Sz.J.G. Együtt 2. Márc 2.-31

Március 2., hétfő”

Feldobódva ébredtem, részben a tudat miatt, hogy március van,

részben pedig, mert a hétvégém nagyon klasszul sikerült. Pénteken

hamburgerezés, szombaton a délutáni zárásig könyvtár Arnolddal,

vasárnap pedig „lányos nap” anyuval, ami abból állt, hogy délelőtt

bementem vele dolgozni a meteorológiai intézetbe, utána

vásároltunk, késő délután pedig DVD-ztünk, elkezdtük nézni aSzívek szállodáját, ami mindkettőnknek nagyon tetszik. Úgyhogy a

hétvége klassz volt, ráadásul a suliba érve leemeltem a porta előtti

állványról a suliújság márciusi számát, és Virággal együtt

átböngésztük a cikkemet.

– Hű, ez nagyon menő lett – csapta össze a magazint Virág, és

elsüllyesztette a táskájában, aztán beálltunk a büfé sorába. – Láttad

a közösségit ma? – váltott témát hirtelen.

– Nem, reggel nem szoktam netezni. Miért? – kérdeztem vissza.

Virág közelebb hajolt hozzám, és szinte suttogva válaszolt.

– AKÁ. Szülinap. Holnap – bólogatott sokat sejtetően. Gyorsan

megnéztem az órám számlapján a dátumot. Tényleg.

Cortez tizenhatodik szülinapja. Holnap. Jaj.

– Szerinted? – töprengtem miközben sorra kerültünk, és kértünk

egy citromos minyont, két forró csokit, egy sajtos rolót és a

büfésnéni dünnyögése miatt két almát is.

– Küldj neki képeslapot. Van egy menő oldal, mindenféle

animációs képeslappal – gondolkozott Virág. – Jujj, van is egy jó,

egy kiscica énekel, közben pedig pink csillagok váltakoznak a

háttérben, totál menő – csillant fel Virág szeme.

– Öö – húztam el a számat. – Kizárt, hogy Cortez értékelné.

– Jó, de az enyémre küldesz majd egy olyat?

– Jobbat is – nevettem el magam, Virág pedig hálásan

elmosolyodott.

Duplaangolon szabadfoglalkozás volt Mr. O’Realy hiányzása

miatt. Én az Esőistent olvastam, Virág mangát rajzolt.

– Hogy haladsz a könyvvel? – lépett oda hozzánk Arnold.

Meglepődve nézett rám, amikor meglátta, hogy hol tartok.

– Izé – vakargattam meg a homlokom, és mentséget kerestem.

Arnold mosolyogva megrázta a fejét, mielőtt bármit mondhattam

volna.

– Tedd le.

– Nem! – ráztam a fejem automatikusan. Könyvet félbehagyni?

Totál ciki.

– Komolyan mondom. Ez nem fog menni – erősködött.

– Dehogynem! Nem teszek félre könyvet!

– Reni – mosolyodott el halványan, miközben a keze között

forgatta a regényt. – Nincs semmi baj azzal, ha nehéz a nyelvezete,

és nem birkózol meg vele azonnal. Majd pár év múlva visszatérsz

rá, nem kell erőltetni.

– Nem nehéz a nyelvezete! Oké, tény, hogy nem haladok vele

olyan gyorsan, mint szeretnék, de attól még érdekes. Meg jó. Csak

mindig elalszom közben.

– Pont ezért hagyd. Lehet, hogy most egyszerűen nem érdekel.

Olvass mást.

– Nem, nem.

– Te tudod. De csak azért ne kínozd magad, mert éppenséggel a

Cortez név feltűnően sokszor szerepel a műben. Attól még unod –

közölte szárazon, én pedig azonnal elvörösödtem. Ilyen nincs.

Arnold hallja a gondolataimat!

Irodalom után (Kardos berágott az osztály „csapnivaló”helyesírása miatt, és emiatt inkább nyelvtanoztunk) ismét az

udvarra készültünk, de a folyosón észrevettem, hogy nem szól a

sulirádió. Érdeklődve néztem körbe, mert ilyet még nem

tapasztaltam, amióta a Szent Johannába járok.

– Mi van a zenével? – kérdeztem Virágot, aki ugyanolyan

döbbenten nézett rám.

– Fogalmam sincs. Lehet, hogy betegek a stúdiósok.

– Mindketten? Nem, itt más van – ráztam meg a fejem, és a

folyosón minket kikerülő tizenegyedikes lány után szóltam. Meg

sem várta a kérdésem végét, közbeszólt.

– Énekkar-hét van. Az ebédszünetben nincs zene, mert előadás

van az étkezőben – hadarta, és már ott is hagyott minket.

– Megnézzük?

– Meg – vágta rá Virág és Arnold is.

Az ebédlőben páran ácsorogtak, és az énekkar műsorát

figyelték. Érkezésünkre a második sorban éneklő Jacques

elmosolyodott, és alig észrevehetően biccentett. Éppen a

Kóristákból adtak elő egy dalt, egész szép volt, legalábbis nekem

tetszett, csak éppen bejött pár végzős fiú (köztük az ultramenő,

Valentin-héten sok karkötőt viselő Zoli is), és egészségesen

kiröhögték az egészet. Máday azonnal intézkedett és kiküldte őket,

de ennyi épp elég volt ahhoz, hogy összezavarják szegény kórust.

Suli után Cortez unottan ücsörgött az aulában, mi pedig

Virággal és Arnolddal a büfénél álltunk sorba.

– Menj, most egyedül van, majd én kérek neked – sziszegte

Virág, én pedig óvatosan hátranéztem a vállam felett.

– Miért kell odamenni? – kérdezte Arnold mellékesen.

– Hát, Corteznek holnap szülinapja van… – kezdte Virág.

– Mondd, hogy nem vettél semmit! – nézett Arnold mélyen a

szemembe, és a tekintetéből azonnal láttam, hogy lesajnál.

– Nem, dehogy. Csak, gondoltam, boldog szülinapot kívánok,

mert holnap úgyis mindenki rajta fog lógni – vontam meg a

vállam, mintha nem érdekelne a dolog.

Arnold a fejét csóválva mosolygott, én pedig úgy döntöttem,

hagyom az egészet. Nem akartam nevetségesnek tűnni, hogy egy

nappal előbb boldog szülinapot kívánok, amikor holnap úgyis

egész nap látni fogom. Az azért ciki lenne.

Olvasókör: 5/5 – Arnold Beckett Murphy című művéről beszélt.

Zseniális volt!

Cortez: 5/3 – Elaludt olvasókörön, Kardos keltette fel a végén

úgy, hogy lecsapott egy szöveggyűjteményt az asztalára. Vicces

volt.Kórushét: 5/2 – klassz ötlet, de a diákok lázonganak a sulirádió

miatt. Ijesztő a csend ebédszünetben.

Vacsora: 5/1 – borjúnak tűnt. De többet nem mondhatok.

Közösségi oldal: 5/1 – az üzenőfalon ma estig tizenketten írtak

Corteznek a szülinapja alkalmából. Azt hiszem, a java még

hátravan.

Március 3., kedd

Rémesen indult a nap. Reggel izgatottan ébredtem, és egy

csomót görcsöltem azon, hogy hogy kívánjak Corteznek boldogszülinapot. Laza akartam lenni, de azért határozott, olyan, aki

tudja, hogy ma van, de csak épphogy eszébe jutott, emlékezetes,

de feledhető is… Úgyhogy totál káosz.

A suli előtt Cortez, Ricsi és Dave a szokásos helyükön

ácsorogtak és jókedvűen beszélgettek.

– Ügyesen – suttogta Virág, mire a gyomorgörcsömmel együtt

elindultam feléjük.

– Sziasztok – köszöntem, és Cortezre néztem. Most vagy soha

alapon vettem egy mély lélegzetet, de mielőtt bármit mondtam

volna, Zsolti lépett hozzánk.

– Hé. Anyu küldi. Boldog szülinapot – tartott a kezében egy

torta alakú csomagolást. Ami minden bizonnyal egy tortát rejtett.

– Kösz – röhögött Cortez, és átvette a csomagot.

– Megnézzük, mi az? Remélem, Fekete-erdő. Tuti, hogy

Feketeerdő. Nézzük meg, hogy Fekete-erdő-e – türelmetlenkedett

Zsolti.

– Tudod mit? Visszaadom, és nézd meg – vigyorgott Cortez, és

már meg is szabadult a reggel fél nyolckor kapott tortájától. Zsolti,

mintha csak erre várt volna, azonnal elkezdte leszedni a

csomagolást.

– Aha! Fekete-erdő! Kértek? – nézett körbe.

– Nem, kösz – ráztam a fejem kicsit furán. Zsolti egyetértően

bólintott, aztán előszedett a táskájából egy villát.

– Miért van nálad villa? – ásított Virág.

– Hogyhogy miért? Hát ezért – pislogott értetlenül. Nem tudom.

Szerintem fura reggel fél nyolckor Fekete-erdő tortát enni a suli

előtt, de biztos én látom rosszul.

Virág megszorította a karom, én pedig feleszméltem, és újabb

kísérletet tettem arra, hogy Cortezhez szóljak. Sajna megint nem

sikerült, mert egy csapat tizenkettedikes fiú lépett hozzánk,

úgyhogy Virággal együtt bementünk a suliba, és miközben Máday

rászólt az érkező diákokra, szomorúan bámultam magam elé.

– Hosszú még a nap – vigasztalt Virág.

– De én akartam az első lenni. Nem mintha jelentene valamit,

de azt megjegyezte volna. Így én leszek az ezredik, aki boldog

szülinapot kíván – vonogattam a vállam. Virág töprengve bólintott.

– Az van, hogy a közösségin tegnap óta mennek Corteznek az

üzenőfalas jókívánságok, ma reggelre már szinte csak erről szólt

az egész, úgyhogy gáz.

– Edina? – kérdeztem szomorúan.

– Reggel 5:50-kor írt neki – bólintott Virág.

– A fenébe.

– Hát ja.

Ezt megbeszéltük. Egyébként Cortez szülinapjáról tényleg

minden diák tudott, popularitása eddig sem volt kétséges, ma

azonban tényleg minden róla és neki szólt. Összességében klassz

volt, de a legtöbben, mint például én is, valamilyen szinten

keserűen figyeltük az eseményeket. Mert hát, valljuk be, kevés

ember ennyire menő, és valahol, a szíve mélyén minden diák

elképzelte már azt a szituációt, hogy a szülinapja tömegeketérdekel, neki szól a sulirádió, a felsőbb évesek együtt lógnak vele a

szünetben, meg ilyesmi. Legtöbbünknek ez persze csak illúzió.

Hiába görcsöltem egész nap azon, hogy boldog szülinapot

kívánjak Corteznek, egész nap nem sikerült. Az ebédszünet után

pedig már nem is akartam. Az volt a napom mélypontja. Virággal

és Arnolddal az udvaron álltunk, és az erőlködő napsütésben Virág

csacsogását hallgattuk, aki nem tudta eldönteni, hogy simám

Robert Pattinson vagy egy Twilight-kép legyen az új layoutja a

MySpace-en. Esetleg Pete Wentz. Szóval komoly dilemmában

volt. Arnold némán olvasott, én pedig hébe-hóba odanéztem az

árkádok alá, ahol Cortez elég nagy társaságban ácsorgott. Mint

mindig. Csakhogy ezúttal kicsapódott az ajtó, és Edina a három a-s

lány kíséretében kicsörtetett rajta. Automatikusan odafordultam,

Virág félbehagyta az érvelést, és az eseményeket figyelte, de még

Arnold is lejjebb engedte a könyvét, és néha odapillantott.

– Cortez – szólt Edina, és maga elé húzta a táskáját.

– Jaj, ne – szaladt ki a számon halkan, és találkozott a

tekintetem Virágéval. Ajándék. Ez ajándék lesz. A fenébe!

– Boldog szülinapot – halászott ki Edina a táskájából egy kis

csicsásan becsomagolt ajándékot, és átnyújtotta Corteznek.

– Kösz – mosolygott zavartan Cortez, a körülötte állók pedig

„húúú”-ztak egy sort. Edina megnyerő vigyorral Cortez felé hajolt,

egyértelműen azzal a szándékkal, hogy puszit adjon, mire Cortez

elsőre kissé hátrahőkölt, de aztán gyorsan két puszit nyomott az

arcára.

Éreztem, ahogy lesápadok és minden vér kifut a fejemből. A

térdeim totál megremegtek, egy pillanatig nem is voltam biztos

benne, hogy állva maradok. Virág segítőkészen mellém pattant, és

megszorította a karom.

– Ne foglalkozz velük. Megérdemlik egymást – mondta

dühösen.

– Aha – bámultam még mindig Cortezék irányába, és minden

erőmmel azon voltam, hogy el ne bőgjem magam.

Edina a puszit követően Cortezék társaságában maradt, én pedig

lesütött szemmel hátat fordítottam nekik, és nagyot sóhajtva

elhatároztam, hogy összeszedem magam. Vagy ilyesmi.

– Minden rendben? – lapozott a könyvében Arnold, és folytatta

az olvasást anélkül, hogy rám nézett volna.

– Persze – feleltem nagyot nyelve, és mosolyt erőltettem az

arcomra. – Szerintem legyen Twilight a layout – szóltam oda

Virágnak, aki mosolyogva bólintott, és látszott rajta, hogy örül

neki, hogy figyeltem rá attól függetlenül, hogy éppen megszakadt

a szívem. Na igen, van ez így.

Francia kultúrán Monsieur Durand feleltetett, először Cortezt

hívta ki, aki ugyan felállt, hogy kimenjen, de egy csomóan

bekiabálták, hogy szülinapja van, így a tanár mosolyogva

felköszöntötte, és azonnal visszaültette a helyére. Utána Zsoltit

hívta ki, aki kérte, hogy ne feleltessék, mert Corteznek szülinapja

van. Ezen ugyan mindenki jót röhögött, de sajna az érvelése nem

állta meg a helyét, úgyhogy kiszenvedett egy hármast. Elégnehezen. Az óra további részét fordítással töltöttük, de mivel

hamar végeztünk vele, elfoglalhattuk magunkat kicsengetésig.

– Mit kaptál? – kérdezte Virág Corteztől, miközben előszedte a

tükrét a táskájából, és megigazította a pink-fekete pillangós csatját.

Erre én is felkaptam a fejem, és a felszerelésemet elpakolva félig

hátrafordultam.

– Nem tudom, nem néztem meg – vonta meg a vállát Cortez.

– Ha valami twilightos, nekem adod? – mosolygott Virág.

– Ha valami twilightos, neked adom – bólintott Cortez

mosolyogva.

– Nem nyitod ki? – érdeklődött tovább Virág.

– Tényleg, nyisd már ki. A csomagolás „full lávos” – röhögött

fel Ricsi, mire Cortez zavartan megrázta a fejét. Késő bánat, mert

Dave, aki már a táskájával a vállán előrejött, felült Ricsi padjára,

és a lábát lógatva kezdte piszkálni Cortezt.

– Nyisd már ki! Tuti valami ciki dolog, hadd röhögjünk egy jót.

– Aha, élveznéd, mi? – vigyorgott Cortez, és előhalászta a

táskájából az ajándékát. Kitette a padjára a rózsaszín szívecskés

papírba csomagolt dobozt, és összeráncolt szemöldökkel nézte.

Ezt már Zsolti sem hagyhatta ki, előrejött a helyéről, felkapta az

ajándékot, és a füléhez közel téve megrázta.

– Ne már! Mi van, ha egy hal van benne? – riadt meg Virág.

– Hal? Emó, olyan sötét vagy, mint az éjszaka – fakadt ki Ricsi.

– Ki ajándékoz halat becsomagolva?

– Hát, csak gondoltam, mi van, ha egy hal! Vagy – kapott Virág

riadtan a fejéhez – ha egy mókus?

– Ez kész – dobta meg Ricsi egy tollal, Virág pedig lehajolt

érte, felvette és visszaadta.

Zsolti letette az ajándékot Cortez elé, aztán felült Virág padjára,

és onnan fürkészte tovább a dobozt. Ekkor már én is

hátrafordultam, egyrészt, mert kíváncsi lettem, másrészt pedig, bár

gonosz dolog, de sokkal jobban éreztem magam attól, hogy a fiúk

így kiröhögik Edina ajándékát. És akkor még be volt csomagolva.

– Én tudom, mi van benne – lépett hozzánk Kinga, de Monsieur

Durand rászólt, hogy üljön le, így felpattant az én padomra, és a

vonalzójával az ajándék felé bökött. – Én nem nyitnám ki a

többiek előtt.

– Miért? – kérdeztük szinte egyszerre Zsoltival és Ricsivel.

– Ciki? – nézett fel rá Virág.

– Inkább úgy fogalmaznék, vérciki – suhant át az arcán egy

gonosz vigyor. Szegény Cortez, esélye sem volt, ezek után Dave és

Zsolti követelte, hogy azonnal bontsa ki, Ricsi pedig azt mondta,

ha Cortez nem, akkor majd ő.

– Nyugi – tárta szét a karját Cortez, és felbontotta az ajándékot.

A szívem a torkomban dobogott, ahogyan a kezét figyeltem, ami

alól lassan eltűnt a csicsás csomagolás, és… Na jó. Több dolog

történt egyszerre. Cortez összeráncolt szemöldökkel félrehúzta a

száját, és kivett a csomagolásból egy… Egy plüsst! A többiek őrült

hangos röhögésben törtek ki, a tanár felkapta a fejét, és próbált

csitítani minket, de képtelenség volt. Szakadtunk a röhögéstől.Cortez automatikusan odadobta Ricsinek a plüsst, aki a keze

között fogva szemügyre vette, és tovább dobta Dave-nek. Ő

Zsoltinak, aki Kinga fejéhez, aki Virágnak, aki örült neki.

– Ez egy kiskutya! – mosolygott a fehér plüsst szorongatva,

amin piros póló volt, „I Love You” felirattal.

– Te jó ég – törölgette a szemét Dave. Ő konkrétan sírt a

röhögéstől.

– Tessék – adta vissza Corteznek Virág a plüsst, aki ösztönösen

összerázkódott.

– Nekem ne.

– Akkor mit csináljak vele? – csodálkozott Virág.

– Várj – kérte el Zsolti. – Szedjük le a fejét.

– Ne már! Hogy lehetsz ennyire barbár? – förmedt rá Kinga.

– Akkor tartsd meg, ha annyira tetszik.

– Nekem nem kell – rázta a fejét Kinga.

– „Ájlávjús” kutya. Ez kész – röhögte el magát Ricsi újra, és

szinte mindannyian követtük.

– Hé, még van ott más is! – mutatott Zsolti az ajándékra. Cortez

félve elővett még a csomagból egy doboz csokit, ezt azonnal

lepasszolta Zsoltinak (szívecskés Milka praliné), aki csengetésre

be is falta.

– Belehaltál volna, ha mást is megkínálsz? – kérdezte

undorodva Kinga. Zsolti megtörölte az arcát, és teli szájjal

körbenézett.

– Kértetek volna?

– Nem – feleltük automatikusan.

Monsieur Durand kiment a teremből, mi pedig pakolni

kezdtünk. Az ajtóban Edina állt meg, és odaszólt Kingának.

– Kész vagy?

– Jövök – kapta fel Kinga a vállára a táskáját, és az ajtó felé

igyekezett.

Edina jókedvűen ácsorgott, és rámosolygott az ajtón éppen

kilépő Cortezre.

– Tetszett az ajándék?

– Aha, kösz – intett Cortez, és már el is tűnt a folyosón. Ricsi,

Dave és Zsolti lehajtott fejjel, rángó vállal követte. Edina mit sem

értve az egészből belépett a terembe, és magabiztos arccal Kingára

nézett.

– Tudtam, hogy tetszeni fog neki – vigyorgott, és egy pillanatra

rám és Virágra meredt, mintha csak bizonyítani akarna valamit.

