2014. szeptember 23., kedd

Sz.J.G. Együtt 2. Február 2-27

Február 2., hétfő'


Ma a suliban természetesen a pénteki farsang volt a téma.
Illetve a pálmát két sztori vitte el, az egyikről tudtunk (Virág
nyertes jelmeze, aminek a fejrésze Dave-re szorult), a másik
viszont csak ma reggelre robbant.
– Ne! – nevettem el magam a suli előtt állva, miközben Cortez,
Ricsi és Zsolti meséltek.
– De! Komolyan! – bólogatott Ricsi.
– Hogy volt ez? – kérdezte Virág álmosan, és a szemébe fésülte
a haját.
– Mondom. Zoli elvesztette a fogadást, és piros sortban, egypiros dzseki alatt félmeztelenül, bójával a kezében akart bejönni a
farsangra. Máday még az aulában elkapta.
Aha, szóval erről lemaradtunk. Zoli (12/b-s) egyébként a suli
egyik legmenőbb fiúja, és ezek szerint kiütötte a biztosítékot
Mádaynál. Szerintem viszont értékelni kellett volna a kreativitást.
Elvégre sorozatfarsangot tartottunk, és az, hogy valaki a zord
januári időben (akkor is, ha a suliban öltözött át) képes az udvaron
átrohanni egy piros sortban, vízimentőnek öltözve, az értékelendő.
Kár, hogy Máday hazazavarta, mielőtt bejöhetett volna. Na
mindegy.
– Mi történt? – lépett hozzánk Dave, aki szinte még ki sem
szállt az apukája kocsijából, már tudni akarta, hogy miről van szó.
Hát igen, ő nem bírja, ha lemarad valamiről.
Ricsi gyorsan beszámolt neki is a sztoriról, közben pedig Cortez
elkérte a kémiaházim. A portára belépve azonnal észrevettem,
hogy feltöltötték az újságtartót. Megjelent a februári szám.
Virággal mindketten levettünk egyet az A5-ös méretű, vastag
magazinból, és szokás szerint először az én cikkemet ellenőriztük.
– De jó lett! – mosolygott Virág, amikor átnézte az oldalam.
– Köszi – futottam át az ajánlóimat. Egész jól néznek ki
összeszerkesztve, képekkel. Persze a fiúktól majd megkapom,
hogy romantikus lett a könyv-, film- és zeneajánlóm, de majd
kivédem azzal, hogy február van.
Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy egyenesen a nyelvi előadóba
mentünk.
– Kösz, Reni – dobta le Cortez a kémiafüzetem az asztalomra.
– Nincs mit – tettem el a füzetet a táskámba. Kezd elegem lenni
abból, hogy a házim elkérésén kívül semmilyen kommunikáció
nincs köztünk.
Oké, kicsit indulatos voltam. A csengetés után Mr. O’Realy
érkezése helyrerázott, ugyanis egy finom „Miss Rentai”
elhangzása után feltápászkodtam a székemről, és kezdhettem a
felelést. A fenébe. Arnold még sehol, Virág hasonló szinten áll
angolból, úgyhogy a kezemmel a padon kopogtatva töprengtem a
válaszon. Ami, bár tényleg készültem, csak nem akart eszembe
jutni. A szám szélét rágva gondolkoztam, a tanár megértően és
türelmesen várakozott, amikor Virág hirtelen hátrafordult, aztán
vissza. Rátett a padra egy papírfecnit, és feltűnés nélkül elém tolta.
Döbbenten néztem az apró lapra, amin a válaszok szerepeltek.
Felemelt fejjel, kicsit bizonytalanul kimondtam a szót, a tanár
pedig biztatóan bólintott. Utána elmondtam a következőt. És így
tovább. A papírfecnin szereplő tíz szó lelesése után Mr. O’Realy
befirkantotta az ötöst a naplóba, én pedig megkönnyebbülten ültem
le.
– Köszi – fordultam hátra Cortezhez.
– Szívesen – vonta meg a vállát. – Rémes a kiejtésed – tette
hozzá, és bár bunkónak hangzott, mégsem volt az, mert miközben
mondta, láttam a szemén, hogy visszafojtja a mosolyát. Igen, lehet,
hogy pár perccel azelőtt még mérges voltam vagy ilyesmi, de
ahogy belenéztem a mosolygós, kék szempárba, a nevem semtudtam volna megmondani.
– Hogy érted? – kérdeztem zavartan.
– Hát, csak rémes. Nagyon franciásan beszélsz angolul, ami
rémesen hangzik – magyarázta.
– De még csak most kezdtem angolul tanulni – mentegetőztem.
Cortez nevetve megrázta a fejét, és bedugta a fülébe a
fülhallgatóját.
Lehet, hogy éppen az angolomat minősítette, de ezt olyan
kedvesen tette, hogy nem tudtam komolyan venni. Mosolyogva
fordultam vissza a padomhoz, és összenéztünk Virággal. Arnold
negyedórával csengetés után érkezett, ledobta a táskáját mellém, és
levágta magát.
– Hol tartunk?
– Feleltem. Ötösre – meséltem büszkén.
– Ügyes – halászta ki a táskájából a regényét.
– Cortez segített – vontam meg a vállam. Arnold szótlanul
bólintott, és lapozott egyet.
Csengetés előtt két perccel Virág (aki egészen addig ráborult a
padjára, és valamit firkálgatott) végre felemelte a fejét.
– Kész! – kiáltotta büszkén, és nyújtózott egyet. Mr. O’Realy és
az egész osztály hátrafordult felénk. Virág zavartan leengedte a
karjait. – Elnézést – nevetgélt, és halkabban folytatta. –
Megcsináltam.
Arnolddal a suliújság szórejtvényére pillantottunk.
– Gratulálok, mind a tíz szót megtaláltad a betűhalmazban –
vakargatta az állát Arnold.
– Igen! Alig egy óra alatt – vigyorgott Virág.
– Elképesztő. Gratulálok – gúnyolódott Arnold, de Virág nem
vette magára, büszkén mutogatta mindenkinek.
Olvasókör után otthon bekapcsoltam a notebookom, mert Virág
üzent, hogy a suli honlapjára feltöltötték a farsangi képeket. Egész
jók lettek, szinte mindegyiket lementettem a gépemre.
Cortez: 5/5* – ma, ahogy segített angolon… No comment.
Farsangi képek: 5/4 – nem is voltam olyan béna Buffyként,
úgyhogy most örülök.

Február 3., kedd


Reggel, amint a sulihoz értünk, hatalmas pelyhekben esni
kezdett a hó, úgyhogy a fiúkkal együtt bementünk az épületbe.
Máday szokása szerint a Jeanne d’Arc-szobor mellett állt, és a
belépő diákokat fürkészte. Minket, Virággal figyelmen kívül
hagyott, de a mögöttünk érkező fiúkra egymás után rászólt, hogy
„Antai-Kelemen, tedd el a zenelejátszót”, „Pósa Richárd, fésülködj
meg, hogy áll a hajad?”, „Nagy Zsolt, állva csak a lovak esznek,
rakd el a chipsed!” és végül „Felmayer Dávid, ez iskola, nem a
titkosszolgálat, vedd ki a füledből a headsetet!”. Azt hiszem,
Máday nélkül unalmasak lennének a reggelek.
Csengetésig a padomnál ülve olvastam a Twilight második
részét, a többiek leginkább ordítoztak és összevissza rohangáltak a
teremben, miközben a sulirádióból Eminem Loose Yourselfje szólt.
Szóval csak amolyan tipikus első óra előtti káosz.Pontban nyolc órakor aztán eltettem a könyvem, mert Kardos
bevágta maga mögött az ajtót, és csontos, sápadt arcával, pusztán a
megjelenésével elhallgattatta az osztályt. Lecsapta a naplót a tanári
asztalra, és lassan lapozgatni kezdte. Minden egyes lap
sercegésénél felszisszent az osztály azon része, akik félnek az
irodalomtól. Vagyis Kingán és rajtam kívül mindenki (Arnold még
nem volt bent).
– Felmayer – állapodott meg Kardos Dave nevénél, és felnézett
a naplóból. Az egész osztály egy emberként fordult hátra,
miközben Dave zavartan feltápászkodott.
– Tanár úr, ma van a szülinapom – kezdte Dave szomorúan
pislogva. Kardos összeráncolt szemöldökkel meredt rá, kínosan
hosszú ideig gondolkodott, majd unottan a plafonra nézett.
– Nem bánom, nekem mindegy, melyik nap írom be az egyest.
– Köszönöm – vigyorgott Dave, és villámgyorsan leült. Kardos
tovább lapozott a naplóban, a többiek pedig mind behúzták a
nyakukat. Mintha így elkerülhetnék a felelést.
– Bernáth – mondta ki az újabb nevet a tanár, mire Andris
sápadtan feltápászkodott.
– Nekem is ma van a szülinapom – motyogta. Kardos
lepillantott a naplóra, és megrázta a fejét. – Szép próbálkozás. Na,
kezdheted.
Tíz percig felelt, illetve Kardos tíz percig próbált kihúzni belőle
egy értékelhető választ, de reménytelennek tűnt. Én próbáltam
súgni neki, de szegény a metaforát amforának olvasta le a számról,
úgyhogy mikor kimondta, hogy a versben két amfora található,
Kardos begőzölt.
– Tegye fel a kezét, aki készült a mai órára – nézett végig a
termen villogó tekintettel. Óvatosan feltettem a kezem, de inkább
gyorsan megpihentettem a vállamon, ugyanis ahogy körbenéztem,
csak Kinga magasba lendített karját láttam. A többiek lapítottak.
– Tanár úr, én akartam készülni – nyafogta Virág, aki nehezen
viselte a kínos csendet, úgy érezte, hogy meg kell törnie. Pedig
még én is a fejemet rázva fordultam felé, mert bár velem nincs
gondja Kardosnak, jó tiniként megtanultam már, hogy
szemrehányáskor csendben kell maradni. Persze Kardos vérszemet
kapott.
– És mi akadályozott meg benne, kedves Virág? – vigyorgott
erőltetetten. A szavaiból áradó maró gúny végigsöpört a termen.
– A MySpace-oldalam szerkesztgettem, és nagyon elment az
idő – vonta meg a vállát Virág.
Hát, már késő, gondoltam. De tény, hogy Virág a lehető
legrosszabb időpontot választott az őszinteségre. Kardos villámló
szemmel nézett körbe az osztályban.
– Rendben, 9/b. Rendben – bólogatott.
– A fenébe, Virág! – suttogta Ricsi, és megértettem, hogy miért
mondja. Kardos megköszörülte a torkát, és mosolyogva bólintott.
– Jövő hétfőre tízoldalas házidolgozatot kérek, aminek a témája,
„én és az internet”.
– Tíz oldal? – rökönyödött meg Robi.– Tíz oldal. Hétfőre. Most pedig nyissátok ki a könyveteket…
Sóhajtva előszedtem a felszerelésemet, és bár soha, senkinek
nem vallottam volna be, nekem tetszik a feladat.
Kardos belekezdett az anyagba, közben pedig kinyílt az ajtó, és
Arnold csörtetett be.
– Reggelt! – köszönt hanyagul, és a padjához lépve ledobta a
katonai hátizsákját.
– Neményi… – kezdte Kardos a letolást, de félbehagyta, és csak
legyintett. Azt hiszem, mára elege lett belőlünk.
Az irodalomóra szó nélkül telt, a csengő megszólalásakor pedig
Kardos némán becsapta a naplót, és kiment a teremből. Hát, ennyi
kellett, a következő pillanatban Virág felé minden irányból
papírgalacsin repült, különböző megjegyzésekkel együtt.
– Okos vagy! Meg is írod nekem? – kérdezte Ricsi a fejét rázva,
miközben Virág értetlenül pislogott.
– Most mi van? Nem miattam kell házidolit írni – vonta meg a
vállát. – Vagy igen? – fordult felém kérdőn.
– Ne aggódj, Kardos már Andris felelésénél berágott –
nyugtattam, mert nem akartam, hogy lelkiismeret-furdalása legyen
a dolog miatt.
– Lemaradtam valamiről? – állt meg a padom mellett Arnold.
– Tízoldalas házidoga jövő hétre a netről – vontam meg a
vállam.
– Klassz – bólintott Arnold.
Na, most viszont mi kaptunk egy adag összegyűrt alufólia
labdát, az egyik ráadásul fejen talált.
Duplafrancián Monsieur Durand-nal továbbmentünk az
anyaggal, focin Farkas tanárnő Dave-et akarta feleltetni, de a
szülinapja miatt inkább mást választott. Andrist. Szegény,
másodszorra felelt Dave helyett, ráadásul megint egyesre.
Ebédszünetben a büfében vett forró csokival és croissant-nal
mentünk az udvarra. A sulirádióból valami ska zene üvöltött, mi
pedig megálltunk a szokásos helyünkön, és a fagyos szélben
ácsorogva beszélgettünk Virággal. A sulirádióban véget ért a
szám, és a stúdiós beleszólt.
– A következő szám a 9/b-s Dave-nek szól.
Az árkádok alatt álló Dave meghajolt, az udvaron ácsorgó
diákok pedig mosolyogva megtapsolták. Aztán felcsendült a szám,
és Dave arca elvörösödött. Halász Judit Boldog születésnapot című
dala hatalmas röhögést váltott ki, és bár Dave szeretett volna
elsüllyedni, Zsolti továbbra is tapsoltatta a diákokat, és a karjával
jelezte, hogy éljenezzünk még.
Este, amikor rámentem az msn-re, az egész osztályom online
volt, szinte mindenki rám kattintott. Hát, ennyit az egyórás
netkorlátozásomról. Mindegy, miközben Jacques-kal amőbáztam,
Virággal webkameráztam és Arnolddal Honfoglalóztam, egyszer
csak üzenet érkezett.
Cortez üzenete: Itt vagy?
Egy pillanatra csodálkozva néztem a képernyőre, aztán
megpróbáltam újra normálisan levegőt venni. Semmi pánik, csakCortez rám írt. Hűű. Bemásolom.
Reni üzenete: Igen.
Cortez üzenete: A beadandó…
Reni üzenete: Segítek megírni.
Cortez üzenete: Kösz.
Reni üzenete: Szívesen. Jó lenne, ha írnál pár oldalt magadtól,
és akkor majd együtt átírjuk. Vagy ilyesmi.
Cortez üzenete: Miről írjak?
Reni üzenete: Csak úgy általánosságban, hogy mire használod a
netet, mi a kedvenc Honlapod, meg hasonlók.
Cortez üzenete: Oké.
Reni üzenete: Oké.
Vártam pár pillanatig, és úgy gondoltam, hogy vége a
beszélgetésünknek. Megint segítséget kért irodalomból, megint
segítek neki, és ennyi. Már majdnem bezártam az ablakát, amikor
ismét írt. Másolom.
Cortez üzenete: Ezt láttad már?
Aztán linkelt egy videót. Gyorsan megnéztem, egy gördeszkás
felvétel volt valami versenyről. Senkit nem ismertem rajta,
semmilyen trükköt nem értettem belőle, és őszintén, minimálisan
sem érdekelt a dolog, de. De átküldte, hogy nézzem meg. Ezzel
pedig megmutatott nekem valamit, ami őt érdekli. Wow!
Sajna az egyórás netkorlátozásom lejárt, így ki kellett lépnem,
de teljesen feldobódva vacsoráztam. Pedig komolyan, nem sok
ember ette volna meg mosolyogva azt a sajtkrémlevest. Tényleg.
Dave szülinapja: 5/5 – megúszott három felelést, és nagyon
beégett a sulirádióban. Szóval vicces volt.
Kardos: 5/3 – igazán berágott ránk.
Cortez: 5/5* – msn-en beszélgettünk. Igazán beszélgettünk. Na
jó, videókat küldözgetett, de akkor is! Hű.
Sajtkrémleves 5/3 Legyűrtem, és ez a lényeg.



Február 4., szerda


Nyugis nap. Az összes óra elrepült, kivéve a tesit, ami viszont
olyan hosszúnak tűnt, mint az összes többi egyben. Miközben
átvettem a tesicuccom az öltözőben, Virág folyamatosan
nyaggatott.
– Na jó, most komolyan. Te kit választanál, Pete Wentz vagy
Robert Pattinson?
– Hát – húztam meg a cipőfűzőm, és tanácstalanul
megcsóváltam a fejem. – Muszáj?
– Aha – bólogatott Virág. Az utóbbi időben igen sok energiát
fektet abba, hogy válasszon a gitáros és a színész között.
Egyszerűen nem tud dűlőre jutni.
– Pete Wentz nekem nem igazán tetszik. Pattinsonnak meg fura
a haja – töprengtem.
– De ha itt állnának előtted, és azt mondanák, válassz, mit
felelnél? – kérdezte Virág.
– Ha itt állnának előttem, megkérdezném, mégis mit keresnek a
lányöltözőben – álltam fel a padról, és felhúztam a Szent Johannás
melegítőm cipzárját. Virággal hangosan felnevettünk, aztán az a-slányok lesajnáló grimaszát figyelmen kívül hagyva kimentünk az
öltözőből.
Korponay tanárnő széles vigyorral várt a teremben. Ez a mosoly
mindig ugyanazt jelenti, vagyis hogy kiélheti legfőbb
szenvedélyét. Egész órán át teremköröket futtatott velünk, időre. A
négy a-s lány és Kinga körülbelül hat kört vert ránk, de nem igazán
zavart minket. Mi, Virággal inkább a „lassan járj, tovább érsz”
elvet követtük, és eleinte békésen kocogtunk, aztán, mikor az
oldalam szúrni kezdett, Virág vádlija pedig begörcsölt, inkább
csak egymást támogatva nyöszörögtünk. Ebben persze az a
legcikibb, hogy a fiúk, akik a terem közepén fociztak, végig tanúi
lehettek a folyamatos leépülésünknek. Jaj. Mindegy, végül
valahogy eltelt a tesióra. Óra végén az öltözőben folytattuk a
beszélgetést. Úgy tűnt, Virág végre döntött.
– Robert Pattinsont választom! Őt jobban szeretem – közölte
határozottan.
– Biztos? – néztem fel rá mosolyogva, miközben benyomtam a
melegítőgatyám a táskámba. – Pedig az I Don’t Care videóklipet
legalább ezerszer nézted meg a neten Pete Wentz miatt. – Virág
összeráncolt szemöldökkel végiggondolta, láttam rajta, hogy most
teljesen elbizonytalanodott. Oké, lehet, hogy ez gyerekes dolog, de
miért ne beszélgethetnénk ilyesmiről? Szerintem ez tök normális.
Sajna az a-s lányoktól megint csak egy megvető mosolyt kaptunk,
aztán Edina megunta a fecsegésünket, és témát váltott, mintha ott
sem lennénk.
– Jövő héten Valentin-nap van.
– És? Elhívsz valakit a sulibálra? – kérdezte Kinga gúnyosan,
mivel nyílt titok, hogy Edina minden iskolai rendezvényre Cortezt
szeretné partnerként, de állandóan kosarat kap. Az a-s lányok,
Kinga és Virág kérdőn nézték Edinát, nekem pedig felugrott a
gyomrom a torkomba, és a fülemben éreztem a szívdobogásom.
– Nem. Az iskolai bál alól állandóan kihúzza magát, gondolom,
Ricsiék miatt. Hogy ne legyen ciki – ragadta meg a kilincset, és
lenyomta.
– Akkor? – kérdezte az egyik a-s lány, mire mindenki, még én
is kérdőn néztem Edinára.
– Mozi. Arra nem fog nemet mondani – vonta meg a vállát
magabiztos mosollyal, kicsapta az öltöző ajtaját, és kiment.
Pislogás nélkül meredtem utána, miközben totálisan
megsemmisültem. Lerogytam a padra, és a térdemre hajtottam a
fejem. Mi elérhetetlen tinibálványokról beszélgetünk Virággal,
közben meg Edina komolyan randira hívja Cortezt? Te jó ég!
– Nyugi, nem lesz semmi gond – simította meg Virág a
hátamat.
– Aha – nyöszörögtem. – Lehet, hogy hányni fogok. – Ekkor
egy másik, sokkal erőteljesebb kéz ragadta meg a vállamat.
Sejtettem, hogy nem Virág, ezért felnéztem. Kinga ijesztően
közelről és ijesztően mérgesen nézett az arcomba.
– Renáta! Végtelenül szerencsétlen képet vágsz!
– Kösz – nevettem el magam kínosan.– Tudod, mit mond nekem az edzőm, ha verseny előtt meginog
az önbizalmam? – kérdezte. Megráztam a fejem, mire megragadta
a két vállam, szembefordított magával, és az arcomba ordított:
– Mit sírsz, mint egy gyerek? Szedd össze magad! Szánalmasan
festesz, sőt, a szánalmasnál is szánalmasabban! Most összeszeded
magad, kimész oda, és megmutatod, hogy mire vagy képes! A
kétségbeesett arckifejezéseddel nem érsz el semmit! Azért nem
adnak díjat! Vagy ezt akarod? Akkor indulj a szánalomversenyen!
Kinga úgy ordította ezeket a szavakat a fülembe, hogy
komolyan megrettentem.
– Na, mit gondolsz? – kérdezte kicsit normálisabb hangsúllyal.
– Hogy az edződ őrült! – nyögtem ki.
– Nem ez a lényeg! Érted, mit akarok mondani?
– Azt hiszem, igen – bólogattam.
– Én nem. Viszont cseng a fülem – közölte Virág. Kinga
felhúzott a padról, és újra a szemembe nézett.
– Renáta, szánalmas, hogy minden egyes alkalommal, amikor
szóba kerül Cortez, te vagy nyomorult tekintettel meredsz magad
elé, vagy hányni akarsz, vagy mit tudom én. Nem csodálom, hogy
így nem vagy vetélytárs Edina szemében.
– Igazad van! Vetélytárs leszek! – nyögtem.
– Ez a beszéd! Nem vagy te olyan buta, hogy feladd. Elvégre a
harmadik legjobb felvételit írtad, csak van itt keresnivalód? –
veregetett vállon.
– A második.
– Mi?
– A második legjobbat. Holtversenyben veled – magyaráztam.
Kinga arcvonásai megkeményedtek, és rögtön átváltott
barátságtalanabb stílusra.
– Igen, tényleg – húzta meg a copfját, és felkapta a táskáját.
– Kinga – szóltam utána, mielőtt kilépett az ajtón.
– Igen?
– Kösz.
– Nehogy azt hidd, hogy érdekel a lelkivilágod. Az érdekel,
hogy észnél legyél és ne rontsd le a jegyeidet. Éppen elég nehéz,
hogy rajtam és Arnoldon kívül te vagy az egyetlen, aki megpróbál
gondolkodni az osztályban. Elrepül ez a pár hónap, és év végén ott
kell lennünk a legjobb átlaggal rendelkező osztályok között! –
közölte, és kiviharzott az öltözőből.
Hát igen. Ez Kinga. Ha lent vagy, megragad és felhúz. Ha
viszont fent vagy, mindenáron le akar rúgni onnan. Sosem fogom
megérteni.
Edina: 5/1 – komolyan nem bírom azt a lányt!
Kinga: 5/4 – Jó, persze önzésből, de sikerült lelket öntenie
belém.
Citromos csirke vacsorára: 5/3 – nem éreztem az ízét, úgyhogy
megettem mindet. Komolyan, a szerelem néha csodákra képes. Szó
szerint.


