hogy esetenként a
tétlenségem még unalomba is fulladna, akkor sem pocsékolnám
olyan dolgokra, aminek nem látom hasznát – fejezte be. Virág
pislogott körülbelül ötöt, majd megrázta a fejét.
– Mi? – kérdezte végül. Arnold az ölébe fektette a lapjaimat, majd
fél kezével Virág felé nyúlt, és megkopogtatta a homlokát.
– Kevesebb net, Virág, kevesebb net!
Virág kérdőn felém nézett, én pedig mosolyogva bólintottam.
Minden bántás nélkül egyetértek azzal, hogy Virág kicsit többet
foglalkozzon a neten kívüli dolgokkal, mert néha kifog rajta egy
összetett mondat értelmezése, ami azért elég kellemetlen tud lenni.
Arnold még arról győzködte, hogy olvasson könyvet, akár
könnyítettet is, Virág pedig rögtön érvelt, hogy igenis sok mangát
olvas… Én csendben hallgattam őket, közben pedig az árkádok alatt
álló társaságot néztem. Ricsiékhez odacsapódtak az a-s lányok, és
éppen ment a röhögés valamin. Klassz.
– Dorián – szólaltam meg hirtelen, amikor a búbánatos emófiú
kijött az udvarra. Virág lehajtotta a fejét és a fűszálakat nézegette.
Arnold közben még mindig beszélt hozzá, végül félbehagyta a
mondatát.
– Na jó, egyrészt még beszéltem – kezdte –, másrészt pedig
elárulnád, hogy miért csinálod ezt?
– Mit? – kérdezte Virág, szigorúan a földet bámulva. –
Akárhányszor megjelenik az a tag, te ebben a fura, természetellenes
pózban merevedsz meg.
– Jaaa, izé… nem merek odanézni – sziszegte Virág. Arnold
felvont szemöldökkel széttárta a karját.
– Tény, hogy emocionálisan nulla vagyok, de úgy gondolom,
hogy akit kedvelek, annak a szemébe nézek, akit azonban nem
szívelek, arra rá sem bírok nézni.
– Ez csak elméletben működik – vágtam rá tapasztalatból. –
Furcsák vagytok – emelte fel Arnold a lapokat, és tovább olvasott.
– Emoci… Micsoda? – kérdezte Virág lehajtott fejjel.
– Majd elmagyarázom – legyintettem. – Elment, felnézhetsz.
Virág felemelte a fejét és a becsukódó ajtóra bámult.
– Háromszor nézett ide, ebből az utolsó tizenkét másodpercig
tartott. Ez az új rekord – csekkoltam le a fehér Casio órám stopperét.
– Hú, az sok! – vigyorgott Virág csillogó (fél) szemmel. Arnold
ismét az ölébe ejtette a lapokat, és merev arccal nézett ránk.
– Jó, nem kell mindent megértened! – nevettem el magam.
Utolsó óra után Virággal elváltunk az aulában, ő ment rajzra, mi
pedig Arnolddal elindultunk a könyvtárba, az olvasókörre.
Útközben egy rakás diákkal haladtunk, de a könyvtárig az összes
lemorzsolódott. Na, igen. Az olvasókör tényleg nem a legmenőbb
szakkör.
A félkör alakú terembe lépve azonnal megcsapott az ismerős
„újkönyv”-illat, ami a könyvtárban tárolt tankönyvek után maradt, és
még mindig belengte a helyiséget. Ennek örültem, a minicsoportnak,
akik a polcsorok előtt összetolt padokon ücsörögtek, már kevésbé.
– Hol vannak a többiek? – kérdeztem, és hirtelen köszönni is
elfelejtettem. Három ember! Ennél még tavaly is többen voltunk!
– Kiszálltak – válaszolta egy tizenegyedikes lány.
– Hogyhogy kiszálltak?
– Átmentek más szakkörökre.
– Miért? És egyébként is, lehet? – ráztam a fejem értetlenül.