– Hát persze – bólintott Kinga kétszínűen, aztán kifelé indult a

teremből. Edina is megfordult, hogy kövesse, de megtorpant. Mi,

Virággal lesütöttük a szemünket, és próbáltunk nem nevetni. Edina

határozatlan léptekkel a táblához ment, és csípőre tett kézzel nézte

a plüsskutyát, ami a szivacs helyén hevert, krétaporosan,

összekoszolva.

– Ez meg mi? – rikácsolta Edina hisztérikusan, miközben

Jacques elindult a tábla felé.

– Pardon – lökte félre Edinát, aztán megragadta a plüsskutyát,

és letörölte vele Monsieur Durand írását.Arnolddal és Virággal együtt kispuriztunk a teremből, és hazáig

az esetet elemeztük. Oké, nem kedvelem Edinát, de tényleg nem,

viszont ezúttal kicsit megszántam. Na de hogy lehet valaki annyira

béna, hogy egy tizenhat éves, ultramenő fiúnak plüsskutyát

ajándékoz a szülinapjára? Sejthette volna, hogy így reagálnak. Jó,

mondjuk, Zsoltinak nem kellett volna a szivacs helyére tennie,

mert ez elég durva, de akkor is. A plüss, az tabu. Ezt még az

olyanok is tudják, mint én. Edinát ennél okosabbnak, vagy

legalábbis rafináltabbnak gondoltam. Hát, ez van.

Otthon megcsináltam a házim, aztán olvastam, teljesen

belemerültem a Passuth-könyvbe, meg azért minél előbb szerettem

volna elolvasni Beckettet is, így be se kapcsoltam a gépem.

Minek? Cortezt úgyis elárasztják a szülinapi mailek és üzenetek,

vagy talán otthon sincs, Arnold nem mondta, hogy vár

Honfoglalón, Virág pedig a MySpace-oldalával szórakozott.

Úgyhogy hagytam az egészet, és inkább olvastam. Aztán vacsora

közben megcsörrent a zsebemben egy Paramore-szám (Virág

megint átállította a telefonom, hogy máshogy csörögjön), és

megkért, hogy mindenképp csekkoljam le az oldalát, mert

megszületett élete első blogbejegyzése. Biztosítottam róla, hogy

megnézem, aztán gyorsan letettem, mert anyuék nem szeretik, ha

vacsora közben telefonálok, meg egyébként is, akkor tudni

akarják, hogy mit mondott, minek, mi az a blog, miért, mi értelme,

hol… Szóval egy rakás kérdés. Ezért inkább rendesen befejeztem a

vacsit, aztán jaj nekem, mert jól megfeledkeztem az egészről.

Majdnem este 11 óra volt, amikor az ágyamban fekve, félálomban

eszembe jutott, hogy Virágnak mennyire fontos ez az izé, úgyhogy

felkászálódtam, benyomtam a notebookom, és a legnagyobb

titokban és csendben adtam magamnak négy percet arra, hogy

netezzek. Ami egyébként tilos, hétköznap, tanítási időben ilyen

késő este… Gyorsan megnyitottam Virág MySpace-oldalát,

elolvastam a blogját, ami egyébként öt sor volt, leginkább arról írt,

hogy mennyire klassz a Twilight és ő egy igazi twilighter, aztán

már be is zártam volna, amikor betöltött az msn, és automatikusan

bejelentkezett. Mintha csak látna valaki, óvatosan körbenéztem a

szobámban, és az éjjeli lámpám fényében, a szám szélét rágva

elhatároztam, hogy legalább megnézem, ki van online ilyen későn.

Az egész msn-lista szürke volt, kivéve egy zöld nevet. Cortez.

Összeráncolt szemöldökkel meredtem a képernyőre, aztán épp

kijelentkeztem volna, amikor felugrott egy ablak. Másolom.

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: ?

Cortez üzenete: Mit csinálsz? Késő van.

Reni üzenete: Megnéztem vmit.

Cortez üzenete: Aha.

Reni üzenete: És te?

Cortez üzenete: Várok.

Reni üzenete: Mire?

Cortez üzenete: A szüleim… msn… meg kell várnom őket,

kábé egy óra múlva jönnek.Reni üzenete: A szülinapod miatt?

Cortez üzenete: Ja. Reni üzenete: Értem.

Cortez üzenete: Na tűnés aludni.

Reni üzenete: Megvárjam veled?

Cortez üzenete: Nem kell, de azért kösz.

Reni üzenete: Oké.

Cortez üzenete: Jó8.

Reni üzenete: Neked is.

Mosolyogva néztem az egymásnak írt sorokat meg a képét az

ablak sarkában, aztán hirtelen elhatározással felpattantam a

babzsák fotelből, lekapcsoltam a lámpám, a sötétben az ölembe

vettem a földön világító notebookom, és megint írtam. Másolom.

Reni üzenete: És meddig beszéltek?

Cortez üzenete: Változó. Van, amikor 1 órát, néha többet. Ma

tuti többet.

Reni üzenete: Álmos leszel holnap.

Cortez üzenete: Te is.

Reni üzenete: Lehet.

Cortez üzenete: Akarsz egy jó számot hallani?

Reni üzenete: Jöhet.

Cortez megosztotta velem a hallgatott zenéjét (Less Than Jake),

és miközben a fülhallgatómat bedugtam a fülembe és hallgattam,

folyamatosan írogattunk egymásnak. Zenéről, meg kérdezte, hogy

mit olvasok, meg mondta, hogy néz valami új sorozatot, meg

ilyesmi. Totál boldog voltam, az álmosság kiment a szememből, és

azt kívántam, bárcsak ne telne olyan gyorsan az idő. 11:57-kor

aztán jött az az üzenet, amit annyira el akartam kerülni. Másolom:

Cortez üzenete: Léptem.

Reni üzenete: Oké, jó beszélgetést.

Cortez üzenete: Kösz szépen. Ha elalszol reggel, ne engem

hibáztass, én mondtam, hogy menj.

Reni üzenete: Tudom. Szia.

Cortez üzenete: Szia Reni üzenete: Hé

Cortez üzenete: ???

Reni üzenete: Boldog szülinapot.

Cortez üzenete:

Aztán az állapota elfoglaltra váltott, én pedig zakatoló szívvel

lehajtottam a notebook tetejét. Wow.

Cortez: 5/5* – no comment.

Elmúlt éjfél, és én még mindig nem alszom: 5/1 – no comment.

Március 4., szerda

Hihetetlenül, borzalmasan és kimondhatatlanul álmos voltam

reggel. Komolyan, a Cortezzel való msn-ezés után legalább másfél

óráig csak feküdtem az ágyamban, és próbáltam elaludni,

leginkább sikertelenül. Emiatt bedagadt szemekkel ébredtem,

nyűgösen, hisztisen, ráadásul kétpercenként könnybe lábadt

szemmel ásítottam.

– Mitől vagy ennyire fáradt? – kérdezte anyu folyamatosan

engem fürkészve.– Nem tudom – füllentettem, és uralkodni próbáltam magamon,

hogy ne aludjak el beszélgetés közben.

– Influenzás leszel? Lázad van? Gyere ide – húzott magához, és

már a homlokomat ellenőrizte. – Semmi.

– Csak álmos vagyok. Tavaszi fáradtság – improvizáltam, de

anyu megrázta a fejét.

– Az korai lenne. Mindegy. Reni, ma iskola után jön Tamás rajz

korrepetálásra.

– Ki az a Tamás? – ásítottam.

– Aki korrepetálni fog.

– Miért ma?

– Mert holnap rajzóra. És holnap jelzed Vladár tanár úrnak,

hogy mindent megteszel a jobb jegy érdekében, valamint hogy

korrepetálnak.

– Nee – nyafogtam a hűtőnek dőlve.

– Sajnálom, a bukást el kell kerülni – közölte anyu

ellentmondást nem tűrő hangon, én meg amúgy sem voltam olyan

állapotban, hogy nagyon vitatkozzak. Kivonszoltam magam a

kocsiig, aztán amikor Virág beszállt a hátsó ülésre, azonnal

felébredtem kicsit.

– Miért ilyen karikás a szemed? – fürkészett.

– AKÁ – közöltem.

– Mármint?

– AKÁ, msn – fordultam hátra.

– Hű – döbbent le Virág.

Apu lassított, és kérdőn felém nézett, majd a visszapillantóból

Virágra is.

– Az én időmben a titkosírás volt a menő. Gondolom, azóta sok

minden változott.

– Kicsit – mosolyodtam el, és gyorsan kiszálltunk a sulinál.

A kapuig mindent elhadartam Virágnak, aki lázasan bólogatott,

meg néha közbeszűrt egy „hűűt” vagy egy „uhht”.

A tanítás egyébként laza volt, infón például Tölgyessy közölte,

hogy foglaljuk el magunkat, úgyhogy szót fogadtunk. Andris és

Robi játszottak (egymás ellen, valami autóverseny dolog),

Cortezék YouTube-oztak, Zsolti legújabb feltöltött dobszólóját

nézték, Kinga valami lóbarát oldalon szörfölt, Virág a MySpaceoldalát

szerkesztette, mi pedig Arnolddal Honfoglalóztunk.

Hazaérve gyorsan átvettem egy másik farmert (ami rajtam volt,

annak sáros lett az alja), meg felvettem egy cipzáros kapucnis

pulcsit, és felgumiztam a hajam, szóval olyan „otthoni style”-ba

rendeződtem, ha már ilyen korrepetálós délután van. Anyu a

konyhában főzött (?), és amikor meglátott, a fakanállal belenyúlt a

lábosba.

– Kóstold meg – nyomta a számba.

Egy pillanat múlva éreztem, hogy szétmarja valami a torkom. –

Ez mi? – kérdeztem köhögve.

– Chili con carne. Erős?

– Meghalok – köhögtem vörös fejjel, és egy pohár vízért

nyúltam, de anyu a kezembe adott egy szelet kenyeret.– Tessék, edd meg – legyintett, és témát is váltott. –

Remélhetőleg Vladár tanár úr értékelni fogja az igyekezeted,

mindenesetre holnap jelezned kell neki, hogy korrepetálnak. Ez

nagyon fontos.

– Még mindig nem kapok levegőt – krákogtam. Anyu

megveregette a vállam, és folytatta a prédikációt a rajzjegyemmel

kapcsolatban. Közben csengettek.

– Menj, nyisd ki, ez biztosan Tamás.

Hurrá. Tamás bácsi megérkezett. Blah. Köhögve, könnyező

szemmel botorkáltam az ajtóhoz, felkészülve a legrosszabbra. Más

se hiányzott nekem, mint hogy valami grafitfoltos, türelmetlen

öregember kapjon szívrohamot, ha meglátja a firkáimat.

Kinyitottam az ajtót, és bár még mindig köhögtem, ezúttal félre is

nyeltem. Tamás bácsi helyett egy huszonkét év körüli, kábé

száznyolcvan centi magas, állig érő hajú, bőrkabátot viselő,

iszonyatosan helyes srác állt velem szemben, egy mappával a

kezében.

– Reni? – nyújtotta a kezét, én pedig ösztönösen kirántottam a

hajgumit a hajamból, és széles vigyorral megrángattam a karját.

Oké, van, hogy a korrepetálás is jól sül el.

Tomi (ezután már nem Tamás bácsi) bejött, váltott pár szót

anyuval, aztán kipakolta a holmiját az asztalra.

– Chili con carne? – érdeklődött anyu mosolyogva.

– Köszönöm, inkább csak egy pohár üdítőt – közölte Tomi, én

pedig a pulcsimat húzogattam meg a hajam rendezgettem, afféle

lányos zavaromban. Anyu persze rögtön észrevette, és rám szólt,

hogy üljek le és figyeljek. Jaj.

Tomi egyébként a képzőművészetire jár (már csak miatta is

meg kéne gondolnom, hogy biztos nem akarok-e tehetségesebb

rajzos lenni). Elmondása szerint nem sokan szorulnak rajz

korrepre, így megörült, amikor szóltak neki. Ja, mondjuk, ez rám

nézve ciki, de mindegy.

– Mielőtt elkezdjük, megnézném pár rajzodat – mondta, mire

automatikusan elhúztam a számat.

– Nem elég, ha csak azt mondom, rosszak?

– Jobb lenne felmérni, hogy mennyire.

– Hát jó.

Szerencsémre Tomi jó fejnek bizonyult, és miután feleszmélt a

rajzaim okozta sokkból, biztosított róla, hogy minden tőle telhetőt

megtesz. Ezután viszont komolyra vette a figurát, és kíméletlenül

rajzoltatott, rám szólt, javított, újrarajzoltatta, rám szólt, megint

lerajzoltatta, aztán végre letelt az idő.

– Na? – mutattam fel anyunak a szétmaszatolt rajzlapot.

– Aha! Egy dió! – jelentette ki anyu büszkén.

– Tulajdonképpen egy falevél. De haladunk – feleltem

szomorúan.

– Nem reménytelen – állt fel Tomi az asztaltól.

– Tényleg? – kérdeztük anyuval egyszerre.

– Mármint a kettes. A kettes nem reménytelen – bólintott.

– Ó. Hát jó.– Ezt vidd el a tanárodnak holnap, hadd lássa, hogy igyekszel.

És akkor jövő szerdán.

– Oké.

Kikísértem Tomit, azt hiszem, ábrándos vigyorral a fejemen,

még integettem is neki, aztán felrohantam a szobámba, és S. O. S.

hívtam Virágot. Ha valamire eddig nem gondoltam, az az, hogy

egy rajz korrep is lehet klassz dolog. Oké, többet figyeltem Tomi

művésztekintetére meg a hajára, meg az arca éles vonásaira, mint

arra, amit mondott, de összességében rajzoltam egy diónak tűnő

falevelet. Ez is több mint a semmi. Virág egy percen belül

lecsekkolta a „tanáromat” a közösségin, aztán kijelentette, hogy

borzalmasan szívesen jön jövő héten ő is a korrepemre. Ezen nem

lepődtem meg.

Hosszú nap: 5/2 – mindjárt elalszom.

Rajz korrep: 5/5 – ilyen tanárral nem nehéz

Énekkar-hét: 5/3 – szegény énekkarosok, mindenki szidja őket,

amiért ebédszünetben nincs zene.

Chili con carne: 5/1 – no comment.

Március 5., csütörtök

A tegnapi korrepetálás némileg jól sült el. Gazdag tanárnő

komolyan gondolta a dolgokat, a duplamatek első óráján szinte

végig Ricsi felelt, vért izzadt a táblánál, már-már kínosan hosszú

ideig szenvedett, miközben én ész nélkül próbáltam súgni neki. A

tanárnő kétszer rám is szólt, de mindegy. A lényeg, hogy a felelés

végén Ricsi kapott egy kettest, ami mindenképp haladás. Legalább

nem totál bukásra, hanem 1,2-re áll. Wow.

Rajz előtt a tegnapi dió/levél alkotásomat szorongatva vártam,

hogy Vladár lealázzon. Meg is történt. A folyosón ácsorogtam,

hogy legalább ne az egész osztály előtt szívja a vérem.

– Rentai, csengetés után mit keresel a folyosón? Vagy úgy

döntöttél, hogy már be se fáradsz a tanórámra?

– Nem, dehogy – ráztam meg a fejem, és bizonytalanul felé

indultam. Azért megtartottam a két lépés távolságot, és óvatosan

átnyújtottam a rajzlapom.

– Ez mi? – kapta ki a kezemből, és egy pillanat alatt szemügyre

vette, majd leengedte a kezét. Ezzel éreztette, hogy nem igazán

érdekli.

– Korrepetáláson rajzoltam – feleltem halkan. Vladár felvonta a

szemöldökét, és ismét vetett egy pillantást a lapra.

– Lenyűgöző – adta vissza. Azt hiszem, nem értettük meg

egymást, úgyhogy újra megpróbáltam.

– Szerdánként jár hozzám egy végzős a képzőművészetiről,

hogy ki tudjam javítani a jegyeimet.

Vladár összehúzott szemmel méregetett, mintha valami cselt

gyanítana.

– Rentai, nem te vagy az első diák, aki beijed a közelgő

évvégétől. Ennél azért többre lesz szükséged, noha értékelem a

szüleid igyekezetét.

– Értem – rágtam a szám szélét csalódottan, mire Vladár

gúnyosan elmosolyodott.– Ha azt gondoltad, meghatódom egy gyors firkától, rosszul

ítélted meg a helyzetedet.

– Ez nem egy gyors firka! Másfél óráig rajzoltam! – közöltem

felháborodottan.

– Nos, ha ez igaz, akkor csak annyit mondhatok, szedd össze

magad, mert ez a dió nem elég a ketteshez!

– Ez egy falevél! – motyogtam sírógörccsel küszködve.

– Pláne.

Vladár maga elé mutatott, jelezve, hogy húzzak be a terembe,

tehát vége a beszélgetésünknek. Óriási. Lehajtott fejjel

somfordáltam a helyemre, és egész órán a rajzlapomra borulva

igyekeztem teljesíteni a feladatot, lehetőleg úgy, hogy ne legyen

rám panasz azon kívül, hogy nem tudok rajzolni. Szünetben az

udvaron Virág és Arnold próbált lelket önteni belém. Mindketten

úgy gondolják, hogy „átcsúszom” rajzból. Klassz.

– Mindegy. Majd lesz valahogy – váltottam témát, és az

árkádok alatt álló Cortezékre néztem, akik mellett Edina köszönés

nélkül vonult el.

– Hű, fasírt van – nézett oda Virág is.

– Ja, a szülinapi ajándék óta nem is láttam, hogy beszélnének –

bólintottam.

– Hát, én se örülnék, ha az ajándékba adott plüsskutyával

fociznának a folyosón – vigyorgott Virág.

– Robi és Andris? – kérdeztem felvont szemöldökkel.

Virág vihogva bólogatott. Hát, ha más nem, az totál feldobott,

hogy Edina berágott Cortezre, és látszólag felhagyott a

próbálkozással. Ez is több mint a semmi.

Suli után Virág átjött hozzám, és építettünk egy új Sims-házat.

Vladár: 5/1 – kegyetlen.

Cortez: 5/5 – irodalmon elkérte a szöveggyűjteményem.

TeveClub: 5/4 – megtanult egy új trükköt a tevém.

Énekkar: 5/1 – ebédszünetben megnéztük az ebédlőben a

kórust, de három tizenegyedikes fiú köpőcsövezte őket. Jaj.

Zsolti: 5/3 – megint feltöltött egy új dobszólót a videómegosztóra,

úgyhogy majd regisztrálok és kommentelek valamit

neki.

Március 6., péntek

Ofőórán Haller bekérte azoknak az ellenőrzőjét, akik

valamilyen tárgyból bukásra állnak. Sajna én is közéjük tartozom a

rajz miatt. Mentségemre legyen mondva, összesen Arnold, Kinga

és Gábor maradt ki a névsorból. Kinga, mondjuk, ezen totál

kiakadt, és óra után komoly prédikációt tartott az osztálynak a

„felháborító és megdöbbentő” osztályátlagról. Elég nehéz volt

komolyan venni, merthogy a színjátszó próbák miatt Petőfi-bajuszt

viselt, úgyhogy senki nem bírta ki nevetés nélkül. Végül egy

„szörnyen gyerekesek vagytok” kijelentéssel kiviharzott a

teremből, és elsietett a próbára.

Ebédszünetben az étkezőben rengetegen voltak, a kórus utolsó

előadását szinte mindenki látni akarta. Sajna nem azért, mert olyan

érdekes lett volna, hanem mert mikor befejezték, a diákoküdvrivalgásban törtek ki, és örömmel üvöltöztek arról, hogy most

egy évig megint nem hallják a „béna nyávogásukat”. Szegény

Jacques totál megviselten lépett ki az étkezőből, nehéz hete volt,

kifütyülték, köpőcsövezték, félbeszakították, és tükörrel a szemébe

villogtatva zavarták az előadást.