Február 5., csütörtök


Második óráig folyamatosan jókedvem volt, aztán jött a rajzóra,és mint amikor elzárják a vizet, kábé olyan hirtelen savanyodtam
be.
Mivel nem jegyre rajzoltunk, az óra végéig némán
szöszmötöltem a rajzlapom fölé görnyedve, lehetőleg úgy, hogy a
hajam teljes egészében eltakarja a lapomat. Óra végén Vladár
körbesétált a teremben, kiosztott néhány ötöst (Virágnak,
Corteznek és Kingának), aztán amikor mellém ért, horkantott
egyet a maszatos rajzlapomat fürkészve, és némám továbbment.
Ezt megúsztam, úgyhogy csengetéskor gyorsan kispuriztam, hogy
a mosdóban lemossam a tenyeremen és alkaromon végighúzódó
grafitfoltokat.
A duplamatekot Gazdag tanárnő egyben tartotta, egész órán
egyesével a táblánál oldottunk meg feladatokat (ki hosszabb, ki
rövidebb ideig, Kinga két percig, Robi majdnem negyedóráig), így
csengetés előtt tíz perccel be is fejeztük az órát. Miután a tanárnő
kiment a teremből, megkérve minket, hogy maradjunk csendben,
természetesen mindenki őrjöngeni kezdett. Andris és Robi a
telefonjukkal neteztek, Cortez a padjára hajtott fejjel zenét
hallgatott, Ricsi a fingerboardja tologatásával ütötte el az időt.
Dave ide-oda sétálgatott, miközben fontoskodva beszélt a
headsetjén (mindenki tudta, hogy az apukájával), Virág mangát
olvasott, Gábor pedig a tévét bámulta. Jacques hátrafordult
hozzám, és leellenőrizte a franciaházim, Zsolti pedig azzal foglalta
el magát, hogy elvette Kinga lovas mappáját, és olyan magasra
emelte, hogy ne érhesse el. Persze Kinga hamar ráunt, mert két
próbálkozás után sípcsonton rúgta Zsoltit, és már vissza is szerezte
a mappát. Miközben a többieket néztem, Arnold felült a padomra,
előhúzta a farzsebében ronggyá gyűrődött könyvét, és olvasni
kezdte.
– Milyen a könyv? – kérdeztem, miközben elővettem a
sajátomat.
– Jó. A tiéd?
– Elmegy.
Ezt megbeszéltük. Az a jó Arnoldban, hogy nem kell mindig
feleslegesen beszélgetnünk, akkor is jól elvagyunk, ha mindketten
csendben olvasunk. Csengetéskor aztán felcsendült a sulirádióban
a Metró Station Shake it című dala, és minden teremből
kiözönlöttek a diákok. Lesétáltunk az udvarra, de olyan hideg volt,
hogy csak a fél szünetet töltöttük kint, végül visszamentünk a
terembe. Igazából olvasni akartam, de Jacques beszélgetős
kedvében volt, úgyhogy meghallgattam, hogy a régi barátai
mennyire ritkán írnak neki és hogy szerintem ez miért van.
Próbáltam megvigasztalni, de csak annyit tudtam mondani, hogy
az én régi, általános iskolás osztálytársaim egy betűt sem írtak
azóta, hogy elballagtunk. Ez elég rosszul jött ki, mert éppen fel
szerettem volna vidítani, de végül jót nevettünk a dolgon.
Megkérdeztem, hiányoznak-e neki a barátai meg hogy jól elvan-e
itt. Őszintén érdekelt, mert hajlamos vagyok elfelejteni, hogy
Jacques-nak milyen nehéz lehet. Viszont a válasza meglepett, mert
azt mondta, tök jól elvan és hogy mennyi: klassz dolog van itt,milyen rendes vele mindenki, mennyit nevetünk együtt (ezt nem
tudom, mire értette, mert azért annyit nem, de mindegy), sőt, azt is
mondta, hogy két igazán jó barátja is van. Na, ez lepett meg a
legjobban. Merthogy Gáborra és rám gondolt. Nem is tudtam,
hogy ennyire jóban vagyok Jacques-kal. Ezek szerint viszont igen.
Ennek örülök.
Suli után hazamentem, a leckémmel és a fogalmazásommal két
óra alatt kész lettem. Aztán (mivel anyu hívott, hogy későn jön,
mert ónos eső várható) csináltam szendvicset, leültem a babzsák
fotelemre, és estig olvastam.
Cortez: 5/5* – Durand feleltette francián, de Cortez kiejtése
annyira kifogástalan (és nem mellesleg annyira jól áll neki a
francia nyelv), hogy természetesen ötöst kapott. Ráadásul öt olyan
szót is használt, amit még sosem hallottam. Hű.
TeveClub: 5/5 – meghívtak egy karavánba. Virággal
megbeszéltük, hogy csak együtt csatlakozunk.


Február 9., hétfő”


A hétvége eleje klasszul telt, péntek este átjött Virág, és
Simseztünk meg jól kibeszéltük Edinát, a szombati színház is
tökéletes volt, Arnoldnak és nekem is igazán tetszett a darab,
ráadásul kaptunk egy plakátot, amit megtarthattam. Vasárnap
viszont szörnyen unatkoztam, Virág nem volt gépközeiben, az msn
szinte egész nap kongott az ürességtől, és bár vártam, hogy Cortez
bejelentkezik, a neve egyszer sem váltott át zöldre. Így aztán egész
nap olvastam.
Ma reggel az aulába belépve három dologra lettünk
figyelmesek. Az első, hogy a sulirádióból üvöltött a The Moog 1
like you című dala. A második, hogy a büfénél szó szerint
kígyózott a sor. A harmadik pedig, hogy a lépcső aljában lévő
stúdió ajtajánál sorban álltak a diákok.
– Mi van itt? – kérdeztem csodálkozva, de Virág is csak a fejét
rázta.
A büféablaktól ellépő három, tizenegyedikes lány nevetgélve
mutogatott egymásnak egy halom szilikon karkötőt, miközben
folyamatosan sugdolóztak.
Virággal csodálkozva felbaktattunk a lépcsőn, és a
suliboxokhoz mentünk. Valamennyi szekrényajtóból piros
szórólap lógott ki, í'így mikor a sajátunkhoz értünk, kirántottam a
papírt, és összeráncolt szemöldökkel olvasni kezdtem.
– Valentin-hét a Szent Johannában. Kérj egy dalt a sulirádióban,
lepd meg a barátodat egy karkötővel (a büfében kapható), és gyere
el pénteken a Valentin-bálra!
– Hűű – csillant fel Virág fél szeme. A másikat eltakarta a haja.
Még mindig értetlenül meredtem a papírra. Közben elhaladt
mellettünk két tizedikes lány, és direkt feltűrték a pulóverük ujját,
hogy jól látszódjon, mindketten viselnek karkötőt.
– Ez tök jópofa – lelkesedett Virág, aztán megragadta a vállam.
– Adhatnál AKÁ-nak.
– Á, nem hiszem – ráztam meg a fejem azonnal. (AKÁ=
Cortez, csak ha nem magunk vagyunk, így nevezzük, hogy senkine jöjjön rá. ) – Vagy talán mégis – bizonytalanodtam el, és
magamban ezerszer elképzeltem, ahogy átadom Corteznek a
Valentin-karkötőt, ő pedig ad egyet nekem, és… Na igen.
Felébredtem az álmodozásból, aztán Virággal együtt lementünk a
lépcsőn, mert duplaangollal kezdtünk a nyelvi előadóban.
– Veszünk valamit inni? – kérdeztem, és a büfénél kígyózó
sorra meredtem.
– Aha – bólintott Virág, és hátrabaktattunk a sor végére,
miközben a sulirádiósok egymás után közöltek üzeneteket, amiket
szerelmes dalok kísértek.
Végighallgattuk Dido Here with me című dalát, aztán végre mi
következtünk.
– Két sajtos perecet, egy almalevet és egy forró csokit kérnek –
hadartam, aztán gyorsan hozzátettem: – És megnézhetném a
karkötőket?
A büfésnéni elém tolta az ablak mellett lévő átlátszó dobozt,
aztán otthagyott vele, hogy elkészítse a forrócsokim. A doboz
roskadásig volt pakolva szilikon karszalaggal. Volt köztük
egyszínű (szinte valamennyi színben), többszínű, mintás, ábrás,
kockás, csíkos… Lehajolva fürkésztem a műanyag dobozba
zsúfolt karkötőket, aztán kiszúrtam egyet, és könyékig
belenyúltam a karkötőhalmazba, miközben a doboz oldalát nézve
próbáltam koordinálni a kezem.
– Adhatok még valamit? – állt meg előttem a büfésnéni, és
lepakolta a pultra a rendelésünket.
– Igen, egy pillanat. Ezt kérem! – rántottam ki a kezem a
dobozból, és szorosan fogtam a pink alapon fekete kockás
gumikarkötőt. – Tessék, barátságkarkötő – nyújtottam Virágnak,
aki először bambán meredt rám, végül felfogta, hogy ezt neki
vettem, és sikongatni kezdett.
– Komolyan? Ez az enyém? – ugrándozott, majd azonnal
felhúzta a csuklójára a szerinte „szuperszép” darabot, és a
nyakamba ugrott. – Soha nem veszem le! Ez az igaz barátság
karkötőm? –lelkesedett.
– Hé, örülnétek egy kicsit arrébb? – szólt ránk a mögöttünk
sorban álló srác, aki szerintem megunta a visongatást.
Fölkaptam az üdítőket meg a pereceket, és már el akartam jönni
a büfétől, amikor Virág visszaverekedte magát, és szélesen
rámosolygott a büfésnénire.
– Én is szeretnék venni egy karkötőt – jelentette be boldogan. A
sorban állók hangosan fújtatni kezdtek, de Virág nem zavartatta
magát, ráérősen válogatott.
– Ezt egy kicsit félreteszem, nézegesd, addig kiszolgálom a
többieket, rendben? – mosolygott vissza Virágra a büfésnéni, és
hagyta, hogy félreállva kutakodjon a karkötők között.
– És ez? Ez hogy tetszik? – mutatott felém Virág egy újabb
darabot.
– Ez is jó, mindegy, melyik. Akármelyik jó! – sürgettem, mert
Virág nem nagyon tudott megállapodni egy karkötőnél. Közben a
büfében vásárlók hanyagul belenyúltak a dobozba, és mindigkivettek egyet belőle. Ők nem tulajdonítottak akkora jelentőséget a
dolognak.
– Nem! Te a tökéletes karkötőt választottad nekem, én is azt
akarom neked adni! – erősködött Virág. – És ez a fehér?
– A fehér jó lesz – bólintottam kissé unottan.
– Nem, a zöld jobb lesz. Sok zöldet hordasz – rázta a fejét.
Végül, hosszas várakozás és töprengés után Virág felém mutatott
„top 3” karkötőt, hogy azokból válasszam ki, amelyik a legjobban
tetszik.
– Ez – böktem a sima, egyszínű sötétzöldre. A másik kettő túl
csicsás volt.
– Oké. Akkor ezt kérem, ezeket meg visszaadom – tolta vissza
Virág a büféablakba a karkötős dobozt, és örömmel mutatta fel a
megvásárolt darabot.
A mögöttünk sorban állók gúnyos éljenzésbe kezdtek, amikor
végre otthagytuk a büfét.
– Vedd fel – adta át Virág, én pedig felhúztam a karomra a
szilikon karkötőt. Virág könnyes szemmel nézte, aztán az én
karom mellé tette a kezét, hogy megnézzük, milyen együtt a két
karkötő.
Örültem, hogy ennyire boldog tőle, meg annak is, hogy
immáron nekem is lett egy karkötőm. A nyelvi előadóba éppen
csengetésre estünk be, közvetlenül utánunk Mr. O’Realy becsukta
maga mögött az ajtót, és szólt, hogy mindenki vegye fel a
fejhallgatót. Angol párbeszédeket hallgattunk, aztán negyedóra
múlva kinyílt az ajtó, és Arnold csörtetett be a terembe.
– Miről maradtam le? – kérdezte.
– Két ember beszélget a napszakokról – suttogtam.
– Zseniális – vonta meg a vállát, és fel sem vette a fülhallgatót,
csak előszedte a táskájából a könyvet, és zavartalanul olvasni
kezdett.
– Mit szólsz a karkötő őrülethez? – kérdeztem, DJ-sen
félretolva a lejemen a fülhallgató felét.
– Mihez?
Felmutattam neki a karom, amin ott virított a Virágtól kapott
zöld karkötő, aztán nagy vonalakban elmeséltem, hogy miről van
szó. Arnold rezzenéstelen arccal nézett rám.
– Ez elképesztően nagy baromság – jelentette ki végül, és
visszamerült Stevenson Kincses szigetébe.
– Szerintem jópofa – néztem csalódottan a karomra, és hirtelen
megijedtem, hogy ha Arnold nem kapható az ötletre, talán egész
héten csak ez az egy karkötőm lesz.
Franciaóra után Virággal a suliboxhoz mentünk, és miközben ő
kivette az irodalomholmiját, én beragasztottam a szekrényembe a
színházban szerzett plakátot. A szekrényajtóm kezdi tükrözni a
személyiségemet, ami jó, mert ez azt is jelenti, hogy van
személyiségem.
Kinga savanyú képpel lépkedett felénk a folyosón, messziről
láttam, hogy valami baja van.
– Mi a gond? – kérdeztem barátságosan. Jókedvem volt, aValentin-hét a karkötő őrülettel, a romantikus dalokkal és a
nyüzsgő, sugdolózó diákokkal teljesen feldobott. Az egésznek volt
valami különleges hangulata, ami ránk fért a zord, nyomott
februári napon.
– Ne is mondd! – fújtatott Kinga, és felhúzta a karján az
ingujját. Piros szilikon karkötő virított a vékony csuklóján.
– Piros! – csodálkoztam.
– Ahogy mondod! Piros! Ez az ostoba Dani! Nem elég, hogy
elsőként ad karkötőt, az aulában, egy rakás végzős előtt, de a
legfeltűnőbbet! – rázta a fejét dühösen.
– Szerintem kedves – mosolyodtam el, és kicsit irigyeltem.
Mármint nem a piros karkötőjét, hanem hogy ő legalább kapott
egy fiútól. Kinga rám hagyta a dolgot, és kivágta a szekrényajtaját.
Edina, nyomában a három a-s lánnyal kijött a mi termünkből, és
sugdolózva, nevetgélve billegtek át a szemközti, saját termükbe.
Arnold éppen akkor ért hozzánk, kezében egy pohár forrócsokit
tartott.
– A büfénél mindenki elvesztette a fejét – közölte.
– Nekem tetszik ez a karkötő dolog – néztem le mosolyogva a
karomra, és mint minden diák, én is ösztönösen feltűrtem a
pulcsim ujját, hogy látsszon, már kaptam egyet.
– Ez nevetséges – rázta meg a fejét Arnold, amikor két végzős
lány sétált el mellettünk, karjukon három(!!!) színes karkötővel. –
Elvárják tőlünk, hogy egy hétig magunkon viseljük a népszerűségi
szintünket, mint valami stigmát! A szembejövők már így is először
a karodra néznek, aztán az arcodra. Ha öt karkötőt viselsz,
elismerően bólintanak. Ha egyet sem, lesajnálóan merednek rád,
mint valami kirekesztett, kitaszított…
– Arnold – szakítottam félbe mosolyogva. – Szerintem ez nem
ennyire drasztikus. Ez csak egy kedves dolog, ami megtöri a
szürke napokat.
– Most még ezt gondolod. De majd, ha például szerdán még
mindig csak egy karkötőd van, és szánakozó pillantásokat kapsz,
átértékeled az egészet.
– És ha kapsz tőlem egy karkötőt? – próbálkoztam mosolyogva.
– Én fel nem veszem – rázta meg a fejét ellentmondást nem
tűrően.
– Antiszociális! – vetettem oda gúnyosan, és nevetve mentünk
be a terembe.
A padomhoz lépve letettem az irodalomkönyvem és a
szöveggyűjteményem, aztán Cortezhez fordultam, hogy
megkérdezzem, átfussam-e a dogáját a csengetésig. A helyén ülve
zenét hallgatott, két karját a padon pihentette. Tekintetemmel
automatikusan a csuklójára néztem, a pulóvere alól félig kilátszott
a piros(!!!) szilikon karkötő. A gyomrom felugrott a torkomba, és
hirtelen értelmet nyert a pár perccel ezelőtti jelenet, amikor Edina
kilibbent a termünkből. Akkor adta oda. Cortez észrevette, hogy a
padom mellen állva nézem, és kihúzta a füléből a fülhallgatóját.
Erőltetett mosollyal az arcomon lehuppantam a helyemre, és
igyekeztem nem sírógörcsöt kapni. A fenébe!Kardos bevágta maga mögött az ajtót, mire az osztály
elhallgatott.
– Mára tízoldalas beadandót kértem. Szatmáry, beszednéd? –
szólt rá Kingára, aki azonnal felállt és körbement a teremben.
Mögöttem kicsit elidőzött, és finom sziszegést is hallottam, de
nem fordultam hátra. Nem akartam Cortezre nézni, mert úgy
éreztem, bármelyik pillanatban elbőghetem magam. Nemcsak
kapott egy karkötőt Edinától, de hordja is. Azt hiszem, megszakadt
a szívem.
Átnyújtottam az összefűzött lapokat Kingának, és kinyitottam a
könyvemet. Kardos letette a vaskos kupacot a tanári asztalra, és
egymás után ellenőrizte, hogy mindenki beadta-e.
– Neményi, ez több mint tíz oldal – jegyezte meg a
dolgozatokat nézve.
– Igen tanár úr, de a témát relevánsnak ítéltem meg…
– Jó, értem – szakította félbe Kardos, és továbbhaladt. – Ki
szándékozik megvakítani? – emelt fel egy sárga papírköteget,
amire pink színű tollal írtak.
– Az az enyém – lóbálta meg a kezét Virág.
– Kedves Virág, legközelebb talán fehér papírra kék vagy
fekete tollal írj, máskülönben el sem olvasom – dünnyögte Kardos.
– Elnézést – görbült le Virág szája, és kivette a tolltartójából a
lila tollát.
– Nocsak, nocsak – nézett fel a lapokból Kardos.
Automatikusan keresztbe fontam magam előtt a karom, és nagyonnagyon
rosszat sejtettem. – Antai-Kelemen, ezt komolyan
gondoltad? –mutatott fel Kardos egy papírt, mire lehunytam a
szemem. A fenébe. Tök üres volt.
– Sajnálom, nem volt időm megírni – közölte Cortez. Kardos
végtelenül hosszú ideig meredt rá, már mindenki legalább hatszor
elkapta a fejét, de Cortez állta a tekintetét.
– Az ellenőrződet – szólt végül Kardos, mire Cortez
kikászálódott a padjából, előrement és letette a tanári asztalra.
Miközben Kardos beirt az ellenőrzőjébe, az osztályban egy
pisszenés sem hallatszott, csak Cortez székének nyikorgása törte
meg a csendet, amikor visszaült a helyére. Óvatosan
hátrafordultam, és tágra nyílt szemmel néztem rá.
– Megőrültél? – sziszegtem, és reméltem, hogy le tudja olvasni
a számról. Félmosolyra húzta a száját, és hanyagul megvonta a
vállát.
– Sajna, nem jött az ihlet – közölte.
– Vártalak msn-en tegnap… – kezdtem rémülten, de Kardos
közbeszólt.
– Tessék, viheted – hajította a tanári asztal szélére Cortez
ellenőrzőjét, aminek a lapjai dobás közben sercegve szétnyíltak.
Cortez zsebre dugott kézzel ment ki érte, aztán felkapta, és
komótosan visszaült a helyére.
Remegő gyomorral fordultam vissza, és igyekeztem elhinni,
hogy ez nem az én hibám. Mert én tényleg vártam msn-en. És
legalább pár oldalt írhatott volna. Vagy valami. Totál lelkibeteglettem, ráadásul Kardos olyannyira berágott, hogy egy szót sem
szólt egész órán, csak a szöveggyűjteményt olvastatta velünk.
Rémesen soká ért véget az irodalomóra, a csengő
megszólalásakor pedig Kardos szó nélkül kiment a teremből. Az
osztály egy emberként lélegzett fel, és a következő pillanatban
szinte mindenki Cortez köré csoportosult, folyamatosan röhögve.
Karba tett kézzel ültem, és a fejemet rázva néztem a jelenetet.
Egyáltalán nem értettem egyet Ricsi pacsizásával meg Dave
vihogásával, sem pedig Zsolti „ez nem volt semmi” beszólásaival.
Lehet, hogy Cortez nagyjelenete menő, meg ultra laza volt, meg
hogy ez imponál a többieknek, és bevallom őszintén, még nekem
is megdobogtatni a szívem a nemtörődömsége, mert kétségtelenül
jól állt neki. Csak éppen a többiek nem számoltak azzal, amivel én
igen. Hogy Kardos egyébként is pikkel Cortezre, és ha csak egy
szikrányi esélyt lát arra, hogy meg tudja buktatni, egy percig sem
habozik majd.
– Jössz az udvarra? – állt meg mellettem Arnold.
– Aha – bólintottam, és Virággal együtt az ajtó felé indultam.
Mielőtt kiléptünk, még visszanéztem. Cortez a padján ült, és
szendvicset evett, közben meg mosolyogva vonogatta a vállát,
amíg Ricsiék rajta röhögtek.
– Ne gyötörd magad, nem a te hibád – vigasztalt Arnold,
amikor lesétáltunk a lépcsőn.
– Segítenem kellett volna neki. Számított rá – rágtam a szám
szélét, és komolyan a sírógörcs kerülgetett.
– Ez egyáltalán nem igaz! – szállt vitába azonnal Arnold. – A
segítséged nélkül is meg kellett volna írnia. Elvégre nem hülye. Itt
egyértelműen devianciáról van szó.
– Figyelj, hagyjuk ezt. Elég rosszul érzem magam a dolog
miatt, szóval beszélhetnénk másról? – kértem. Arnold összevont
szemöldökkel bólintott.
– Mindjárt jövök utánatok. Kértek valamit a büféből?
– Én egy gumicukrot. Sárkányosat! – mondta Virág. Arnold
először furán nézett, aztán megvonta a vállát, és levált tőlünk,
hogy beálljon a büfé végtelenül hosszú sorába.
Az udvaron rémesen hideg volt, a szél csípte az arcom, és
valami szemerkélni kezdett, de engem nem érdekelt különösebben,
Virág pedig emós, úgyhogy jól bírja a zord dolgokat. A stúdiós
bemondta a rádióba, hogy a 12/b-s Zolinak küldik a következő
számot (ma összesen négy számot küldtek neki, eléggé népszerű),
aztán felcsendült a Killers Mr. Brightside című dala. Virág halkan
énekelgetett mellettem, miközben én az ajtót néztem, amin éppen
Cortezék jöttek ki. Sóhajtva elkaptam a fejem, és a hamuszürke
eget kezdtem pásztázni. Rémes, lehet, hogy én is emós leszek a
végén?
Suli után Virág elhúzott rajzszakkörre, Arnold felment a
szekrényéhez, én pedig egyedül ácsorogtam az aulában.
– Sziasztok – intettem a két végzős stúdiósnak, amikor
elmentek mellettem, aztán megakadt a szemem a büfén. Mivel
véget értek az órák, senki nem állt sorba.– Mit adhatok? – kérdezte a büfésnéni, amikor észrevette, hogy
tanácstalanul ácsorgok az ablaknál.
– Csak megnézném a karkötőket – fordultam az átlátszó doboz
felé, aminek az aljában körülbelül hat darab karkötő árválkodott. –
Hű, elég kevés maradt – jegyeztem meg.
– Ez mindig így van. Most fogom feltölteni holnapra. Ha vársz
egy percet, akkor válogathatsz – mondta. Bólintottam, és
figyeltem, ahogy beleönti a karkötőket a dobozba. Szomorúan
néztem a színes, vidám gumi karkötőket, ahogy összenyomódva
préselődnek a doboz aljára, amikor megakadt a szemem egy
darabon. Fekete alapon fehér felirat húzódott végig rajta, és bár
nagyon béna angolos vagyok, ezt az egy szót igazán ismerem.
Skate.
– Egy pillanat! – állítottam meg a büfésnénit, mire abbahagyta a
karkötők öntését. Belenyúltam a dobozba, és gyorsan kirángattam
a kiszemelt darabot. – Ezt kérem.
Egy pillanat alatt a zsebem mélyére süllyesztettem, és még
körbe is néztem, hogy megbizonyosodjak róla, senki nem látott.
Fogalmam sincs, hogy csinálok ezzel a karkötővel, de mivel nem
láttam belőle többet, muszáj volt megvennem. Akkor is, ha nem
adom oda. Arnold lebaktatott a lépcsőn, én pedig szó nélkül
követtem, és átmentünk a könyvtárba.
Otthon anyuéknak nagyjából beszámoltam a Valentin-hétről.
– Ez olyan bájos! És milyen kedves ötlet ez a karkötő –
áradozott anyu.
– Igen. Csak az ciki, ha ez az egy lesz rajtam egész héten –
mondtam, miközben a villámmal bökdöstem a vacsorát.
– Biztosan kapsz még. Sok kis barátod van.
– Aha – bólogattam kedvetlenül, mire a szüleim aggódva
összenéztek.
Valentin-hét: 5/5 – folyamatos romantikus zene a sulirádióban.
Tök hangulatos.
Karkötők: 5/5* – remélem, azért még kapok. Bár ennek az
egynek is örülök.
Cortez: 5/1. –
Edina: 5/1. –
Olvasókör: 5/3 – Kardos lenyugodott, és élvezettel beszélt az
orosz irodalomról. Csak én nem voltam ott 100%-ig. Mármint
fejben.