– Persze. A szakköröket csak egy évfolyamra választjuk, utána
mindenki válthat.
– Na jó, akkor a régiek váltottak. De mi van a kilencedikesekkel?
Senki nem jött?
– Nem – rázták meg a fejüket.
– Ó! – csodálkoztam, és felültem az egyik padra. Kardos rögtön
utánunk érkezett, és bár azt mondta, nagyon örül, hogy idén is az ő
szakkörét választottuk, azért látszott rajta, hogy totál csalódott. Nem
csodálom. Engem sem dobott fel, hogy három órán át írtam egy
előadást a semmiért.
Kardos még egyszer ellenőrizte a karóráját, aztán bólintott.
– Rendben, szerintem el is kezdhetjük.
Körbenéztem, és hirtelen mérhetetlen szomorúságot éreztem.
Arnolddal és velem is csak öten voltunk, plusz Kardos meg a
számítógépe mögött gúnyosan mosolygó könyvtárosnő, aki a
színjátszókört vezeti. Na, persze, ő könnyen vigyorog, a színjátszó
tök menő szakkör. e
– Akkor Alkonyat… – szóltam, és a nagy, csendes térben
visszhangzott a mondatom.
Már majdnem elkezdtem olvasni, amikor kinyílt a könyvtár ajtaja.
Mindannyian egyszerre fordultunk oda, és nálunk döbbentebb arcot
csak a szemüveges srác vágott, aki megtorpant egy lépés után.
– Olvasókör? – kérdezte sokkal vékonyabb hangon, mint
feltehetőleg tervezte.
– Igen – bólintott Kardos. Összehúzott szemmel vártuk a
kilencedikes fiú reakcióját.
– És jöhetek? – nézett körbe zavartan.
– Persze! – invitálta a tanár, mi pedig megkönnyebbülten
felsóhajtottunk, és még meg is tapsoltuk. Szegény srác
megilletődötten odajött a csoporthoz (útközben nekiment egy
széknek és megbotlott egy táskában, ami a földre volt rakva, de végül
odaért), felült mellém a padra, és miközben az ujjait morzsolgatta,
kerek szemüvege mögül figyelt.
– Oké, én készültem a Twilight sorozattal, de mivel csak egy új
tagunk van, szerintem nem fontos előadnom – hajtogattam össze a
papíromat.
Kardos egyetértőn bólintott, majd megkérdezte a kilencedikest
(Karcsit), hogy miket olvas, úgyhogy a szakkör végéig a Narnia
krónikáiról beszélgettünk, amit már mindannyian kiolvastunk.
Mikor végeztünk, elpakoltam a táskámba. Arnold mellettem
várakozott, a többiek is szedelődzködni kezdtek, Karcsi pedig némi
tanakodás után odalépett hozzánk.
– Ilyen kevesen leszünk? – kérdezte halkan.
– Hát – emeltem át a táskám pántját a vállamon –, úgy tűnik.
– Miért?
Válaszra nyitottam a számat, aztán megakadtam és körbenéztem.
A tizenegyedikes lány a szemüvegét tisztította egy törlőkendővel,
egy tizenkettedikes fiú egy Coelho-könyvet maga elé tartva indult ki
a könyvtárból úgy, hogy nem is látta, hova lép. Móni
(tizenkettedikes, szalmaszínű haja állandóan elektromos, emiatt
körülötte száll, egyszer véletlenül hozzáértem, de megrázott;
érdekes) egy Ulickaja-könyvbe merült bele, Arnold pedig a katonai
hátitáskáján igazgatta a kitűzőket. Összeszorítottam a fogamat és az
engem fürkésző Karcsira néztem. Mit mondhatnék neki? Hogy üdv a
nyomi klubban? Vagy hogy az olvasókörösöket állandóan cikizik?
Esetleg, hogy ha menő akar lenni, akkor felejtse el még a könyvtár
környékét is? Lehet, hogy ezt kellett volna mondanom. De nem
tettem. Mégpedig azért, mert ha szeret olvasni, érdeklik a könyvek,
és nyitott az újdonságokra, akkor itt a helye. Ha hatan vagyunk akkor
hatan.