Suli után Cortezék elmentek deszkázni (nem hívtak, csak a

beszélgetésüket hallottam), én pedig úgy döntöttem, hogy ha már

ők deszkáznak, akkor otthon én is megpróbálkozom vele. Megint.

Virág automatikusan bólintott, hogy akkor átjön segíteni, és

legnagyobb meglepetésemre Arnold is velünk tartott.

Hazaérve előkerestem a térd- és könyökvédőket, a bukósisakot

meg a deszkát, ami egész télen magányosan hevert a

szekrényemben. Virág a kocsibehajtón ácsorgott, állig felhúzta a

pink kockás, cipzáros pulcsiját, Arnold pedig leült egy kis

kertészszékre (félretéve találta a bokrok mellett, azt hiszem,

anyuval felejtettük ott még ősszel) és olvasott. Amikor meglátott a

bukósisakban és a farmeremre húzott térdvédőkben, gúnyosan

elmosolyodott.

– Na jó – tapsoltam, jelezve, hogy kezdődik a produkció. –

Tessék, Virág, add az instrukciókat – nyomtam a kezébe a

kinyomtatott lapokat, amiken a trükkök szerepeltek.

– Oké. Akkor most állj rá!

Ekkor estem el először. Aztán még egypárszor. Végül is a

délután tökre jól eltelt, Virág tologatott a deszkán, aztán

cseréltünk, felvette a védőfelszerelést, és én tologattam őt, közben

pedig Arnold csendben olvasott, csak néha nézett fel, amikor

valamelyikünk borult egy hatalmasat. Anyu hazaérve még mindig

a kocsibehajtón talált minket, láthatóan örült, hogy jól elvagyunk.

– Játsszatok csak, gyerekek – nézett ránk mosolyogva.

Hát, ez annyira nem játék, merthogy az egész szenvedés azért

volt, hogy imponáljak Corteznek a gördeszkatudásommal, akkor

is, ha ez jópár kék és lila foltba került. Mindegy.

Kórushét: 5/1 – végre vége. Jacques aranyos, meg minden, de

az egész hetes kornyikálás sok volt.

Cortez: 5/5 – ma a deszkájával a suli előtt… wow.

Virág: 5/4 – holnap nálunk alszik, mert az anyukája moziba

megy késő este.

Esőisten siratja Mexikót: 5/3 – Akkor is kiolvasom! Valahogy.

Valamikor.

Március 9., hétfő”

A hétvége tökre jól sikerült, Virággal deszkáztunk a

kocsibehajtón, meg megsétáltattuk Robert Pattinsont, aztán este

csináltunk egy halom popcornt, és későig néztük a Szívek

szállodáját. Vasárnap pedig ugyanez, azzal a különbséggel, hogy

miután Virágért jött délután az anyukája, megcsináltam a

leckéimet, tanultam meg olvastam. Az msn-t elkerültem egész

hétvégén, de mint utóbb kiderült, ez iszonyatosan nagy hiba volt.

A suli előtti lépcsőn Ricsi, Dave és Zsolti ácsorgott.

Összeszorult gyomorral lépkedtem feléjük, borzasztó rossz érzés

kerített hatalmába.– Sziasztok – köszöntem, és összevissza kapkodtam a fejem

közöttük. – Cortez? – kérdeztem.

A fiúk úgy néztek rám, mintha a Marsról jöttem volna.

– Nem hallottad? – kérdezte Zsolti.

– Mit? Mit kellett volna hallanom?

– Cortez repült egyet – bökte ki Ricsi, én pedig úgy éreztem,

hogy mindjárt elájulok. Repült? Mi az, hogy repült? Hova?

Mármint mi van? Elrepült a szüleihez? Vagy elrepült a suliból?

Kirúgták? Vagy mi?

– Nem értem – ráztam a fejem, és ez volt az egyetlen, amit ki

tudtam préselni magamból.

– Cortez elszállt – magyarázta Dave idegesen.

– Beszéljetek már érthetően! Mi történt? – förmedtem rájuk,

mire a fiúk először furán néztek, aztán Ricsi bólintott.

– Cortez iszonyút borult a hétvégén.

– Mármint megsérült? – kérdeztem, és éreztem, hogy kifut a vér

a fejemből.

– Ja – bólintott Zsolti.

– Te jó ég! És hogy van? Mi történt? – kaptam a szám elé a

kezem.

– Őszintén? Én ilyet még nem láttam. Dave elhányta magát –

felelte Zsolti.

– Mert nem bírom a vért! – vágta rá Dave védekezően, velem

pedig forogni kezdett a világ.

– Vér? Milyen vér? Mondjátok már el, mi volt! – üvöltöttem

rájuk hisztérikusan, Virág pedig riadt „mindjárt elbőgöm magam”

nézéssel ácsorgott mellettem.

– Korláton volt, rosszul számította ki, lecsúszott, és borult.

Négy bordája repedt, széttört a sípcsontja, zúzódások a karján, és

beverte a fejét. Mentő vitte el – hadarta Ricsi idegesen. Pislogás

nélkül meredtem rá. Képtelen voltam felfogni, amit hallok.

– Kórházban van?

–Ja – biccentett Ricsi. – A héten tuti bent tartják az agyrázkódás

miatt, aztán fekvőgipsz.

– Úristen – néztem magam elé riadtan, és fojtogatott a zokogás.

– De… de jól van? – dadogtam, bár be kell vallanom, a kérdés elég

hülyén hangzott.

– Hát, ezektől függetlenül, ja. De komolyat borult.

– A nagyszülei? – kérdeztem kábán.

– Eléggé kiakadtak. Tegnap bementem velük – bólintott Ricsi.

–Bemehettél a kórházba?

– Aha, de csak pár percre. Ma is megyek délután.

– Megmondanád neki, hogy… – gondolkoztam. – Hogy

jobbulást?

– Ja, de írhatsz neki sms-t. Nála van a mobilja. Mármint az

enyém, mert az övé széttört, de átraktam a kártyát, úgyhogy a saját

száma él.

– Széttört a telefonja? – kérdeztem gombóccal a torkomban, és

próbáltam magam elé képzelni, hogy mégis mekkora esés

következtében törik szét Cortez csúcsszuper telója.– Aha, darabokra tört a Blackberry. Meg a zenelejátszója. Meg

a feje – bólogatott Zsolti.

– Te jó ég! – ráztam a fejem hitetlenül, és otthagytam a fiúkat a

suli előtt. Virággal együtt felmentünk a lépcsőn, és miközben

remegő kézzel pakoltam a suliboxomba, folyamatosan azon

agyaltam, hogy mit írjak neki. Edina és a három a-s lány elvonult

mellettünk, és a beszélgetésükből azonnal kivettem, hogy

Cortezről folyik a szó.

– Óriási szívás. Az előbb hívtam, de vizsgálatra vitték, majd a

következő szünetben újra próbálom… – hallottam Edinát, én pedig

eltorzult arccal meredtem utána.

– Nem írok – ráztam meg a fejem végül, és visszacsúsztattam a

telefonom a zsebembe.

– Pedig biztos örülne – fésülte a szemébe a haját Virág.

– Ezren hívogatják, lehet, hogy pihennie kéne. Inkább hagyom

– legyintettem idegesen.

Nem akartam úgy csinálni, mintha Cortez balesete csak engem

érintene vagy hogy engem jobban érintene, mint másokat, de totál

kiborultam. És láthatóan mások is. Rögtön az első szünetben a

sulirádiósok neki küldtek „jobbulást” dalt, egy csomóan sms-eztek

vele, az ofő bejött második óra után, hogy sajnálatát fejezze ki, és

buzdított minket, hogy amint Cortez jobban lesz, látogassuk meg,

meg ilyesmi. Úgyhogy az egész nap róla szólt. Komolyan, egy

pillanatra sem emlékszem egyik tanórából sem, sőt, még az

olvasókörön is bambán meredtem magam elé, csak néha néztem a

félretolt, üres pad felé, ahol normál esetben Corteznek kéne ülnie.

Totál szívás az egész.

Hazaérve anyu rögtön látta rajtam, hogy nagy a gáz, úgyhogy

beszámoltam neki a helyzetről.

– Te jó ég! Mindjárt felhívom a nagymamáját. Bemész hozzá a

kórházba? Mert akkor sütök valamit. De hogy történt? És mikor?

És miért nem volt rajta bukósisak? És miért gördeszkázik ilyen

veszélyesen?

Anyunak ilyen és ehhez hasonló kérdései voltak, körülbelül

háromezer, és igazából egyikre se tudtam válaszolni. Csak ültem a

konyhapulton bambán, és azon agyaltam, hogy miért történhetett

ez.

A mai nap: 5/1 – utálom! Ez volt életem egyik legrémesebb

napja.

Cortez: 5/1 – nem mertem neki sms-t írni.

Gördeszka: 5/1 – hülye gördeszka, amiatt történt az egész.

Március 10., kedd

Virág szerint a közösségi oldal üzenőfalán legalább ezer

„jobbulást” üzenet szólt Corteznek ma reggelig. Persze ez nem

meglepő, csak logikátlan, mert tuti, hogy ő nem olvasta őket.

Merthogy kórházban van. Mindegy. Reggel kedvetlenül ballagtam

oda a csonka társasághoz. Mármint Ricsihez, Dave-hez és

Zsoltihoz.

– Hogy van Cortez? – kérdeztem köszönés nélkül.

– Hát, nem sok változott. Fekszik összetört fejjel és végtagokkal– ecsetelte Ricsi nem túl kíméletesen Cortez állapotát. Elhúztam a

számat, és megráztam a fejem. Valahogy nélküle az egész olyan

fura volt.

– Mész ma hozzá? – kérdeztem.

– Aha. Suli után – bólintott.

– Megmondanád neki, hogy jobbulást? – kérdeztem, mire Ricsi

automatikusan bólintott.

– Ja, most én vagyok az üzenetkézbesítő, annyi hívása meg

sms-e volt tegnap, hogy a dokik letiltották róla, a nagyanyja el is

vette tőle. Úgyhogy most csak rajtam keresztül üzenhetnek neki.

– Gondoltam – feleltem, és tényleg nem lepődtem meg. – Ti is

mentek? – kérdeztem Dave-et és Zsoltit.

– Nem, a nagyszülei kérték, hogy egy ideig csak Ricsi járjon be

hozzá. Viszont – turkált a zsebében Dave – ezt el ne felejtsd

elvinni neki – adott át Ricsinek egy zenelejátszót. – Rátöltöttem

pár zenét, amit szeret, így nem unja halálra magát.

– Oké, viszem – tette el a táskájába Ricsi.

– Figyu – szólt Virág, és ő is a táskájában kezdett matatni. – Ezt

bevinnéd neki? Mondd, hogy tőlem van – adott át egy rajzlapot.

Ricsi összeráncolt szemöldökkel nézte a mangafigurát, és

mosolyogva bólintott.

– Még valaki valamit? – fordult körbe Ricsi poénból.

Aztán hamar kiderült, hogy ez nem is annyira poén. Igazából

egy csomóan üzentek meg küldtek mindenféle dolgot Corteznek,

például a büfésnéni egy kókuszkockát, a tizenkettedikes fiúk

képregényeket, Jacques keresztrejtvényt, meg ilyesmi. Virággal és

Arnolddal ebédszünetben az udvaron ittuk meg a forró csokinkat,

miközben a sulirádióból egy régi No Doubt-szám szólt.

– Szerinted mikor fog jönni? – kérdeztem Virágtól,

sokadszorra.

– Á, tippem sincs. A fekvőgipsz tök gáz. Még a kórházból sem

engedték ki. Szerinted mikor rajzolhatok a gipszére?

– Fogalmam sincs. De remélem jól van. Meg nem fáj neki –

motyogtam erőtlenül.

– Biztos, hogy nincs jól – szólt közbe Arnold, aki kezdte unni a

Cortez-témát.

– Gondolod?

– Fekvőgipszben van, ergo nem tud felkelni, a folyamatos

fekvés miatt fennáll a vérrög kialakulásának kockázata, azt

megelőzendő minden bizonnyal injekciózzák véralvadásgátlóval –

jelentette ki, mire Virággal automatikusan a szánk elé kaptuk a

kezünket. Ez azért elég rosszul hangzik. Arról nem beszélve, hogy

fogalmam sincs, Arnold miért van ennyire képben. Mindennel.

Foci előtt Farkas tanárnő szólt, hogy öt percet késik az óráról,

úgyhogy várjuk csendben. Ebből persze nem lett semmi, mindenki

összevissza kiabált, lehetőleg a legtávolabb ülő emberrel próbált

kommunikálni.

– Hé, Ricsi, ezt add oda Corteznek – dobott Ricsi padja felé

Andris egy újabb képregényt.

– Oké – süllyesztette Ricsi a fullig pakolt táskájába azajándékot. Kinga némán olvasott a padjában, aztán felpattant és

dühösen körbenézett.

– Oké, rémesen tragikus, ami Cortezzel történt, de nem áll meg

a világ! Majd felépül, és újra beül a padjába, hogy bambán

nyomkodja a zenelejátszóját és rontsa az átlagot. De amíg nincs itt,

foglalkozhatnátok mással is – közölte feldúltan. Páran értetlenül

felé fordultunk.

– Hogy lehetsz ilyen kegyetlen? Cortez kórházban van –

csodálkozott Virág. Kinga csípőre tette a kezét.

– Na és? Gördeszkázott felszerelés nélkül, elesett, majd

meggyógyul. Van ilyen. Felelőtlen volt, így járt. Viszont az élet

megy tovább. Például pénteken az ünnepség alatt én vagyok a

darab főszereplője, nem kis energiámba került, rengeteget

próbáltam, és mi a hála érte? Semmi, senkit nem érdekel, mert

mindenkit leköt az, hogy valaki bénázott és elesett – hadarta.

– Kit érdekel a színjátszókör? Ha Cortez nem lenne kórházban,

akkor se foglalkoznánk vele – rázta a fejét értetlenül Ricsi.

– Csak a magad nevében beszélj! – zsörtölődött Kinga.

– Hidd el, a többiek nevében is beszélek – vágta rá Ricsi.

– Jó. Én csak azt mondom, hogy kiváló eredményeket érek el

szinte mindenben, mégsem kapok elegendő figyelmet vagy

legalábbis annyit, amennyi járna. Bezzeg, ha valaki eltöri a lábát

egy béna gördeszkán… – nézett unottan a plafonra.

– Kinga, messzire mész – szólaltam meg, mert úgy éreztem,

most tényleg nem jó az időzítése.

– Renáta, te csak maradj ki ebből. Neked aztán tökmindegy,

kiről szól a nap, mivel rólad úgysem fog soha – alázott le ezzel a

klassz mondattal, aztán tovább fújta, hogy ő mennyi mindent tesz

azért, hogy kiemelkedően teljesíthessen, blablabla.

Farkas tanárnő becsapta maga mögött az ajtót, mire az

osztályban csend lett.

– Először is, Richárd, kérlek, add át Corteznek, hogy jobbulást

kívánok – kezdte a tanárnő együttérzően.

– Ez nem igaz! – csapta le Kinga az asztalára a lovas mappáját.

– Kinga, valami gond van? – fordult felé hirtelen Farkas.

– Kimentem a mosdóba – pattant fel Kinga, és szó nélkül az

ajtó felé igyekezett.

– Ez az, hűtsd le magad! – ordította Zsolti, Dave pedig egy

összegyűrt alufólia labdát dobott utána.

Szóval ezt megbeszélték. Kinga pechére valamennyi tanár azzal

kezdte az órát, hogy sajnálja, ami Cortezzel történt, úgyhogy nap

végére még jobban kiakadt. Én nem igazán foglalkoztam vele,

mert minden órán őrült tempóban jegyzeteltem, mivel két

példányban kellett. Egy magamnak, egy pedig Corteznek, mert bár

mindenki a szívén viseli a sorsát, az valahogy senkinek nem jutott

eszébe, hogy a lemaradásában segítsen. Csak nekem. Mindegy.

Hazaérve anyu ismertette az álláspontját a „veszélyes,

kegyetlen és őrült” gördeszkázásról, aztán „kis időre” elkobozta a

deszkámat, ami kábé azt jelenti, hogy soha többet nem látom.

Mikor kérdőn néztem rá, annyit mondott: „Inkább te sírj a játékodmiatt, mint én a kórházi ágyad szélén.” Mindegy, Tony Hawk

utóda már nem leszek. Azt viszont nem mondanám, hogy

megviselt a döntés, Cortez balesete után valószínűleg egyébként

sem próbálkoztam volna.

Cortez: 5/1 – nélküle borzalmas a suli, állandóan a mögöttem

lévő üres padot figyelem.

Francia: 5/4 – Monsieur Durand dogát íratott, szerintem jól

sikerült.

Edina: 5/1 – küldött Corteznek levelet Ricsin keresztül.

Ráadásul úgy csinál, mintha járnának, túlaggódja a dolgokat, és

besavanyodott fejjel vonul a folyosón. Nevetséges.

Március 11., szerda

A suliban szép lassan kezd lecsengeni Cortez balesete. Ricsitől

még mindig sokan kérdezősködnek meg érdeklődnek, de

összességében visszatért az élet a Szent Johannába. Csakhogy

Cortez nélkül. Mondjuk, az én figyelmemet még mindig lekötötte,

hogy mennyire sajnálom és hogy mennyire végtelenül hiányzik, de

azért koncentrálnom kellett másra is. Például a délutáni rajz

korrepemre. Ahogy a múlt héten megbeszéltük, Virág kijelentette,

hogy mindenképp jön hozzánk délután. Arnold becsukta a

könyvét, és kérdőn nézett fel ránk, a megosztott figyelme mindig

jól működött, hiába olvas, akkor is hallja és képes követni a

körülötte zajló beszélgetést.

– Virág, minek mész Renihez rajz korrepetálásra?

– Hát izé. Hogy ne legyen olyan unalmas neki – mosolygott

Virág, én pedig zavartan piszkáltam a hajamat.

– Aha. Értem – bólintott Arnold, de látszott rajta, hogy egy

szavunkat sem hiszi.

Oké, tény és való, hogy a „nem mindennapi rajztanáromat” meg

kellett mutatnom Virágnak.

Alighogy hazaértünk Virággal, Tomi már meg is érkezett.

Megigazítottam a hajam, és kinyitottam az ajtót, hogy beengedjem.

Ugyanolyan helyes volt, mint múlt héten, csak most hátra volt

fogva a haja, meg kissé borostás volt, amitől még „művészibb” lett

a külseje.

– Azta’. Mint Viggo Mortensen… – suttogta Virág, amikor

beengedtem a „rajztanárom”.

– Ki? – kérdeztem értetlenül.

– Gyűrűk ura. Aragorn – magyarázta. Kérdőn Tomi felé

néztem, aki éppen kipakolta az étkezőasztalra a felszerelését.

– Tényleg – bólintottam.

Tomi bemutatkozott Virágnak is, és biztosította róla, nem

zavarja, hogy ott van, örül neki, ha több embert korrepetálhat.

Aztán amikor meglátta Virág rajzait, hüledezve megjegyezte, hogy

ilyen munkákat rég látott. Virág vigyorogva, a csatját igazgatva

vonogatta a vállát a bókok hallatán, aztán neki is látott egy új

mangafigura kidolgozásának, mi pedig Tomival megpróbáltunk

lerajzolni egy faágat. Mármint én próbáltam, ő pedig drukkolt.

Nos, az eredmény nem lett egyértelmű, a korrep végén

mindhárman mást láttunk a rajzomban: Virág egy kart, Tomi egykígyót, én pedig egy villát, de a lényeg, hogy fenyőágnak készült.

Korrep végén Virággal igazi lányos viselkedést produkáltunk,

ami kábé annyit jelent, hogy a szobámba vonultunk, és visongva,

egymás szavába vágva magyaráztunk arról, hogy mennyire helyes

a „rajztanárom”.

– Oké, továbbra is Robert Pattinson és Pete Wentz a fav –

bólogatott Virág.