Február 10., kedd


Reggel, miközben a suliboxomból kiszedtem az
irodalomfelszerelésem, meghallottam az a-s lányok csacsogását.
– Hat – tűrte fel a pulóvere ujját Edina, és büszkén mutogatta a
színes karkötőit. Zavartan fordultam vissza a szekrényemhez, és az
ingujjamat markolászva ellenőriztem, hogy nem látszik-e ki az
egyetlen árva karkötőm. Lehet, hogy Arnoldnak igaza lesz? Lehet,
hogy ez annyira nem is jópofa dolog? Lehet, hogy tényleg
stigmaként jelöli a népszerűségünket? Jaj.
– Figyi – suttogta Virág. – Add oda neki, nem lesz semmi gáz.
Ösztönösen a zsebembe rejtett karkötőhöz nyúltam, és megráztama fejem.
– Nem, nem adom oda. Ma még csak nem is köszönt –
közöltem szomorúan. Virág (aki persze tudott a titkos karkötőről)
a szája szélét rágva gondolkozott, látszott rajta, hogy őszintén
sajnálja a dolgot. Hát igen. Én is.
– Kijavítottam a dolgozatokat – jelentette ki Kardos, miután
belépett az osztályba, majd letette az asztalra a vaskos mappáját. –
Aki a nevét hallja, kijön érte.
A jegyek elkeserítően rosszak lettek. Három ötös (Arnold,
Kinga, én), a többi mind egyes és kettes. Tökre rosszul éreztem
magam, így mikor a nevemet hallottam, lehajtott fejjel
sunnyogtam ki, és rá sem néztem a dolgozatomra, csak elvettem,
és siettem vissza a helyemre.
– Nagyon szép munka – szólt utánam Kardos, és ettől csak
jobban belém állt a görcs.
Kibírtam volna a dicsérete nélkül, valamiért egyáltalán nem
dobott fel, sokkal inkább árulónak éreztem magam, ahogy
lehuppantam a helyemre, miközben körülöttem mindenki az egyes
dogáját tanulmányozta. Egész órán a könyvemet bámultam, egy
pillanatra sem néztem fel, így mire kicsöngettek, totál begörcsölt a
nyakam.
– Reni, egy pillanatra – szólt Kardos, miközben a többiek
felálltak és kimentek a folyosóra.
– Igen? – álltam meg a tanári asztal mellett.
– Minden rendben? – kérdezte fürkésző tekintettel.
– Persze – füllentettem, és szerettem volna minél előbb
szabadulni. A többiek már így is Kardos kedvencének tartanak,
nem akartam, hogy tovább romoljon a helyzet.
– Ne érezd rosszul magad, Bencze és Felmayer újraírhatja –
vigasztalt, és ettől felcsillant a szemem. Legalább Virág és Dave
javíthat.
– Csak ők? – kérdeztem, gombóccal a torkomban.
– Igen. Amennyiben Virág olvasható színnel ír, Dave pedig
kézzel, akkor minden oké.
– Cortez? – néztem fel rá összehúzott szemmel, előre félve a
választól. Kardos szigorúan megrázta a fejét.
– Antai-Kelemen esete más. Egészen más – magyarázta. Na
igen. Erre azért magamtól is rájöttem. De egy próbát megért. –
Behívattam a nagyszüleit – tette hozzá.
– Ó! – riadtam meg.
– Réni – szólított Jacques, mire Kardos és én is odafordultunk.
Jacques a lehető legrosszabbkor akart velem beszélni. Kardos
mosolyogva elköszönt tőlem, és kiviharzott a teremből. Még
mindig döbbenten néztem utána, amikor Jacques maga elé húzta a
táskáját, kotorászott benne egy darabig, aztán előrántott egy
karkötőt.
– Ó! – csodálkoztam, aztán boldogan felvettem a fehér alapon
színes virágmintás szilikon karkötőt. Már kettő van!
Földrajzon Farkas tanárnő a kőzetekről tartott diavetítést, és
felhívta a figyelmünket arra, hogy néhány kőzetbe az idők során atenger belemosta a kagylókat, amiknek a maradványai jól
látszódnak a képeken.
– Nagy ügy, Photoshoppal jobbat csinálok! – kiáltotta Dave,
mire az egész osztály felröhögött. Farkas tanárnő sajna nem
értékelte a poént, azonnal leállította a diát, és lefeleltette Dave-et.
Persze nem győztünk súgni neki, így egy gyenge kettest kapott,
ami a poénjáért nem is olyan vészes.
Ebédszünetben az udvaron ácsorogtunk, a sulirádióból üvöltött
az Aerosmith Cryin’ című dala, ami elég melankolikusan hatott
rám, totál kezdtem befordulni. Cortezék az árkádok alatt álltak és
beszélgettek, közben pedig Zsoltihoz odament Tarr Zsófi, és egy
karkötőt nyújtott át neki. Természetesen a fiúk hangos röhögésben
törtek ki, szegény Zsófi pedig beslisszolt az épületbe.
– Hát ezért nem adhatom oda – motyogtam Virágnak, aki
hevesen bólogatott. A fiúk képtelenek diszkréten kezelni az ilyen
dolgokat, úgyhogy kezdtem örülni annak, hogy a vásárolt karkötő
a zsebem mélyén lapul.
– Vettél neki karkötőt? – kérdezte Arnold, fel sem nézve A
kincses szigetből.
– Ööö. Aha. De mindegy, nem adom oda – feleltem gyorsan. –
Viszont már kettőm van! – jutott eszembe, és megmutattam a
csuklómon lévő szilikon karkötőket.
– Kitől? – kérdezte Virág csillogó szemmel.
– Jacques – felelte helyettem Arnold.
– De ari! – tapsikolt Virág, és látszott rajta, hogy örül nekem.
Persze az én két karkötőmmel sehol nem voltam, a végzősök
mindkét karján szép számmal virítottak a színes darabok, de úgy
általában is mindenki birtokolt fejenként ötöt.
Suli után megcsináltam a leckémet, aztán csak tébláboltam anyu
körül a konyhában. Felültem a konyhapultra, leugrottam,
belenéztem a serpenyőbe, visszaültem, lemásztam, ettem egy
almát, kidobtam a csutkát, visszaültem… Szóval kezdtem az
agyára menni. Anyu majdnem egy órán keresztül némán tűrte,
aztán felém fordult.
– Reni, ha mondani akarsz valamit, akkor nyugodtan.
– Nem, semmi – ráztam meg a fejem, és visszaültem a
konyhapultra. Ezek után azzal szórakoztattam magam, hogy
miközben a lábamat lóbáltam, monoton ütemben rugdostam a
cipőmmel a szekrényt.
– Rendben! – fordult felém anyu újra. – Nem akarsz mondani
semmit. – jelentette ki, mire bólintottam. – De kérdezhetek?
– Persze – vontam meg a vállam.
– Jó. Kitől van a másik karkötő? – nézett a karomra.
– Zsáktól – mondtam, aztán amikor összeráncolt szemöldökkel
meredt rám, kijavítottam: – Jacques-tól.
– Értem. És mástól nem kaptál?
– Nem – ráztam meg a fejem, és egyre jobban lóbáltam a
lábam.
– És ettől szomorú vagy?
– Nem – füllentettem.– Persze. Na, és te adtál valakinek?
– Nem.
– Akkor máshogy kérdezem. Vettél még valakinek?
Sóhajtva leeresztettem a vállam. Ezek a kamaszkezelő könyvek
tudnak valamit!
– Ott van a táskámban. Nem fogom odaadni – közöltem.
– Értem. Ha szeretnéd dühösen becsapni a szobaajtód, akkor
nyugodtan. Nem szólok érte, ígérem – mondta.
Értetlenül néztem rá, mire megmagyarázta. – A kamaszok
szoktak ilyesmit csinálni.
– Ó! Oké. Én nem akarom.
– Rendben. Tessék, répa – nyújtott át egy megpucolt zöldséget.
– Tudok fütyülni.
– Nem baj. Edd meg.
Vacsora után (nemcsak répa volt, hanem zöldséges rizottó)
felmentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Virág azonnal
videóhívást kezdeményezett.
Bosszúsan nézett bele a kamerába, és közölte, hogy Zsolti
megint átverte. Azt mondta neki, linkel egy exkluzív Robert
Pattinson-videót, és bevette. Persze nem az volt.
Már majdnem letelt az egyórás netkorlátozásom, amikor apu
kopogott, és benyitott a szobámba.
– Csókolom! – kiáltotta Virág a kamerába.
– Szervusz, Virág – hajolt le apu a gépem elé, és
visszaintegetett neki.
– Kiléptem – zártam be Virág ablakát, és lehajtottam a
notebookom fedelét. Összeráncolt szemöldökkel figyeltem aput,
aki összevissza járkált a szobámban.
– A Beatles még mindig menő? – nézett rá a tükrömre
ragasztott Yellow Submarine-képre.
– Nekem igen – vontam meg a vállam.
– Amikor annyi idős voltam, mint te… – kezdte, aztán sóhajtva
legyintett. – Na jó, hagyjuk ezt. Anyád küldött, azt mondta,
szomorú vagy és vidítsalak fel.
– Értem. Hát, jól vagyok – vontam meg a vállam. Ettől a
válaszomtól apu totál elakadt a „lelkizésben”. – Pótvacsora? –
dobtam fel az ötletet.
– Hogyne.
A konyhában aztán, miközben mogyoróvajat ettünk, mindketten
sokkal nyitottabbak lettünk, úgyhogy evés közben be sem állt a
szám, mindent elpanaszoltam, ami bántott. Cortez, Edina, karkötő,
Kardos, a hülye Valentin-hét meg minden. Oké, kicsit lesokkoltam
aput, de komolyan megkönnyebbültem. Sajna ő nem, de mindegy.
Cortez: 5/1 – hozzám se szól.
Karkötő: 5/2 – már van kettő, de ez akkor is ciki!
Valentin-hét: 5/2 – már egyáltalán nem tartom jópofának.
Bárcsak vége lenne!
12/b-s Zoli: 5/5 – a legmenőbb srác a suliban, ma láttam, hogy
legalább tizenöt karkötő van rajta, és folyamatosan kapja az újakat.
Jacques: 5/5 – azért aranyos, hogy gondolt rám.