– Tudod, a többi diáknak más az érdeklődési köre. De attól még
ez egy klassz szakkör, és kedves, jó fej emberek járnak ide! –
mondtam végül. Karcsin látszott, hogy nem győztem meg teljesen. –
Neki pedig legalább száznegyvenötös az IQ-ja, ami elég menő –
tettem hozzá, és megböktem Arnoldot.
– Azta! – nézett Karcsi csodálattal Arnoldra, aki nem
szerénykedett, egyszerűen bólintott.
Legalább sikerült meggyőznöm. e
Kimentünk a könyvtárból, és a folyosón beszélgettünk
könyvekről, miközben Kinga az a-s lányokkal együtt szembejött
velünk.
– Az énekkaron és rajzon is rengetegen voltak! – közölte Kinga,
majd összeráncolt szemöldökkel nézett ránk. – Mi volt az olvasón?
Látom, Harry Pottert megtaláltátok.
– Kinga, állj le! – szóltam rá nagyot sóhajtva. Szegény Karcsi
lesütött szemmel ácsorgott mellettem.
– Hányan voltatok?
– Hatan – mondtam. Kinga és az a-sok hangos röhögés közepette
megfordultak, és otthagytak minket.
– Viszonylag könnyen megúsztuk – motyogtam, és alig vártam,
hogy találkozzunk Virággal.
Az aulában Jacques-kal futottunk össze, gyorsan megkérdeztem,
hogy mi volt énekkaron. Jacques nagy átéléssel mesélte, hogy szuper
volt, a Kóristák főcímdalát adták elő. Karcsi végig mellettem állt, azt
hiszem, én vagyok az első, aki beszélt vele a Szent Johannában, így
eszében sem volt hazaindulni, örült, hogy megismerhet pár embert.
Pár perc múlva egyre több diák érkezett rajzlappal a kezében. Vége
lett a rajzszakkörnek.
Virág boldogan ugrált oda hozzánk, és rögtön megmutatta a
szakkörön készített képet.
– Hű, ez baromi jó lett – bólintottam az újabb Pete Wentz-portrét
tanulmányozva.
– Eszméletlenül sokan voltunk, legalább harmincan! – mesélte
Virág. – Mondjuk, a legtöbben egy fát sem tudnak lerajzolni, nem
értem, mi ez a nagy felhajtás…
Elfordítottam a fejem a hangzavar irányába, ahol Cortez sétált
felénk, körülötte egy rakás viháncoló lány és néhány felsőbb
osztályos haverja.
– Én sejtem – motyogtam, és szomorúan végignéztük, ahogy nagy
ováció és röhögés közepette elsétálnak a büfé előtt és kimennek az
épületből. Szótlanul bámultunk utánuk. Ez van.
– Amúgy ez ki? – kérdezte Virág, én pedig feleszméltem a
bambulásból. Virág csodálkozva nézte a mellettem ácsorgó Karcsit.
– Karcsi vagyok – mutatkozott be Karcsi. Virág félretolta a haját,
így két szemmel is megnézhette a vézna, alacsony srácot.
– Én meg Virág. Szereted a FOB-ot?
– Mit?
Virág a kilencedikest fárasztotta a kedvenc zenekaraival, Jacques
magában dúdolt, Arnold állva olvasott, én pedig sóhajtva néztem
Cortez után. De már elment. No comment.
Hazaérve anyunak beszámoltam az olvasókörről meg arról, hogy
milyen kevesen voltunk, meg hogy a rajzra mennyien mentek, meg
hogy az olvasókör idén nyomibb, mint volt, meg hogy ezáltal én is
nyomi vagyok, és… És ekkor anyu visszakérdezett, hogy pontosan
mi az a nyomi.
– Nem népszerű – tártam szét a karom tanácstalanul.