– Nekem pedig Cortez – tettem fel a kezem mentegetőzve.

– De a rajztanárod… Hűű.

– Hát igen – nevettem el magam.

Anyu pár perc után bekopogott az ajtómon.

– Nyugodtan visongjatok és ugráljatok kamaszosan, csak szólni

akartam, hogy kész a vacsora.

– Megyünk.

Mindig szeretem, ha Virág nálunk vacsorázik, mert valamilyen

különös okból kifolyólag meg bírja enni anyu főztjét, így nem

tűnik fel, hogy én csak összeturkálom.

Cortez: 5/1 – tuti tök szomorú egyedül a kórházban. Lehet,

hogy el kéne törnöm valamimet, és akkor én is ott lehetnék. Oké,

ez rossz ötlet volt.

Rajz korrep: 5/5 – bár utálok rajzolni, de valamiért ez a heti

másfél óra elszalad. Vajon miért?

Kémia: 5/1 – Gondos szétszívatta Jacques-ot, szegény, vért

izzadt a kettesért.

Tesi: 5/4 – elmaradt, a színjátszósok próbáltak. Hurrá.

Március 12., csütörtök

Laza nap, a színjátszósok próbáltak a tesiteremben, ezért Kinga

egy órán sem vett részt, ami, mondjuk, nem olyan nagy baj.

Egyébként semmi extra, még a rajzóra is viszonylag gyorsan eltelt,

Vladár „jobbulást” képeslapot rajzoltatott velünk Corteznek.

Komolyan odatettem magam, próbáltam valami szépet, de végül

csengetéskor csak ráírtam a lapra, hogy „gyógyulj meg hamar”, és

firkantottam egy smileyt is, hogy rajz is legyen a dologban. Nem

gáz, ha megkapja, akkor tuti érteni fogja, hogy tőlem ez is több,

mint ami elvárható.

Óra végén Ricsi összeszedte a képeslapokat, és amikor hozzám

ért, mosolyogva megnézte.

– Eredeti.

– Jobb, mintha rajzoltam volna – vágtam rá.

– Ez biztos.

– Hogy van? '

– Unatkozik – felelte.

– Elhiszem. És hogy viseli a kórházat? Mikor mehet haza?

– Tegnap fájt a feje, úgyhogy még megfigyelik. A hétvégét tuti

bent tölti.

– Hű. És mit fog csinálni?

– Unatkozni – vonta meg a vállát, és továbbment, hogy

összeszedje a képeslapokat.

Virággal és Arnolddal az udvarra igyekeztünk, miközbenfolyamatosan azt hajtogattam, hogy mennyire sajnálom Cortezt.

– Lehet, hogy küldeni kéne neki valamit. Tök hosszú a hétvége

egy kórházban. Ráadásul fekve. Bah – ráztam a fejem.

– Cortezt ismerve öt giga zene megfelelő elfoglaltság. Más nem

hiszem, hogy lekötné – zsörtölődött Arnold.

– Talán, ha könyv…

– Felejtsd el. Az sem biztos, hogy tud olvasni – kontrázott

azonnal Arnold.

– Jaj ne már! – löktem meg viccesen Arnoldot, hogy fejezze be

a morgást. Nem kedveli Cortezt, ez oké, de totál lenézi, holott

Cortez nem buta. Sőt. Három nyelven beszél… ekkor jutott

eszembe, hogy tök jó lenne, ha küldenék neki valami idegen

nyelvű könyvet.

– Menjünk a könyvtárba – váltottam irányt hirtelen.

Virág unottan várakozott az egyik polcsor mellett, Arnold a

fejét csóválva, összefont karokkal állva fürkészte, hogy mit

gondoltam ki, én pedig az ujjamat végighúzva a könyvek gerincén,

kerestem.

– Megvan!

– Don Quijote spanyolul? Kissé túlértékeled a képességeit –

közölte Arnold.

– Miért? Spanyolul szerintem jobban leköti. És egyébként is

rövidített, meg vannak benne illusztrációk.

– Inkább nem mondok semmit – rázta a fejét Arnold.

– Szerintem értékelni fogja – vontam meg a vállam zavartan.

Ricsit az aulában kaptam el, pont a büfébe igyekezett. –Figyelj.

Elvinnéd ezt Corteznek?

– Aha – vette át a könyvet, és kérdőn nézte a borítót. – Azt

akarod, hogy az intenzívre kerüljön?

– Vicces – vigyorogtam erőltetetten. – Ha van kedve és

unatkozik, elolvassa.

– Te tudod – nyomta bele a táskájába, és már el is tűnt a büfébe.

Azért reméltem, hogy örülni fog. Legalább egy kicsit.

Suli után Virág átjött, és mivel holnap nincs tanítás, csak a

délelőtti ünnepség, egész délután Simseztünk.

Cortez: 5/5 – remélem, örült a könyvnek, és nem néz totál

bénának.

Msn: 5/4 – full ház volt, egyszerre beszéltem Jacques-kal,

Virággal, Arnolddal, Zsoltival és Dave-vel.

Sims: 5/5 – Virág hozzáment Robert Pattinson simhez, ami

miatt Pete Wentz sim összeverekedett vele. Izgi volt.

Március 13., péntek

A márc. 15-i ünnepség – mint minden Szent Johannás esemény

– a tornateremben volt. Virággal és Arnolddal együtt ültünk fel a

lelátó harmadik sorába, és unottan vártuk a műsort. A tesiteremben

felállított színpadon már felállt az énekkar, előttük pedig a

színjátszósok próbálgatták az utolsó beállást.

– Azt hittem, Kinga ló lesz a műsorban – közölte Zsolti,

miközben kibontott egy csomag ropit. A kijelentése természetesen

nagy röhögést váltott ki, ami miatt Máday odajött hozzánk, avonalzójával rácsapott Zsolti fejére, ráadásul elvette a ropiját.

Szerencsére Zsolti felkészült: még egy halom kaja volt a zsebeibe

rejtve.

Kilenckor Borrel igazgató úr megkezdte az ünnepséget, ezt

követően egy órán keresztül forradalmi műsort néztünk a

színjátszósok előadásában. Mármint, azt hiszem, csak én néztem,

mert Arnold a félhomályban olvasott mellettem, Virág bealudt,

Ricsi zenét hallgatott, Zsolti evett, Dave a telefonjával játszott, a

többiek pedig kulturáltan unatkoztak. Szóval csak egy tipikus sulis

ünnepség.

Viszont tízkor szabadok lettünk, úgyhogy valamennyi diák

boldogan – és egyszerre – indult ki a suliból.

– Hogy van Cortez? – léptem Ricsi mellé, miközben átvágtunk

az udvaron.

– Alakul. Hétfőn még lesz pár vizsgálata, aztán elvben

hazamehet – bólintott.

– Az tök jó. Örülök. Figyelj, megmondanád neki, hogy

jobbulást? – kérdeztem, Ricsi pedig vigyorogva rám nézett.

– Miért nem mondod meg neki te?

– Hogy érted?

– Mivel szétunja az agyát, a nagymamája megengedte a

látogatást, csak azt kérte, egyszerre ne menjen öt főnél több. Mi

most megyünk – magyarázta, én pedig totál feldobódtam.

Bemehetek Cortezhez a kórházba? Hű, az olyan totál romantikus,

viszek virágot, meg váltok pár szót az orvosokkal, iszom a

kávéautomatából. Tisztára, mint egy film.

– Oké, mehetek veletek? Mármint hárman vagytok, Virággal

szívesen csatlakozunk, és akkor az öt fő… – töprengtem. Ricsi

röhögve megrázta a fejét.

– Ja, nem, ez így necces – húzott ki egy lapot a zsebéből,

széthajtogatta, és összeráncolt szemöldökkel tanulmányozni

kezdte. –Most megyünk Dave-vel és Zsoltival, Zoli jön velünk

meg Edina.

– Edina? – csuklott el a hangom.

– Ja, már reggel jelezte, hogy jönne, így felírtam.

– Felírtad? Mit? – csodálkoztam, és átálltam mellé, hogy

belelessek a papírba. Nem hittem a szememnek. Vasárnap

délutánig konkrétan ötfős turnusokba voltak osztva a diákok!

– Te jó ég! Kórházlátogatásról van szó, nem városnézésről? –

döbbentem le.

– Nekem mondod?! – röhögött kínosan Ricsi. – Én csak

megemlítettem, hogy lehet látogatni, mire mindenki jönni akart!

Be kellett osztanom, ez milyen már?

– Gáz – motyogtam.

– Beférsz szombaton egyedül, vagy ha Virággal akarsz jönni,

akkor csak vasárnap délután van két hely, mert a stúdiósok… –

bökött a táblázatra a papíron. Sajnálkozó vigyorral az arcomon

megráztam a fejem.

– Kösz, nem. Csak add át neki, hogy… – gondolkoztam totál

kiakadva. – Ne adj át semmit – legyintettem, és visszamentemVirágokhoz.

Ünnepség: 5/2 – unalom.

Zsolti: 5/4 – még medvecukor is volt nála, azt ettük, miközben

Kinga szavalt a színpadon.

Virág: 5/5 – suli után átmentem hozzá, és miközben a zenetévé

ranglistáját hallgattuk, én a Passuth-könyvet olvastam, Virág pedig

Tivilight-plakátokat ragasztott a falára.

Cortez: 5/1 – totál kiakasztott a csoportos időpontos látogatás.

A tanulság: ne zúgj bele menő srácba, mert amikor már azt hinnéd,

semmi nem lephet meg, kiderül, hogy mégis.

Március 18., szerda

Annyira lekötöttem magam a hét elején, hogy még naplót sem

írtam. Na, nem mintha olyan elfoglalt lettem volna, inkább

szándékosan eltereltem a figyelmem, és megpróbáltam nem

foglalkozni Cortezzel, a kórházzal, a látogatóival, Edinával, az

„össznépi aggódással”, szóval úgy az egész történettel. Így is

eléggé kiakasztott, hogy Cortez balesete óta az összes Szent

Johannás diák úgy csinált, mintha „besztfrendek” lennének, még

azok is meglátogatták a kórházban, akik egyébként két szót sem

váltanak vele a hétköznapokban. Úgyhogy jobbnak láttam

kimaradni a felszínes, „hű, most aztán jól aggódom érte”

viselkedésből, és inkább Virággal és Arnolddal lógtam a hétvégén

és suli után. A többiek meg játszhatták a „látszatbarátot” meg

„látszatbarátnőt”. Utóbbi leginkább Edinára vonatkozik, aki a

szokottnál is jobban tette az agyát. Ja, és mellesleg az egész suliból

négyen nem látogattuk meg, illetve nem kommunikáltunk

semmilyen formában a balesetet szenvedett Cortezzel. Arnold, aki

elvből nem, hiszen nincsenek jóban. Kinga, aki elvből nem, hiszen

szerinte mindenki „túlreagálja” a dolgot. Virág, aki elvből nem,

mert nélkülem nem akart. És én, aki elvből nem. Mert nem állok

be a sorba akkor se, ha szinte belehaltam, annyira szerettem volna

látni, és igen sok zsebkendőm fogyott esténként, amikor az élet

igazságtalan dolgairól elmélkedtem. Nem biztos, hogy számít, de

tartom magam az elveimhez.

Virággal elsétáltunk Ricsiék mellett, akik szokás szerint a

lépcső előtt ácsorogtak.

– Sziasztok – köszöntem, és meg sem álltam a társaságukban,

mert Edina már ott volt. A beszélgetésből kihallottam, hogy

Cortezről van szó.

– Reni – szólt utánam Ricsi.

– Az asztalodon hagyom – vetettem oda, meg sem várva, hogy

mit akar kérdezni, mert biztos voltam benne, hogy a kémiaházival

kapcsolatos.

– Kösz – röhögte el magát. – De most pont nem ezt akartam. De

ha már felajánlottad…

Visszasétáltam hozzájuk, és igyekeztem türelmetlennek

látszani. Borzasztóan frusztrált Edina látványa, aki olyan

görcsösen kapcsolódott Cortez barátaihoz, mintha csak az élete

függne tőle.

– Igen? – néztem Ricsire, aki lehajolt a táskájához, és előrelógóhajjal kutatott benne. Pár pillanat múlva feltápászkodott, és a

kezembe nyomta a Don Quijotét. – Cortez küldi.

– Oh. Oké. Kösz. – biccentettem, és keserű mosollyal elvettem

a könyvet.

Virággal együtt bementünk az aulába, ahol a Jeanne d’Arc-szobor

mellett állva Máday csekkolta a belépő diákokat.

– Virág, vedd le a kapucnid, egy épületben vagy, ha mégis

megáznál, az komoly problémát jelentene – hadarta, mire Virág

rosszkedvűen lerángatta a homlokába húzott kapucniját, és kócos

hajjal meredt maga elé. – Renáta, a szerkesztőség termébe – intett

felém Máday, és már tovább is siklott a tekintete, hogy rászóljon

egy magas sarkú csizmában érkező tizenkettedikesre.

– Megvárlak a suliboxnál – köszönt el Virág, én pedig

bementem a suliújság termébe.

Kinga már ott volt, fontoskodva magyarázott Timinek az

áprilisi számmal kapcsolatban.

– Nem, Kinga nem veheted át Neményi rovatát.

– Csak megpróbálom. Én is írok róla, ő is, és akié jobb, az kerül

bele az újságba – erősködött Kinga.

– Felejtsd el. Megkapod az Események rovatot – zárta le Timi.

Kinga duzzogva vonogatta a vállát, aztán meglátott, és felcsillant a

szeme. Ez rám nézve nem jelentett sok jót.

– Renáta! Jó, hogy jössz.

– Ide járok – vágtam rá gúnyosan, Kinga azonban elengedte a

füle mellett. – Te hatással vagy Neményire…

– Nem kérem meg semmire! – vágtam közbe.

– Csak gondoltam, jobb belátásra bírhatnád…

– Kinga – néztem mélyen a szemébe. Fáradt voltam, szomorú,

dühös és csalódott. Nem volt kedvem harcolni vele. – Arnold

cikkei a legnépszerűbbek a suliújságban.

– Tudom. Pontosan ezért akarom a rovatát.

– Ő tette népszerűvé. A stílusával, a fogalmazásával, az

intelligens humorával. Érdekesen ír, ezért szeretik olvasni. Ha

elveszed a rovatát, senki nem fogja olvasni a tiédet, hacsak nem

tartod a szintjét. Ami nem könnyű.

Kinga hosszasan hallgatott, aztán csípőre tett kézzel méregetni

kezdett.

– Mi van? Védőügyvédet játszol, vagy mit érvelsz ennyire?

Neked nem mindegy, ki írja a dupla oldalt?

– Kinga, ehhez most nincs kedvem. Találj ki valamit. Csak

hagyjál – legyintettem erőtlenül. Kinga csodálkozva nézett rám.

– Veled meg mi van?

– Semmi, csak nincs kedvem vitatkozni.

– Hogyhogy?

– Úgy, hogy nincs – zártam le, és felültem a padra. Pechemre

Kinga nem tágított, sőt, egyre kíváncsibb lett.

– Olyan nincs, hogy nincs kedved vitatkozni! Magyarázd meg!

– méregetett szúrós szemmel. – Cortez miatt savanyodtál be

ennyire? Nyugi, jól van, biceg egy darabig, aztán majd megint

összetörheti a képét. Ezért kár ennyire kiborulnod… – közölte.– Nem érdekel, hogy mi van vele. És nem borultam ki.

Kinga hosszasan nézett rám, végül sóhajtva felült mellém a

padra.

– Nem járnak.

– Kik?

– Kik? Mégis kik?

– Edina és Cortez? – kérdeztem, mire Kinga bólintott.

– Nekem nagyon úgy tűnik. A közösségi üzenőfala, a látogatás,

Edina fátyolos tekintete… Tök olyan, mintha a barátnője lenne –

suttogtam szomorúan.

– Na és? Edina rájátszik a szerepére. Ha ebből ítéled meg a

helyzetet, akkor elég béna vagy!

– Kösz.

– De komolyan. Játszod itt a megbántottat, árnyéka vagy

önmagadnak, holott körülbelül annyi közöd van Cortezhez, mint

Edinának. Vagyis semmi.

– Te mindig tudod, hogy mivel dobj fel – motyogtam

kelletlenül.

– Nem tehetek róla, ha fáj az igazság. Szedd össze magad, suli

után menj át hozzá, nézd meg, hogy van.

– Nem tehetem.

– Miért? Az egész suli bent lógott nála a kórházban… – Nem

azért – szakítottam félbe. – Virággal délután rajz korrepem lesz.

– Virág korrepetál rajzból?

– Nem, egy tanár jár hozzám.

– Akkor mit keres ott Virág? – nézett rám furán.

– Hát, ööö… Csak úgy átjön – vontam meg a vállam. Kinga

összehúzott szemmel nézett rám, és amolyan „határozottan

kihagynak valamiből” tekintettel méregetett.

– Neményi szokás szerint késik, úgyhogy Reni, majd add át

neki a rá vonatkozó részeket – csapta le az asztalra Timi a

mappáját, és tapsolt párat, hogy mindenki figyeljen rá. – Tehát az

áprilisi szám…

Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az árkádok alatt lévő

padokból egyet kicipeltünk az udvar közepére, és felültünk a

támlájára. Arnold olvasott, Virág lehunyt szemmel, a nap felé

fordulva, mozdulatlanul ült, én pedig a kezem közt forgattam a

Corteztől visszakapott könyvet, és folyamatosan agyaltam.

Butaság volt könyvet küldenem neki, valószínűleg egyszer se

nyitotta ki, emiatt bénának, eminensnek és könyvmolynak tart.

Hurrá.

Utolsó óra után Virág és Arnold az aulában várt, amíg

elszaladtam a könyvtárba, hogy visszavigyem a könyvet. A

könyvtáros néni elvette a kezemből, és amíg én nézelődtem a

sorok között, regisztrálta.

– Egy pillanat! – szólt rám élesen, mire azonnal odamentem a

pulthoz.

– Igen?

– Utoljára mondom, a könyvtári könyvre ugyanúgy vigyázni

kéne, mint a sajátunkra.– Tessék? – ráncoltam össze a szemöldököm.

– A könyvjelző használata luxus? Mégis miért kell minden

alkalommal elmagyaráznom, hogy…

– Bocsánat – szóltam közbe. – Én használok könyvjelzőt. És

vigyázok a könyvekre – magyaráztam, mire a könyvtárosnő a

szemüvege mögött gúnyosan összehúzta a szemét.

– Igazán? Akkor nyilván én hajtogatom be az oldalak sarkát,

mert unatkozom. Tessék – lapozta fel a könyvet, és megmutatta a

behajtott oldalakat. Mosolyogva néztem, és úgy éreztem, a

boldogságtól szinte kicsattanok. Sajna a könyvtáros nem örült

velem.

– Szerinted ez vicces? – förmedt rám.

– Nem, dehogy. Elnézést kérek, többé nem fordul elő.

– Bejegyzem a gépbe.

– Értem.

– Többé ne forduljon elő!

– Ígérem – rohantam ki a könyvtárból, és szinte Virág nyakába

ugrottam.

– Ilyen jó móka a könyvtár? – kérdezte furán.

– Elolvasta. Elolvasta a könyvet, amit küldtem neki!

– Honnan veszed? – kérdezte Arnold.

– Behajtotta az oldalak alján, ahol tartott – ecseteltem boldogan.

Arnold fintorogva megrázta a fejét.

– Miért pont a lába tört el? A karja tanulságosabb lett volna.

– Jaj! – ráztam a fejem automatikusan.

– Behajtani a lapok sarkát? – förmedt rám.

– Jó, én is utálom, ha valaki ezt csinálja, de most nem érdekel!

– Persze. Világos.

Arnold elköszönt a kapunkban, mi pedig Virággal

hazamentünk, hogy várjuk a „rajztanáromat”.

Cortez: 5/5 – elolvasta a könyvet. Hűű.