Február 11., szerda


Reggel még a suli előtt ácsorogtunk, amikor Kinga odalépett
hozzánk.
– Hogy álltok a karkötőkkel? Én eddig hetet kaptam – húzta fel
vajszínű kabátja ujját, hogy bebizonyítsa, nem túloz. Valóban, a
jobb kezén négy, a balon pedig három színes szilikon karkötő
díszelgett.
– Ez egy hülyeség – vágta rá azonnal Dave.
– Tehát egyet sem kaptál – vigyorgott gúnyosan Kinga.
– Kinek kell? Ha akarok, veszek magamnak – rázta a fejét.
Kinga ráhagyta, és körbefordult.
– Kettő – mondtam, mikor felém fordult.
– Aranyos. És ti? – hagyta rám a dolgot, és a többiekre nézett.
Bár ez az „aranyos” elég megalázóra sikeredett, azért nem
akadtam ki túlságosan. Kinga ilyen.
Virág boldogan mutogatta az egy árva karkötőjét, Dave unottan
magyarázta, hogy ez baromság, Zsolti a Zsófitól kapott darabot
dugdosta a karján, Ricsi ötöt mutatott fel, amin kicsit
meglepődtem, végül pedig Cortez is feltűrte a belebújós
snowboard dzsekije ujjait, és… és láttam, hogy négy-négy
arányban osztotta el, tehát összesen eddig nyolcat kapott. Totál
ledöbbenve pislogtam, és szörnyen nevetségesnek éreztem magam.
Ösztönösen megsimítottam a zsebem, amelynek mélyén ott lapult
a titokban megvásárolt karkötő. Hogy én mekkora lúzer vagyok!
Második óra szünetében átmentünk a kémialaborba, és bár
Virág többször is hívott, nem volt kedvem kimenni az udvarra. A
Valentin-hét pont az ellenkezőjét váltotta ki belőlem a
tervezettnek: ami első napon még hangulatosnak és vidámnak tűnt,
az a hét felére fojtogatott és rezignálttá tett. Úgyhogy a teremben
maradtam, és a padomban ülve olvastam.
– Hé, Reni – állt meg mellettem Andris, úgyhogy az ujjammal
megjelöltem, hogy hol tartok a könyvben, aztán összecsuktam. –
Ezt nézd – húzott elő a zsebéből egy… Egy távirányítót.
– Klassz – néztem rá furán. Sajna, ennél jobban nem tudok
örülni egy távirányítónak.
– Nem, várj. Nem jól mutatod, így nem érti – jött oda Robi, és
megpróbálta kitekerni a szerkezetet Andris kezéből. Néhány
pillanatig néztem a dulakodásukat, aztán kezdtem ráunni. Már
nyitottam volna a könyvem, amikor végre Robi kicsavarta Andris
markából a távirányítót, és felém mutatta.
– Nagyon szép – dicsértem meg. Mert gondoltam, erre várnak.
– Aha, szép, de nem ez a lényeg. Hanem, hogy ez egy
univerzális távirányító.
– És? – pislogtam, és kérdőn néztem körbe. Egyszerűen nem
értettem, hogy nekem ezt miért kell tudnom.
– Na ezt nézd – vigyorgott Robi szélesen, és a kémialabor
elejében lévő tévére irányította, ami a tanári asztal mögött, a tábla
feletti polcon állt. Ahogy lenyomta a gombot, a tévé zörögve
bekapcsolódott. Kezdtem kapisgálni a dolgot.
– Ha lebuktok… – csóváltam a fejem mosolyogva.– Mi? Kizárt. Csak figyelj. És pszt – emelte Andris a
mutatóujját a szája elé, aztán röhögve előrementek.
Csengetéskor mindenki beviharzott a terembe, Ricsi pedig
levágta magát mellém.
– Volt házi? – nézett rám.
– Nem – válaszoltam, és előszedtem a felszerelésem. Gondos
sietősen berobogott a terembe, és hunyorogva körbenézett, hogy
mindenki a helyén van-e.
– Vedd ki a füledből – bökött az első padban ülő Cortezre, aki
sóhajtva eltette a zenelejátszóját. – Mindenki pakoljon el az
asztaláról – szólt, mire az osztály hangosan felmorajlott.
– Mi ez? – suttogott felém Ricsi.
– Témazáró.
– Miből?
– Az eddigi anyagból. De a múlt órán mondta…
– És én hol voltam? – ráncolta a szemöldökét.
– Itt ültél.
Ricsin látszott, hogy még mindig nem tudja beazonosítani,
úgyhogy halkan folytattam. – A rágócsomagolás tetkóját
ragasztgattad a kézfejedre – segítettem emlékezni.
– Tényleg! – csettintett Ricsi, mire halkan elnevettem magam. –
Richárd, minden rendben? – nyújtogatta a nyakát Gondos.
Ricsi megköszörülte a torkát.
– Igen, tanárnő, csak a periódusos rendszeremet kerestem.
A kijelentésére Cortez, Dave és Zsolti a fejüket csóválva néztek
hátra.
– A csoport, B csoport – osztotta fel Gondos a dolgozatokat,
hogy az egymás mellett ülők nehogy egymásról lessenek. Ennek
persze csak annyi az értelme, hogy én kétféle dogát írok. Hurrá.
A tanárnő kiosztotta a lapokat, én pedig azonnal hozzáláttam,
elsőként a B csoport megoldásaihoz. Vagyis Ricsi és a sokkal
előrébb ülő Virág feladatainak kezdtem neki. Gondos a tanári
asztalnál ült, és le sem vette a szemét az osztályról. A következő
pillanatban a tábla feletti tévé bekapcsolódott, mire Gondos
összerezzent, és félve nézett hátra.
– Mi ez? – kérdezte leginkább magától, és csodálkozva felállt.
A többiek visszafojtott nevetéssel figyelték a történéseket, én
pedig gyorsan átcsúsztattam Ricsi elé a kis papírt, amire a
megoldásokat firkantottam.
– Siess, Virágnak is kell – suttogtam, és azonnal hozzáláttam a
saját tézémhez.
Ricsi kapkodva kezdte másolni a megoldást, Gondos pedig
felnyúlt, kikapcsolta a tévét, és zavartan visszaült a helyére. A
saját dogám harmadik válaszát dolgoztam ki éppen, amikor megint
bekapcsolódott a tévé.
– Mi van ezzel a…? – pattant fel Gondos, és újra a tévéhez
lépett.
– Megvagy? – sürgettem Ricsit, mert Virág tanácstalanul
fordult felém hátra.
– Várj, egy pillanat – kapkodott Ricsi, aztán ledobta a tollát azasztalra. – Viheted – lökte elém a kis lapocskát, és megnyugodva
hátradőlt a székén.
Gondos ismét felnyúlt, kikapcsolta a tévét, de ezúttal nem ült le,
hanem állt előtte, és csípőre tett kézzel figyelte. Ezalatt én
előrehajítottam a papírt Virágnak, aki, mondjuk, nem kapta el,
hanem bambán nézte. Cortez szerencsére reagált helyette, és
villámgyorsan felvette a földről az összehajtogatott cetlit.
Miközben lehajolt, egy pillanatra rám nézett, és találkozott a
tekintetünk. Na igen. Amíg Gondos a „tévérejtélyt” vizsgálta,
szinte mindenki tudott puskázni, kivéve az első padban ülőket.
– A fenébe – dünnyögtem magam elé, és egy újabb kis cetlire
elkezdtem átmásolni a saját csoportom válaszait. Ami egyben
Cortezé is.
– Érdekes – ült le ismét Gondos az asztalhoz, és paranoid
módon kapkodta a fejét az előtte ülő osztály és a mögötte lévő tévé
között.
Andris unottan dobolt a padján, láthatóan befejezte a
dolgozatírást, ami nem meglepő, volt rá ideje. Körbefordult,
hogy ellenőrizze, mindenki elég hálás-e neki a leleményességéért.
Amikor rám nézett, gyorsan megráztam a fejem, és tátogva
magyaráztam, hogy még egyszer. Először hunyorogva nézett,
aztán Robi (aki persze szintén a jelenetünket figyelte) végre
megértette, és bólintott. Amikor a tévé újra bekapcsolt, Gondos
dühösen felpattant, és rácsapott az asztalra.
– Mi van ezzel a tévével?
Felemeltem a kezem, hogy előrehajítsam a Corteznek szánt
puskát, de Gondos előbb visszaült, mint reméltem, így idegesen a
tenyerembe zártam a kis cetlit, és a szám szélét rágva
gondolkoztam.
– Vidd ki – szóltam Ricsire.
– Mi?
– Vidd ki a dogát, és tartsd szóval.
– Mégis, mit mondjak? – suttogta riadtan.
– Bármit. Na, menj már – löktem ki a padból, Ricsi pedig kis
híján leesett a székről.
– Befejezted, Richárd? – vonta fel a szemöldökét Gondos.
– Khm. Igen – indult Ricsi a tanári asztalhoz, én pedig
megvártam, amíg odaér, majd gyorsan én is felálltam.
– Mi az? – nézett rám Gondos.
– Én is kész vagyok – feleltem, és megálltam Ricsi mögött.
Virágék padja előtt.
Óvatosan hátráltam egy lépést, amíg bele nem ütköztem a
padba, majd hátratettem a kezem, és óvatosan leejtettem az
összegyűrt cetlit.
– Mi az? – kérdezte hirtelen Gondos, és éreztem, ahogy kifut a
vér a fejemből.
– Tessék? – pislogtam ártatlanul.
– Ledobtál valamit a padra! – állt fel a tanári asztaltól, nekem
pedig felugrott a gyomrom a torkomba.
– Tanárnő, az elektromágneses kötésről mikor tanulunk? –kérdezte Ricsi hirtelen, mire én is és Gondos is értetlenül
fordultunk felé. Oké, rendes tőle, meg minden, de kicsit későn
kérdezett.
– Renáta, állj félre! – indult felém Gondos, én pedig mély
lélegzetet vettem, oldalra álltam, és összehúzott szemmel néztem a
padra. Semmi nem volt rajta.
– Láttam, hogy letettél valamit! Antai-Kelemen, állj fel –
utasította idegbajosan Cortezt, aki lazán felállt. – Mutasd a kezed!
Cortez hanyagul széttárta a karjait, Gondos pedig alaposan
megnézte az üres tenyerét, aztán benézett a padjába is, de nem
talált semmit. Megkönnyebbülten néztem vissza a tanárnőre, aki
fújtatva kikapta a kezemből a dolgozatom, és rám parancsolt, hogy
üljek a helyemre. Mikor szembefordultam az osztállyal, az első
padra néztem, ahol Cortez félmosolyra húzta a száját, mellette
pedig Virág óvatosan, csak az ujjai mozgatásával integetett. A
tenyerében ott volt a papírfecni.
– Mit is kérdeztél az előbb, Richárd? – ült vissza a helyére
Gondos.
– Öhm – vakargatta meg az állát Ricsi, a következő pillanatban
pedig bekapcsolódott a tévé. Gondos tombolva pattant fel a
helyéről, Ricsi gyorsan visszasomfordált a padunkhoz, én pedig
karba tett kézzel, hátradőlve néztem, ahogy az első padban Cortez
folyamatosan körmöl.
Szünetben aztán Gondos egy pillanat alatt kizavart minket a
teremből, hogy megkeresse a gondnokot a hibás tévé miatt, mi
pedig a folyosón állva megállás nélkül röhögtünk.
– Szép volt! – szólt Ricsi Andris és Robi után, akik csak
mosolyogva legyintettek.
– Kösz, Reni – nézett rám Cortez, én pedig azonnal
elvörösödtem. A héten először éreztem, hogy észrevett.
– Nincs mit – legyintettem zavartan, aztán, hogy eltereljem a
témát, Ricsire néztem. – Mikor tanulunk az elektromágneses
kötésről? – kérdeztem hangosan felnevetve.
– Most mi van? Nem jutott eszembe jobb.
– Mi az az elektromágneses kötés? – csodálkozott Virág, mire
már szó szerint folyt a könnyem a nevetéstől. Mindnyájan épp
kitűnő dolgozatot adtunk be, közülük pedig csak én tudom, hogy
miből.
Suli után Arnolddal és Kingával a suliújság termébe mentünk,
ahol már mindenki ott volt, csak ránk vártak. Máday kiosztotta a
márciusi számra vonatkozó instrukciókat (fő téma márc. 15 és a
tavasz), aztán Timi bővebb eligazítást tartott. A megbeszélés alig
egyórás volt, mostanra már jól összerázódtunk, és mindenki
pontosan tudja a szerepét, úgyhogy hamar végeztünk. Hazaérve
gyorsan megcsináltam a házim, aztán két pillanat alatt lenyeltem a
vacsorát, ami komolyan nagy teljesítmény.
– Hová ilyen sietősen? – kérdezte anyu, amikor az üres
tányéromra hivatkozva befejeztem a vacsorát.
– Csak netezni – legyintettem.
– Határozottan vidámabb vagy, történt valami? – kérdezte apu,folyamatosan a karomat fürkészve. Felhúztam a pulcsim ujját,
hogy lássa, még mindig csak két karkötőm van.
– Semmi, csak Virág vár msn-en.
Miközben felrohantam a szobámba, hallottam, hogy anyuék a
„szeszélyes viselkedésemet” próbálják megfejteni, aztán
becsuktam az ajtóm, és a notebookommal a kezemben
lehuppantam a babzsák fotelemre. Az msn tömve volt, Virág
rögtön videóhívást kezdeményezett, utána pedig sorban ugráltak
be az ablakok.
Az egyórás netkorlátozásom végén elköszöntem a többiektől, és
kilépés előtt még egyszer szomorúan néztem Cortez nevére, ami
mellett ott volt a kis piros tábla. Elfoglalt.
Kémiaóra: 5/5* – vicces volt, és a végén jól sült el. De tényleg
majdnem lebuktam.
Sulirádió: 5/3 – a stúdiósok a hét közepére besokalltak a sok
romantikus zenétől, ezért egész nap Babyshambles szólt. Máday
totál begőzölt.
Cortez: 5/5* – végre! Ma végre hozzám szólt.
Tesi: 5/1 – az öltözőben Edina folyamatosan a rengeteg
karkötőjét mutogatta, én meg a melegítőfelsőmet húzogattam,
hogy ne látsszon, hogy nekem csak kettő van.



Február 12., csütörtök


Reggel a büfénél sorban állók még mindig gőzerővel vásárolták
a karkötőket, én pedig alig vártam, hogy vége legyen.
Második óra elején Vladár letette a tanári asztalra a magával
hozott kartondobozt.
– A mai órán Valentin-napi képeslapot készítünk – közölte,
nekem pedig szokás szerint görcsbe rándult a gyomrom. Csak
tudnám, miért van ilyen hatással rám a rajzóra.
– De jó! – tapsikolt Virág a mellettem lévő padban, aztán rám
nézett, és biztatóan bólintott. Oké, gondoltam, megpróbálom.
A többiek sorban kimentek a kellékekért, én meg úgy
döntöttem, nekem tökéletesen jó lesz, ami marad.
– Hoztam neked is – állt meg Arnold a padom mellett, és
gondterhelten nézett rám.
– Kösz – forgattam a kezem között az A5 méretű, kinyitható
lapot.
– Reni – szólt, mire ismét felnéztem. – Csak ne szólalj meg.
– De… – szálltam volna vitába, mire Arnold határozottan
közbeszólt.
– Komolyan. Egy szót se.
– Oké – sóhajtottam. Beláttam, hogy igaza van, rajzórán
általában minden szavam botrányt okoz, úgyhogy megpróbáltam
lapítani és betartani az ígéretem.
Csak éppen fogalmam sem volt róla, hogy mit kell csinálni.
Képeslap? Készítsek képeslapot? De hát a szétnyitható A5-ös lap
már önmagában képeslap formájú, mit lehet még vele kezdeni?
Zavartan körbenéztem, de nem lettem okosabb, mindenkit lekötött
a feladat. Rémesen sokáig bámultam az előttem lévő papírra, aztán
kértem Virágtól egy filctollat, és nekiláttam a munkának. Két ésfél perc alatt végeztem, úgyhogy sejtettem, hogy vagy én szúrtam
el valamit, vagy a többiek. Persze ezt egy percig sem gondoltam
komolyan. Óra vége előtt Vladár megkérte Kingát, hogy szedje
össze a képeslapokat.
– Hah! – állt meg mellettem Kinga.
– Mi az? – néztem fel rá értetlenül.
– Renáta, te semmiből sem tanulsz? – kérdezte vigyorogva,
aztán kivitte a köteg képeslapot a tanári asztalra.
Hátradőltem, és a tanári asztalnál ülő Vladárt figyeltem.
– Lássuk. Virág, ez kitűnő munka – mutatta fel Virág munkáját,
hogy mindenki jól lássa.
– Jaj – szaladt ki a számon, és a szám szélét rágva figyeltem.
Virág képeslapja kívülről színes-csilivili nonfiguratív mintákkal
volt díszítve, majd mikor Vladár kinyitotta, láttam, hogy mindkét
belső oldal is gondosan megrajzolt, kiszínezett, kedves ábrákkal
tarkított munka volt. Aha. Legalább megértettem, hogy mit kellett
volna csinálnom. Vladár sorban felmutatta a többiekét, úgy látszik,
mindenki megértette a feladatot, engem kivéve. Arnold idézetet írt
bele, Cortez szintén nonfiguratív mintákat rajzolt, Kinga egy lovat
(!!!), Gábor a kézlenyomatát, benne idézettel, szóval mindenkié
elég klassz lett. Aztán Vladár a következőért nyúlt, és a keze
félúton megállt a levegőben. Legalább tudtam, hogy az enyém
következik. Hosszasan nézegette az asztalon lévő munkámat,
kinyitotta, becsukta, újra kinyitotta, én meg kezdtem kissé
feszengeni. Óvatosan hátrafordultam, és láttam, hogy Arnold a
tenyerébe temeti az arcát. Pedig én tényleg megpróbáltam.
– Akkor szeretném megmutatni a következőt – kezdte Vladár.
Komolyan, mindenki felém fordult. Pedig Vladár nem is mondta a
nevem. Ez nem ér. – Azt hiszem, ezt kommentálnom sem kell –
emelte meg hirtelen a fehér lapot, amin az égvilágon semmi nem
volt. Összehúzott szemmel figyeltem a vakítóan fehér papírt, de
tudtam, hogy a java csak most jön. – És ez még nem minden –
tette hozzá, és hirtelen kinyitotta a képeslapot.
A belső oldalon vastag, fekete filccel ez állt: „Szeretettel”.
Ennyi. Ez minden. Se egy rajz, se egy színes vonal, semmi. Az
osztály felnevetett, és Vladár is elégedett pillantásokkal lesett bele
a képeslapomba.
– Hát nem kedves? Ki ne örülne egy ilyen Valentin-lapnak? –
kérdezte, mire még nagyobb röhögés tört ki.
– Én örülnék – suttogta Virág, de látszott rajta, hogy csak
vigasztalni próbál.
– Rentai, gyere, ezt megtarthatod. Sőt, add oda valakinek –
dobta Vladár megalázóan a tanári asztal szélére a képeslapom, én
pedig lehajlott fejjel mentem ki érte.
A csengő megszólalásakor kis híján elbőgtem magam a
megkönnyebbüléstől.
– Jó voltál, Reni – ordította röhögve Zsolti, én meg csak
intettem, és továbbra sem vettem le a szemem a „munkámról”.
– Megnézhetem? – állt meg mellettem Arnold.
– Persze – csúsztattam el a pad széléig. Arnold felkapta éshosszasan tanulmányozta.
– Szerintem kifejező – mondta, én pedig halványan
elmosolyodtam. – Komolyan. Nézd meg. Sokkal többet mond,
mint hinnéd. Nézd csak meg a belsejét. Azt hinnéd, hogy üres. De
nem! És ez a „Szeretettel” felirat! Zseniális – bólogatott, mire
felnevettem.
– Na jó, add vissza.
– Nem, komolyan mondom, hogy engem megnyert. Van benne
valami.
– Igen, egy szó – kaptam ki a kezéből, és mindketten elnevettük
magunkat.
– Cserélünk? – nyújtotta felém Virág a sajátját, mire megráztam
a fejem.
– Nem, a tiéd baromi szép lett, az enyém meg egy nulla.
– Nem baj – vonta meg a vállát. Átvettem Virág képeslapját,
aztán én is odaadtam neki az enyémet.
– Bocs, hogy ilyen béna.
– Tényleg nem gond – mosolygott Virág, és komolyan
meghatódtam. Állatira rendes volt.
Duplamatek előtt lelkiekben felkészültünk Gazdag másfél órás
egyenleteire, de legnagyobb meglepetésünkre Tölgyessy jött
helyettesíteni.
– Nincs matek? Váááá! – üvöltötte Zsolti.
– Na jó, csendet – csitította el az osztályt az infótanár,
legalábbis megpróbálta. – Tartsunk matematikaórát vagy mindenki
csendben elfoglalja magát? – tette fel a költői kérdést, aztán
mosolyogva nézte, ahogy elhalkulunk és a többség átül valahová.
Andris és Robi beállította a tévét, és valami sorozatot néztek a
tanárral meg Gáborral együtt. Jacques keresztrejtvényt fejtett,
Zsolti, Dave, Ricsi és Cortez a leghátsó pacihoz vonultak, és
valamit néztek Dave telefonján. Arnold odahúzott mellém egy
széket, és olvasott, Virág pedig előszedte a táskájából az új
tinimagazint, és azt nézegettük együtt.
– Válassz, lila vagy fekete tollal jelöljem a válaszaidat? –
kérdezte.
– Feketével – vontam meg a vállam, Virág pedig rögtön
leszedte a kupakot, és hozzákezdett a teszthez. Mindenképp tudni
akarta, hogy ki illik hozzá és ki hozzám. Én kibírtam volna, ha
nem tudom, de mindegy.
Kinga összecsapta a lovas mappáját, és dühösen a tévére
meredt. Mivel a jelenete senkit nem érdekelt, felállt a helyéről, és
odajött hozzánk.
– Nem tudok ilyen zajban koncentrálni. A tévében
folyamatosan lőnek! – fújtatott mérgesen. – Egyébként ti mit
csináltok?
– Kamasztesztet töltenek, és időnként vihognak valamin – vágta
rá Arnold, fel sem nézve a könyvéből.
– Mi? Ez annyira gyerekes! – rázta a fejét Kinga, aztán
összehúzott szemöldökkel az újságra meredt. – Na, és mi jött ki?
– Még semmi, most kezdtük – feleltem.– Értem. Enyém a rózsaszín toll – húzott oda egy széket, és bár
folyamatosan szánalmasnak nevezte a tesztet, azért ő is kíváncsi
volt rá.
– Oké – emelte fel a fejét Virág, amikor összeszámolta a
pontokat. – Kinga, hozzád Joe Jonas illik.
– Az meg ki a fene? – kérdezte Kinga csalódottan.
– Ő – fordította felé az újságot Virág.
– Ez biztos téves. Számold újra. Egyáltalán miért te számolod?
Na, add ide – kapta ki a kezéből, és gyorsan átfutotta a
végeredményt. – Lehetetlen! Ez a teszt rossz! Nektek mi jött ki?
– Nem tudjuk, mert elvetted – közöltem. Kinga dühösen
visszadobta a magazint az asztalra, és várt.
– Reni, hozzád… – húzta végig az ujját Virág az oldalon, és
gyorsan leolvasta a választ – hozzád Benji Madden.
– Ki? – kérdeztük egyszerre Kingával.
– Good Charlotte. Elég „badguy” – mosolygott. Kingával
egyszerre hajoltunk a kép fölé, aztán összenéztünk.
– Miért Renáta kapja a rosszfiút? Hiszen ő teljesen mulya!
– Hé! – háborodtam fel, aztán elgondolkodtam. – Tényleg,
miért nekem jött ez ki?
– Várjatok, én jövök – számolt gyorsan Virág, közben pedig
folyamatosan azt suttogta, hogy „Pete Wentz, Pete Wentz, Pete
Wentz”. – Ó! – görbült le a szája.
– Mutasd – húztam magam elé az újságot, aztán értetlenül
néztem fel a Tokió Hoteles tagot látva. – Tom Kaulitz?
– Módosítom a válaszaimat. Muszáj, hogy Pete Wentz jöjjön
ki? –magyarázta Virág, és újratöltötte a tesztet.
– Nekem nem kell Jonas! – váltott vissza Kinga az őt érintő
témára. – Miért te kaptad a rosszfiút? – förmedt rám.
– Mit tudom én! Nem én akartam. Igazából azt sem tudom, ki
az! Én csak válaszoltam.
– De hozzád jobban illik a jófiú. Vidd Jonast!
– Nekem nem kell! – hadakoztam, és észre sem vettem, hogy
mennyire elképesztő dolgon vitázunk.
– Akkor sem jó ez a teszt – rázta a fejét Kinga.
– És mi van, ha Reni a rosszfiúra bukik? – kérdezte Arnold
hirtelen, még mindig a regényét olvasva. Mindhárman kérdőn
néztünk rá, aztán össze.
– Ez nem igaz – válaszoltam enyhe fáziskéséssel. Arnold
megvonta a vállát, és lapozott a könyvében, Kinga pedig tovább
követelte, hogy „vigyem Jonast”. Hogy hova vagy minek, azt nem
tudom. Arnold szavai viszont egész nap nem mentek ki a fejemből.
Rajzóra: 5/1. –
Tinimagazin-teszt: 5/2 – ki a fene az a Benji Madden?
Virág: 5/5 – hétszer töltötte ki a tesztet, mire végre kijött, hogy
Pete Wentz illik hozzá.
Vacsora: 5/1 – zellerkrémleves. Bah.
Karkötő gyűjtés: 5/2 – tisztára lúzer vagyok.