– Reni, az iskolai szakkör érdeklődés szerint választható. Te
szeretsz olvasni és szeretsz könyvekről beszélgetni, így
természetesen ott a helyed. Az, hogy mások csak azért járnak rajzra,
mert most „menő”, az az ő bajuk. Ne foglalkozz vele.
– Jó, de akkor is… – zsörtölődtem tovább.
– Apád egész kamaszkorában modellezett, őt is nyominak
tartották, aztán egyszer csak rájöttek, hogy a hobbijában van fantázia,
munka és kreativitás, és megváltozott az emberek véleménye.
– Mikor? – kérdeztem.
– Húszéves kora körül.
– Óriási – nevettem el magam kínosan. Jó, ha még öt évet kell
várnom arra, hogy népszerűbb legyek. Fesztelen és boldog évek
várnak rám. e
– Reni, tudom, hogy nehéz időszakon mész keresztül. Keresed
magad, a választ a rengeteg kérdésedre, a dolgok miértjét, az
igazságtalanság…
– Nem, dehogy – szakítottam félbe, mielőtt még nagyon
elkalandozna. – Csak arról van szó, hogy nyomi vagyok. De majd
biztos elmúlik – vontam meg a vállam.
– Szeretnél szótlanul, gondterhelten járkálni a házban?
– Nem, inkább felmennék a szobámba készülni a holnapi órákra –
válaszoltam kicsit zavartan.
– Hát jó.
Miután megnéztem az órarendet, rájöttem, hogy szinte semmiből
nincs házi, így felnéztem a netre. Az msn tömve volt, Andris és Robi
rögtön rám írt, hogy tegyek igazságot, mert nagyon összevesztek
valami pontokon. Egy ideig hallgattam őket, de aztán képtelen
voltam koncentrálni. A kockák vitáját rajtuk kívül szinte soha, senki
nem érti. Virág ugyan elindította a videóhívást, de látott Dorián
iWiW képgalériájában egy lányt, és mindenképp ki akarta deríteni,
hogy ki az, így ő leginkább csak hümmögött a kamerába. Nem
akartam zavarni a nyomozását, de kicsit untam a netet, mert Arnold
offline volt. Gyorsan átfutottam a többiek állapotát: Ricsi (Freak On
a Leash) – állapota elfoglalt, Cortez (Wake me up when September
Ends) – állapota nincs a gépnél, Gábor (Dopit sétáltatom) – állapota
nincs a gépnél, Dave (get busy) – állapota nincs a gépnél. Próbaszerencse
alapon ráírtam. Másolom.
Reni üzenete: Szia, Dave, itt vagy?
Dave üzenete: Persze.
Reni üzenete: Az állapotod nincs a gépnél…
Dave üzenete: Elterelő hadművelet. Éppen a MySpace-oldalt
csinálom. Ha valaki nagyon keres, úgyis rám ír, de így csak fontos
dolgok miatt zavarnak. Szóval??
Reni üzenete: Csak akartam kérdezni, hogy halad Cortezék oldala.
Dave üzenete: Jól, nagyon jól. Szinte kész, csak a képekkel
vagyok bajban.
Reni üzenete: Tudok segíteni?
Dave üzenete: Naná, segíthetnél kiválasztani! Küldöm. Tudod,
hogy kell fogadni a fájlt?
Reni üzenete: Ha-ha.
Dave üzenete: 3
Nem sokkal később megnyitottam a mappát, amiben legalább
harminc kép volt. Sorban átnéztem őket. Azok a fotók, amik zenélés
közben, mindhármukról készültek, baromi jól sikerültek. Azonban a
többi tragikusan rossz lett. Kábé mintha tablóképek lennének, fehér
háttér, túl sok fény… nem túl rock-zenészes.
Reni üzenete: Hű, a külön képek nagyon gyengék.
Dave üzenete: Ajjaj. Sejtettem.
Reni üzenete: Ezeket fogod felrakni? Mert választhatnál régi
képekből is.