Rajz korrep: 5/4 – még mindig irtó helyes a srác. Ma

gyümölcsöket rajzoltunk, csak épp az én almáim láttán Virág

majdnem lefejelte az asztalt, úgy nevetett.

Esőisten: 5/1 – feladom. Belekezdek egy másik könyvbe, ezt

pedig félrerakom. Egyszerűen nem megy, mindig elalszom

közben.

Tesi: 5/1 – Edina halálra idegesít, ráadásul tornateremköröket

futottunk, és beszorult a levegő, ami miatt még mindig szúr az

oldalam.


Március 19., csütörtök
 
A tökéletes csütörtök. Vladár hiányzott! JKonkrétan ez volt
életem legjobb rajzórája. Az ofő jött helyettesíteni, és amíg ő
átmásolta a naplóból az ellenőrzőkbe a jegyeket (érdekes, sokan
„elfelejtettek” beírni pár egyest), mi elfoglalhattuk magunkat.
Suli után Virággal és Arnolddal együtt indultunk haza, és a
hétvégéről beszélgettünk, mármint arról, hogy ki mit fog csinálni.
Virág az apukájával lesz, a program mozi és mexikói étterem,
Arnold pedig fotókiállításra megy a szüleivel.
– Anyu szerint jó idő lesz a hétvégén, úgyhogy én kiülök a
kertbe, és olvasok. Csak úgy, egész nap – ecseteltem én is a
hétvégi programom.
– Passuth? – mosolyodott el Arnold.
– Nem. Letettem. Majd kiolvasom. Tényleg. Csak most nem
megy – vontam meg a vállam.
Felfelé baktattunk a dombon, amikor Virág kérdőn
körbefordult, és a tekintete megállapodott rajtam.
– Green Day szól a zsebedben – mondta.
Zavartan előkerestem a mobilom, és közben azon tanakodtam,
hogy ki állíthatta be a telóm a Basket Case-re, és egyáltalán ki
csörög arra, mert csak egy embert ismerek, aki szereti… A
kijelzőn Cortez neve villogott, alatta egy menő deszkás képpel.
– Cortez – suttogtam, és megtorpantam az úton.
– Vedd fel! És lélegezz. De előbb vedd fel. Vagy ne! Előbb
lélegezz – ugrált körülöttem Virág.
– Mit mondjak? – kapkodtam a levegőt.
– Elsősorban ne mondj semmit, várd meg, hogy mit akar. De ha
beszélni akarsz vele, javaslom, hogy vedd fel – tanácsolta Arnold.
Hatalmas sóhajjal még egyszer a kijelzőre néztem, aztán
benyomtam a gombot.
– Igen? – kérdeztem, de a hangom túl vékonynak és
bizonytalannak tűnt.
– Szervusz, Reni – szólt egy hang, de határozottan nem Cortezé.
– Én Cortez nagymamája vagyok.
– Csókolom – makogtam kínosan, mire Virág és Arnold kérdőn
nézett rám.
– Ne haragudj, hogy csak így felhívlak, de a segítségedet
szeretném kérni.
– Igen?
– Mint bizonyára hallottad, Corteznek volt egy balesete, ami
miatt nem tud iskolába menni…
– Igen, hallottam. Remélem, jobban van.
– Persze, már kutya baja azonkívül, hogy azt hiszi, a fekvőgipsz
arra kötelezi, hogy napi tizenkét órában videójátékokkal üsse el az
időt… – Ösztönösen elnevettem magam. – Ami pedig a tanulást
illeti, gondolom, nem leplek meg azzal, ha azt mondom, hiába
kérdezem Ricsit, állítja, hogy semmiből nincs házi vagy
tanulnivaló. Dave pedig egyenesen azt mondta, tanítás sincs…
Mosolyogva hallgattam Cortez nagymamáját, miközben apró
lepkék repkedtek a gyomromban. Életemben először beszéltem
vele, de rögtön iszonyúan szimpi lett, egyrészt, mert lazán beszélt,
mindenfajta szigor vagy fontoskodás nélkül, másrészt pedig
mindenkit a becenevén hívott, még Cortezt is!
– Ami azt illeti, akadna tanulnivaló… – mondtam, mire Cortez
nagymamája elnevette magát.
– Igen, sejtettem, ezért is hívtalak. Most még nagyon vicces
fekvőbeteget játszani, de a felhalmozott lemaradást kétlem, hogy
pár nap alatt pótolni tudja. Folyamatosan kéne.
– Hát, én lemásoltam Corteznek az anyagot minden tárgyból,
szívesen odaadom Ricsinek.
– Nagyon köszönöm, Reni, ez igazán kedves dolog. Viszont
attól tartok, hogy ha Ricsinek adod oda, a jegyzeteid még útközben
elvesznek, aztán mehet tovább a videójáték.
– Igen, ez elképzelhető – mosolyodtam el. Virág és Arnold
érdeklődve nézett, én pedig bólintottam egyet, jelezve, hogy
minden oké.
– Arra gondoltam, bár tudom, hogy elfoglalt vagy, iskolaújság,
olvasókör… de ha lenne egy kis időd és áthoznád neki.
– Persze! – vágtam rá automatikusan, és úgy éreztem,
megfordult velem a világ. Cortez mesélt rólam? Te jó ég! Fel sem
fogtam, hogy mi történik, amikor Cortez nagymamája áthívott
holnap, suli utánra, hogy segítsek tanulni.
Szédülve tettem le a telefont, és beletelt pár percbe, mire
normálisan el tudtam mondani, hogy átmegyek Cortezhez. Wow.
Anyu a laptop előtt ült, amikor hazaértem.
– Nézd csak, mekkora viharfelhő! – bökött a monitorra, én
pedig oda se nézve lerogytam a székre, és hatalmasat sóhajtottam.
Anyu továbbra is a laptoppal foglakozott, úgyhogy elejtettem még
öt hasonló méretű sóhajt, mire végre lecsapta a notebook tetejét, és
rám nézett.
– Mi történt?
– Cortez nagymamája megkért, hogy vigyem át holnap, suli
után a házit.
– Ez igazán jó ötlet, az ilyen lemaradást folyamatosan kell
pótolni, hetekig is eltarthat, mire iskolába tud menni – bólintott
anyu, aztán felnyitotta a notebook fedelét, és tovább kergette a
felhőket.
Furán néztem rá, azt hiszem, nem értette a helyzet komolyságát.
Én? Corteznél? Hűű.
Msn: 5/5 – Virággal másfél órát webkameráztunk, próbáltuk
megbeszélni, hogy mi lesz.
Rajzóra: 5/5 – Vladár nem volt. Hurrá. J
Lepkék a gyomromban: 5/3 – Remélem, lassan elalszanak, mert
én már fáradt vagyok…
Beckett: 5/5 – Arnold tanácsára nekikezdtem a Godot-ra várva
című drámának, eddig hihetetlenül tetszik.
Esőisten siratja Mexikót: 5/1 – ott hever az éjjeliszekrényemen,
és mintha nevetne azon, hogy kifogott rajtam. L

Március 20., péntek
 
Az egész napot végigizgultam, hogy vajon mi lesz délután.
Reggel a szokottnál is körülményesebben készültem el, totál
nehezen választottam ki a ruhám, legalább háromszor átöltöztem,
mire végül megállapodtam egy garbónál, vastag kötött pulcsival és
a szövetkabátommal. Már-már jól éreztem magam a bőrömben,
amikor anyu meglátott, és az uzsonnám csomagolása közben, csak
úgy mellékesen közölte, hogy tök jó idő lesz ma, és meg fogok
sülni. Oké, akkor vissza a gardróbomba, le a vastag téli göncöket,
elő a tavaszi holmikkal, és kezdhettem elölről. Végül egy hosszú
ujjú póló, farmer, kardigán és farmerdzseki lett a dologból, de a
sok átöltözés miatt a hajszálaim feltöltődtek elektromossággal, és
egyáltalán nem akartak visszalapulni a fejemre. Úgyhogy
kénytelen voltam begumizni.
– Csinos vagy – mosolygott anyu, amikor másodszorra is
csekkolta a kinézetem.
– Utálom így a hajam. Túl magas a homlokom! – zsörtölődtem.
– A homlokod normál méretű – vágta rá anyu, és a kezembe
nyomta az uzsim. – Feta sajtos szendvics kapribogyóval és
jégsalátával – mosolygott. Összeráncolt szemöldökkel néztem a
kezemben tartott szendvicsekre, és próbáltam rájönni, hogy miért
csomagol nekem görög ételt.
– Jó, majd eljárom a szirtakit, miután megettem – vágtam rá,
anyu pedig elnevette magát.
Az uzsim egyébként hét perccel később Zsolti kezében várta a
megsemmisülést.
– Ez elég jó kaja. Kösz – bólogatott Zsolti.
– Nincs mit.
Ricsi és Dave éppen valami „nagyon komoly” sorozatepizódról
beszélgetett, amikor Dave telefonja megcsörrent.
– Elnézést, belső hívás – szólt titokzatosan, és kissé félrevonult,
hogy felvegye. – Jack Bauer. Szia, apu! – sétálgatott fontoskodva,
belőlünk meg kitört a nevetés. A fiúk meg a fura sorozataik!
– Ez kész – röhögött Ricsi, aztán megragadta a karom. – Tűnés
be.
– Miért? Mi van? – csodálkoztam.
– Menjünk már! Dina jön. Ha itt talál minket, soha nem rázzuk
le.
Virág álmosan körbefordult, aztán megigazította a haját, hogy
két szemmel is lássa a dolgokat.
– Tényleg, ott jönnek az a-s lányok – bólintott.
Még reagálni sem tudtam, Ricsi elindult a suliba, mi meg utána.
A portán felmutattuk a belépőkártyát, közben próbáltam
megkérdezni Ricsit, hogy mi ez az egész.
– Semmi, csak az agyunkra megy.
– Miért?
– Miért? Láttál minket az elmúlt két hétben egyszer is nélküle?
Úgy tapad, mint egy pióca.
– Cortez miatt – motyogtam, és mosolyogva Ricsire néztem.
– Hát, ja. Csakhogy Cortez nincs itt, mi meg el kell hogy
viseljük a nyávogását – magyarázta, miközben bementünk az
aulába. Máday éppen feltápászkodott a földről (egy végzős lány
szoknyáját mérte le a vonalzójával), és összehúzott szemöldökkel
felénk fordult.
– Felmayer, azonnal tedd le a telefont!
– De ez belső hívás! CTU! – magyarázta Dave, az ig. helyettes
azonban megrázta a fejét.
– Engem az sem érdekel, ha CIA! Ez egy iskola, tedd le a
telefont! – közölte könyörtelenül, aztán átnézett rajtam, és a
többiekhez szólt. – Virág, vedd le a halálfejes kendőd, a házirend
tiltja! Zsolt, vagy elteszed az uzsonnád, vagy én teszem el! –
hadarta. – Pósa, te pedig kezdj valamit a hajaddal, mert ha így
folytatod, átrakatlak tornaórán Korponay tanárnőhöz – szólt rá
Ricsire is, jelezve, hogy az állig érő haja nem túl „fiús”.
Szóval ilyen szokásos módon érkeztünk meg a suliba.
Egyébként laza nap volt, Monsieur Durand-nal a Louvre-ról
tanultunk francia kultúrán, de Dave rákérdezett A da Vinci-kódra,
úgyhogy erről beszélgettünk inkább, ofőn Haller felhívta a
figyelmünket a közelgő fogadóórára (L), a sulirádióból vidám,
tavaszi punk-pop számok szóltak (mint Sum41, Avril meg
ilyesmi), úgyhogy hamar eltelt a nap. Aztán azon kaptam magam,
hogy kicsengetnek infóról, és mennem kell Cortezhez. Jaj.
Virággal ezerszer átrágtunk minden lehetséges variációt, mégis
totál gyomorgörccsel pakoltam be a táskámba, és baktattam le a
lépcsőn.
– Jó hétvégét. Reni, holnap beszélünk msn-en – indult el sietve
Arnold.
– Egyfelé megyünk. Egy darabig. Nem vársz meg? – szóltam
utána. Arnold töprengve megrázta a fejét.
– Menj Virággal. Úgyis végigcsacsogjátok az utat, és olyan
komoly témákról diskuráltok, mint hogy milyen lehet Cortez
szobája vagy mennyire leszel zavarban. Ezek a dolgok félórán
belül kiderülnek, úgyhogy, ha nem gond, nem témáznék róla
feleslegesen… – jelentette ki, én pedig mosolyogva szakítottam
félbe:
– Oké. Szia!
Mellesleg Arnoldnak teljesen igaza volt. Virággal a dombon
felfelé baktatva tényleg ilyesmikről beszéltünk, viszont mi nem
tartottuk feleslegesnek. Sőt. Cortez utcájánál Virág megállt, és
megragadta a kezem.
– Sok sikert! Apu félóra múlva jön értem, úgyhogy msn-en nem
leszek már, amikor hazaérsz, de írj sms-t! Várni fogom.
– Oké – bólogattam, hatalmas sóhajjal elköszöntem Virágtól, és
elindultam Cortezék háza felé..
A házuk előtt olyan fejjel álltam, mintha a fogamat húznák.
Megigazítottam a hajam, húzogattam a pulcsim alját, rántottam
párat a vállamon, ami szinte leszakadt a táskám súlya alatt, és
leginkább húztam az időt. Aztán kis lepkékkel a gyomromban,
kissé félve benyomtam a csengőt, és igyekeztem mosolyogva
belenézni a kamerás kaputelefonba. Gondolatban ezerszer
végigmondtam, hogy mutatkozom be, de erre nem volt szükség,
mert berregő hangot hallatva kinyílt a kapu. A bejárati ajtón Cortez
nagymamája sietett ki elém.
– Gyere nyugodtan, Reni.
– Csókolom – mosolyodtam el zavartan, és félve igyekeztem a
ház felé. Jaj nekem.
Cortez nagymamája egyébként egyáltalán nem úgy festett, mint
vártam. Mármint semmi „nagymamás” nem volt benne. Laza volt,
mosolygós, kedves, közvetlen és fiatalos.
– Gyere be – csukta be az ajtót mögöttem, miközben beléptem a
házba. – Örülök, hogy látlak – köszöntött. – Cortez a szobájában
van, felkísérlek. Nem fogod kitalálni, videójátékot játszik –
közölte unottan a plafon felé nézve, én pedig automatikusan
elmosolyodtam.
Cortez nagymamája elindult a lépcsőn, én pedig zavartan, a
hajamat piszkálva követtem. Elég abszurdnak ítéltem meg a
helyzetet, és igyekeztem úgy felfogni, hogy csak átugrottam a
leckével egy osztálytársamhoz. Ki kellett zárnom az agyamból,
hogy az éppen Cortez.
Az emeleten aztán megálltunk egy Ramones-poszterrel díszített
ajtó előtt, Cortez nagymamája pedig kopogott kettőt, aztán
benyitott.
Lesütött szemmel sóhajtottam, és beléptem utána. Az elmúlt
hetekben próbáltam lelkiekben felkészülni arra, hogy milyen lesz
újra látni őt, mert iszonyatosan hiányzott, és bár esténként
előszeretettel nézegettem a fényképeit, ez mégis más volt.
Egyrészt, mert élőben mégiscsak jobb találkozni, másrészt meg
gondolatban mindig „normális” emlékként élt bennem, és
valahogy sosem gondoltam rá összetörve. Így amikor beléptem a
szobájába, automatikusan a szám elé kaptam a kezem. A
fekvőgipsz még oké, az „ápol és eltakar”. Viszont a karja csupa
kék-zöld folt volt, az arcán gyógyulófélben lévő sebek és hegek
éktelenkedtek, és ahogy ott ült, félig fekve, felpolcolt lábakkal,
összetörve és sérülten, hirtelen majdnem elbőgtem magam.
– Szia! – intett, fél szemmel elszakadva a videójátéktól, aztán
mikor látta a sokkolt képemet, mosolyogva magára mutatott. – Így
jártam.
– Te jó ég! Ricsiék mondták, hogy rossz a helyzet, de nem
gondoltam, hogy ennyire! – hüledeztem tovább.
– Nem gáz – rázta meg óvatosan a fejét.
– Nem gáz – csettintett a nagymamája rosszallóan. – Nem gáz,
ha valaki felelőtlenül, felszerelés nélkül megy a korlátra, és egy
balul sikerült kick-flip után darabokban hever a földön. Ugye?
– Jól vagyok, nem? – nézett unottan a plafonra Cortez.
– Fogjuk rá. Viszont aki ilyen hősiesen viseli a balesetet, annak
meg se kottyan a házit bepótolni.
– Ne már – dobta félre Cortez a joysticket, és hitetlenül meredt
rám. – Tanulnivalót hoztál?
Mosolyogva megvontam a vállam.
– Olyasmi.
– Óriási.
– Jól van, Tony Hawk, szedd össze magad, egy kis leckeírásba
még senki nem halt bele – vigyorgott Cortez nagymamája.
– Még – vágta rá Cortez.
A nagymamája mosolyogva intett nekünk, aztán becsukta a
szobaajtót, és ott hagyott minket. Hirtelen megint eluralkodott
rajtam a pánik, zavartan, esetlenül ácsorogtam az ajtó mellett, és
nem tudtam, hova nézzek, ezért kapkodtam a fejem. Ami elég
bénán nézhetett ki.
– Nem ülsz le? Mert felőlem állhatsz is – mosolygott Cortez,
mire feleszméltem és körbenéztem. Ezúttal rendesen.
Na jó! A szobája állati menő, ami persze nem meglepő, mert
Cortezzel kapcsolatban szinte minden menő, de akkor is. Sok
ablak, amitől tök jó világos van, klassz bútorok, a polcokon
elképesztő mennyiségű DVD, képregény, PC és PS játék (oké,
könyv egy darab se, de mindegy). Az LCD tévével szemben az
ágya, mellette a sarokban egy ülőgarnitúra, üvegasztallal. Némi
töprengés után az egyik fotelbe ültem le, és feszengve, egyenes
háttal nézelődtem tovább. Cortez összeráncolt szemmel meredt
rám, találkozott a tekintetünk. A sebes arcától függetlenül is a
világ leghelyesebb fiúja, úgyhogy a kis lepkék azonnal bomolni
kezdtek a gyomromban.
– Jól vagy? – méregetett furcsálkodva.
– Aha, persze. Klassz a szobád – dicsértem meg, és lányos
zavaromban a pulcsim ujját húzogattam.
– Most komolyan, látnod kéne magad. Úgy ülsz ott, mint egy
váróteremben.
– Ó – bólintottam, és kicsit kényelmesebbre vettem a figurát.
Ami azt jelenti, hogy nem görcsösen merev háttal ültem, hanem
kicsit begörnyedtem. Micsoda luxus. JCortez még nézett egy
darabig, aztán jól kiröhögött.
– Te tudod. De azért megmozdulhatsz, meg vehetsz levegőt –
gúnyolódott.
– Jól van már! – tártam szét a karom, és hátradőltem meg
keresztbe raktam a lábaim.
Cortez továbbra is jól szórakozott rajtam, aztán előhalásztam a
füzetem, amitől egyből elment a kedve az élettől is.
– Figyelj. Próbáltam röviden jegyzetelni, meg csak a lényeget,
Barkánál, mondjuk, ez nehéz volt.
– Maratonit diktált?
– Rosszabb. De megoldottam, a könyvből kiszedtem a lényeget.
Igazából vagy átfutod párszor, vagy megnézed a Tróját. Persze az
nem teljesen hiteles, meg csak egy film, de Dave is az alapján
felelt, és hármast kapott – magyaráztam mosolyogva.
– Oké, ezt túltárgyaltuk – bólintott megkönnyebbülten.
– Matek – álltam fel, és odavittem neki a füzetem. Miközben a
példákat tanulmányozta, én érdeklődve néztem körbe a
szobájában, alaposan szemügyre véve mindent.
– Gitározol? – kérdeztem, amikor megakadt a szemem két
gitáron. Egy elektromos, mellette erősítővel, meg egy akusztikus,
ami összevissza volt matricázva.
– Ja – bólintott, még mindig a matekot fürkészve.
– Megnézhetem?
– Nem, ott kell ülnöd, nem állhatsz fel – vágta rá fel sem nézve,
mire mosolyogva feltápászkodtam, és közelebb mentem az
akusztikus hangszerhez.
– Szép – közöltem, mert nem igazán tudom, hogy mit szokás
mondani egy gitárra.
Cortez a leckéket másolta, én pedig csak úgy nézelődtem a
polcán lévő filmek között, amikor a nagymamája benyitott, és
hozott nekünk üdítőt.
– Na, hogy megy a tanulás? – kérdezte mosolyogva, miközben
letette a tálcát Cortez mellé.
– Sok lesz mára. Még csak lábadozom – motyogta Cortez a
füzetemben lapozva.
– Ha van energiád hat részt megnézni a sorozatodból, akkor egy
kis matek sem fog ki rajtad – jelentette ki Cortez nagymamája, és
kiment a szobából. Cortez röhögve megrázta a fejét, és segítséget
kért, mert nem tudta elolvasni az írásom.
Odamentem, és felolvastam neki a példát.
– Kösz – bólintott.
– Nagyon jó fej a nagymamád – mondtam pár pillanat csend
után.
– Ja, elég jól kijövünk. Meg bírja a többieket is, sokat lógunk
itt. Most meg főleg – mutatott a gipszére.
– Értem.
Cortez becsülettel, némi fintorgással meg erőlködéssel, de azért
lemásolta a házikat, meg átnézte, amit odaadtam neki, úgyhogy
addig a fotelben ülve előszedtem a könyvem, és olvastam – illetve
úgy tettem, mintha olvasnék.
– Kösz a könyvet – szólalt meg hirtelen, mire felkaptam a
fejem.
– Szívesen. Tetszett?
– Aha. Klassz, hogy spanyolul volt.
– Gondoltam, miért ne… – vontam meg a vállam. – Nem volt
nehéz?
Legyintett, mire ösztönösen elmosolyodtam. Cortez iszonyat
menő!
Csendben ültünk tovább, legközelebb akkor beszéltünk, amikor
Cortez közölte, hogy az angol jegyzeteim olyan szinten hibásak,
hogy inkább nem másolja le, majd odaadja ő nekem. Zavartan
bólintottam, és úgy tűnt, lassan végeztünk is.
– Kösz, hogy áthoztad – nyújtotta felém a füzetem, én pedig
felkászálódtam, hogy elvegyem tőle.
– Szívesen.
Ahogy ránéztem, és találkozott a tekintetünk, hirtelen annyi
mindent akartam mondani. Hogy totál kiakasztott a balesete, meg
hogy legszívesebben bementem volna hozzá, de annyian akartak
menni… Meg hogy szörnyen aggódtam, meg hogy akartam, hogy
tudja, ha bármi kell, számíthat rám. Meg ilyesmi. Sajna egy hang
nem jött ki a torkomon, egyrészt, mert a lepkék megvadultak a
gyomromban, másrészt pedig nyílt az ajtó, és hatalmas röhögés
közepette Ricsi, Zsolti és Dave csörtetett be.
– Mi van, eminens lettél? – kérdezte Zsolti az ölében
jegyzetekkel ülő Cortezre röhögve.
– Ja, úgy tűnik – dobta félre automatikusan a lapokat Cortez.
– Sziasztok – mosolyogtam a fiúkra, akik, ellentétben velem,
baromira otthon érezték magukat.
Ricsi felkapta a gitárt, keresztbe feküdt vele a kanapén, és vadul
pengetni kezdte, Dave bekapcsolta a tévét, majd ösztönösen
benyomta a játékkonzolt, Zsolti pedig Cortez CD-gyűjteményéből
kiemelt egyet, és a DVD lejátszóba tette. Kábé három pillanat alatt
olyan hangzavar lett, mintha nem öten, hanem legalább ezren
lennénk a szobában. Üvöltő punk zene a hangfalakból, Ricsi ész
nélküli gitározása és a gördeszkás játék alapzenéje. És mindehhez
még pluszban hozzájött a fiúk folyamatos kiabálása, ahogy
próbálták túlüvölteni a hangzavart meg egymást. Hát, kábé így kell
hangulatot csinálni. Éreztem, hogy baromira nem vagyok odavaló,
úgyhogy gyorsan elpakoltam a táskámba, és a Beckett-könyvvel a
kezemben az ajtó felé indultam.
– Sziasztok! – intettem.
– Cső – emelte meg a fejét a kanapén fetrengő Ricsi, aztán
vissza is ejtette, és tovább gitározott.
– Szia – intett felém hanyagul Cortez, és már bele is kezdett a
játékba.
Behúztam magam mögött az ajtót, és lesiettem a lépcsőn.
Mindenképp el akartam köszönni Cortez nagymamájától, mielőtt
még keresne, a nappali azonban üres volt. Tétlenül ácsorogtam,
amikor kinézett a konyhából.
– Akkor jól hallottam, hogy lejött valaki – mosolygott.
– Igen, már megyek is, befejeztük a tanulást. Meg a többiek
úgyis jöttek – vontam meg a vállam.
– Melegszendvicset készítek, nem várod meg? Pár perc.
– Köszönöm, nem, anyu vár vacsorára – feleltem. Cortez
nagymamája kedvesen bólintott, és megakadt a szeme a kezemben
tartott könyvön.
– Mit olvasol?
– Godot-ra várva – feleltem.
– Hát, az nagyszerű darab. De kilencedikben nem korai
Beckett? Nem láttam Cortez kötelezői között, bár a listát többször
is átjavította…
– Nem, olvasókörön beszéltünk róla. Ez tényleg nem kötelező.
– Ó – biccentett döbbenten. – Értem. Na, rohanok, mert
megégnek a szendvicsek, és a végén csak Zsolti eszik belőle.
Nevetve elköszöntem, aztán hazaindultam. A fújdogáló szélben
összehúztam magamon a farmerdzsekim, és azt hiszem, egész úton
mosolyogtam.
Cortez: 5/5* – összetört arccal és gipsszel is borzasztóan helyes,
a sebhelyei ráadásul elég menők, olyan vagány vele. J
Cortez szobája: 5/5* – teljesen kúl, PC és PS játékok, tévé,
hangfalszett, gitárok, erősítő, gördeszka, Tony Hawk-plakát…
wow.
Virág: 5/3 – este sikerült háromnegyed órát beszélnünk
telefonon, úgy, hogy mindig visszahívtuk egymást, de még így is
lement mindkettőnk kártyája. Jaj. J
Vacsora: 5/1 – Cortez nagymamájának a melegszendvicse
helyett borjúbécsit ettem petrezselymes krumplival. Ez jól
hangzik, de a borjú fura ízű volt, a petrezselymes krumpli meg
inkább krumplis petrezselyem volt… Bah.
Pótvacsora apuval: 5/5 – késő este összefutottunk a konyhában,
ő mogyorókrémet evett, én meg találtam islert. J