Február 13., péntek


A Valentin-hét utolsó napja. Az egész suli az esti Valentin-bálrakészült. A stúdiósok minden szünetben emlékeztettek arra, hogy
megjelenés fiúknak feketében, lányoknak pirosban (jaj!). Dani
óránként kérte Kingát, hogy menjenek együtt, aki már-már
könyörtelenül hárította el a meghívást. A büfében kígyózó
sorokban álltak a diákok, hogy még utoljára bevásároljanak
karkötőből. Szóval totál káosz.
– Hogy telt a Valentin-hét? – kérdezte mosolyogva Haller
ofőórán. Csak halk morajlás fejezte ki az általános nemtetszést,
úgyhogy az ofő nem feszegette tovább a témát, hanem azonnal
váltott. – Először is. Szeretném megkérdezni, hogy tudtok-e
valamit a kémialabor televíziójáról.
– Semmit – vágta rá azonnal Andris, mi pedig zavartan
vigyorogtunk.
– Gondoltam – biccentett az ofő gyanakodva, és sietősen
kinyitotta a tanári zsebkönyvét, majd felsorolta a
megbeszélnivalókat. Jövő héten osztályfényképezés, csapnivaló
töridoga-eredmények, gyanúsan jól sikerült kémia témazáró (itt
leginkább Andrisékra nézett), panasz Farkas tanárnőtől (Dave
eléggé kiakasztotta), meg ilyesmi. Aztán óra vége előtt két perccel
az ofő becsukta a naplót, és felnézett. – Rendben, végeztünk,
mehettek a szünetre. – Szinte egy emberként pattantunk fel, mire
az ofő feltette a karját. – Illetve Cortez, te maradj. A többiek
mehetnek – javította ki magát, én pedig a szám szélét rágva
néztem körbe. Tuti, hogy Kardosról van szó.
Kisebb csordaként sétáltunk le a lépcsőn, pont csengetésre
értünk le az. aulába.
– Na gyorsan vegyünk kaját, mielőtt a karkötősök ellepik a
büfét – szólt Zsolti.
– Ez akkora baromság! Ezer karkötőm is lehetne, ha akarnám –
vágta rá kicsit sértődötten Dave, aki egész héten nem kapott egy
darabot sem. Andris és Robi bólogatva értettek egyet, és
mindnyájan a büféhez siettek.
Cortez zsebre dugott kézzel sétált le a lépcsőn, és amikor a
többiek észrevették, azonnal köré gyűltek.
– Mi volt? – kérdezte Ricsi, miközben letört egy darabot a
pogácsából, és a szájába hajította.
– Kardos – vonta meg a vállát hanyagul Cortez. A beszélgetés
többi részét nem hallottam, mert kimentek az udvarra.
– Én csak azt mondom, hogy szerintem hülyeség. Ha minden
barátomtól kapnék karkötőt, nem tudnám hova rakni. Mert
rengeteg barátom van. Komolyan! – sétált el mellettünk Dave,
Zsoltit győzködve.
Kicsit szomorúan néztem utána, aztán megragadtam Virágot, és
beálltunk a büfénél kígyózó sorba.
– Ezek a tesztek tuti hibásak. Jó, lehet, hogy hétszer írtam át,
mire kijött, hogy Pete Wentz illik hozzám, de végül is az a lényeg,
hogy kijött. Nem? – fecsegett Virág, aki nehezen tette túl magát a
tinimagazin teszteredményén. Miközben hallgattam, az előttünk
állók karkötőit figyeltem. Mindenkin halomszámra lógtak a színes
darabok.– Ez nevetséges – szóltam, Virág pedig riadtan nézett rám. –
Szerinted sem illik hozzám?
– Nem az! Az rendben van – legyintettem, és a büféablakban
álló nénire mosolyogtam.
– Mit adhatok?
– Karkötőket! – feleltem, és belemarkoltam a műanyag
tartókba.
– Mit csinálsz? – pislogott Virág.
– Egész héten mindenki másnak a karkötőjét nézegette
ámuldozva, közben az osztályban egy csomó mindenkinek még
egy darab sincs! Miért ne adhatnánk nekik? Őket ismerjük a
legjobban, mégsem vettünk egyet sem – közöltem egyszerűen.
Virág sietősen lépkedett utánam, én pedig kettesével szedve a
lépcsőfokokat, megszámoltam a kezemben tartott szilikon
karkötőket.
– Andris, Robi, tessék – léptem be a terembe, és a kezükbe
nyomtam két egyforma, sötétkék karkötőt. Ugyanolyat kaptak,
nehogy összevesszenek.
– Hű, köszi – mosolyogtak, és a következő pillanatban
ellenőrizték, hogy nincs-e különbség a két darab között.
Jacques-nak és Gábornak is adtam egyet, aztán a folyosón
megtaláltam Arnoldot, aki a szekrényéből szedte elő a tesicuccát.
– Oké – kezdtem, mire kérdőn felém fordult. – Nem kell
hordanod. De ez mégiscsak a Valentin-hét, úgyhogy tessék –
adtam át a sima, fekete karkötőt.
– Értem – nézegette fürkésző tekintettel, aztán sóhajtva felvette.
– De csak ma hordom, és csak mert fekete! – mentegetőzött, és
gyorsan ráhúzta a pulóvere ujját, hogy ne látsszon.
Mosolyogva bólintottam, aztán Virággal együtt megfordultam.
Kinga az a-s lányok kíséretében indult lefelé, úgyhogy utánuk
siettem.
– Kinga, várj!
Igaz, csak neki szóltam, erre mindannyian megálltak, és
bevártak. Nem így akartam, de mindegy.
– Tessék – adtam oda egy világoskék karkötőt Kingának, aki
teljesen döbbenten meredt rám, fogalma sem volt, hogy mit
reagáljon, én pedig úgy döntöttem, nem várom meg, mivel nem
tudtam, meddig tart a hirtelen rám törő bátorság.
Virággal együtt lesiettünk a lépcsőn, de mielőtt kiléptem volna
az udvarra, megálltam, és sóhajtottam egy hatalmasat. „Most vagy
soha” alapon kilöktem az ajtót, és egyenesen az árkádok alatt álló
társasághoz léptem.
Kicsit elbizonytalanodtam, amikor észrevettem, hogy jó
néhány, felsőbb évfolyamba járó diák is velük van.
– Zsolti – nyújtottam át egy zöld karkötőt –, Dave – nyomtam a
markába egy fehéret –, Ricsi, bocs, már csak ilyen volt – tettem a
kezébe mosolyogva egy színes darabot, aztán belenyúltam a
zsebembe, és kivettem az utolsót. – Tessék – adtam oda Corteznek,
és egy pillanatra sem néztem a szemébe, csak megfordultam, és
otthagytam őket.– Miért? – kiáltott utánam Dave.
– Mert Valentin-hét van. Gondoltam, legyen értelme – vontam
meg a vállam, és bementem a tesiterem épületébe. Ahogy
becsuktam magam mögött az ajtót, minden bátorságom elszállt, és
Virágba kapaszkodva kapkodtam a levegőt.
– Hű. Ez hatásos volt – bólogatott tágra nyílt szemmel.
– Lehet, de most mindjárt elájulok – feleltem, aztán egymásra
néztünk és elnevettük magunkat. Azt hiszem, megtettem, ami
tőlem tellett.
A dolog végül is jól sült el, mert a következő szünetben Andris,
Robi és Gábor adott nekem karkötőt, suli után pedig, mikor
kimentünk az infóteremből, az aulában ácsorgó Ricsi, Dave és
Zsolti hívott magához. Mindannyian átnyújtottak egy karkötőt
(Ricsi direkt rikító színűt vett, bosszúból, amiért én is színeset
adtam neki ), én pedig büszkén vettem fel az új karkötőimet. Így
már nyolc volt!
– Ti még maradtok? – kérdeztem Ricsiéket, miközben Virág
feltette a kapucniját, jelezve, hogy indulásra kész.
– Aha, megvárjuk Cortezt.
– Miért?
– A nagyszüleit mára hívatta be Kardos – húzta el a száját Ricsi.
– Ó! – jött ki belőlem az egyetlen reakció, aztán elköszöntem a
fiúktól, mert gondoltam, az mégis elég furán venné ki magát, ha
ott maradnék.
A dombon felfelé gyalogolva Arnolddal és Virággal
megbeszéltük, hogy fél hatra átjönnek, és akkor együtt megyünk
vissza a suliba. Hazaérve anyut a konyhában találtam, egy
szakácskönyvet lapozgatott, teljesen elmerült benne.
– Mi volt a suliban? – kérdezte fel sem nézve.
– Minden oké – ültem fel a konyhapultra, és felhúztam a
pulóverem ujját. Anyu egy fél pillanatra felnézett rám, aztán
mielőtt tovább bújta volna a könyvet, megpillantotta a
karkötőimet.
Természetesen csak erre vártam, és azonnal beszámoltam
mindenről.
– Ez nagyszerű – csapta össze anyu a tenyerét. – És akkor
mindenkitől kaptál?
– Hát, nem egészen – ráztam meg a fejem. – Csak három
embertől nem kaptam, Arnoldtól, ami érthető, hiszen komoly elvei
vannak. Kingától, ami szintén érthető, mert ő Kinga. És… És
Corteztől sem kaptam.
– Sajnálom – nézett rám anyu szánakozva, én pedig rögtön
magyarázkodni kezdtem.
– Szerintem most a karkötő a legkisebb problémája. Kardos
mára hívatta be a nagyszüleit…
– Jaj.
– Hát, igen – bólogattam, és hogy témát váltsak, leugrottam a
pultról, és a vágódeszkán lévő paradicsomot fürkésztem. – Ez mi
lesz?
– Az előétel, bruscetta.– Klassz – füllentettem.
– Apád kollégája jön vacsorára a feleségével, de ne aggódj,
elugrom érted…
– Nem fontos. Arnolddal és Virággal jövök haza, úgyhogy nem
kell félbeszakítanod a vacsorát.
– Biztos?
– Egészen. Megyek öltözni.
Persze a gardróbomból mindent kirángattam, mire előkerült a
piros kötött pulcsim, ami bár irtó nyomin állt rajtam, kénytelen
voltam felvenni. Fél hatkor Virág csöngetett be, nem sokkal
később pedig Arnold is megérkezett, úgyhogy indulhattunk.
– Arnold, hazakíséred Renit és Virágot is? – kérdezte anyu, azt
hiszem, századszorra.
– Persze – ígérte meg Arnold, azt hiszem, századszorra. –
Rendben, akkor érezzétek jól magatokat. De biztos ne menjek
értetek?
– Szia, anya – köszöntem el gyorsan, és kitessékeltem Virágot
meg Arnoldot az ajtón.
Mivel besötétedett, a Szent Johanna körül csak alakokat láttunk,
aztán amikor az árnyak a bejárathoz értek, a porta fényében
felismerhetővé váltak a diákok.
– Állj! – tartott fel minket a tornaterem dupla szárnyú ajtajában
álló stúdiós. – Te mehetsz, te is – engedte át Arnoldot, majd engem
is, de Virágra felvont szemöldökkel nézett. – Megjelenés
lányoknak pirosban.
– Ja, igen – biccentett Virág, és lehúzta a pulcsija cipzárját.
Alatta piros pólót viselt, az elején fekete halálfejjel. – És ez is
piros – mutatott büszkén a piros kockás csatjára, amivel oldalra
tűzte az egyébként szemébe lógó haját.
– Mehetsz – mosolyodott el a sulirádiós, és végre bemehettünk.
A tesiterem Valentin-díszben úszott, ami leginkább abból állt,
hogy mindenfelé piros, szív alakú lufik lebegtek. A plafonon, a
lelátók szélén, a lépcsőkhöz rögzítve és az ez alkalomra felállított
színpadhoz kötve.
– Hát, ez elég giccses – jegyeztem meg, miközben felültünk a
jobb oldali lelátó harmadik sorába.
– És akkor még szépen fogalmaztál – motyogta Arnold, és
kirángatta a farzsebéből a Dr. Jekyll és Mr. Hyde egy elnyűtt
példányát.
– Sziasztok. Szívecskés mézes puszedlit? – nyújtott felénk egy
zacskót Zsolti, mire mosolyogva vettem egy darabot.
– Köszi. A többiek? – kérdeztem.
– A büfében – felelte, aztán leült az előttünk lévő székre, és
féloldalasan hátrafordult. – Látom, Neményi jól szórakozik –
röhögte el magát. Arnold unottan lapozott egyet a könyvében, és
fel sem nézve reagált:
– Úgy hívják, olvasás. Próbáld ki, nem olyan nehéz.
Zsolti gúnyosan „húú”-zott egyet, aztán nevetve rám nézett. Én
csak mosolyogva megráztam a fejem, hogy hagyja Arnoldot, aztán
sóhajtva körbenéztem. A lelátókon, csakúgy, mint a tánctéren,csoportokba verődött diákok beszélgettek.
– Mi a pálya? – csapta le magát mellém Ricsi, miközben a nagy
lendülettől félig a karomra ömlött a kólája. – Bocs.
– Nem gond – feleltem, és megtapogattam a pulóverem ujját,
ami szinte azonnal beitta a kólát, így hidegen tapadt a karomra.
Óriási. Na nem mintha a pulcsimért annyira kár lenne, csak mégis.
Egy buli elején kólás ruhában ücsörögni. Ez az én formám.
– Tessék – nyúlt elém hirtelen egy zsepit tartó kéz.
– Kösz – néztem fel, és zavartan mosolyogtam Cortezre.
Megfogtam a zsepit, és ahogy átvettem, azonnal kiesett belőle
valami, és az ölembe hullott. Reflexből utánakaptam, aztán
megremegett a kezem. Felemeltem a vajszínű szilikon karkötőt, és
a torkomban dobogó szívvel bólintottam. – Köszi – mosolyogtam
erőltetetten, mert hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, aztán a
zsepivel megpróbáltam felitatni a pulcsimra ömlött kólát.
– Zoli nekünk integet, menjünk oda – pattant fel hirtelen Ricsi,
és lementek a tánctérre. Én fel sem néztem, csak bambán
szöszmötöltem a zsepivel egészen addig, amíg Virág meg nem
ragadta a karom. Akkor aztán ránéztem, és csillogó szemét látva
zavartan elmosolyodtam.
– Na jó – csukta össze Arnold a könyvét, és felállt. –
Nyugodtan sikoltozzatok és egymás szavába vágva beszéljétek át
ezt a roppant fontos momentumot, addig én hozok inni a büféből –
indult le a lépcsőn, mi pedig Virággal ügyet sem vetve rá, szót
fogadtunk.
– Muti! – kérte el Virág a karkötőmet, és óvatosan, mintha
valami becses kincs lenne, alaposan megnézte az egyszínű darabot.
– Ez nem semmi – bólintott elismerően, és visszaadta. Gyorsan
felvettem a karkötőt, és azt játszottam, hogy amikor rápillantok,
erősen megdobban a szívem. Ezzel jól elszórakoztam.
– Ez életem legszebb napja – közöltem boldogan mosolyogva,
szinte végszóra, mert a következő pillanatban elsötétedtek a
lelátók, és a hangszórókból felcsendült a Sixpens None The Richer
Kiss me című dala, és a diákok lassan megtöltötték a táncteret.
Félig kábán, állandóan a karkötőmet ellenőrizgetve üldögéltem
a lelátón, és mindenkire mosolyogtam, aki elhaladt mellettünk.
Arnold a telefonja kijelzőjével megvilágított könyvét olvasta,
Virág pedig velem együtt beszélgetett a hozzánk leülőkkel. Éppen
Andris és Robi fárasztottak minket a Guitar Hero játékkal, amikor
felcsendült az AFC-től a Miért hazudom.
– Jujj! – pattant fel Virág. – Valaki! – nézett tanácstalanul
körbe.
– Muszáj? – húzta el a száját Robi.
– Aha – ragadta meg a kezét, és ezzel együtt fel is kérte.
Mosolyogva néztem utánuk: szinte azonnal elnyelte őket a
tánctéren felgyülemlett tömeg.
Andris rettegve nézett rám, mire mosolyogva megráztam a
fejem.
– Nyugi, én nem akarok táncolni.
– Huh. De jó – sóhajtott megkönnyebbülten, én pedig büszkénnéztem a karomon lévő karkötőkre. Illetve csak az egyikre. Az
AFC-számot egy FOB váltotta fel (a rövidítéseket Virág tanította
meg nekem), úgyhogy szegény Robi kénytelen volt Virággal
maradni a tánctéren. Ricsi, Cortez, Zsolti és Dave felsétáltak a
lépcsőn, és az előttünk lévő sorba ültek le. Nem sokkal utánuk
Kinga is megérkezett, egy dobozos őszibaracklevet szorongatva.
– Nem tudom lerázni Danit! Zsolti, húzd ki magad – bökte meg
az előtte ülő Zsoltit, aki hiába nyújtózkodott, a lelátó lépcsőzetes
elrendezése miatt képtelenség volt, hogy eltakarja a feljebb ülő
Kingát. – De béna vagy!
Zsolti felháborodottan hátrafordult, és összehúzott szemmel
meredt Kingára. – Hé, Dani! – intett a lelátó aljában ácsorgó
végzős fiúnak.
– Megvesztél? – süllyedt le Kinga az ülésen, de késő volt, Dani
észrevette.
– Bocs, nem kellett volna? – vigyorgott Zsolti.
– Sziasztok. Mi újság? – ült le közénk Dani, Kinga legnagyobb
bánatára.
Zsolti hangosan felröhögött, Kinga pedig zavartan, a copfját
igazgatva magyarázta, hogy egyáltalán nincs kedve táncolni. A
csoportosulásunkat látva (főleg, hogy Kinga és Cortez is velünk
ült) az a-s lányok felvonultak a lépcsőn, és megálltak előttünk.
– Van kedve valakinek táncolni? – kérdezte Edina,
egyértelműen Cortezre nézve.
– Erre a zenére? Kösz, nem – rázta meg a fejét, én pedig
akaratlanul is elmosolyodtam.
– Oké, akkor mi lementünk táncolni. Holnap találkozunk –
intett Edina Corteznek, nekem pedig görcsbe ugrott a gyomrom.
Holnap. Holnap szombat. Holnap Valentin-nap. Holnap Valentinnap
és szombat! Riadtan néztem körbe, de Arnold a könyvét bújta,
Virág valahol táncolt, így egyedül Kingával néztünk össze.
Semmit nem olvastam ki a tekintetéből. És ez igazán dühített.
– Mi van holnap? – kérdeztem, és minden erőmmel azon
voltam, hogy a hangom ne remegjen meg.
– Mozi – közölte Cortez.
– Ó, értem – bólintottam. Nem volt túl bőbeszédű, úgyhogy
segítségkérően Kingára pillantottam, hátha megesik rajtam a szíve.
Egy pillanatig farkasszemet néztünk egymással, aztán unottan a
plafonra meredt.
– Mozi? – kérdezte túljátszva a szerepét, holott üvöltött róla,
hogy szívességet tesz.
– Aha. Edina szólt, hogy van egy csomó kuponja, amit el kéne
használni, mert vasárnapig jó, úgyhogy elhívott – vonta meg a
vállát Cortez
– Aha. És ki megy? – kérdezte Kinga. Tágra nyílt szemmel
meredtem magam elé.
– Csak én – felelte Cortez, velem pedig forogni kezdett a tesiterem.
– Te hogyhogy nem mész? – kérdezte Kinga Ricsit, jogosan,
mivel megszoktuk, hogy Cortez és Ricsi általában együtt lógnak.
– Szülinapom van holnap. És elvált szülők gyerekeként megvagyok áldva a szülinapokon. – legyintett.
Kinga pattogott, hogy Ricsi mennyire béna, amiért Valentinnapon
van a szülinapja, mire a többiek is beszálltak a
beszélgetésbe. Csak én ültem a fülemben dobogó vérrel. Edina
mégis megtette. Elhívta Cortezt, ő pedig igent mondott. Nekem
pedig megszakad a szívem.
– Átmegyek a büfébe – közöltem annyira halkan, hogy azt
hittem, senki nem hallotta meg. Arnold, valószínűleg a
hangsúlyom miatt, felnézett, és mikor meglátta a lesápadt fejem,
összecsukta a könyvét.
– Megyek veled.
Lebotorkáltam a lépcsőn, megragadtam Virág karját (aki még
mindig a tánctéren ugrált), és átmentünk a suli épületébe.
– Mi történt? – pislogott nagyokat Virág.
– Hozom a kabátokat – közölte Arnold.
– Megyünk? Miért?
Hazafelé, a dombon baktatva nagyjából elmeséltem Virágnak a
dolgot, aki megértően bólogatott, és folyamatosan próbált
felvidítani, de nem sok sikerrel. Mikor a kapunkhoz értünk,
Arnold, aki eddig egy szót sem szólt, mondta, hogy majd holnap
beszélünk, aztán elrángatta Virágot, aki mindenképp be akart
velem jönni.
– Gyere már, hazakísérlek – húzta el Arnold.
– Jó, jó. De figyi, Reni, tíz perc múlva várlak az msn-en. Oké?
Jó?
Mosolyogva intettem, de ahogy beléptem a kapun, már nem
bírtam visszafogni magam, és patakokban folytak a könnyeim.
– Sziasztok – köszöntem hangosan, ahogy beléptem az ajtón, és
szerettem volna azonnal felsunnyogni a lépcsőn. Sajna anyu
kiszúrta, hogy hamarabb jöttem, úgyhogy szólt, menjek oda
hozzájuk.
Lehajtott fejjel léptem az étkezőbe, a szüleim társaságában apu
kollégája és felesége vacsorázott.
– Hogyhogy ilyen korán? Hamarabb vége lett? – kérdezte anyu,
aztán meglátta a szétbőgött fejem, és letette a villáját.
– Ez volt életem legpocsékabb estéje! – fakadtam ki, és
megfordultam.
– Ó, azok a rosszul sikerült kamaszbulik – nosztalgiázott apu
munkatársa, én pedig felrohantam a lépcsőn.
A szobámba érve becsaptam magam mögött az ajtót, majd
lerogytam a babzsák fotelemre, és kitört belőlem a zokogás. Na
igen. Életem első ajtóbecsapása. Most már igazi kamasz lettem.
Valentin nap: 5/1. –
Edina: 5/1. –
Cortez: 5/1. –
Karkötő Corteztől: 5/5 és 5/1 – lehet, hogy eleinte örültem, de
most már nem.
Msn: 5/2 – rejtve kapcsolódtam, és egyedül Virággal beszéltem.