Dave üzenete: Új képek kellenének.
Reni üzenete: Igaz. e
Újra átnéztem a fotókat, de továbbra sem nyerték el a tetszésemet.
Aztán hirtelen beugrott valami. Előkaptam a mobilom, és megnéztem
a szombati garázstakarításon készített képeket.
Reni üzenete: Figyi. Nekem van egy pár baromi jó képem
szombatról.
Dave üzenete: Küldd!!!!
Reni üzenete: Segítesz, hogy kell felrakni a telómról?
Dave Üzenete: :D:D:D:D:D:D:D:D:D
Reni üzenete: ???
Miután Dave jól kiröhögött, videóhívást indított, és szóról szóra
elmondta, hogyan kell feltennem a képeket a gépre. Alig fél óra alatt
megvoltunk vele. Szerinte ez őrülten vicces. Szerintem kevésbé, de
mindegy, a lényeg, hogy átküldtem neki a képeket, és pár percig
némán meredtünk a kamerába.
– Elég kis méretűek, de a profiloldalra pont jók lesznek –
vakargatta Dave az állát, és láthatólag nagyon gondolkozott.
– Rakd át fekete-fehérbe – tanácsoltam, folyamatosan bámulva a
fotókat.
– Na, látod, ez zseniális ötlet. Várj, csinálom.
Egy ideig csendben vártam, hogy Dave mit művel, sőt, már azt
hittem, hogy teljesen megfeledkezett arról, hogy webkamerázunk,
amikor végre hozzám szólt.
– Küldöm.
A három kép, ami átjött, tényleg őrülten menő lett. Zsolti egy
dobozon ül, mindkét kezével a térdén könyököl és oldalra néz. Ricsi
(aki Virághoz beszélt a kép készítésekor, de Dave kivágta) raszta
haja fejpánttal van hátrafogva, és a szemébe sütő naptól kicsit
hunyorog. Cortez pedig mosolyogva ül egy rekeszen, úgy, hogy
kicsit oldalra dönti a fejét. Woooow! Na jó, a képet automatikusan
átküldtem Virágnak, hogy nyomtassa ki nekem. e
Mindhármukról baromi jól sikerült a fotó, fekete-fehérben a rajtuk
megtörő napsugarak sokkal jobban kiéleződtek. Ez az egész
rekeszes, dobozos, koszos, néhol szakadt pólós kép baromira illik
egy punk rock bandához, de még egy farmerreklámba is simán
elmenne.
– Na? – türelmetlenkedett Dave.
– Hát – mosolyodtam el. – Szerintem elég kúl.
– Akkor beillesztem a profilba.
– Okés, én meg lépek, mert lejárt a netidőm.
– Kösz, Reni.
– Nincs mit. Szia, Dave.
– Várj!
– Igen?
– Nagy gond lenne, ha köztünk maradna a dolog? Tudod, bár
beleadtam mindent, mégsem lettek túl jók a képeim, és ha
megmondom, hogy végül nem is az én fotóimból került ki a
végleges, akkor mint friss menedzser…
– Dave! – szóltam közbe mosolyogva. – Ez köztünk marad.
– Kösz, rendes vagy!
Beleintegettem a kamerába, aztán elköszöntem Virágtól (akit,
mondjuk, időközben kinyomtam, de észre sem vette).
Olvasókör: 5/4 – klassz volt, csak lehettünk volna többen. e
Rajzszakkör: 5/1* – szép, mindenki Cortez nyakán lóg. e
Váratlan utazás: 5/5 – kezdem a második részt.
Fotók: 5/5* – hála nekem, a MySpace-en is belezúgnak páran
Cortezbe a képe alapján. Most gratulálhatok magamnak! Engedtem
volna a béna, tablószerű képet. e
Időjárás: 5/5 – anyu szerint még marad a napsütés és a meleg. e
Karcsi: 5/5 – bejelölt a közösségin. Összesen kilenc ismerőse van.
Szegény! e