Március 23., hétfő”
 
Virággal egész hétvégén nem találkoztam, mert az apukája csak
vasárnap este vitte haza, így ma reggel ugrálva, visongva
köszöntöttük egymást a kapuban. Apu összeráncolt szemöldökkel
nézte a „lányos” üdvözlést, aztán megkopogtatta az óráját, hogy
idő van. Pár perccel később kirakott minket a Szent Johanna előtt,
úgyhogy gyorsan berohantunk, és a suliboxba pakolászva tovább
örülhettünk egymásnak.
– Komolyan. A mozi után egy mexikói étteremben
vacsoráztunk apuval, ahol a pincér totál úgy nézett ki, mint Pete
Wentz! – mesélte Virág a hétvégi élményeit. – És amikor kihozta a
burritóm, rám mosolygott – tette hozzá.
– És erre te? – kérdeztem mosolyogva.
– Nemtom, mert ráharaptam valami erősre, úgyhogy egész este
folyt az orrom és zokogtam – vonta meg a vállát.
– Ó. Sajnálom. De! – néztem rá csillogó szemmel. – Akkor is
rád mosolygott „majdnem Pete Wentz”!
– Ki mosolygott kire? – állt meg mellettünk Kinga, és
miközben a vadiúj, totál menő, világoskék horgolt kardigánját
simítgatta magán, kérdőn nézett ránk.
– Virágra egy Pete Wentz-klón – vontam meg a vállam.
– Ó, értem. Hát, szóljatok, ha felnőttetek – vigyorgott
gúnyosan.
– Mi van a hősünkkel? – kérdezte Arnold, amikor beálltunk a
büfé előtti sorba, és azonnal tudtam, hogy kire gondol. Ilyen maró
gúnnyal csak Cortezről beszél.
– Hát, elég rosszul néz ki, de gyógyul. Elvittem a házit, meg
talán holnap is beugrom…
– Reni, kihasznál…
– Önként vállaltam.
– Naiv vagy.
– Valakinek naivnak is kell lennie – vontam meg a vállam, mire
Arnold mosolyogva csóválta a fejét.
– A végén sírni fogsz.
– Majd abbahagyom – tártam szét a karom.
Tény, hogy Arnold nem bírja Cortezt, meg baromira nem
lelkesedik azért, hogy ennyire odavagyok érte, mert szerinte „nem
érdemli meg”, viszont az is tény, hogy ha eljön a sírás ideje, ott
lesz mellettem, és nem fogja a fejemhez vágni, hogy megmondta.
Nem az a típus.
Vacsora után olvasni kezdtem, már csak pár oldalam maradt a
Godot-ból, amikor apu bekopogott, majd bejött a szobámba.
– Olvasol?
– Igen – bólintottam, kissé feltápászkodva a babzsák
fotelemben. –Mit?
– Beckett.
– Az jó, nagyon jó – biccentett apu, és téblábolni kezdett a
szobámban. Megállt az íróasztalom fölötti tükör előtt, és megnézte,
hogy mik vannak ráragasztva. Az osztálykép, Virággal egy közös
„felfelé nézünk emósan” fotó, egy Beatles Abbey Road-matrica,
egy Cortezt ábrázoló manga, amit Virágtól kaptam, és egy
Twilight-kép.
– Ki ez a tag? – bökött apu Robert Pattinsonra.
– A Twilightból Edward. Vámpír.
– Vámpír? És az menő?
– Eléggé – biccentettem. Apu láthatólag elraktározta a friss
információt, aztán sétálgatott még a szobámban, én pedig felvont
szemöldökkel követtem minden lépését.
– Újabban keveset beszélgetünk. Tudom, kamasz vagy, a szülő
az ellenség, ciki elmesélni a dolgokat, meg ilyesmi.
– Nem, dehogy. Csak semmi extra nem történik mostanában –
vontam meg a vállam.
– Értem. Hát, akkor jó olvasást – indult kifelé apu a szobámból,
én pedig sóhajtva becsuktam a könyvem.
– Láttam fagyit a hűtőben – szóltam utána. Apu mosolyogva
nyitva hagyta az ajtót, én pedig csendben követtem.
Olvasókör: 5/5 – Németh László műveiről beszéltünk, nagyon
klassz volt.
Edina: 5/1 – talán a kitartása miatt, de mindenhol ott van, ahol
akar, sőt, ott is, ahol nem szívesen látják (lásd Ricsiék). L
Msn: 5/3 – Virággal beszéltünk, Cortez neve meg szürke
maradt. Offline volt. L
Beckett Godot-ra várva: 5/5 – életem egyik legjobb könyve.
Oké, mindenre ezt mondom, de ez most tényleg. J
 
Március 24., kedd
 
Igaz, némiképp meteorológiai befolyásoltság alatt állok, de
anyu reggel mondta, hogy ma igazi tavaszi idő lesz, úgyhogy ez
eléggé feldobta a kedvem. És tényleg! Ragyogó napsütésben
érkeztek a Szent Johannába a diákok, és jó időben mindig
hajlamosabbak vagyunk lazábbra venni a tanítási napot. Sajna
rögtön az első órán lelombozódtunk, amikor Kardos becsapta
maga mögött az ajtót, és egy pillanat alatt csend lett az osztályban.
– Tanár úr! – jelentkezett Andris, ami meglepő, irodalmon
leginkább behúzott nyakkal szokott ülni.
– Igen?
– Nem lehetne, hogy a mai órán beszélgessünk? – kérdezte,
mire összeráncolt szemöldökkel fordultam felé. Megőrült?
Kardossal akar tanulás helyett beszélgetni?
– Bernáth – nyitotta ki a naplót Kardos. – Pontosan 1,8-ra állsz
irodalomból, úgyhogy gyere a táblához, beszélgessünk – közölte,
és miközben Andris falfehér arccal kibotorkált a táblához, a
többiek lehajtott fejjel bámulták a padot, mintha csak valami
érdekes lenne rajta. Óra végéig fel sem mertek nézni.
Csengetéskor egy emberként sóhajtottunk fel, Kardos pedig
felvette a tanári zsebkönyvét, és kifelé indult. Aztán eszébe jutott
valami, és felénk fordult, mire többen visszasüllyedtek a székükre,
és félve néztek rá.
– Antai-Kelemennel mi van?
– Lábadozik – üvöltötte Ricsi, mire Zsolti elkezdett röhögni
azon, hogy „lábadozik, szó szerint lábadozik, merthogy eltört a
lába, hahaha”. Kardos értetlenül meredt rá, aztán legyintett.
– Valaki látogatja?
– Persze! – vágta rá Zsolti. Kardos körbenézett a teremben.
– Valaki értelmes látogatja? – javította ki magát, mire mindenki
kiröhögte a lealázott Zsoltit.
– Én viszem neki a tanulnivalót – feleltem halkan. Kardos
némán bólintott, nem volt több kérdése, úgyhogy kiment a
teremből. Zsolti – Kardos távozása után felbátorodva – hőbörögni
kezdett.
– Mi az, hogy értelmes? Én nem vagyok értelmes?
– Muszáj válaszolni? – pattant fel Kinga, és összepakolta a
cuccait.
– Hallgass, ló – förmedt rá Zsolti. Kinga lesajnálóan megrázta a
fejét, és kiviharzott a teremből. Zsolti, aki úgy érezte,
megbántották, nem akart leszállni a témáról. – Én igenis értelmes
vagyok! Kardos milyen alapon mond rám ilyet? Beperelem!
Arnold odasétált a padomhoz, és rám várt, miközben unottan
Zsoltira nézett.
– Nem perelheted be, a vád nem állja meg a helyét, ráadásul te
fizeted a perköltséget, és visszaperelhet rágalmazásért – közölte
szárazon.
– Akkor is beperelem! – szólt Zsolti egy perc hatásszünet után.
Arnold a fejét rázva legyintett, aztán lementünk az udvarra.
Suli után Virággal és Arnolddal hazafelé indultunk, illetve ők
haza, én pedig Cortezhez. Nem terveztem túl hosszúra a látogatást,
mert egy halom házim meg tanulnivalóm volt, a cikkeimhez pedig
még hozzá se kezdtem, úgyhogy eléggé sietősre vettem a dolgokat.
Legalábbis elméletben. Aztán amikor Cortez nagymamája
beengedett, és felértem Cortez szobájába, már el is felejtettem,
hogy van más dolgom is azon kívül, hogy segítsek neki pótolni a
lemaradást.
– Ez minden? – kérdezte cinikusan, amikor a kezébe nyomtam
egy halom jegyzetet.
– Aha – mosolyodtam el. – Mikor jössz suliba? Kardos hiányolt
ma.–
Akkor megpróbálok minél előbb, már nekem is baromira
hiányzik – közölte, én meg elnevettem magam.
Leültem a fotelbe, ezúttal sokkal természetesebben, mint a
múltkor, és miközben másolta a leckét, én csendben figyeltem.
– Egyébként hogy vagy? – törtem meg a csendet pár perc
múlva.
– Egyébként jól – bólintott mosolyogva. Természetesen a
mosolyától zavartan lesütöttem a szemem, és koncentráltam, hogy
egyenletesen vegyem a levegőt.
– Klassz – motyogtam.
Cortez tovább firkálta a házit, én pedig felálltam, hogy kicsit
megmozgassam magam.
– Elzsibbadtam, járkálok egy kicsit, nem gond? – kérdeztem
felnyújtózva, mire Cortez pislogás nélkül meredt rám. Egy ideig
kérdőn néztem vissza, nem értettem, hogy mi baja. Aztán leesett,
és rögtön elvörösödtem. Hetek óta feküdnie kell, gondolom, már
agybajt kap tőle, én meg félóra ücsörgés után közlöm, hogy
elzsibbadtam és járkálnom kell… jaj.
– Nem úgy értettem, bocs – ültem vissza a fotelbe, és zavartan
igazgattam a hajam.
– Nem gáz, jó poén volt. Tessék, kész vagyok – nyújtotta felém
a füzetem, én pedig elvettem. – Kösz.
– Nincs mit. Szerintem lassan megyek is – néztem rá fájó
szívvel.
– Oké. Ideadnád a gitárt, mielőtt elmész?
– Persze. Melyiket?
– Azt – bökött az akusztikus felé.
Levettem az állványról a hangszert, és odavittem neki. Cortez
lazán az ölébe vette, aztán nyújtózva elemelte az éjjeliszekrényéről
az egyik pengetőt.
– Jó gitározást – vettem fel a táskám a fotelből, aztán
visszaejtettem. – Mit fogsz játszani?
– Még nem tudom, csak úgy összevissza. Valami tipp?
– Hát, valami olyat, amit ismerek – szóltam bátortalanul.
– Oké, nézzük.
Cortez elkezdett gitározni, én pedig visszaültem a fotelbe, és a
térdemre könyökölve figyeltem. Igyekeztem megörökíteni a
pillanatot, amikor a világ legmenőbb fiúja csak úgy, spontán
játszik pár dalt nekem a gitárján. No comment. J
– Na? – nézett fel a szám végén.
– Klassz volt.
– De felismerted?
– Nem – ráztam meg a fejem.
– Macy’s Day Parade. Green Day – bólintott.
– Ó, nem ismertem – hebegtem zavartan, a szám szélét rágva.
– Oké – legyintett, és újra a gitár fölé hajolt. – És ezt?
Hát, Cortez kábé öt dalba játszott bele, én pedig folyamatosan a
fejemet ráztam.
– De béna vagy! – mondta hitetlenkedve. – Nirvána,
Ramones… Ezeket mindenki ismeri!
– Nem vagyok béna! – vágtam rá sértődötten.
Cortez hangosan felröhögött, én pedig felálltam és a táskámért
nyúltam. Kicsit megviselt, hogy lebénázott, és azt hiszem,
bármennyire próbáltam megjátszani, hogy nem bántott meg, az
arcomra lehetett írva, mert amikor átvetettem a táskám vállpántját,
Cortez mosolyogva visszatartott.
– Ülj le, még egyet mutatok – szólt, és láthatóan szórakoztatta a
sértettségem.
– Jó – huppantam vissza a fotelbe. – De nem vagyok béna? –
ismételtem, mire Cortez a fejét rázva felröhögött, és a gitárjára
nézett.
Lefogta az akkordot, és pengetni kezdte a húrokat, én pedig
négy másodperc múlva közbeszóltam.
– Ticket To Ride, Beatles! – kiáltottam a felismeréstől
boldogan.
– Az – bólintott, és tovább játszotta, én pedig ámulva néztem. A
kedvenc bandám egyik kedvenc számát gitározta nekem Cortez.
Valaki ébresszen fel!
– Nem is tudtam, hogy szereted a Beatlest – mosolyogtam,
amikor végigjátszotta a dalt.
– Nem is – rázta a fejét automatikusan. – A nagyi miatt
ismerem, totál odavan érte.
– Ó – húztam el a számat. Van annál cikibb, mint hogy az
imádott, nem mellesleg hihetetlenül kúl srác kedvenc bandáiról
fogalmam sincs, de a nagyanyjával megegyezik az ízlésem? Jaj. L
Zavartan megvontam a vállam, Cortez pedig a gitárja húrjait
tanulmányozta, amikor szinte mindkettőnkből egyszerre tört ki a
nevetés. Valahol abszurd és vicces volt az egész párbeszédünk,
úgyhogy jót szórakoztunk rajta. Még mindig nevettünk, amikor
megcsörrent Cortez mobilja. Odanyúlt a rezgő és egyre
hangosabban zenélő telefonért az éjjeliszekrényhez, és a kijelzőre
meredve elhúzta a száját, aztán unottan a füléhez emelte.
– Igen?
A hirtelen beállt csendben tisztán hallottam a készülékből
kiszűrődő csacsogó, élénk hangot, és azonnal az arcomra fagyott a
mosoly, mert tudtam, hogy Edina az. Komótosan felálltam és
felvettem a táskám, miközben Cortez vadul „aházott” a telefonba,
és a szemével az én mozgásomat követte.
– Megyek – suttogtam szinte némán, hogy épp csak
leolvashassa a számról, aztán lenyomtam a kilincset, és
mosolyogva intettem neki. Fél kézzel lefogta a telefont.
– Szia – biccentett mosolyogva. – Nem, figyelek, csak
elköszöntem Renitől – közölte, mire a készülékből őrült hangos
nyivákolás hallatszott, és miközben kiléptem az ajtón, hallottam,
hogy Cortez azt magyarázza, hogy átvittem neki a házit. Azt
hiszem, Edina begőzölt.
Cortez: 5/5* – Wow. J
Edina: 5/1 – minden próbálkozása ellenére Cortez unja. Ez most
már tuti. J
Időjárás: 5/5 – anyu szerint marad a tavaszias idő, ami már
nagyon hiányzott. J