Február 23., hétfő”


Az egész múlt héten árnyéka voltam önmagamnak. A Valentinesteután éjjel kettőig bőgtem, kisebb-nagyobb megszakításokkal.
És mégis, amikor azt hittem rosszabb már nem lehet, következett a
hétfő. Az volt csak az igazi arcul csapás. Cortez hiányzott,
megfázott vagy valami ilyesmi, csak szerdán jött suliba, addig
pedig Edina elégedett fejét kellett néznem, aki minden szünetben
direkt feltűnően sms-ezett, csak hogy mindenkinek világos legyen,
Cortezzel. Szerdán pedig, amikor végre suliba jött, egy szót sem
szólt hozzám. Én pedig kiborultam. A délutánjaimat mélabús
dalok hallgatásával és rendszertelen sírdogálással töltöttem, a
hangulatomhoz nagyban hozzájárult a szürke, csapadékos,
rettentően hideg és komor februári időjárás is. Anyu és apu
próbáltak feldobni, de aztán utánaolvastak, és úgy ítélték meg,
hagynak szenvedni, majd elmúlik. Szerintük. Szerintem nem. Az
msn-t egész héten be se kapcsoltam. A netezésem kimerült
annyiban, hogy a közösségin ellenőriztem először Cortez, majd
Edina állapotát, és amíg mindkettejük adatlapján az „egyedülálló”
szerepelt, valamelyest megnyugodtam. De így, hogy mérhetetlen
fájdalmakkal küszködtem, kénytelen voltam elfoglalni magam,
úgyhogy kiolvastam a Twilight harmadik részét is. És bár tényleg
szörnyen szomorú voltam, szerencsémre két emberre mindig
számíthattam. Virágra, akivel suli után és a kora esti
kutyasétáltatás alkalmával ezredszerre is képesek voltunk átrágni
magunkat a Cortez témán, és Arnoldra, aki direkt elterelte a
figyelmem a dolgokról azzal, hogy három és fél órát téblábolt
velem tegnap a könyvesboltban, csak hogy jókedvre derítsen.
Fogalmam sincs, mihez kezdenék nélkülük.
Ma reggel Virággal mindketten kicsit frusztráltak voltunk a
Szent Johannás blézerben, akkor is, ha kivételesen felvehettük
farmerrel. A múlt heti hiányzók miatt (Cortez szerdáig, Gábor,
Andris és Zsolti egész héten nem jött) az osztályfényképezés mára
tolódott, úgyhogy kénytelenek voltunk kiöltözni. Máday ig.
helyettes állítása szerint lazára vette a figurát az osztályképekkel
kapcsolatban, régebben kötelező volt ünneplőben megjelenni,
mostanra már elég a blézer, sál és kitűző. Tehát csak annyi a
„lazaság”, hogy lehetünk farmerben. Mindegy, tőle ez is extrém
jófejségnek számít.
Duplaangollal kezdtünk, úgyhogy Virággal beültünk a nyelvi
előadóba, és a csengetésig elfoglaltuk magunkat. Ő a márciusi IMet
olvasgatta, én pedig kinyitottam a munkafüzetem, és
ellenőriztem a házit. Csengetésig a sulirádióból egy Queen-szám
üvöltött, közben pedig szép lassan mindenki beszállingózott a
terembe.
– Reni – bökte meg a hátam Ricsi.
– Igen? – fordultam hátra.
– Volt kémiaházi?
Előszedtem a táskámból a kémiafüzetem, és szó nélkül
hátraadtam.
– Örök hála – vette el, én pedig némán bólintottam. Vagyis
vissza a kezdetekhez.
Arnold huszonkét percet késett, szerintem ez az egyéni csúcs,de Mr. O’Realy csak a helyére utasította.
– Hol tartunk? – kérdezte halkan. Ez inkább csak olyan udvarias
kérdés volt tőle, egyébként semmi köze az angolórához, az ő
szintjével be se kéne járnia. Ahogy Corteznek se.
Némán felé mutattam a könyvem, mire bólintott, és fellapozta a
regényét.
– Pszt – bökött meg Ricsi. Hátrafordultam, és elvettem tőlük a
füzetemet. – Kösz.
– Nincs mit. .
Arnold rosszallóan megcsóválta a fejét. Azt hiszem, ezzel azt
akarta jelezni, hogy béna vagyok. És lehet, hogy igaza van. A
Valentin-hét óta magamba fordulva duzzogok, sírok, szenvedek,
képtelen vagyok kezelni az érzelmeimet, de ha elkérik a házim,
még mindig szó nélkül odaadom. Ez jellemző.
Irodalmon Kardos így indított:.
– Reni a táblához, a többiek kinyitják a szöveggyűjteményt. –
Sóhajtva behajtottam a tankönyvem, és kimentem felelni. Egy
percig nem aggódtam, monoton stílusban ledaráltam a verset,
aztán vártam az eredményt.
– Ez a vers ennél azért egy kicsit vidámabb – firkantotta be
Kardos az ötöst, én pedig lesütött szemmel bólintottam, és
visszaültem a helyemre. Az óra további részében a blézerem ujját
húzogattam, és kifelé bámultam az ablakon. Komolyan, soha nem
gondoltam volna, hogy kamasznak lenni ennyire megterhelő meló.
Óra végén nem úsztam meg, Kardos elkapott a folyosón, és
aggódva faggatni kezdett, hogy mi a bajom.
– Csak egy kicsit fáradt vagyok, biztos az időtől van.
Hidegfront… – lőttem el az adu-ászt. Meteorológiai
befolyásoltságom miatt állandóan tudom, hogy mikor milyen
frontra foghatom a rossz hangulatom.
– Tehát hidegfront – biccentett Kardos hunyorogva. Simán
átlátott rajtam. A felnőttek nagyon értenek az ilyesmihez. Még a
légköri dolgokról próbáltam győzködni, vagyis hogy tényleg
minden rendben velem, csak már nehezen viselem a hosszú telet,
meg ilyesmi, amikor Cortez fülhallgatóval a fülében kisétált a
teremből, és kikerült minket a folyosón.
– Antai-Kelemen – szólt utána Kardos, mire Cortez megállt és
visszafordult. – Szeretném, ha nem feledkeznél meg a délutánról.
A nagymamád a múlt héten telefonált, hogy a megfázásod miatt
nem tudsz megjelenni, viszont a mai napon számítok rád,
remélem, tisztában vagy vele, hogy…
És ekkor Cortez megtette azt, ami miatt még mindig lesütöm a
szemem, ha eszembe jut. Vagyis Kardos beszéde közben
összehúzta a szemét, majd egy rutinos mozdulattal kirántotta a
füléből a fülhallgatót, és szemtelenül mosolygós szemmel
megkérdezte.
– Tessék?
Kardos pislogás nélkül meredt rá, én pedig a szám szélét rágva
óvatosan megráztam a fejem. Oké, állati menő volt meg ultralaza,
de ezt csak mint diák mondhatom. Kardos szemével nézve eztúllőtt minden pofátlanságon. Jaj.
– Utolsó óra után! Ne felejtsd el! – közölte szigorúan, és szó
nélkül otthagyott minket.
Cortez megvonta a vállát, és visszatette a fülébe a fülhallgatóját,
én pedig jól ottmaradtam egyedül.
Az egész ebédszünet eltelt az osztályképek készítésével.
Mondjuk, a három fotó három pillanat alatt elkészült, inkább az
előkészületek során akadtak gondok. A tesiterem lelátójának első
két sorába ültetett minket a fotós, és elvileg az egész két percet vett
volna igénybe, de tekintettel arra, hogy 12 diák 12 félét fújt, és
mindenkinek volt valami elképzelése a dologgal kapcsolatban, a
fotósnak meggyűlt a baja velünk. Az ofő próbált rendet tenni, de
képtelenségnek tűnt. Andris és Robi kezdte az egész vitát azzal,
hogy nem akarnak egymás mellett ülni, de amikor a fotós
szétültette őket, akkor kitalálták, hogy mégis. Ekkor megint
mindenkit átültettek, mi, Virággal és Arnolddal lekerültünk az alsó
sorba, Kinga mellénk, de ez nem volt jó, mert ő fent akart ülni.
Ezután felkerült, Zsolti pedig le a helyére, de Kinga elég bunkó
stílusban kifakadt, hogy Zsolti a termetéből adódóan takarja őt, és
nem fog látszani. Ekkor Zsolti rávágta, hogy Kinga arca akkora,
hogy mindenhonnan jól látszik, így ők ketten heves vitába kezdtek,
közben Jacques elesett (fogalmam sincs, hogy hogyan), és
kiszakadt a zakója. Így megint változás történt, őt hátra kellett
ültetni, hogy elrejtsék a lyukas zakóujját. Az ofő próbált rendet
teremteni, a fotós Virágra förmedt, hogy vegye ki a homlokából a
haját, mert nem látszik az arca, de Virág direkt így akarta. Én
némán tűrtem, hogy hatodszorra is átültessenek, pedig
borzalmasan untam, nekem annyi volt a kérésem, hogy Arnold és
Virág között ülhessek. A fotós kissé rángó arccal bólintott,
úgyhogy mi hárman vonultunk egyik sorból a másikba. Közben
Dave ráunt a dologra, és amíg a fotós rendezgetett minket, mint a
dominókat, odaállt mellé, és elkezdte kielemezni a gépét.
Véleménye szerint „tök elavult” technika. Na ekkor a fotós már
elveszítette a türelmét, ráüvöltött, hogy azonnal menjen vissza a
csoportképbe, az ofő hatodszor szólt Cortezre, hogy vegye ki a
fülhallgatóját, és Arnoldra, hogy tegye el a könyvét, Zsolti pedig
egyre ingerültebben követelte, hogy legyen már vége az egésznek,
mert ebédszünet van, és éhen hal. Kinga ezt nem hagyta szó
nélkül, megjegyzést tett, ami miatt minden kezdődött elölről.
– Befejezni! – üvöltötte el magát a fotós, a tornaterem pedig
visszhangzott.
Egy pillanatra mindenki elcsitult, még az ofő is kérdőn nézett a
dühöngő fotósra, aztán további hat perc alatt sikerült mindenkinek
megfelelő helyet találni a három nyomorult kattintás erejéig. Az
első két kép normális, „csendben ülünk és mosolygunk”
osztálykép lett, és bár kicsit erőltetettre sikerült, azért mégis
meglett. Az utolsó kép afféle „bulis” felvételnek készült volna,
ekkor az ofő felállt, és azt mondta, mindenki legyen kicsit „őrült”,
hogy vicces legyen a kép. Kábé mint a lámák, annyira voltunk
bulis hangulatban, szinte mindannyiunkat az érdekelte, hogy elteltaz ebédszünet, és mehessünk már végre, úgyhogy az „őrült”
képünk a következőképp sikerült: Jacques a könyökét fogja, Gábor
pislog, Andris és Robi lázadásuk jeléül hátat fordítanak, Zsolti
dühös, Kinga összefont karral duzzog, Dave úgy csinál, mintha
telefonálna, Cortez zenét hallgat, Ricsi lehajtja a fejét, mintha
aludna, Arnold olvas, Virág pedig átölel engem, csak az a baj,
hogy a haja az arcába van fésülve, úgyhogy olyan, mintha egy haj
lenne a legjobb barátnőm. Hát, ennyit a „vicces” képről. A fotózás
végén kisebb csordaként vonultunk ki a tesiteremből.
Suli után Virággal lementünk a büfébe, hogy rajz és olvasókör
előtt vegyünk valamit inni. Virág még a büfésnénivel beszélgetett,
aki megdicsérte a pillangós csatját, amikor megláttam a lépcsőn
komótosan lebaktató Cortezt. Fura, hétfő délután még sosem
láttam a suliban, órák után mindig gyorsan lelépnek a többiekkel.
– Hát te? – kérdeztem, és igyekeztem közömbös lenni.
– Kardos – nézett unottan a plafon felé.
– Nem hiszem, hogy most ráér, mindjárt kezdődik az olvasókör
– feleltem. Cortez mélyen a szemembe nézett, amitől azonnal
megremegett a gyomrom, aztán sóhajtva bólintott.
– Tudom. Megyek én is.
– Olvasókörre? – döbbentem le. – Minek? Miért?
– Mert ezt találta ki. Nagyobb kiszúrást el se tudok képzelni –
magyarázta, miközben lecsavarta a kólája kupakját, és beleivott.
– És mit kell csinálnod?
– Megírni az eddigi beadandókat, hogy jegyet tudjon rá adni.
– Az összes eddigi beadandót? Ma? Egy óra alatt? –
csodálkoztam, mert ez azért tényleg durván hangzott. Cortez
visszadobta a táskájába a kólát, és kínosan elnevette magát.
– Nem. Nem csak ma.
– Ó – csodálkoztam. Igen, ez így már érthetőbb volt.
Virág elsietett rajzszakkörre, úgyhogy kettesben maradtam
Cortezzel. Kicsit zavartan ácsorogtam mellette az aulában, és fél
szemmel őt, fél szemmel meg a lépcsőt pásztáztam. Fogalmam
sem volt, hogy mit mondhatnék, Cortez szemmel láthatóan bárhol
szívesebben lett volna, mint hétfő délután a suliban, úgyhogy
inkább csendben maradtam, számoltam a másodperceket, és
vártam, hogy Arnold jöjjön már. Kínomban kihalásztam a
táskámból a rágómat, és a síri csendben kibontottam. A csörgés
fülsüketítően hangosnak hatott a néma épületben, mire Cortez
felém fordult.
– Kérsz? – kínáltam meg zavartan.
Kivett egyet a dobozból, aztán visszaadta, és tovább
ácsorogtunk csendben.
– Milyen volt a mozi? – kérdeztem hirtelen, mert úgy éreztem,
belehalok, ha nem kérdezem meg.
– Milyen mozi? – kérdezett vissza.
– Edinával – vontam meg a vállam, mintha csak nehezemre
esett volna pontosan felidézni a dolgokat.
– Ja – bólintott. – Oké volt.
– Klassz – mosolyodtam el, és az agyam azonnal kattognikezdett. Mit jelent az oké? Jó volt? Nagyszerű? Elment? Nem volt
rossz? Vagy talán a legjobb? Mi a fene pontosan az oké?
– Te mit keresel itt? – kérdezte Arnold hirtelen. Annyira
elgondolkoztam, hogy észre se vettem, amikor mellénk ért.
Cortez felvont szemöldökkel mérte végig Arnoldot, aztán
megvonta a vállát.
– Olvasókör – felelte nem túl kedvesen.
– Nocsak, gondoltad, megnézed, merre lehet a könyvtár? –
kérdezte gúnyosan. Cortez lesajnáló pillantással méregette.
– Ja, gondoltam, majd veletek megyek, nehogy eltévedjek –
nézett összeráncolt szemöldökkel a kijárat felé. Mosolyogva
bólintottam, és mielőtt Arnold reagálhatott volna, elindultam.
Mindketten követtek.
A könyvtárban Kardos és az olvasókörösök már mind bent
ültek, és az érkezésünkkor felnéztek.
– Reni, Arnold – biccentett Kardos.
Leültem egy székre, Arnold pedig felpattant az asztalra, a
többiek viszont mit sem törődtek velünk, mindannyian az unottan
ácsorgó Cortezt figyelték, aki, mintha csak valami láthatatlan
akadály lenne előtte, megállt az ajtóban, és láthatólag nem akart
beljebb jönni.
Kardos szólt Corteznek, hogy üljön le egy asztalhoz, ami a
szakkör összetolt padjaitól külön, az egyik könyvespolc mellett
árválkodott.
– Felállhatsz könyvekért, ha kérdésed van, jelentkezz,
máskülönben ne zavard az olvasókört – közölte Kardos szárazon.
– Eszemben sincs – ígérte meg Cortez visszafojtott mosollyal,
és lesajnáló grimaszai nézett az összegyűltekre. Totál lúzernek
tarthatja ezt az olvasókör dolgot.
– Rendben. A mai alkalommal Passuth Esőisten siratja Mexikót
című művéről beszélünk – csapta össze a tenyerét Kardos, mire az
olvasókörösök felcsillanó szemmel figyelni kezdtek. Aztán egy
koppanás hallatszott, és mindenki hátrafordult. Cortez lefejelte a
padot.
– Antai-Kelemen, ha egy kis kultúrától sokkot kapsz, nehéz
hetek várnak rád – jegyezte meg Kardos élesen, a többiek pedig a
fejüket rázva fejezték ki nemtetszésüket. Visszafojtott mosollyal
néztem Cortezre, aki továbbra is a padon feküdt, látszólag totál
kiakadt.
Nekem úgy tűnt, két perc alatt eltelt az olvasókör, Corteznek
meg, azt hiszem, egy örökkévalóságig tartott, de lényeg a lényeg,
mindkettőnknek véget ért. Összepakoltam a holmim, a többiek
kimentek a könyvtárból, Kardos pedig Cortez asztalához lépett, és
felemelte a füzetét. Fél szemmel odanéztem, és láttam, hogy
maximum két mondat szerepel az oldalon, a többi rajz és firka.
– Lesz ez még több is – jegyezte meg elégedetten Kardos. –
Tanár úr, nem lehetne, hogy otthon… – próbálkozott Cortez.
– Nem. Itt írod. Hétfő délutánonként. Pont – jelentette ki
Kardos, és visszadobta az asztalra a füzetet.
Virág az aulában várt ránk, és kicsit fura volt négyesbenhazaindulni, bár hozzá kell tennem, Cortez nem sok vizet zavart,
némán baktatott mellettünk a dombon felfelé, azt hiszem, kiszívta
az agyát a Passuth-mű elemzése.
– Ez mindig ilyen? – kérdezte, kábé félúton.
– Mi? – kérdeztem vissza.
– Az olvasókör.
– Aha. Rémes volt? – mosolyodtam el.
– Amikor ébren voltam, igen – vágta rá, mire hangosan
felnevettem. Arnold rosszalló pillantást vetett rám a sapkája alól.
– Minden rosszban van valami jó. Gondolj csak bele. Már
ismersz egy könyvet. Az alapműveltséged így már eléri némely
emberszabású szintjét. Ez nem kis teljesítmény – győzködte
gúnyosan Arnold.
Cortez hangosan kiröhögte Arnoldot, jelezve, hogy egy
pillanatig sem veszi őt komolyan, aztán benyomta a zenelejátszója
gombját, és csendben sétálva hallottuk, ahogyan üvölteni kezd a
fülében a zene.
Osztályfényképezés: 5/4 – vicces volt, akkor is, ha bénák lettek
a képek.
Olvasókör: 5/5 – tökéletes volt, Cortez jelenléte tette azzá.
Cortez: 5/2 – fogalmam sincs. Néha kedves, néha napokig átnéz
rajtam. Egyszerűen nem tudom.
Vacsora: 5/2 – fokhagymás rukkolás penne. Bah.
Február 24., kedd
Ma éreztem először, hogy kezd egy kicsit jobb kedvem lenni.
Edina mintha leszállt volna Cortezről, vagy legalábbis nem
nyomul annyira látványosan, mint eddig. Azt, mondjuk, nem
tudom, hogy sulin kívül milyen kapcsolatban vannak, de a suliban
köszönnek egymásnak, meg néha ebédszünetben beszélnek, de
ennyi. Ez azért jó hír.
Egyébként laza nap. Duplafrancián Monsieur Durand-nal
megnéztük a Belleville-i randevút, földrajzon Farkas tanárnővel
tovább haladtunk az anyaggal, törin pedig Barka is szeretett volna
továbbmenni, de a maratoni diktálást némiképp nehezítette, hogy
Virág minden mondatát más színű tollal írta (szerinte így „jobb
fej” a füzete). Úgyhogy alig haladtunk valamit, mivel a tanárnőt
félpercenként félbeszakította Virág egy-egy „várjon, lemaradtam,
hol tartottunk, jó, akkor nem írok semmit!” beszólása.
Csengetéskor Barka kijelentette, hogy ami kimaradt, azt dolgozzuk
ki otthon a könyvből. Óriási. Zsolti egy összegyűrt alufólia labdát
dobott Virág fejéhez.
– Virág, az agyamra mész! – közölte.
– Most miért? – pislogott értetlenül Virág
– Kinek van kedve kidolgozni otthon? Leszedem a netről –
vonta meg a vállát Dave.
– Hagyd, lesz, aki megcsinálja – vigyorgott Ricsi, és
egyértelműen rám nézett. Csodálkozva néztem körbe, és hirtelen
hatalmába kerített valamiféle rossz érzés.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem, mire Dave, Ricsi és… és
legnagyobb fájdalmamra Cortez is elröhögte magát.– Hát, csak hogy tuti kidolgozod. És akkor odaadod, nem? –
mosolygott Ricsi kedvesen, de valahogy nem tudtam értékelni.
Virág lesütött szemmel ácsorgott mellettem, Arnold pedig
összecsapta a könyvét, és bevágta a táskájába. Zavartan
megvontam a vállam.
– Igen. Tuti kidolgozom. Meg oda is adom – válaszoltam
zavartan. – De minek másolnád le? Majd megírom a dogád –
feleltem, és felkaptam a táskám. Arnold bevárt az ajtónál, mi pedig
Virággal csendben kimentünk.
Még hallottam, hogy Ricsi azt kérdezgeti, mi bajom van, meg
hallottam, hogy Kinga megjegyzést tesz az agyára, de nem
foglalkoztam vele. Az udvaron ácsorogva némán néztem magam
elé, közben a metsző szél megcsípte az arcom, beférkőzött a ruhám
résein, és pillanatok alatt átfagytam.
– Ne törődj velük – mondta Arnold csendesen, de a süvítő
szélben szinte alig hallottam.
– Tényleg így gondolják? Én vagyok, aki majd megcsinálja?
Ennyi? – bámultam hitetlenkedve a forrócsokimba.
– Dehogy, tuti nem – ugrált mellettem Virág, aki szintén
szétfagyott. Egy pillanatra Arnoldra néztem, tudván, ő jobb
emberismerő, és mivel csak elkapta a tekintetét, nagyot
sóhajtottam.
– Ez gáz – motyogtam.
Majdnem csengetésig kint álltunk az udvaron, közben pedig
próbáltam rájönni, hogy vajon tényleg kihasználnak-e. Jó, persze
tudom, hogy nem vagyunk közeli barátok, de mégis. Ha úgy
tekintenek rám, mint valakire, aki majd megcsinálja helyettük,
akkor Arnoldnak lesz igaza. Pedig nem akartam, hogy igaza
legyen.
Francia kultúrán egész végig a füzetembe bámultam, egy
pillanatra se néztem fel, pedig Ricsi pisszegett, Zsolti és Dave
rezegtették a telefonom, Cortez pedig néha megbökött.
– Mi az? – fordultam hátra.
– Csak hülyültünk – suttogta, de Monsieur Durand rászólt.
Mosolyt erőltettem az arcomra, aztán visszafordultam, és azon
voltam, hogy ne bőgjem el magam.
Hazaérve azonnal felmentem a szobámba, benyomtam a Hard
Day’s Night albumot, és lehuppantam a babzsák fotelembe. Sajna
vacsorára le kellett mennem, úgyhogy megpróbáltam jópofizni. Na
de kiket akartam átverni? A szüleim „kamaszkezelőkönyv”-bajnokok.
– Mi volt a suliban? – kérdezte anyu. Ugye a „semmi”, az
tabuszó, úgyhogy erőltetett mosollyal mesélni kezdtem.
– Reni, apáddal arra az elhatározásra jutottunk… – kezdte anyu,
és ez mindig rosszul kezdődik. Ha a szülők elhatározásra jutnak,
ott gáz van.
– Igen?
– Hogy meghosszabbítjuk az internethasználatodat, napi egy
óra helyett másfélre – jelentette ki ünnepélyesen.
– Óriási – szurkáltam a villámmal egy sült paradicsomdarabot.
– Azt hittem, ennél jobban örülsz majd – fürkészett anyu.– Per pillanat az egy órát sem tudom kitölteni, úgyhogy nekem
mindegy – szaladt ki a számon.
– Hogyhogy? Azt hittem, minden örömödet a kis barátaiddal
való msn-ezésben leled – értetlenkedett anyu.
– Hát, mostanában nem.
– Mi történt? – szólt közbe apu, és rájöttem, hogy hibáztam. A
szüleim cselesen rávezettek arra, hogy kiszakadjon belőlem, amit
egyébként is sejtenek. Vagyis, hogy baj van.
– Semmi, csak mostanában nem vagyok oda az msn-ért –
vontam meg a vállam.
– Virággal van baj?
– Nem.
– Arnolddal?
– Nem.
– Cortezzel?
– Vele már az is jó lenne, ha baj lenne – csúszott ki a számon.
Anyu és apu egymásra nézett. Most ez pontosan nem tudom, hogy
mit jelent, de ők tuti tudják.
– Még mindig nem foglalkozik veled? – rázta a fejét szomorúan
anyu.
– Sose foglalkozott. Hagyjuk. Felmehetek a szobámba? – tettem
le a villám a tányérra.
– Reni, a kamaszproblémákat borzalmasan nehéz kezelni.
Tudom, most úgy érzed, az egész világ ellened van, hogy minden
rossz, és igazán semmi sem érdekel… – kezdte anyu, mire
értetlenül megráztam a fejem.
– Nem, semmi ilyesmi nincs. Csak befejeztem a vacsorát –
vontam meg a vállam.
– Ó, értem – dőlt hátra anyu a széken, felhagyva a „bizalmas,
előrehajolós” pózzal. – Menj csak.
Visszamentem a szobámba, és bekapcsoltam a gépem. Az msn
tömve volt, rejtve kapcsolódtam, de így is jött egy rakás üzenet. A
legtöbb Ricsitől és Dave-től, hogy „ne legyünk fasírtban, nem úgy
értették”. És bár jólesett, hogy legalább észrevették, mekkora
barmok voltak, mégsem írtam vissza. Minek?
A kedvem: 5/1 – asszem, megbántottak.
Esőisten siratja Mexikót: 5/3 – még csak 10 oldalt olvastam,
mert elaludtam közben. Természetesen ez nem a mű hibája, hanem
az én szégyenem.
Virág: 5/5 – annyira kedves, megpróbált felvidítani, és feltett a
közösségire egy új közös képünket, aminek az LB nevet adta.
(LB=legjobb barátnők.)
Arnold: 5/5 – elverhettem Honfoglalóban. De szerintem csak
mert érzelmi nyomoronc vagyok, és megszánt.
Sulirádió: 5/5 – a stúdiósok lázadnak az időjárás ellen, csupa
nyári számokat adtak egész nap.
Február 25., szerda
A napom rémesen indult. Reggel észrevettem, hogy a
homlokomon megint gyűlnek a patik, pedig elég sokat szórakozom
a krémek próbálgatásával. Ráadásul baromira görcsölt a hasam,ami még jobban kikészített. Anyu először azt akarta, hogy
maradjak otthon, aztán sikerült meggyőznöm, hogy minden oké,
majd elmúlik. Azért kaptam egy görcsoldót, hogy ha nagyon fájna,
akkor evés után vegyem be.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte anyu, kábé ezredszerre.
– Persze. Csak a tesit nehogy elfelejtsük – sürgettem. Anyu
beírta az ellenőrzőmbe a felmentést a mai napra (ezt a cselt
egyébként a későbbiekben tuti igénybe veszem még), aztán a
kezembe nyomta az esőkabátomat.
– Esni fog?
– Igen – bólintott meggyőzően. Hát, ezt jó tudni.
Apuval felvettük a kapuban ácsorgó Virágot (a haja a szemébe
volt fésülve, elég drasztikusan, úgyhogy befordult), aztán a sulinál
kiszálltunk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez a lépcsőnél ácsorogtak, a
szemerkélő eső miatt mindannyian felhúzták a kapucnijukat.
Eredetileg nem álltam volna meg, mert minek, szóval csak
köszönni akartam, de végül kénytelen voltam. Merthogy Ricsi
elém állt, és egy kicsit elázott szalvétát nyújtott felém.
– Mi ez? – csodálkoztam.
– Citromos minyon – felelte, és annyira aranyosan nézett, hogy
kénytelen voltam elmosolyodni.
– Vettél nekem minyont? – döbbentem le.
– Aha. Dühös vagy még? – kérdezte, és azt hiszem, őszinteséget
láttam az arcán.
– Nem. Nem is voltam – füllentettem, és elvettem a ragadós
szalvétát.
Virág biztatóan megszorította a karom, és visszasétáltunk a
többiekhez.
– Minden oké? – kérdezte Cortez. A kapucnija alól rám néző
mélykék szempár kissé erős hatással volt rám a reggeli órákban.
– Aha, köszi – vontam meg a vállam a lehető
legtermészetesebben, de azért egy kicsit elérzékenyültem.
– Te, Reni, akkor nincs harag? – faggatott Dave türelmetlenül.
– Nincs – ráztam meg a fejem.
– És izé. A kémia… – kezdte zavartan, mire nevetve az égre
néztem.
– Adom – rángattam ki a táskámból a füzetem.
– Figyelj – lépett mellém Zsolti. – Azt megeszed még? – nézett
a kezemben lévő, egyre jobban szétázó minyonra.
– Nem, a tiéd lehet – adtam oda neki, és Virággal együtt
bementünk a portára. Lehet, hogy elkérték a kémiaházim, és lehet,
hogy Zsolti megette a nekem szánt minyont. De mindezek ellenére
éreztem, hogy a bocsánatkérésük komoly volt, és csak ez
számított.
Tesióra előtt az öltözőben ültem felmentettként, és vártam,
hogy Virág elkészüljön.
– Renáta, veled mi van? – nézett rám Kinga kérdőn, amikor
észrevette, hogy még mindig farmerben és kötött pulcsiban
dekkolok a padon.
– Ma felmentett vagyok – vontam meg a vállam.– Miért?
– Mert fáj a hasam – magyaráztam. Kinga lesajnálóan megrázta
a fejét.
– Ha tudnád, mi az a versenysport, akkor nem döntene le egy
görcs – közölte a maga kíméletlen stílusában. Ráhagytam, és
segítettem Virágnak megkeresni a cipőjét, ami valahogy beesett a
pad alá.
– Köszi – vigyorgott, aztán felvette a másik cipőjét is, de
közben leesett a halálfejes hajpántja, úgyhogy azt is kihalásztuk a
pad alól. Virág ma kicsit szét volt esve, az a-s lányok meg jót
röhögtek az esetlenségünkön.
Korponay tanárnő elfogadta a felmentésem, és megkért, hogy
üljek fel a lelátóra, amíg a többiek tornáznak. A fél pályán a fiúk
fociztak, a másik oldalon a lányok röplabdáztak. Az Esőistent
olvastam, de hamar csatlakozott hozzám Arnold, aki csak akkor
tornázott aktívan, ha jegyet kapott rá, egyébként tétlenül ácsorgott
a pálya szélén.
– Hétvégén könyvtárba megyek, jössz? – kérdezte.
– Persze – csillant fel a szemem. A Fővárosi Szabó Ervin
Könyvtár az egyik kedvenc helyem, csak sajna ritkán jutok el,
úgyhogy ha lehetőségem van rá, persze hogy megyek.
– Oké. Anyu kirak minket valamikor délelőtt, és majd felvesz…
– Akkor ráérünk – bólintottam boldogan.
– Igen.
Infón a fiúk rickrolloztak,szinte mindenkinek átküldték emailben
a linket, és ezen iszonyúan jól szórakoztak. Még
Tölgyessy tanár úr is viccesnek találta, úgyhogy beszállt a játékba.
Egyébként a suliban tarolt a téma, a stúdiósok majdnem
mindennap leadták a számot a sulirádióban, ami még mindig
hatalmas népszerűségnek örvend. Én már kicsit unom azért, főleg,
mert komoly hadjárat indult ellenem, mindenki azt akarja, hogy
bedőljek. Viszont ami az infóórát illeti, klassz, hogy ilyenekkel
töltjük az időt.
Suli után megcsináltam a leckémet, aztán Virág jött, hogy
megsétáltassuk Robert Pattinsont. Közben olyan fontos dolgokról
beszéltünk, mint Cortez, Pete Wentz, hasfájás, pattanástalanító
krém, MySpace és Twilight. Szóval csak a szokásos.
Vacsora után anyuék lelkesek voltak, amikor közöltem, hogy
boldog vagyok a másfél órásra bővített net miatt.
– Örülünk, hogy megint jóban vagy a kis barátaiddal –
biccentett anyu.
Internetes trükk.
– Eddig is jóban voltam. Csak most megint – magyaráztam, és
bár hevesen bólogattak, azért azt hiszem, nem egészen tudnak
követni.
Az msn fullon volt, és ezúttal nem rejtve léptem be, hanem
rendesen. Oké, azonnal rám írtak öten, mind linkeket küldtek, én
pedig folyamatosan írtam, hogy semmit nem nyitok meg. Hiába,
kitartóak voltak. Másolom.
Ricsi üzenete: Reni, ezt nézd meg!Reni üzenete: Neeem!
Ricsi üzenete: Komolyan, ez nem az! Hanem Shakespeare!
Neked köszön ezen a videón!
Reni üzenete: Ez volt eddig a legeredetibb próbálkozás.
Ricsi üzenete: Na majd meglátjuk.
Szóval komoly erőfeszítések árán hárítottam el az egyre
durvább próbálkozásokat. Volt ott minden, Máday kánkánozik egy
videón ( ), Moličre elveszett műve a YouTube-on. Totál képtelen
dolgok. Viszont szórakoztatott. Éppen Virággal kameráztam,
amikor egy újabb ablak nyílt meg a gépemen. A szívem a
torkomba ugrott. Másolom:
Cortez üzenete: Szia. Vagy?
Reni üzenete: Szia. Igen. (Közben azért nem hagyhattam
figyelmen kívül Cortez új, fekete-fehér képét, amin kissé lehunyt
szemmel mosolyog. Wow.)
Cortez üzenete: Van egy perced?
Reni üzenete: Persze
Cortez üzenete: Oké kösz. Csekkolnál nekem valamit?
Reni üzenete: Irodalom?
Cortez üzenete: Ja.
Reni üzenete-. Küldd.
Cortez. Ok, pill. BRB.
Reni üzenete: ???
Cortez üzenete: Gyúrnod kéne angolra. BRB=Be right back.
(Mindjárt jövök.) Reni üzenete-. Oké.
Amíg Cortezt vártam, gyorsan elmeséltem Virágnak, hogy rám
írt, és hogy mennyire laza, és hogy miket tud, amiket én nem is, és
egyébként is… Szóval visongtunk egy sort a webkamerába.
Lányos dolog, mindegy. Cortez alig egy perc múlva megint írt.
Másolom.
Cortez üzenete: Re.
Reni üzenete: Oké.
Cortez üzenete: Nézd meg nekem ezt pls, semmit nem értek
belőle.
Reni üzenete: Jó.
És a következő pillanatban ész nélkül kattintottam a linkre. A
megnyíló ablakban megláttam a YouTube oldalát, a következő
felirattal: You’ve got rick rolled!!! És már el is kezdődött a Never
Gonna Give You Up.
Lesütöttem a szemem, és hitetlenkedve ráztam a fejem. Hát ez
van. Az egyetlen ember, aki miatt gondolkodás nélkül megnyitok
egy linket még az ilyen zord, átverős időkben is. Cortez.
Nem tehettem mást, visszaírtam. Másolom.
Reni üzenete: Szép volt.
Cortez üzenete: Nemár. Megnyitottad? Lol.
Reni üzenete: Ez van.
Cortez üzenete: De miért??? Annyira átlátszó volt!
Reni üzenete: Nem tudom, megfeledkeztem róla. Azt hittem,
irodalomból kell segítség. Mindegy. Ügyes.
Cortez üzenete: Ááá. Ez így könnyű volt.Reni üzenete: Grat.
Cortez üzenete:
Reni üzenete: Na mondd el gyorsan a többieknek, hogy
megnyugodjanak. Szia.
Cortez üzenete: Szia.
Rickroll: 5/2 – bedőltem. Cortez simán átvert. Jaj.
Hasfájás: 5/1 – azért elég kellemetlen napom volt miatta.
Cortez: 5/5 – akkor is msn-eztünk, ha átvert.
Ricsi: 5/5 – nagyon kedves volt, hogy bocsánatot kért, és még
minyont is kaptam.
Zsolti: 5/4 – ő is kedves volt, bár megette a minyonom.