Március 26., csütörtök
 
Törin Barka kíméletlenül összefoglaltatott velünk, és
bejelentette, hogy hétfőn témazárót írunk. Erre Dave jelezte, hogy
úgy érzi, hétfőre megbetegszik. A bejelentését az osztály röhögve
díjazta, Barka kevésbé értékelte. Dave tuti kiemelt figyelmet kap a
dolgozatírás közben. JKicsengetéskor mindenki
megkönnyebbülten kászálódott fel.
– Milyen óra jön? – üvöltötte Zsolti teli szájjal; éppen egy májkrémes
szendvicset fogyasztott, nem túl kulturáltan.
– Rajz. Végre valami könnyű – dobálta be a tancuccait Ricsi a
táskájába, aztán, mivel a kijelentése után összeráncolt
szemöldökkel meredtem rá, röhögve megvonta a vállát. – Bocs, a
többségnek könnyű – javította ki magát.
– A mai órán a színekkel fogunk foglalkozni – lépett a terembe
Vladár, mire a többiek örömmel bólintottak. Én meg ültem ott
bénán a helyemen, és azon töprengtem, hogy mi van a színekkel.
Kérdőn a mellettem lévő padban ülő Virághoz fordultam, és
széttártam a karom, mire Virág felmutatott egy doboz temperát.
A szám szélét rágva hallgattam, aztán, mivel nem volt nálam
tempera (tényleg véletlenül felejtettem el kiszedni a suliboxból óra
előtt), felemeltem a kezem, és közöltem Vladárral, hogy kimennék
a felszerelésemért. Amikor kiléptem az osztályból, utánam szólt,
hogy ha megelégszem egy igazolatlan órával, vissza se kell
mennem. Ez elég durva volt, és bár szívesebben lófráltam volna a
folyosón vagy a könyvtárban rajzóra helyett, tudtam, hogy vissza
kell mennem. Óra végéig a padom fölé görnyedve próbáltam
kikeverni a Vladár által megadott színeket, de ötből csak kettő jött
össze, mert a lila helyett állandóan feketét sikerült varázsolnom,
emiatt pedig a többire nem maradt időm. Kettőt is csak úgy
sikerült elérnem, hogy súgtak. A narancssárgát Virág szájáról
olvastam le, a barnát pedig Arnold suttogta, amikor elsőként lett
kész, és kivitte a tanárnak. A két színre egyébként kettest kaptam.
De milyen áron?
Duplamatekon Gazdag tanárnő rossz passzban jött órára,
úgyhogy maratonit feleltünk, a fél osztály egyest kapott, ráadásul
pont takarásban voltam, amikor Zsolti felelt, így hiába keresett
engem a tekintetével. Kingára pedig hiába nézett, ő ahelyett, hogy
súgott volna, csak némán jelentkezett. Tudta a választ. Persze hogy
tudta! De nem segített. Óra végére eléggé felment az agyamban a
pumpa, úgyhogy ahogy a tanárnő kitette a lábát, dühösen Kingára
néztem.
– Belehaltál volna, ha súgsz?
– Igen – közölte durván, és felpattanva meghúzta a copfját. –
Miért kéne segítenem? Ugyanabba az osztályba járunk, ugyanabba
az iskolába. Ha én meg tudom tanulni, akkor más is!
– Most ne azzal foglalkozz – ráztam meg a fejem. – Ötösre
feleltél, ügyes vagy, de utána miért kellett végigjelentkezned az
órát? Mindenki tudja, hogy tudod a választ, ez annyira rád vall!
– Renáta! – szólt rám ridegen. – Te is ötöst kaptál. Pontosan mi
a problémád?
– Az, hogy a viselkedésed…
– Milyen? Milyen a viselkedésem? Szánjam meg Zsoltit, aki a
fél életét a videómegosztón tölti, ahelyett, hogy tanulna? Vagy
Virágot, aki a MySpace-en lóg egész nap, de képtelen felismerni
egy egyismeretlenes egyenletet? – fújtatott.
– Nem kell megszánnod senkit. Csak ne provokálj – vontam
meg a vállam, érezve, hogy ez egy véget nem érő vita kettőnk
között, és úgy döntöttem, inkább Virágot vigasztalom, aki megint
egyest kapott matekból. Jaj. L
Suli után Arnolddal és Virággal komótosan ballagtunk fel a
dombos utcán. Délutánra annyira kisütött a nap, hogy a dzsekinket
a kezünkbe fogtuk, és pulcsiban gyalogoltunk.
– Az előző egyest anyu írta alá, akkor a mostanit apunak kell –
tűnődött Virág magában, mi pedig Arnolddal a fejünket csóválva
hallgattuk.
– Holnap úgyis nálam alszol, ne gyakoroljunk egy kicsit
matekra? – próbálkoztam, de Virág hallani sem akart róla.
Elmondása szerint a holnapi este olyan lesz, amilyenre
terveztük, popcorn, DVD és Fall Out Boy-CD-hallgatás (az
utóbbiról egyébként nem tudtam, de mindegy), és szerinte ebbe a
tökjó programba nem fér bele a matek.
– Virág, a jegyeid alapján már most javítanod kéne, hogy az
átlagod stabillá váljon, és ne az utolsó pillanatokban kelljen
hajtanod – tanácsolta Arnold. Virág elhúzta a száját, és rávágta,
hogy tök szép idő van. Ő így vált témát.
Szívesen hallgattam volna őket tovább, de megérkeztünk Cortez
utcájához, úgyhogy lassítottam a lépteimen, végül pedig teljesen
megálltam. Virág mosolyogva intett, Arnold azonban kérdőn
nézett felém.
– A házi… – hadartam, és mielőtt Arnold bármi rosszallót
mondott volna, inkább befordultam az utcába.
Cortez nagymamája beengedett, megkérdezte, hogy vagyok,
meg ilyesmi, úgyhogy pár szót váltottam vele, aztán mondta, hogy
menjek fel nyugodtan. A Ramones-plakát előtt megálltam, és mély
lélegzetet véve bekopogtam, miközben próbáltam az agyamba
vésni, hogy otthon csekkoljam le ezt az együttest, mert ciki, hogy
semmit nem tudok róla.
– Szia – léptem be az ajtón, és mint mindig, amikor Cortez
közelében vagyok, őrülten verni kezdett a szívem.
Cortez félretette a játékkonzolt, és fájdalmasan nézte, ahogy
kiveszem a táskámból a tancuccaimat.
– Már megint ilyen sok? – vonta fel a szemöldökét.
– Csak hogy ne unatkozz a hétvégén – feleltem mosolyogva. –
Vicces – nyúlt a jegyzetekért visszafojtott vigyorral, aztán
belelapozott.
Pár másodperc ácsorgás után leültem a fotelbe, és éppen
előszedtem volna a könyvemet, hogy olvassak, amíg Cortez
átmásolja a dolgokat, amikor kopogtak az ajtón. Annyira biztos
voltam abban, hogy Cortez nagymamája jött fel, hogy csak akkor
kaptam fel a fejem, amikor Cortez köszönt és a belépő
visszaköszönt. Edina volt. Szinte minden vér kifutott a fejemből,
és ösztönösen visszacsúsztattam a könyvem a táskámba.
Edina bejött, odahajolt Cortezhez, hogy puszit adjon, aztán fél
szemöldökét felvonva valami köszönésfélét morgott felém is.
Kelletlenül visszaköszöntem, aztán kínos csöndben néztem,
amint letesz az asztalra egy tálca sütit.
– Gondoltam, jólesne – magyarázta mosolyogva.
– Kösz, de még a tegnapiból is van – vonta meg a vállát Cortez.
Edina nem zavartatta magát, leült Cortez mellé, és megsimította
a karját. Én meg pislogás nélkül meredtem rájuk. Oké, Edina sütit
visz neki, sőt, mint kiderült, nem is első alkalommal, leül, csacsog,
igazgatja a haját, aggodalmasan fontoskodik, puszival köszön, és
úgy ül le mellé, mintha csak összetartoznának. Mintha csak…
Teljesen ledöbbentem. Mintha járnának! Zavartan felkászálódtam
és felvettem a táskám. Szinte egyszerre néztek fel rám, úgyhogy a
hajamat csavargatva, totál bénán kezdtem magyarázni arról, hogy
elfelejtettem, hogy fontos dolgom van.
– És a füzeted? – kérdezte Cortez.
– Maradhat, most nem kell – legyintettem, és kierőlködtem egy
mosolyt, ami baromira nehezen, de sikerült.
– Biztos?
– Aha. Sziasztok – köszöntem el gyorsan, és már be is csuktam
magam mögött az ajtót.
Hogy én mekkora balek vagyok! Ők telefonálnak, msn-eznek,
sms-eznek, Edina átmegy hozzá, sütit visz, puszi… Én meg azt
hittem, valami baromi különleges van abban, hogy naponta
rohanok a házival, mint valami lúzer. Jaj. Lesiettem a lépcsőn, és
már épp a bejárati ajtón menekültem volna, amikor Cortez
nagymamája meglátott.
– Reni, már mész is?
– Igen, most csak odaadtam a jegyzeteket – hadartam sietve,
mert szerettem volna kint lenni a házból, mielőtt kiszakad belőlem
a bőgés.
– Ó, értem. Köszönöm, hogy elhoztad – bólogatott Cortez
nagymamája, én pedig újra az ajtóra néztem, remélve, hogy
pillanatokon belül a másik oldalán tudhatom magam. Cortez
nagymamája (talán csak elkapta a pillantásom, talán tényleg
elhitte, hogy sietek) kedvesen elköszönt tőlem, én pedig mehettem.
Az utat gyorsan tettem meg hazáig, és piros pont jár azért,
amiért csak a szobaajtóm becsukása után tört rám a zokogás. Igaz,
akkor annyira, hogy nem bírtam abbahagyni. Mikor anyu hazaért,
még mindig a babzsák fotelemben ülve bőgtem, körülöttem egy
halom zsepi volt szétdobálva, és kicsit nehezemre esett
elmagyarázni, hogy mi a bajom, mert folyamatosan belebőgtem a
beszámolómba. Anyu a másik babzsák fotelemen fészkelődve
hallgatott, és próbálta a szaggatott beszédemből kivenni, hogy
mégis mi történt. Aztán magamra hagyott, mert sürgősen meg
kellett keresnie egy kamaszkezelő könyvben, hogy ilyenkor
pontosan mi a teendő. Vacsorára már összeszedtem magam, azt
hiszem, elfogytak a könnyeim, de a szüleim tolerálták az „éppen
megszakad a szívem” dolgot, és engedték, hogy a szobámban
egyek. Ami azért volt jó, mert webkameráztam Virággal. Amikor
elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy Edina és Cortez tuti,
hogy járnak, Virág majdnem annyira kiakadt, mint én.
Cortez: 5/1 – minden hiába. L
Edina: 5/1 – áááá. L
A mai napom: 5/1 – no comment.
Rajzóra: 5/2 – rémes, de mégis, a délutánomhoz képest még az
is jó volt.


Március 27., péntek



Rémesen kezdődött a nap. A sok sírástól meg álmatlan
forgolódástól buci fejjel ébredtem, a szemeim alatt sötét karikák
húzódtak, és úgy éreztem magam, mint akit kimostak.
Virág a kapuban várt ránk, és figyelmen kívül hagyva azt az
apró tényt, hogy apu a kocsiban ül, az egész utat
végigmagyaráztuk, egymás szavába vágva. Szegény apu, a kora
reggeli órában tuti el tudott volna képzelni jobb társaságot két
begőzölt kamaszlánynál, de mindegy.
Az aulában Máday rászólt Virágra, hogy vegye le a fekete-fehér
csíkos sapkáját.
– Jaj, ne, háromnegyed órán át igazgattam, hogy félreálljon, és
kilógjon alóla a hajam… – mutatta Virág az emós sapiját, de
Mádayt nem hatotta meg, így kénytelen volt levenni, alatta totál
lelapult a haja, így mehettünk a mosdóba zselézni.
Amíg Virág a tükör előtt bíbelődött a hajával, én a falnak dőlve
leguggoltam, és várakoztam. Elég ciki dolog ez a szerelmi bánat
téma, mert időnként tök jól van az ember, aztán hirtelen eszébe jut,
és egy pillanat alatt befordul, így volt ez velem is. Egyszer nézem
Virágot, amint a haját tupírozza, aztán nyílik az ajtó, és Edina a
három a-s lány kíséretével becsörtet. És akkor végem is lett.
– Nekem jó a nyolc, addig úgyis átugrom Cortezhez –
magyarázta Edina a szabad tükör elé állva, és ellenőrizte a
szájfényét.
Megsemmisülten néztem rájuk. Átugrik hozzá. Az mit jelent?
Miért ugrál? Kihez ugrunk csak úgy át? A barátunkhoz? Jaj. L
Virág csendben igazgatta az ujjaival a haját, én a csempének dőlve
guggoltam, miközben az a-sok továbbra is beszélgetve kivonultak
a mosdóból.
Virág a tükörből rám nézett, az arca szomorú volt, és kicsit
talán dühös is.
– Annyira sajnálom – mondta.
– Tudom – biccentettem. – Én is.
A folyosóra kilépve szinte belebotlottam Kingába. Ahogy a
szemébe néztem, összetalálkozott a tekintetünk, és egy pillanatig
hezitáltam azon, hogy megkérdezzem, mit tud. Ha valaki, akkor ő
biztosan tisztában van a dolgokkal.
– Bocs – kerültem ki, miközben elkaptam a fejem. Nem,
gondoltam, ő a másik oldalon áll, és most nem bírnám ki, ha
megalázna.
A tanítás egyébként klasszul telt, a péntek mindig laza, úgyhogy
hamar elment az idő. Ebédszünetben Arnolddal és Virággal az
udvaron lévő padon ültünk és a sulirádiót hallgattuk, miközben
Virág valami újságból szedegette ki a termékmintákat, Arnold meg
én pedig olvastunk. Ő Rejtőt, én pedig Meg Cabotot.
– Milyen? – kérdezte egy idő után, a könyvemre utalva.
– Jópofa – vontam meg a vállam, és felmutattam neki a
Hívószám sorozat borítóját. – És a tiéd?
– Zseniális – mondta. Virág, miután kiszedegette az újságba
ragasztott ajándékokat, hirtelen felállt, és megkérdezte, hogy
kérünk-e valamit a büféből. Mindketten nemet intettünk, úgyhogy
beszaladt magának egy Túró Rudiért.
Teljesen belemerültem a gondolataimba, amikor Arnold rám
szólt.
– Hol jársz?
– Bocs, csak elgondolkoztam.
– Értem. Szóval holnap színház – ismételte meg, mivel úgy
tűnt, elsőre nem hallottam.
– Ó, oké – biccentettem, és kierőltettem egy mosolyt. Arnold
szótlanul bólintott, aztán összehúzott szemekkel méregetni kezdett.
– Minden rendben? – kérdezte, és őszintén jólesett a reakciója.
Megtehette volna, hogy a fejemhez vágja, hogy ő megmondta,
meg ilyesmi, de nem. Igazi barátként viselkedett.
– Igen. Azt hiszem. Köszi – mosolyogtam rá. Lehet, hogy
veszítettem, lehet, hogy Edina összejött Cortezzel. Nem tudom. Az
viszont biztos, hogy két olyan barát támogat és áll mellettem,
amilyenről csak álmodni lehet.
Infón Tölgyessy tanár úr negyedóra alatt leadta az anyagot,
utána elfoglalhattuk magunkat, ami mindig könnyen megy. J
Arnolddal Honfoglalóztunk, és egy idő után Jacques odaült
hozzánk, mert érdekesnek találta, amit játszunk. Virág mellettem
valami termékmintával kenegette magát, ami egy idő után habzott,
úgyhogy kiment a mosdóba lemosni. Kiderült, hogy testápolónak
hitte, pedig tusfürdő volt. (A csodálatos angoltudásunk, az tehet
róla). Andris és Robi autóversenyeztek, a tanár mögéjük állt, és
bíráskodott, mivel folyamatosan veszekedtek, úgyhogy mindenki
elvolt.
A délután nagy részét olvasással töltöttem. Hogy a szüleim ne
gondolják, hogy totálisan befordultam, az étkezőasztalnál ülve
olvastam, és igyekeztem vidámnak látszani.
Virág hétkor jött, addig megsétáltatta Robert Pattinsont. A
szobámba érve lerogyott a babzsák fotelembe, és kinyitotta a lila
csillagmintás válltáskáját.
– Twilight? – vette ki az A variációjú DVD-csomagot. – Vagy
Szívek szállodája? – ez volt a B, és engem rögtön meggyőzött. –
Oké – mosolyodott el. – Akkor Jess és Dean.
A körülmények miatt most duplán örültem. Mert Cortezről is
elvonta a figyelmem, ami miatt igazán hálás voltam. Egy halom
popcornnal, két fél literes kólával és pizsiben (én Yellow
Submarine-es szettben, Virág pedig halálfejes gatyában és Pete
Wentzes, bő fazonú pólóban) kezdtük el nézni a filmet. Éjfél után
kerültünk ágyba, de megérte. Rengeteget nevettünk, és halálra
zabáltuk magunkat popcornnal, így aztán megúsztuk anyu vacsiját
is. J
Dvd-zés Virággal: 5/5 – nem aludtam sokat, de nagyon-nagyon
klassz volt. J
Arnold 5/5 – Irtó rendes volt Cortezzel kapcsolatban. Igazi
barát.
Meg Cabot: 5/5 – Nagyon klassz a könyv. Oké, azt nem
akarom, hogy belém csapjon a villám, de annak örülnék, ha
kialakulna valami képességem. J
Cortez és Edina 5/1 – legalább egy estére kivertem őket a
fejemből.



Március 30., hétfő


A hétvége oltári volt. A péntek este, a szombati színház
Arnolddal, vasárnap egész nap Sims Virággal. Teljesen
megfeledkeztem valamiről. Egy érzésről, ami reggel, miután apu
kirakott minket a sulinál, szinte gyomorszájon vágott. Hogy
mennyire szeretem Cortezt. Ott állt a többiekkel, a szokásos
helyén. Járógipszben. Virág megszorította a karom, és mélyen a
szemembe nézve próbált erőt adni.
– Sziasztok – köszöntem, és Cortezről a lehető leghamarabb
kaptam el a tekintetem. Sajna a következő pillanatban vissza
kellett néznem rá, mert hozzám szólt.
– Elhoztam a füzeteidet.
– Kösz. Hogy vagy? – kérdeztem, mert azért nem akartam
bunkónak tűnni.
– Szokatlan, de nem vészes. Kicsit lassú. Nehezebben megy a
kick-flip ezzel – kopogtatta meg a gipszét.
A poénját a fiúk hangos röhögéssel értékelték, én azonban csak
bólintottam. Elvégre poénkodjon a barátnőjével, vagy mi. Oké,
mivel már nem tudtam sokáig játszani a jeges, kíméletlen
karaktert, Virággal gyorsan bementünk a suliba. Bármennyire is
szeretném utálni Cortezt, sajnos lehetetlen. A visszatérésének
egyébként (természetesen) nem csak én örültem borzalmasan. A
büfésnénitől elkezdve a végzősökön át, a sulirádiósokig mindenki
vele volt elfoglalva. Eléggé népszerű. Mindegy. Viszont volt, akit
annyira nem hatott meg Cortez járógipsze. Kardos ahogy belépett
az osztályba, máris a tárgyra tért.
– Jövő hét szombaton április 11. lesz. Mond ez valakinek
valamit? – kérdezte, miközben csontos arca kemény vonásai egy
pillanatra sem enyhültek meg.
– Anyám szülinapja! – üvöltötte Zsolti.
– Nagy Zsolt, ha még egyszer beleordítasz a tanórámba,
leküldelek az igazgatóhelyetteshez – förmedt Kardos Zsoltira, mire
mindenki abbahagyta a nevetést.
– Reni – szólított fel Kardos, mivel jelentkeztem.
– A költészet napja?
– Köszönöm – biccentett elismerően. – Ez alkalomból a Szent
Johannában a jövő hét irodalmi hét – mondta. Az osztály halkan
morogva várta, hogy ez pontosan mit jelent. Mivel Kardos
jelentette be, sok jót nem. – Hétfőre szabadon választható
beadandó feladat egy vers vagy egy novella írása.
– Nee – csúszott ki Dave száján, mire Kardos gyilkos tekintettel
elhallgattatta, megfordult, és felírt egy internetcímet a táblára, amit
kétszer alá is húzott.
– A feladat a következő…
Oké, szóval az irodalmi hét kapcsán két beadandóból
választhatunk. Egy vers, nincs meghatározva a műfaja vagy
stílusa, példának azonban ajánlott néhányat a
szöveggyűjteményből, ami alapján könnyen meg lehet írni. A
másik, ami igazán elnyerte a tetszésem, egy tízoldalas novella,
főszerepben egy állat, egyes szám első személyben elmesélve. Ez
szerintem elég érdekes feladat, úgyhogy én rögtön a novellaírást
választottam, és tényleg feldobódtam tőle. A többiek kevésbé.
– Felmayer? – szólította fel a tanár Dave-et, aki megállás nélkül
jelentkezett.
– Tanár úr, minek a netcím?
– A legjobban sikerült munkákat beküldjük az oldalon
meghirdetett pályázatra, hogy képviselje iskolánkat, tehát akit
komolyabban érdekel, az nyugodtan nézzen utána – közölte, mire
Kinga fészkelődni kezdett, a többiek pedig látszólag ellazultak. –
Ez természetesen nem azt jelenti, hogy nem kap mindenki
osztályzatot! – tette hozzá, mire többen feszengeni kezdtek.
Csengetéskor az osztály egy emberként pattant fel, és akár egy
felbolydult darázsfészek, úgy nyüzsögtünk. Cortez, aki egyébként
is szenvedve ült a gipsz miatt, ezúttal még fájdalmasabb arccal
nézett maga elé. Hát igen. Beadandó Kardosnak. Nyilvánvalóan
Cortez rémálma. És amióta Edina a barátnője, ez engem egy
cseppet sem érdekel. Haha!
Elpakoltam a táskámba, és vártam Arnoldra meg Virágra.
Közben a többiek természetesen a beadandókról tanakodtak.
– Á, lekapom a netről – vonogatta a vállát Dave.
– Állatról írni novellát? Ez meg mekkora baromság? Miről
írjak? – töprengett Zsolti.
– Disznóról – szólt oda Kinga. – Az találó.
– Te meg írjál tetűről! – ordította Zsolti, aztán nagyszerű ötlete
támadt. – írjál lótetűről!
Kinga a fejét rázva kiment a teremből, hogy gyorsan megnézze
az infóteremben a Kardos által megadott honlapot. Az udvarra
kiérve Arnold hozzám fordult.
– Melyiket írod?
– A novella tetszik, a vers húzósabb – feleltem.
– Akkor válaszd a novellát, szerintem menni fog – bólintott. –
Vettél már részt pályázaton?
– Nem, még soha – ráztam a fejem, és magamban hozzátettem,
hogy Kinga és Arnold színvonala miatt várhatóan nem is fogok.
– Hé, én tudjátok miről írok? – ébredt fel hirtelen Virág, aki
annyira bambult, hogy már azt hittük, állva elaludt. – Robert
Pattinsonról.
– A kutyáról? – kérdeztem.
– Nem, az emberről. A verset róla írom – bólogatott.
Arnold a fejét rázva próbálta felfogni, hogy Virág miről beszél,
miközben én az árkádok alá néztem, ahová addigra ért ki Cortez,
akit Ricsi támogatott. Körülöttük egy csomó felső évfolyamba járó
ácsorgott. A sulirádiósok éppen Cortez visszatérésére küldtek egy
dalt.
– Ez mi? – ráncoltam össze a szemöldököm kérdőn.
– Ramones – felelte azonnal Arnold, és láttam rajta, hogy nem
tetszik neki. Ezen, mondjuk, nem lepődtem meg. Csoda lett volna,
ha valamiben egyetértenek.
Más kérdés, hogy a punk dal Máday tetszését sem nyerte el, aki
büntetésül eltiltotta a két stúdióst egy napra (holnap) a rádiótól,
ezért ő adja majd a dalokat. Éljen a sanzon. Jaj. L
A nap pozitívuma, hogy Edina nem volt suliban. A nap
negatívuma viszont egyértelműen a töritézé. Komolyan, még
sosem láttam ennyire bepánikolva az osztályt, mint törióra előtt.
Nemhogy az udvarra, de a folyosóra sem ment ki senki, egész
szünetben a helyükön ültek és készültek. Ez mindenkinek mást
jelentett:
Kinga, Arnold, Gábor és én utoljára átfutottuk a füzetünket, a
többiek leginkább puskát gyártottak. Csengetéskor Barka
berobogott, a terembe, és azzal a lendülettel osztani is kezdte a
dogákat. Virág, aki a szünetben végig zenét hallgatott a mobilján,
kérdőn nézett fel.
– Ez mi? – csodálkozott.
– Témazáró – suttogtam. Virág olyan arcot vágott, mintha
először hallana a dologról.
– Nem kéne előtte összefoglalnunk?
– Már megvolt – néztem rá értetlenül.
– Jujj – dörzsölte össze a kezét Virág, és kapkodva belelapozott
a füzetébe.
– Virág, tedd el a füzeted – rakta le elé Barka a lapot, aztán
felém fordult és kiosztotta az enyémet. Más csoportban voltunk,
úgyhogy ez azt jelentette, hogy írhatok kétfélét. Óriási.
Barka még a többieknek osztotta a lapokat, miközben Virág a
halálfejes tolla végét rágcsálva nézett körbe.
– Tanultál? – suttogta felém, mire bólogattam. – Mikor? –A
hétvégén – válaszoltam. Látszott rajta, hogy nem érti.
– Mikor? Simseztünk.
– Előtte. Meg utána. Mi az első kérdésed? – nyújtogattam a
nyakam a lapja felé, de Barka rám szólt, úgyhogy csendben kellett
maradnom.
Na jó. Az óra síri csendben telt, én igyekeztem a leghamarabb
megírni a dogám, mert Virág némán szuggerált, Jacques folyton
hátrafordult, hogy segítsek, Robi pedig pisszegett, hogy foglaljam
le a tanárt, mert így nem tud puskázni. Kétszer odahívtam Barkát,
hogy megkérdezzek tőle valami tök átlátszó dolgot, addig a
többiek, párszor tudtak lesni, de többet nem tehettem. Jacques-nak
előreadtam egy cetlit a válaszokkal, aztán Virág válaszait
dolgoztam ki. Tök jó, negyvenöt perc alatt megírtam három dogát.
Csengetéskor kimerülten kászálódtam fel a helyemről, és
csodálkozva néztem hátra a fiúkra, akik kivételesen egyszer sem
pisszegtek rám.
– Hogy ment? – kérdeztem Ricsit.
– Mindent tudtam – válaszolta büszkén. Összehúzott szemmel
néztem rá, elvégre ő sem gondolhatja komolyan, hogy beveszem.
Ekkor Cortez felemelte a pad alól a könyvét, és mosolyogva
becsukta. Na igen. Mivel ő a hiányzása miatt nem írt dogát, lesúgta
az egészet Ricsiéknek. Azt hiszem, tényleg csak én vagyok annyira
béna, hogy készülök az órákra. J
Olvasókör előtt Virággal ácsorogtam az aulában, és vártuk,
hogy kész legyen a melegszendvicse (Arnold előrement a
könyvtárba, hogy visszavigyen egy könyvet). A lépcsőről óriási
hangzavar és röhögés hallatszott, úgyhogy odakaptam a fejem.
Ricsiék segítették le Cortezt, aki egyesével szedte a lépcsőfokokat,
a járógipszével láthatóan nem tudott megbarátkozni. Mikor leértek,
váltottak pár szót, aztán Ricsi, Dave és Zsolti kimentek a bejárati
ajtón, Cortez pedig megpihent az aula egyik padján.
– Na, rohantam, mert Vladár elkezdi nélkülem – fogta Virág a
tenyerébe a még gőzölgő melegszendvicset, és elviharzott
rajzszakkörre.
Én meg ott maradtam. Esetlenül ácsorogtam, azon tanakodva,
hogy most mi legyen. Cortezzel egyfelé megyünk, a könyvtárba.
Ha elsietek előre, az bunkó dolog. Ha bevárom, az meg ciki,
elvégre miért kísérgessem, ha van barátnője. Még a végén úgy
tűnne, mintha nyomulnék, vagy ilyesmi. Oké, végül győzött a
lelkiismeretem, meg a kis lepkék a gyomromban, úgyhogy
megálltam előtte.
– Jössz? – kérdeztem.
– Aha, mindjárt. Menj előre, mondd meg, hogy igyekszem –
felelte ráérősen. Megráztam a fejem.
– Kardos be fog rágni. Szerintem gyere.
Cortez unottan a plafonra nézett, aztán megtámaszkodott a
padon, és megpróbált feltápászkodni. Ösztönösen elkaptam a
karját, hogy felsegítsem.
– Kösz – mosolygott rám, és sikerült megtartania magát. A
többire nem nagyon emlékszem, mert a mosolyától zúgni kezdett a
fülem, és azon igyekeztem, hogy egyenletesen vegyem a levegőt,
mielőtt megfulladok.
A lényeg, hogy együtt mentünk olvasókörre. Igaz, tíz percet
késtünk, de Kardos csak Cortezt szidta le.
És hogy a nap teljes legyen, este fogadóóra volt, amin Vladár
kedvesen kipanaszkodta magát anyunak a „minősíthetetlen
magatartásom” miatt, úgyhogy tökmindegy a szerelmi bánatom
vagy éppen a többi tantárgyból a kitűnő átlagom, Vladár
beuszította anyut, így büntiből visszacsökkent a netkorlátozásom
egy órára. Pff.
Cortez újra suliban: 5/5* – nem hittem volna, hogy ilyen
hatással lesz rám. Pedig de. És borzalmasan hiányzott. J
Töritézé: 5/4 – Egy választ tuti elrontottam. L
Msn: 5/2 – a fogadóóra miatt kongott az ürességtől, azt hiszem,
otthon mindenki fejmosást kap éppen.
Virág: 5/1 – az anyukája megtudott pár egyest, amit Virág nem
írt be az ellenőrzőjébe, úgyhogy nem jöhetett a netre. Emiatt
telefonon beszéltünk, de csak pár percet és titokban. L
Vers- és novellaíró pályázat: 5/3 – csekkoltam az irodalmi
oldalt a neten. Elég húzósnak tűnik, de azért kinyomtattam.



Március 31., kedd


Reggel Virág a kapunkban várakozott, fekete csőnadrágot,
kockás deszkás cipőt és vastag, pink kapucnis pulcsit viselt, nyaka
köré hatalmas, fekete-fehér kockás kendő volt tekerve. A haját a
szemébe fésülte, úgyhogy tudtam, befordulós napja van.
– Mi volt? – tértem rá rögtön a fogadóóra témára.
– Ne is mondd! Gazdag és Kardos elég goromba dolgokat
állított rólam – motyogta, miközben beült a hátsó ülésre.
– Én Vladártól kaptam – bólogattam. Apu rosszallóan nézett
rám, jelezve, hogy a jelenlétében ne beszéljünk meggondolatlanul,
merthogy ő szülő. Ez igaz, viszont ahelyett, hogy abbahagytuk
volna, szimplán átváltottunk franciára, úgy diskuráltunk tovább.
Ez egyébként állati jó csel, komolyan beválik akár beszélgetésnél,
akár levelezésnél, a szüleim nem értenek belőle semmit. J
A suli előtti lépcsőhöz érve be kellett látnom, hogy nemcsak
Virágnak telt kellemetlenül az estéje, szinte valamennyi
osztálytársammal „komolyan elbeszélgettek” otthon.
– Érted, Kardos azt mondta anyámnak, hogy vérlázító a
magatartásom – hadarta Zsolti. – Mit akart ezzel mondani? –
csodálkozott.
– Talán azt, hogy nem elég, hogy sötét vagy, mint az éjszaka,
de még pofátlan is – állt meg mellettünk Kinga.
– Nyerítést hallottam, ti is? – forgolódott Zsolti, megjátszva,
hogy nem vette észre Kingát. Kinga lenézően legyintett, aztán ott
maradt velünk, nem törődve azzal, hogy a fiúk nem szívesen
látták.
– Mit csinál Dave? – kérdeztem Ricsitől.
– Twitterezik – legyintett unottan.
Mint mindig, Dave szokás szerint fontoskodva járkált a
telefonjával, a lehető legnagyobb feltűnést keltve, és alig várta,
hogy valaki megkérdezze, mit csinál. Mivel fél füllel hallotta, amit
mondtam, vagányán odaállt mellém, és magyarázni kezdte, hogy
most éppen „mikroblogol”, vagyis helyzetjelentést ad arról, hogy
hamarosan bemegy a suli épületébe.
– Ez tényleg őrülten izgi – bólogattam, óvatos mosolyra húzva
a szám.
– Gúnyolódj csak, de mindenki, aki számít, ezt használja.
– Kimaradtam belőle – tettem fel a kezem.
– Ne már, Ren, legalább a Facebookra regelj. Sokkal többet
használjuk, mint az IWiWet.
– Most komolyan, lemaradtam valamiről, mert nem használom?
– kérdeztem unottan, aztán már válaszolni is akartam a saját
kérdésemre, hogy nem, amikor Kinga közbeszólt.
– Igen.
Felé kaptam a fejem, és mélyen a szemébe néztem. Az más, ha
a fiúk cukkolnak, hogy béna vagyok, meg ilyesmi. De ha Kinga
mondja, hogy lemaradok valamiről, akkor elhiszem. Mert őt
ismerve csak egy dologról lehet szó. Cortezről. Aki egyébként
abban a pillanatban érkezett meg, a nagypapája hozta suliba
kocsival, és miközben Ricsi és Zsolti segített neki kiszállni,
Kingára néztem.
– Regisztráljak? – kérdeztem halkan.
– Igen – felelte egyszerűen.
– Oké – bólintottam. Neki elhiszem.
Első óráig egyébként tízen ajánlották fel, hogy meginvitálnak az
oldalra, és bár önként is fel tudok regisztrálni, azért Virágtól
elfogadtam. J
Irodalmon Kardos így indított:
– A tegnapi fogadóórák okoztak némi meglepetést. Bernáth,
Pósa, Nagy, Felmayer és Bencze – nézett végig a termen. –
Ezentúl minden jegyet én írok be az ellenőrzőtökbe.
A teremben halk nevetés futott végig, aztán Kardos egy szúrós
tekintettel elhallgattatott minket, és Jacques-ot szólította fel,
felelésre. Szegény Jacques negyedórán át állt a helyén, és csúnyán
szenvedett egy életrajzzal. Már azt hittük, hogy sosem lesz vége,
amikor nyílt az ajtó, és Arnold lépett be ráérősen.
– Neményi, most már elég volt, igazolatlan óra, add ide az
ellenőrződ! – förmedt rá Kardos. Arnold maga elé húzta a
hátizsákját, ledobta a tanári asztalra az ellenőrzőjét, aztán egy
halom összegyűrődött lapot is.
– Ez mi? – kérdezte Kardos, akit láthatóan sokkal inkább
foglalkoztatott a papírköteg, mint az igazolatlan.
– A beadandó. A novella tizenkét oldalas lett, tisztában vagyok
vele, hogy a tanár úr tíz oldalt kért, de harmadik átírásra sikerült
lecsökkentenem az oldalszámot. Mindamellett elhoztam az eredeti
változatot is, ami sokkal inkább kiteljesedik, felépítés
szempontjából pedig…
– Jó, értem – bólogatott Kardos. – Ülj le – hajította vissza az
ellenőrzőjét, amibe természetesen ezúttal sem írt be.
Arnold felvette az asztalról, és a helyére sétált, miközben
találkozott a tekintetünk, és mosolyogva bólintottam neki. Kardos
felvette a lapokat, és érdeklődve beleolvasott.
– Monsieur Kardos – köhintette Jacques, akiről mindenki
megfeledkezett, és aki továbbra is a helyén ácsorgott, a felelése
eredményére várva.
Kardos zavartan felnézett rá, aztán legyintve befirkantott neki
egy kettest. Jacques boldog volt. Komolyan. J
Csengetéskor Arnold a padomhoz jött, és megvárta, amíg
elpakolom a holmim.
– Hogy sikerült a novellád? – kérdeztem, bár azért sejtettem a
választ.
– Könnyen ment – biccentett. – Hoztam neked is – emelt ki egy
suliújságot a táskájából.
– Honnan van? – kaptam ki a kezéből izgatottan az áprilisi
számot.
– Akkor töltötték fel a tartót, amikor jöttem.
– Na végre! Ez az új? – állt meg mellettem Kinga, majd szó
nélkül kivette a kezemből, és ellapozott.
Csodálkozva néztem rá, aztán sóhajtva Arnold mellé álltam, és
inkább vele együtt lapoztam át gyorsan.
– Jó lett – futottam át az ajánlóimat, aztán ellapoztunk Arnold
négyoldalas cikkéhez, ami olyan lett, amilyenre számítottam.
Zseniális.
Kinga, aki Arnold írása miatt kisebb rohamot kapott, azonnal
heves vitába kezdett, és mivel úgy láttam, Arnold megbirkózik
vele, Virággal együtt lementem az udvarra. A duplafrancia hamar
eltelt, Monsieur Durand maratonit diktált, föcin Farkas tanárnővel
az időjárási frontokról tanultunk (kaptam is egy óraimunka-ötöst
az aktivitásomért), törin pedig továbbmentünk az anyaggal, mert
Barka még nem javította ki a dogákat. Ennek sokan örültek. J
Facebook: 5/3 – regisztráltam, de amíg Cortez nem jelöl vissza,
nem látom az adatlapját.
Suliújság: 5/5 – vidám, színes és nagyon tavaszi lett az áprilisi
szám.
Sulirádió: 5/3 – kissé depresszív hangulat lett az egész napos
Edith Piaftól, egyedül Máday élvezte.