Február 26., csütörtök
Apu reggel kitett minket a suli előtt, és már előre rettegtem
attól, hogy a fiúk hogy fognak körberöhögni azért, amiért Cortez
ilyen könnyen átvert. Virággal együtt komótosan sétáltunk a
lépcső előtt ácsorgó Ricsiékhez, miközben a nap gyéren erőlködött
a szürke felhők fölött.
– Sziasztok – köszöntem, és büszke, de vesztes mosollyal
meredtem rájuk. Ricsi, Zsolti, Dave és Cortez visszaköszöntek,
aztán tovább beszélgettek. Értetlenül néztem Virágra, aztán újra a
fiúkra.
– Mire vártok? – kérdeztem türelmetlenül.
– Hogy hét ötvenöt legyen, és bemenjünk. Mint mindig –
motyogta Dave, és tovább nyomkodta a telefonját.
– Nem úgy értem – ráztam meg a fejem. – Hanem az alázást
mikor kezditek?
– Milyen alázást? – nézett rám ezúttal Ricsi is. Csodálkozva
fordultam Cortez felé, aki óvatos mosolyra húzta a száját, és
széttárta a kezét.
Legalább tíz másodpercig álltam a tekintetét, közben, mondjuk,
elvesztem a mélykék szempárban, aztán elkaptam a fejem, mert
leesett. Cortez nem mondta el, hogy rászedett. Hogy miért?
Fogalmam sincs. Mindenesetre egy csomó hülye lepke szállt fel a
gyomromban, és konkrétan beleremegtem a gondolatba, hogy
Corteznek és nekem van egy titkunk. Wow.
– Mivel S. O. S. meg kellett beszélnünk Virággal a történteket,
gyorsan bementünk a suliba, és miközben leadtam a suliújságnak a
márciusi ajánlóimat, szünet nélkül susogtunk. A létező összes
alternatívát figyelembe vettük, és végül arra jutottunk, hogy Cortez
szimplán jó fej volt, és nem akarta, hogy a többiek lealázzanak,
amién ilyen könnyen bedőltem.
Baromira fel voltam dobva, és nemcsak azért, mert Cortez
ennyire klasszá tette a reggelem, hanem mert első szünetben Zsolti
közölte, hogy holnap suli után mennek hamburgerezni, és ha van
kedvünk, menjünk velük.
– Sajna apuval vagyok a hétvégén – rázta a fejét szomorúan
Virág.
– Jól van, emó, akkor majd legközelebb – legyintett Dave, aki
hamar túljutott azon, hogy Virág nem tud jönni.
– De megkérhetem, hogy ott vegyen fel, és akkor addig tudokmenni – töprengett tovább Virág.
– Akkor jössz? – türelmetlenkedett Dave.
– Hát, ha jól meggondolom – pislogott Virág, mire Ricsi
ráförmedt.
– Jól van, találd ki holnapig – zárta rövidre, és felém fordult. –
Ren?
– Ha Virág megy, én is – feleltem a táskámba pakolva.
– Tipikus lányválasz – húzta a száját Zsolti.
– Mit tudsz te a lányokról? – lépett hozzánk Kinga, és
lesajnálóan méregette Zsoltit, majd meg sem várva, hogy
reagáljon, körbenézett. – Hová megyünk?
– Te sehova – közölte Zsolti.
– Ó, ne! Nem mehetek? Nem hívtok magatokkal? Ne! – tette
Kinga a szívére a kezét, és gúnyosan túljátszotta a szerepét.
– Ha ilyen lenéző vagy, akkor mit érdekel, hogy hova
megyünk? – kérdezte Dave. Kinga unottan felnézett, és erősen
meghúzta az egyébként is fájdalmasan szoros copfját.
– Csak megkérdeztem, hogy az osztály és az évfolyam
leggyengébb tanulói mivel töltik a péntek délutánt ahelyett, hogy a
lemaradást pótolnák…
– Hé – szólt rá Ricsi, és felém bökött. – Évfolyamharmadik. –
Tényleg. Nos, nem érdekel, hogy megszántátok Renátát, és a
házikért cserébe veletek mehet…
– Kösz – szaladt ki a számon.
– Ne áltassuk egymást – vigyorgott rám gúnyosan Kinga, én
pedig azonnal elvörösödtem. Életemben nem égettek még be
ennyire. És fájt. Jaj. Mellesleg egy klassz filmben ilyenkor a
védelmemre keltek volna, hogy „dehogy, Reni nélkülözhetetlen a
társaságban” vagy „Renit a házik nélkül is hívnánk”… Persze az
életben semmi ilyesmi nem hangzott el, mert Zsolti és Dave
Kingának estek, rólam pedig nem esett több szó, úgyhogy
megsemmisülten pakoltam tovább a táskámba.
Vladár már bent is volt az osztályban, mire feleszméltem.
– A mai órán jegyre dolgozunk. – jelentette ki, miközben
végignézett az osztályon. Rám kicsit tovább bámult, mint a
többiekre, ezért a pulcsim ujját húzogattam, és úgy tettem, mintha
baromi érdekes lenne. – Párban – tette hozzá kis hatásszünet után,
ami miatt kénytelen voltam levenni a szemem a pulcsimról, és
óvatosan hátranéztem Ricsire. Szegény.
A feladat – a többiek számára – egyszerűnek tűnt, egyfajta
kiegészítős dolog. A lényeg, hogy rajzolnunk kell egy fát, de úgy,
hogy képzeletben megfelezzük a rajzlapot, és Ricsi a lapja jobb
oldalára, én pedig a lapom bal oldalára rajzolom le a „fél fát”.
Amikor végzünk, Vladár félbehajtja a rajzlapokat, és összeteszi,
hogy mennyire passzolnak. A többiek totál belelkesedtek és
azonnal munkához láttak, Ricsi pedig feltápászkodott, és
kedvetlenül odahúzta a székét hozzám.
– Mit gondolsz, képes vagy lerajzolni egy fát? – suttogta.
– Aha, fát tudok. Csak az a baj, hogy négy vonalból – feleltem,
aztán gyorsan lefirkantottam a „fámat” egy papírfecnire, ésmegmutattam. Ricsi pislogás nélkül meredt rá, majd olyan
hangosan felröhögött, hogy mindenki felénk fordult.
– Pósa, a feladat vagy Rentai szórakoztat ennyire? – szólt rá
Vladár ingerülten.
– Elnézést – motyogta Ricsi, még mindig azon erőlködve, hogy
visszatartsa a nevetését.
– Na jó, kezdjük – hajoltam a rajzlapom fölé, és vagy négy
percig bámultam, mire húztam egy határozatlan vonalat. Mármint
a mozdulat volt határozatlan, a vonal határozottan sikerült,
határozottan egyenesre. Ez meg milyen fa? Mindegy.
Óra vége előtt begyorsítottam, és a lombkoronát nagy, körkörös
mozdulatokkal oldottam meg, aminek következtében Ricsi, Cortez,
Virág, de még az előttünk ülő Jacques is abbahagyta a munkát, és
felém nézett.
– Reni, mit csinálsz? – suttogta Virág.
– Mi? Miért? – fordultam hátra.
– Ne húzd át, amit rajzoltál, jegyre megy – pislogott nagyokat
Virág. Én meg értetlenül néztem rá. Aztán leesett, a nagy
satírozásom miatt azt hitte, hogy áthúzom az egészet.
– Nem, dehogy. Csak a lombot rajzolom – magyaráztam. Virág
és Cortez összenéztek.
– Rentai, bár kimondottan élvezetes a hátadat nézni, mégis
megkérnélek, ha már ennyire unod az órám, hozd ki a munkádat.
Te is, Pósa.
Ricsivel automatikusan visszafordultunk, és kivittük a rajzunkat
a tanári asztalhoz. Semmi gond, lelkiekben felkészültem Vladár
megsemmisítő megjegyzéseire, de ma az eddigieknél is
messzebbre ment. Konkrétan közölte, hogy a „rajztudásom óvodai
szinten sincs”, ehhez hozzájárul még, hogy „szemtelenségem
határtalan” (fogalmam sincs, miért van üldözési mániája), végül
pedig, miután kiröhögtette a rajzom az osztállyal,
értékelhetetlennek minősítette, és bevágta az egyest. Ja, és
mindehhez hozzátartozik, hogy miattam Ricsi is karót kapott
(annyira nem passzolt össze a rajzunk), a többiek pedig
mindannyian ötöst. Ez van. Jaj.
Pechemre amíg a suliban vicces és klassz sztori lett a
rajzomból, hazaérve már nem tűnt annyira mulatságosnak. Anyu a
konyhában állt, csípőre tett kézzel, ami a „durván mérges, és
mindjárt felrobban” póz, és „csalódtam benned” arckifejezéssel
nézett rám. Ez nem fair!
– Renáta, annyit kértem, hogy tartsd meg a kettest! – közölte,
azt hiszem, ezredszerre. Ja, és Renátának hív, ami csak és
kizárólag akkor fordul elő, ha nagyon be van rágva.
– Én megpróbáltam! De bénán rajzolok. Tudod, hogy nem
tudok rajzolni! És minden másból ötösre állok…
– Nem érdekel, ha mindenből ötösre állsz, de egyből buksz? –
szakított félbe.
– Nem fogok megbukni! Megoldom valahogy. De Vladár utál!
Komolyan utál! – érveltem. Reméltem, hogy anyu megszán, mert
hát végül is arról lenne szó, hogy az „egyszem” lányát nem kedvelivalaki. Sajna anyu nem hatódott meg. Sőt.
– Pontosan mit csináltál, mielőtt beszedte a rajzod?
– Rajzoltam – közöltem egyértelműen.
– Értem. Akkor bemegyek a tanár úrhoz, és beszélek vele. Ha
tényleg az van, amit mondasz. Hogy egyenes háttal, a rajzlapodra
nézve, előre fordulva vártad az óra végét, némán, mint a
kisangyal…
– Öhm – vakargattam meg a fejem.
– Igen? – húzta fel anyu a szemöldökét. Ez nem ér! A felnőttek
olyan számítóak! Már akkor tudta, hogy nem így volt, amikor
előadta ezt a kis csalit, hogy bemegy Viadalhoz. Tudta, hogy nem
kell bemennie, mert szerinte is én hibáztam! Anyu lepaktált
Vladárral? Óriási.
– Jó, nem pont úgy ültem. De attól még pikkel rám!
– Tehát hogy volt?
– Oké, éppen háttal voltam – kezdtem, mire anyu arcán azonnal
megjelent az a bizonyos „ahha!” tekintet, nekem meg végem is
lett. Győzött. A felnőtt kontra gyerek vitában, azt hiszem,
esélytelenként indulok.
– Háttal? Háttal a tanárnak, óra közben? És csodálod, hogy nem
kedvel? Renáta, nem mehetek panaszkodni, ha közben a minimális
tiszteletet sem adod meg a tanár úrnak.
– Én megadom! De miért kell ennyire véresen komolyan venni
a rajzot?
– Mert a tantárgyad, Vladár a tanárod, és kész. Ugyanolyan
komolyan kell venned, mint a többit.
– Persze – szóltam sértődötten. – Matekból a többiek…
– Nem érdekelnek a többiek! – zárta le a témát anyu.
– Persze, gondoltam – zsörtölődtem, miközben folyamatosan
motyogtam. Anyu türelmesen várt, aztán amikor befejeztem,
bólintott.
– Rendben.
– Mi? – húztam el a számat. Ha anyu kijelenti, hogy rendben,
akkor semmi sincs rendben. Legalábbis rám nézve. Kíváncsi
voltam, mi jön. Netelvonás? Msn-tiltás? Esetleg kilakoltatja a
simjeimet? Kábé ilyesmire számítottam.
– Rajz korrepetálás.
– Neeee! – üvöltöttem, és azt hiszem, az utcán felszálltak a
galambok, a befagyott pocsolyákon megrepedt a jég, a forgalom
egy pillanatra megállt, és mindenki kérdőn nézett. Vagy csak
túlreagálom. Mindegy. Rajz korrep? Ami ütközik az olvasókörrel?
Az olvasókörrel, ahová most Cortez jár? No comment.
Rajz: 5/1. –
Cortez: 5/5 – msn-en rám írt, hogy nézzek meg egy deszkás
videót. Megnéztem, sokat nem tudtam hozzáfűzni, de megmutatta,
úgyhogy wow.
Virág: 5/2 – totál kiakadt webkamerán a korrep hallatán,
szerinte ez nem fair, főleg az olvasókör miatt. Egyetértettünk.
Virág MySpace-oldala: 5/4 – megint változtatott rajta, de
valami apróság lehetett, mert én nem vettem észre. Pedig melózottvele vagy egy órát. Mindegy, megnéztem és biztosítottam róla,
hogy nagyon kúl.
Rajz korrep: 5/1* – a gondolattól is kész vagyok, inkább
megyek olvasni az Esőistent.


Február 27., péntek


Mivel anyuék eléggé mérgesek voltak a rajz miatt, nem
állhattam elő csak úgy azzal, hogy suli után mekizni készülünk a
többiekkel. Sajna ilyenkor muszáj átgondolni a dolgokat, merthogy
ha a rajz vallomás után rögtön előállok vele, tuti nem engednek el.
Mert, bármilyen köntösben tálalom, végül anyu úgyis csak ennyit
hallana: megint bukásra állok, hamburgerezhetek a többiekkel?
Nem, ez így nem jó. Meg kellett várnom a megfelelő pillanatot.
Ami ilyen esetekben a kora reggeli rohanás. Tudom, nem szép
dolog, de működik.
Apu a kocsikulcsot kereste, anyu kapkodva csomagolta az
uzsonnámat, én pedig úgy láttam, most eléggé nem figyelnek
ahhoz, hogy elkéredzkedjek.
– Anyu, elmehetek suli után a többiekkel hamburgerezni?
– Ne most, Reni, késésben vagyok, ónos eső lesz ma, azt se
tudom, hol áll a fejem. Kérdezd meg apádat. Sonkát vagy
szalámit? – mutatta fel a félkész szendvicsem.
– Sonka – bólintottam, és apu után kezdtem járkálni, aki a
kocsikulcsot kereste. – Elmehetek suli után a többiekkel
hamburgerezni?
– Nem láttad a kulcsot? Elkésünk, Virág valószínűleg a kapuba
fagyott, ma értekezletem van… Hol lehet a kulcs?
– Segítek keresni.
– Köszönöm – bólintott. Keresgélés közben még ötször
megkérdeztem, hogy elmehetek-e, mire apu feltápászkodott, rám
nézett, és azt hiszem, végre figyelt rám.
– Anyád mit mondott?
– Hogy kérdezzelek téged.
– Jó, menj.
– Itt a kulcs – emeltem fel az asztalról, és a kezébe adtam. –
Köszi, apu.
Anyunak mondtam, hogy apu elengedett, aztán pár perc múlva
Virággal együtt sietősen rohantunk fel a Szent Johanna lépcsőjén.
Csengetésre estünk be a terembe.
Az ebédszünet utolsó perceiben apu felhívott.
– Anyád ma kacsát csinál – kezdte.
– Hallottam – mosolyodtam el. – Mit vigyek?
És egész komoly rendelést adott le a mekiből, én pedig
mosolyogva tettem el a telefonom. Visszasétáltam Virághoz és
Arnoldhoz, akik éppen vitatkoztak.
– Virág, a színművek nem bénák! Hogy mondhatsz ilyet?
– Mert miért van ott mindenkinek a neve a mondatok előtt?
– Mert színmű! – fogta a fejét Arnold.
– Akkor is gáz – vonta meg a vállát Virág.
– Gáz? Reni, azt mondja, gáz a színmű! Csinálj valamit! –
fordult felém könyörgő tekintettel.Nevetve hallgattam tovább az érvelésüket, és úgy döntöttem,
nem szólok bele. Megoldják ők, mint mindig.
A tanítás egyébként lazán telt, semmi extra nem volt, csak
kaptam egy ötöst földrajzból, meg ofőórán Haller kiosztotta az
osztályfényképeket, ami után semmiről nem tudtunk beszélni, mert
mindenkit lefoglalt az, hogy részletesen kiröhögje a fényképeket,
na meg hogy aláírjuk a hátoldalakat.
Suli után Virággal és Arnolddal bepakoltunk a szekrényünkbe,
aztán lesiettünk a lépcsőn.
– Biztos, hogy nem jössz? – kérdeztem Arnoldot, miközben
tudtam, hogy hiába. Kizárt, hogy neki program legyen a péntek
délutáni meki.
– Biztos – mondta.
– Oké, akkor holnap találkozunk – köszöntem el tőle.
– Jó, délelőtt felhívlak, aztán felveszünk. Jó hétvégét, Virág –
búcsúzott el tőlünk, és a fejébe húzva a piros, fülvédős sapkáját,
lesietett a lépcsőn.
Virággal megálltunk a suli előtt, ahol Cortez, Ricsi, Dave és
Zsolti ácsorgott.
– Mit egyek? – nézett az égre Zsolti.
– Még van időd kitalálni – közöltem.
– Á, felejtsd el. Egész nap ezzel foglalkozott – vonta meg a
vállát Dave.
Hirtelen Jacques állt meg mellettünk, és megigazította a Szent
Johannás svájci sapkáját a fején.
– Zsák mit csinál itt? – kérdezte Zsolti.
– Elhívtam. Baj? – néztem rémülten.
– Nem – vonta meg a vállát Ricsi, miközben Jacques
mosolyogva nézett mindannyiunkra.
Na jó, az egész úgy volt, hogy tesi után, amíg Virágot vártam,
aki egész szünetben zselézte a haját, hogy „elég mangás legyen”,
Jacques szóval tartott a folyosón. Beszélgettünk, aztán csak úgy
megemlítettem, hogy megyünk hamburgerezni, mire ő olyanokat
mondott, hogy az tök jó, meg hogy ő nem igazán jár sehova suli
után, mert nem ismer senkit, és nem hívják sehova… Ezek után
természetesen megkérdeztem, hogy eljönne-e velünk, ő pedig jött.
– Kit várunk még? – nézte az óráját Dave, persze csak azért,
hogy megmutassa, megint új órát visel, ami „jobb, pontosabb,
menőbb és a legújabb”. Hatszor megdicsértem, és bár Dave még
hallgatta volna egy darabig, végül ráuntam.
– Most már senkit – szólt Cortez, amikor a suliból kijött Robi és
Andris.
– A kockák minek jönnek? – kérdezte Dave.
– Valami játék jár a menühöz, azt akarják megszerezni – vonta
meg a vállát Ricsi.
– Mehetünk? Idefagyok – motyogta Virág.
– Induljunk.
Alig tíz perc alatt elsétáltunk a plázáig, és bár eszméletlenül
hideg volt, és a szemerkélő ónos eső miatt a budai, dombos járdák
eléggé csúsztak, azért klasszul telt az idő. Mi, Virággal leginkábbcsak csendben hallgattuk a többieket, akik mindenféle Guitar
Heróról, Tony Hawkról, meg ilyesmiről vitáztak. Őszintén, nem
nagyon tudom, hogy miről beszéltek, de jó volt hallgatni. Ráadásul
a tudat, hogy Cortezzel együtt van „programom”, folyamatosan
megdobogtatta a szívem.
Ahogy beértünk a plázába, lehúztam a kabátom cipzárját meg a
kesztyűmet, és éreztem, hogy szinte azonnal kezdek felmelegedni.
A mekiben elég sokan voltak, és mi is „nagyobb társaságnak”
számítottunk, úgyhogy miközben beálltunk a sorba, folyamatosan
kapkodtuk a fejünket, hogy találjunk asztalt. Mikor sorra
kerültünk, mindenki egyszerre kezdett beszélni, aztán rájöttünk,
hogy ez így nem megy, úgyhogy engedtük, hogy Zsolti kezdje. Ezt
később megbántuk, mert annyi kaját kért, hogy nem győztük
kivárni. Utána mi, Virággal kértünk, eközben azonban Robi és
Andris átállt a mellettünk lévő kasszához, és sorra is kerültek.
Virág elvette a tálcát, és félreálltunk, hogy megvárjuk a
többieket. Szegény Jacques volt soron, és verejtékező homlokkal
nézte felváltva a fejünk fölött lévő táblát meg a rá várakozó
kiszolgálót. Aztán rendelt. A mekis nem teljesen értette a kiejtését,
úgyhogy a többiek szakadtak a röhögéstől, szegény Jacques pedig
segítségkérőn pillantott körbe. Már épp odaálltam volna mellé, de
Zsolti megelőzött.
– Zsák barátomnak lesz egy „lö hamburger”, egy „lö krumpli”,
és egy „lö kóla” – közölte.
– Ne gonoszkodj – löktem félre, miközben még mindig
hatalmas röhögés hallatszott. Gyorsan Jacques mellé álltam, és
lebonyolítottam a rendelését. Hálás volt. Komolyan.
– Egy kis segítséget kérnék – szólt a srác a mellettünk lévő sor
pénztárgépe mögött, úgyhogy automatikusan odanéztünk. Persze,
hogy Andrissal és Robival volt gond, akik hetedszerre vesztek
össze a pultnál és módosították a rendelésüket.
– Mi van? – kérdezte Ricsi.
– Nincs két egyforma akciófigura – sóhajtott Robi
gondterhelten.
– Na és? Vegyetek különbözőt. Csak üljünk már le – toporgott
Dave. – Kihűl ez az izé, és ehetetlen lesz.
– Ott van két asztal – ragadta meg Cortez mindkét kezével a
vállam, és a mutatott irány felé fordított. Sajna éppen nem
érdekeltek az asztalok, ugyanis az érintésétől felugrott a gyomrom
a torkomba, a helyiséget elárasztó olajszag hirtelen fojtogatónak és
undorítónak tűnt, a körülöttünk ordító vendégek hangját elnyomta
a fülzúgásom, és… és ekkor Virág megragadta a karom, és
félrehúzott, mielőtt elájultam volna.
Némán siettünk a Cortez által mutatott asztalokhoz, és egy szó
nélkül, csupán négy összenézéssel megállapítottuk, hogy „hú, és
wow, és tejóég, és nemigaz”. Nincs mese, tényleg ilyesmiről szól
ez az LB (legjobb barátnő) dolog.
Lefoglaltuk az asztalokat, és pár pillanat múlva már szűkösen
ugyan, de mindannyian megvoltunk.
– Zsolti, a két tálcádtól nem férek el – panaszkodott Dave, akiösszesen csak egy sült krumplit evett.
– Akkor menj arrébb – vitatkozott Zsolti.
– Nem tudok. Zsák, húzzál arrébb – bökte oldalba Dave
Jacques-ot.
Cortez és Ricsi hamar befejezték a hamburgerezést, aztán
elmentek fagyiért (hoztak mindenkinek), és miközben fagyiztunk,
olyan dolgokról beszéltünk (de leginkább nevettünk), ami
egyáltalán nem lényeges. Például Dave Gazdag tanárnőt utánozta,
amin Virág annyira nevetett, hogy szinte lefordult a székről, vagy
Cortez komolyan, gyilkos pillantással idézte fel Kardos szavait,
amin szintén nagyon röhögtünk, vagy amikor Zsolti megmutatta a
saját arcán, hogy a büfésnéni hogy csipkedi meg őt szinte minden
reggel. Dőltünk a nevetéstől, és azt hiszem, elmondhatom, hogy mi
voltunk a leghangosabb, legélénkebb és legvidámabb társaság az
egész mekiben. Ja, és közben Robi meg Andris, akik egymás
mellett ültek, és egy ideig csendben, a legnagyobb egyetértésben
eszegettek, egy pillanat alatt összeszólalkoztak azon, hogy Andris
szerint Robi jobb akciófigurát kapott a „Happy Mealhez”, Robi
nem akarta elcserélni, Andris viszont elhatározta, hogy megszerzi,
így mindketten azt az egy nyomorult figurát szorongatták, végül
eltörték, és Andrisnál maradt a feje. Ezek után egy csomót
beszéltünk, meg nevetgéltünk, meg eleve totál jó hangulat volt.
Aztán Zsolti összegyűrt egy hamburgerpapírt, és a bejárat felé
nézett.
– Na, a ló is megérkezett.
Mindannyian odafordultunk, nekem pedig megremegett a
gyomrom. Kinga a négy a-s lány kíséretében bevonult a mekibe, és
úgy csináltak, mintha nem vettek volna észre minket. Megálltak a
táblák alatt, és azon tanakodtak, hogy mit vegyenek.
Automatikusan végignéztem Edinán, aki sokkal menőbb ruhában
volt, mint én. Persze ő suli után átöltözött, volt ideje agyalni azon,
hogy mit vegyen fel, én meg abban voltam, amiben egész nap. Az
én hótaposó csizmám, farmerem és zöld kardigánom totál
semmilyen volt Edina drapp pulóvere, kockás szövetnadrágja és
drapp csizmája mellett. Jaj.
– Köszönjünk nekik vagy majd észrevesznek? – kérdezte Dave.
– Már észrevettek – csúszott ki a számon, mire Virág aprót
bólintott.
– Nem, nem. Nézd, nem is láttak – magyarázta Dave.
Te jó ég, a fiúk mennyire bénák! Persze, totál véletlen, hogy ott
voltak. Totál véletlen, hogy hat előtt öt perccel érkeztek, amikor
mi, Virággal épp indulóban voltunk. Persze, totál véletlen, hogy
Cortezék úgyis maradnak még, így totál véletlenül egyedül
maradnak velük. És végül természetesen véletlen, hogy az a-sok
erről mind tudtak, mert tesi előtt az öltözőben hallották a
beszélgetésünket Virággal.
Virág óvatosan megkopogtatta a halálfejes karóráját, amiből
rájöttem, hogy mennünk kell.
– Mi megyünk – tologattam magam előtt a tálcát kínosan.
– Oké, sziasztok – köszönt el Ricsi.– Sziasztok – álltam fel, Virág pedig rögtön utánam.
Kinga és Edina abban a pillanatban ért hozzánk, amíg a másik
három a-s lány beállt a sorba.
– Zsolti, hagytál másnak is enni? Hihetetlen – mutatott Kinga a
pult felé, Zsolti pedig kiröhögte.
– Csatlakozhatunk? – kérdezte Edina nyájas, magas hangon.
Legszívesebben ráordítottam volna. Csak, gondoltam, az elég
furán venné ki magát, így inkább mellőzöttként meredtem a
társaságra.
– Felőlem – rángatta meg a vállát Dave, és a nyakát nyújtogatta,
hogy megnézze, mekkora sor áll. – Hozok egy kólát.
A jelenet előbb lezajlott a fejemben, mint megtörténhetett
volna. Dave feláll, Cortez mellett üres a szék, Edina leül. Mint
valami rossz forgatókönyv! Riadtan néztem Virágra, aki a szája
szélét rágva töprengett, folyamatosan az óráját nézve. Végül
láthatóan dűlőre jutott, és levágódott Cortez mellé, még mielőtt
Edina tette volna meg.
– Figyu – kezdte, mire Cortez összeráncolt szemöldökkel
meredt rá. – Segítenél?
– Miben?
Virág rám nézett, én pedig megráztam a fejem, jelezve, hogy
Dave még nem jön egy darabig.
– MySpace. Akartam üzenetet írni, de nem tudom
megfogalmazni angolul. Nem hosszú, csak tényleg bénáztam, és
nem akarom, hogy kinevessenek – hadarta.
– Oké, persze. Küldd át msn-en, hogy mit fordítsak.
– Tényleg? – csillant fel Virág szeme.
– Aha.
– Tényleg? – kezdett tapsikolni, ami, azt hiszem, eléggé
megriasztotta Cortezt.
– Igen, csak küldd át.
Virág megint rám nézett, én pedig összeszorított fogakkal
ráztam a fejem. Még mindig nem jött Dave, ezért Virágnak ott
kellett maradnia, nehogy Edina üljön le, emiatt szegény Virág totál
furának tűnt.
– De nem gond?
– Virág – sóhajtotta Cortez. –, csak küldd át. Nem gond.
Komolyan. Komolyan! – ismételte, jól megnyomva a végét. Azt
hiszem, kezdte unni.
– Szupi! – tapsikolt Virág, és bambán meredt Cortezre.
– Van még valami? – kérdezte Cortez kissé zavartan.
– Asszem, ez minden – vakargatta meg a homlokát Virág, de
nem mozdult.
– Te jó ég – dünnyögte a fülembe Kinga, úgy, hogy csak én
halljam. – Menjetek már!
– Nem – közöltem szinte mozdulatlan szájjal, csak a fogaim
közt sziszegve.
– Menj, átveszem.
– Miért tennéd? Ez az egész a te műved – fordultam ezúttal felé.
Kinga szánakozva meredt rám.– Ha én nem jövök, jönnek nélkülem. Átkozottul rossz
emberismerő vagy.
– Hátba szúrsz – jelentettem ki szomorúan.
– Miért tenném? Elölről se esne nehezemre, hátulról meg még
élvezet sincs benne. Menj – nógatott.
Virág még mindig Cortezt bámulta, aki egyre
kényelmetlenebbül érezhette magát. Amikor szóltam, hogy
menjünk, Virág felpattant, Edina megindult, de Kinga gyorsabb és
tekintélyt parancsolóbb volt, így levágta magát Cortez mellé, és
komolyan ránézett.
– Beszélnünk kell.
– Igen?
– Cortez. Te sötét vagy irodalomból – jelentette ki Kinga
kíméletlenül, mire Cortez felröhögött.
– Megvesztetek? Aki ideül mellém, mind őrült?
– Ha gondolod, cserélhetek Kingával – szólt Edina, aki Jacques
mellett foglalt helyet, és láthatóan nem volt megelégedve a
helyzettel.
– Csönd, mi most komoly dolgokról beszélünk – intette le
Kinga Edinát egy határozott, megsemmisítő mozdulattal. – Szóval
érted. Teljesen sötét vagy irodalomból. Ami rossz jegyet
eredményez. A rossz jegyed rossz átlagot, ami rossz osztályátlagot,
amit nem engedhetünk meg magunknak!
Cortez segítségkérőn körbenézett, majd feladta, elővette a
zenelejátszóját, és miközben Kinga rendíthetetlenül magyarázott
neki, inkább zenét hallgatott.
– Mehetünk – suttogtam Virágnak. – Itt minden oké.
Kimentünk a mekiből, és sietve a parkoló felé igyekeztünk.
A mozgólépcsőről még egyszer visszanéztem, és láttam a
többieket, közben pedig próbáltam végiggondolni a történteket.
Kinga mindenképp megosztó személyiség, és nem tudok
kiigazodni rajta. Néha barát, néha ellenség. Ma barát volt. Mi
pedig elkéstünk.
Meki a többiekkel: 5/5 – nagyon-nagyon jól éreztem magam.
Virág: 5/5 – tök rendes volt, mint mindig.
Cortez: 5/5 – szeretem. Nagyon.
Pótvacsora apunak: 5/3 – majdnem lebuktunk.
Edina: 5/1 – átlátok rajta. Ezt jó tudni akkor is, ha sokra nem
megyek vele.
Esőisten siratja Mexikót: 5/2 – szinten alul teljesítek,
egyszerűen nem haladok vele. Pedig minden stimmel, nagyszerű
író, remek könyv, ráadásul Cortezról szól (ha csak névben, akkor
is), és mégis mindig bealszom rajta. Jaj.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése